A felszólalás szövege:

GYURCSÁNY FERENC (független): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Kollégák! Urak! Tisztelt Képviselőtársak! Hát lenne okom, meg talán szókincsem is ostorozni a kormányt, de nem teszem, s nem azért, merthogy meg szeretném őket - és önöket - óvni a kritikám és indulatom élétől, hanem azért, mert azt gondolom, hogy túlságosan sokra persze nem mennénk egymással. Nem gondolom, hogy befolyásolja önöket az, amit mi itt mondunk. Ezek az illúzióim elmúltak. Inkább csak rögzíteni kívánom az álláspontomat.

De azért sem - és ezt se viszem túlzásba -, mert nyilván ismerik, hogy milyen tárgyalásokat folytatott a miniszterelnök az elmúlt egy-másfél napban, és mik voltak ennek a reakciói. Nem akarok túlzásba esni, de ha jól értem, ami történt, akkor olyan egyedül maradtak önök az Európai Unióban - ahogyan mondani szoktuk -, mint a kisujjam. Soha ilyen tárgyalást zárt ajtók mögött magyar miniszterelnök nem folytatott - önök nyilván tudják, hogy én honnan tudom -, mint amit folytatott az önök miniszterelnöke tegnap Brüsszelben a Bizottság elnökével, elnökeivel, illetve a Parlament elnökével. Soha ilyen mélyponton nem volt a magyar-német kapcsolatrendszer, mint most. Soha ennyire nem fenyegette a teljes széjjelszakadás az egyébként hagyományosan és történelmileg kitűnő magyar-osztrák kapcsolatokat; nyilván hallották, mit mondott az osztrák kancellár. Azt a valóban meglehetősen bornírt, és igazuk van, ha azt mondják, hogy sértő megjegyzést pedig, amit a luxemburgi külügyminiszter tett a magyar miniszterelnökre, már fel sem fogom idézni, mert bár ezer ponton vitában állok a magyar miniszterelnökkel, az, amit tőlük kapott, talán túlzás. Tehát mégiscsak van megbeszélnivalónk.

Bár hallom, hogy jobbikos képviselőtársam sokadik alkalommal valamilyenfajta nemzeti megegyezésről beszél ebben az ügyben, nos nézzék, hölgyeim és uraim… (Novák Előd: Összefogás! Nem olyan nehéz megtanulni.) A maga primitívsége, uram, nem ismer határokat, de nyilván vannak szavazók, akik az ön szintjén állva ezt a primitívséget akceptálják. Én nem tartozom ezek közé. De majd ön elszámol a lelkiismeretével. (Novák Előd: Olyan nehéz megtanulni, hogy nemzeti összefogás?)

Azt szeretném mondani, ahhoz, hogy fontos ügyekben legyen nemzeti összefogás, hogy lehessen szót érteni - és ez egy fontos ügy -, olyan viszonyt kellene tudni teremteni önök és miközöttünk, amelyben legalábbis nem kérdőjelezzük meg egymás emberi, politikai, morális létezésének a jogát. (Novák Előd: Figyeld! Etikai óra jön!) Példának okáért nem csinálunk olyan alkotmányt, amelyből a politikai ellenfeleinket valamilyen történelmi okokra hivatkozva bűnözőkké kiáltjuk ki.

(15.30)

És ilyenkor bajban vagyunk, mert önök erodálták azt az alapvető morális, bizalmi viszonyt, ami ahhoz kellene, hogy egy ilyen súlyos kérdésben úgy tudjunk egymással szót érteni, hogy legalább részben hátrébb tudjuk tenni a mi hatalmi érdekeinket. Önök elveszítették ezt a lehetőséget, ezért aztán egy meglehetősen silány és közepes minőségű vitát fogunk tudni lefolytatni itt ebben a Házban.

