Felszólalás adatai

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! A hét elejéig mindössze ez az egyetlen módosító indítvány érkezett ehhez a törvényjavaslathoz, miközben az Országgyűlés üléstermén kívül egymást érték a törvényjavaslatra vonatkozó ellenzéki sajtótájékoztatók és vitafórumok. Ezek lényege az volt, hogy elejét kell venni a történelmi egyházak és az állam aggasztó összefonódásának, és ennek jegyében csak akkor fogadható el ennek a törvényjavaslatnak egy része, ha a kormánytöbbség a költségvetési törvényben megváltoztatja az egyházak lakossági támogatásáról rendelkező jogszabályokat.

Mindeddig ezekről a feltételekről módosító indítvány formájában nem érkezett hivatalos iromány. Az elutasított módosító indítvány be kívánta volna venni a vallás kritériumai közé a társadalmi érdeket, vagy ahogy az egyháztudósok megfogalmazzák, a közjó követésének a szükségességét.

Bármennyire is egyet lehet érteni ezzel a gondolattal, a mai körülmények közepette véleményem szerint csak terméketlen vita tárgya lehetne a társadalmi érdek. Hit dolgában ellenfeleink számára évtizedek óta az volt a társadalmi érdek