Meg fogjuk-e tudni védeni a határainkat, államtitkár urak? Én azt gondolom, hogy nem, és ne haragudjanak, hogy ezt mondom. Önök kerítést, rendőri erőt, ha kell, katonaságot magyar területen tudnak felállítani. Répássy államtitkár úr biztosan pontosan tudja, jobban, mint én, önnek ez a szakmája, hogy ezek az emberek mire a kerítéshez érnek, átlépték a magyar határt. Ugye, igazam van? Ott, attól a pillanattól kezdve a magyar kormánynak kötelessége van akkor is, ha a kerítés másik oldalán tartózkodnak; az magyar föld. Minden négyzetméter magyar földre önök nálam nagyobb szenvedéllyel büszkék, én ebben racionális vagyok, de a racionalitásom azt súgja, hogy akik magyar földre léptek - és itt magyar földre lépnek ezek a bevándorlók -, azokkal szemben a magyar államnak egyetlenegy dolga lehetséges: lefolytatni a tisztességes menekültügyi eljárást.

És ha már odáig merészkedtem, hogy nem nagyon bántottam a miniszterelnököt, aki kétségtelenül nem a kedvenc politikusom, akkor most még tovább megyek és megdicsérem. Azt hiszem, sokunknál, nálam mindenképpen éleslátóbb volt, mert korábban mondta azt, idén nagyon kora tavasszal, hogy ebből nagy baj lesz. Bevallom, én akkor még nem gondoltam, hogy ebből ilyen nagy baj lesz. De ha így van és látta, jók voltak a jelentések és az elemzések, többet érzékelt, hogy mi vár ránk, akkor mondják, miért nem arra a következtetésre jutott, hogy akkor erre fel kell készülni? Nincs mese, itt jönni fog egy emberáradat, amivel szemben nekünk van kötelességünk. Önök ma hivatkoztak a genfi konvencióra, Schengenre és másokra. Nem tettek semmit. Egy dolgot tettek önök: elkezdték a magyar emberek félelmét építgetni, versenyt futva a Jobbikkal.

Hogy hoz-e ez önöknek politikai hasznot, nem tudom. Sokáig azt gondoltam, hogy igen, most azt gondolom, túlhajtották ezt a dolgot, szerintem most már inkább vinni fog önöktől, de ez az önök problémája. Én azt gondolom, az a kormány, amelyik tudja, hogy itt százezres menekülthullámra kell felkészülnie, elkezd folyamatosan felkészülni az ő befogadásukra, igen, tisztességes táborokkal, igen, megnövelt menekültügyi, bevándorlásügyi apparátussal, hivatallal, igen, elegendő tolmáccsal, pszichológussal és sok mindenkivel - ezt gondolom. De önök nem ezt tették, önök nem csináltak semmit, hanem ébresztették bennünk, a magyar lakosságban a félelmet, aztán amikor már kellően nagy volt a félelem, akkor építettek egy hasznavehetetlen kerítést. Hát, nem tudom, hol tart most a számla, gondolom, pár tízmilliárdért. Mondják, uraim, mennyi tisztességes, normális tábort, fekvőhelyet lehetett volna ebből építeni!? Mondják!

Hiába mondják azt a kollégáim itt előttem, hogy ők nem akarnak. Hölgyeim és uraim, ez a mi kötelességünk. El kell dönteni, hogy részei maradunk-e ennek az európai, emberi világnak, amely példának okáért legalább a szír menekültek tekintetében azt mondja, hogy polgárháborús világból érkeznek; minden bizonnyal nem gazdasági menekültek és a menekültek többsége mára szír, igaz ez az afgánokra és sok minden másra. Akkor készüljünk fel, hogy mit fogunk velük csinálni, önök semmit nem tettek.

Nem szeretnék anekdotázni, de hadd mondjak el egy nagyon rövid megjegyzést. Az egyik kollégám, Kakuk György végigjárta ezt az útvonalat az elmúlt hetekben. Épp aznap volt Belgrádban, amikor a belgrádi futball igazi nagy sztárjának, a Dinamo Belg­rádnak (sic!) volt nagyon fontos mérkőzése. Mint a mi fradista ultráink, ők is gyülekeznek valahol, úgy alakult náluk, hogy a belgrádi főpályaudvar előtt, az a szokásos helyük. Nem ismerem őket személyesen, de a hazai futballt ismerve el tudom képzelni, milyen fiúk ezek. Ahogyan nálunk, ott is a menekültek a pályaudvar környékén gyülekeznek. És mit gondolnak, volt-e egyetlenegy rossz szó az ultrák és a menekültek között? Volt-e egyetlenegy atrocitás? Nem volt. Nem tudom, hogy miért, de azt gondolom, biztosan része ennek a történetnek az, hogy a belgrádi kormány nem uszítja a lakosságot, hanem megpróbálja megértésre késztetni őket.

Lehet tüntetni a Belügyminisztérium előtt, egy közepes színvonalú reklámot itt most az előbb hallottunk, de a magyar miniszterelnök ma reggeli interjújában ugyanezt tette, ha én jól hallottam: a következő fokozatba fog kapcsolni a menekültekkel kapcsolatos félelem felizzítása. Ugyan egyetlenegy közegészségügyi és járványügyi adatunk nincsen, hogy az ideérkezettek egészségügyi állapota, fertőzöttségi veszélye magasabb lenne, mint az itt lakóké, nincs ilyen adatunk - önök felügyelik ezt az intézményt -, de a miniszterelnök most a Jobbikkal versenyt futva elkezdi azt a félelmet gerjeszteni, hogy ezek még betegek is, talán leprásak is, talán ebolások is, és nehogy le merjél ülni a villamoson, mert hátha ott egy menekült ült, nehogy véletlenül merjél használni egy nyilvános telefont, mert hátha azt egy menekült vette fel, nehogy ki merjél menni a Keletibe nekik segíteni, mert hátha te is fertőzést fogsz kapni, és féljen most már mindenki előbb-utóbb kimenni az utcára, mert itt vannak a fertőzésveszélyt okozó menekültek.

Őszintén szólva, én ezt nagyon gátlástalan dolognak tartom. Újra mondom, hozhat ez önöknek támogatást, talán. Remélem, ennél érettebb Magyarország; sajnos attól tartok, hogy sokan el fogják ezt hinni. Nem szeretném, ha olyan országban kellene élnünk, ahol nem látjuk meg ezekben az emberekben önmagunk képmását, nem szeretném. (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Istentisztelet van.) Önök keresztény pártnak tekintik magukat, azt mondják, értékelvű párt, és az egyik legmeghatározóbb érték a keresztény meggyőződésük. Az önök radikális, nekem viszolygást okozó jobboldali ellenzékük odáig megy, hogy kereszteket is állít az országban. (Közbeszólások a Jobbik soraiból, köztük: Botrányos!)

Mégis, nem gondolják azt, hogy ott van a Teremtő mindannyiunkban? Nem gondolják úgy, hogy valamennyiünk a Teremtő által nyilvánított akarat következményei vagyunk? Nem gondolják, hogy a Teremtő egyébként nem akar különbséget tenni közöttünk? Kérdezem én önöket nem gyakorló keresztényként, nem ironizálok önökkel, nem gúnyt kívánok űzni vallásos meggyőződésükből. Azt szeretném önöktől kérdezni, hogy látják-e önök a teremtő Isten képét minden emberben, függetlenül attól, hogy kicsoda vagy micsoda, és érzik-e, hogy van kötelességük velük szemben. (Novák Előd: Megszólalt a rendszeresen bérmálkozó!) Ha érzik, akkor lehet, hogy keresztények, de akkor meg nem így kéne viselkedni. Ha meg nem érzik, akkor ne hazudják ezt el! A kereszténység nem politikai fegyver a választók meggyőzésében. (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Teremtő Isten!)

És ha már itt tartok, és ezt a példát hoztam, akkor Kerék-Bárczy Szabolcs kollégám egy mai megjegyzésével értek egyet: az önök kerítése a krisztusi töviskoszorú jelképe. Önök nagyjából annyira keresztények, amennyire Krisztus fejére keresztények rakták azt a bizonyos töviskoszorút. Én az önök helyében legalább gondolkodnék, és az önök által kitüntetett Böjte Csabával értenék egyet, és minden bizonnyal az önök által nagyon-nagyon tisztelt Ferenc pápával értenék egyet; nem azt teszi, amit önök.

Hadd mondjak még egy megjegyzést, mielőtt lejár az időm! Én nem vagyok jó honvédelmi szakértő, bár azt gyanítom, államtitkár kollégák, hogy önök sem. (Novák Előd: Csak civilekre tudsz lövetni! - Derültség.) Én azt gondolom, a Magyar Honvédség képessége, amire kiképezték őket, nem az, amire önök használni akarják. A Magyar Honvédséget arra képezték ki, hogy fegyveres fenyegetésben, saját fegyveres képességeit használva védje meg a hazát. Nincsenek kiképezve tömegoszlatásra példának okáért, ez nem az ő dolguk. Mit fognak csinálni ott ezek az emberek? Mit? Átlag három és fél ezer embert kívánnak odavezényelni. És? Ettől még be fognak jönni a határon ezek az emberek teljesen természetes módon.

(15.40)

Én ezt a dolgot végtelenül embertelennek és szükségtelennek is látom. Nem szoktunk egymással fogadni a parlamentben, mert ez nem az a műfaj, mégis nagyon-nagyon csodálkoznék, ha az a menekültnyomás, amely most rajtunk van, megváltozna ettől. Önök teljesíteni fogják az egyik rivális párt követelését, nem akarnak lemaradni ebben a versenyben, minden bizonnyal teljesítik jó néhány magyar polgár igényét is ezzel, nem vitatom. De, tudják, egy sor alkalom van, amikor meg kell mondani a választóknak és a riválisoknak, hogy nincsen igazatok; hogy ez most nem az a helyzet, amikor a ti megoldásotok célra vezetne.

Arra bátorítanám a kivezényelt honvédeket, hogy maradjanak hűek az esküjükhöz, vigyázzanak önmagukra és ne csak az esküjükre, hanem önmaguk emberi tisztességére. Ne keveredjenek bele olyan kalandba, ami egy életre megpecsételi az ő életüket és bajba sodorja a hazájukat. Nem parancsmegtagadásra biztatom őket (Z. Kárpát Dániel: Szerencse!), de arra, hogy ne veszítsék el emberségüket, mert attól tartok, ha önök ezt megteszik, olyan helyzetbe fogják sodorni őket, amikor időnként ez fogja őket fenyegetni.

Pár órával ezelőtt elindult - mondják a kollégáim, hogy Orbán-menet - a Keleti pályaudvarról egy gyalogos menet, civilek sokasága próbál nekik segíteni, hogy legalább vizük legyen. Nézzék: ’56-ban a nép akarata lebontotta a kerítést, ’89-ben lebontotta a kerítést, ha itt felgyűlik pár tízezer ember, le fogja bontani! Nincs az az erős kormány, amely ennek ellen tudna állni, mert az élet parancsa erősebb egy erőszakos kormány parancsánál. Köszönöm szépen. (Varju László tapsol. - Dr. Répássy Róbert: De a kerítés mögöttük van, nem előttük!)

GYURCSÁNY FERENC (független): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Balog miniszter úr csalódást keltő expozéja után az államtitkár úr hozzászólása legalább valami reménnyel kecsegtet bennünket, hogy lehet racionálisan is beszélni erről a dologról. Ha nem haragszanak ‑ mint aki egyébként egy sok tekintetben politikai vereséget szenvedett egészségügyi reformban kulcsszerepet játszottam 2010 előtt ‑, abba a vitába, hogy a kormánypárti kép­viselők mondanak nekik kedvezőnek tűnő adatokat, mi, ellenzékiek meg nyilván olyanokat, amelyek leírják a mostani nehéz állapotokat, ebbe nem mennék bele; sok részlet elhangzott. Amiből igazán hiány van, mégis úgy látom, az inkább az értése ennek a problémának, de nem akarok fellengzősen beszélni. Van itt két nagy ‑ az önök kedvenc szavát fogom majd használni, velem kapcsolatban szokták használni ‑ hazugságkör, ami minthogyha fogva tartana bennünket, önöket is és sok tekintetben bennünket is, és ha jól értem az eddigi hozzászólásokat, akkor nem nagyon érintettük ezt a dilemmát.

Évtizedek óta van három alapállítás, hogy mit kívánunk meg az egészségügytől, és nagyon szégyenlősen nyúlunk ehhez hozzá. Azt mondjuk, hogy mindenkinek egyenlően, azt mondjuk, hogy mindenkinek ingyenesen, és azt mondjuk, hogy mindenkinek a legmagasabb színvonalon. Ez a három nagy pillére van; volt, hogy ez az alkotmányban is szerepelt, nem tudom, hogy a mostani Alaptörvényben benne van‑e ez a három állítás ‑ ez már nincsen benne.

(13.20)

Ha nincsen benne, az a tekintetben egyébként könnyebbé tenné a vitát, hogy akkor ezek szerint elhárult az alkotmányos akadálya, hogy ezt megvitassuk. Mert a helyzet valóban az, hogy nyilván sok választó, aki hallgat bennünket vagy engem, nem fog ennek örülni, de az az igazság, hogy ezt a három alapelvet egyszerre érvényesíteni nemcsak hogy nem tudjuk, de nem is lehet. (Dr. Schiffer András: Dehogynem!)

Teljesen világos, hogy azon túl, hogy sok baj van itt a pénzek környékén ‑ és hallom, hogy mindenki erről beszél, én erről már akkor nem nagyon fogok beszélni ‑, nemcsak az határozza meg, ahogy államtitkár úr mondja, hogy ki milyen ellátást kap, hogy milyen az ellátó intézmény önérdeke. Ez is benne van a pakliban, de ne legyünk már vakok és farizeusok! Ma azt, hogy melyikünk milyen ellátást kap, alapvetően két dolog határozza meg: van‑e olyan kapcsolatrendszere, hogy egy telefonnal elér valakit, egy jó nevű orvost, egy jó nevű igazgatót, és átugrik lépcsőket, vagy van‑e annyi pénze, hogy megfizeti magának legálisan vagy most a legálissá tett hálapénzzel. Ne tegyünk úgy, mintha ez nem létezne a magyar egészségügyben. Szembe akarunk ezzel nézni vagy nem? Van erre szándéka a kormánypárti képviselőknek vagy sem? Szerintem kellene hogy legyen szándék, legalább arra, hogy egy szabályozott hozzáférés legyen, és lehessen tudni, hogy kinek mi jár.

Nem igaz az, hogy egy nyírbogádi idős asszony hozzáférése a magyar egészségügyi szolgáltatásokhoz ugyanaz, mint akár a parlamenti képviselők többségének vagy a nagyvárosok elitjének. Nem igaz! Nézzenek a maguk családjára, rokonságára, önmagukra. Nem igaz! Nem igaz, hogy a legmagasabb ellátást tudjuk adni mindenkinek. Hogyan lenne igaz? Azért mondom, hozzám szólt egy pillanatra Schiffer frakcióvezető úr, hogy ez csak akarat kérdése. Hát látjuk a statisztikákban, hogy az egészségügyi technológia fejlődésének következményeként az ottani költési igény lényegesen meghaladja a magyar nemzeti jövedelem legoptimistább előrejelzését is. De van annak korlátja, hogy mit tudunk adni az embereknek. Múlt heti írásokból önök is olyan jól tudják, mint én, tudatosan korlátozza az egészségbiztosító pénztár bizonyos új gyógyszerek behozatalát és rendszerszintű használatát, mert nem bírja ki a költségvetése. Emberi drámák sokasága van ebből.

Én nem tanácsot akarok ebben az ügyben adni képviselő-kollégáknak, mert nekem magamnak is elég sok kudarcélményem van, hogyan lehet megváltoztatni ezeket a megrögzöttségeket és hiteket. De azt komolyan gondolom, hogy legalább el kellene kezdeni erről beszélgetni. Ez az önök felelőssége. Van‑e erről érdemi nyilvános vita? Vagy végighallgatunk a minisztertől egy számzuhatagot, ami egy minisztériumi főosztályvezetőnek a pénzügyminisztériumból lehet, hogy dicsőségére válik, hát az emberi erőforrások miniszterétől, azt mondom, hogy kiábrándító és kicsikét szégyen.

Ez az első nagy hazugságkör. Mi ezzel, ha óvatosan is, megpróbáltunk annak idején szembenézni, kibontani egyre inkább az igazság minden részletét, ha úgy tetszik. Hogy valami örömet is okozzak önöknek: nem voltunk benne nagyon sikeresek, de azt hiszem, hogy nekünk volt igazunk, és akkor önöknek nem volt igaza, amikor ezt akadályozták. Ma előrébb tartanánk, ha annak idején, annak a reformnak jó néhány eleme nem bukik el, többek között az önök által szervezett ellenálláson.

Aztán van egy másik hazugságkör, ez még bonyolultabb. Mert az egyik oldalról teljesen világos, hogy az egészség az egyik legfőbb emberi érték. Ha egészség van, akkor már nagyjából azt mondjuk, hogy egy picikét beljebb vagyunk. De az nem igaz, amikor ezt szembeállítják azzal, hogy önök pontosan tudják, hogy az egészségügy mint iparág mögött van üzlet nagyon sokak számára; kinek igen jó üzlet, nem kevés disznósággal is helyenként tarkítva, kinek meg igen rossz üzlet. Igen rossz üzlet azoknak a befizetőknek, akik egy életen át fizették a tb-járulékot, és most alig tudnak valamilyen tisztességes szolgáltatást kapni, igen rossz üzlet jó néhány egészségügyi szakdolgozónak, és fantasztikus üzlet technológiaszállítóknak, sokszor gyógyszerszállítóknak, nem sze­rencsés az a kifejezés, amit az utóbbi napokban tanítanak itt meg nekünk: az orvosbáróknak. Azt hiszem, hogy nem ez önmagában az egészségügy első számú problémája, de nyilván vannak, akik igen jól megélnek ebből a történetből.

Önök éveken keresztül tanították a magyaroknak azt az egyszerű dolgot, hogy az egészség nem üzlet. Azt hiszem, hogy sikeresek voltak tanárként, csak egy rossz tananyagot tanítottak, mert az egészség üzlet is. Ha nem értjük meg, hogy hogy a csudába lehet ezt a kettős szempontot összeegyeztetni jól, hogy a végén mi legyünk a nyertesei, ne pedig a tiszta üzleti haszon érdekében az egészségiparba befektetők, akkor azt hiszem, hogy soha nem lesz ebből normális egészségügyi szektor, mert az azt működtető érdekek és értékvilág összehangolását nem tudjuk megtenni. Szóval, minden olyan vita, ami itt most a Házban elhangzik, hogy több pénz, meg több szerkezeti változás, meg mélyebbre, azt hiszem, addig nem fog menni, amíg az alapkérdésekkel nem néznek szembe, ami végtelenül fájdalmas lesz.

Utolsó megjegyzésem: fura módon elővették a közoktatás ügyét a kollégáim. Szerintem közoktatásban azért vannak önök bajban, mert változtattak, sajnos rossz irányba, a tanárok minden követelése a 2010 utáni változtatásokkal szemben szól, egészségügyben meg azért, mert talán saját csapdájukból nem tudtak kimenekülni, és nem csináltak semmit. Ha kíváncsiak lettek volna egyébként a tanácsomra, de miért is lennének kíváncsiak, fordítva kellett volna, drága kollégák. Oktatásban hagyni ‑ ez egy nem tökéletes, de viszonylag jó rendszer volt ‑, egészségügyben pedig éppen azért, mert nem engedték, hogy megcsináljuk, maguknak el kellett volna kezdeni csinálni. Nem csinálták.

Szerintem nincsen többük két évnél kormányozni, hát akkor most oltsák a tüzet, arra még van idejük, a többit meg majd hagyják ránk, megcsináljuk. Köszönöm. (Derültség a Fidesz soraiban. ‑ Ko­rózs Lajos és Varju László tapsol. ‑ Boldog István közbeszól.)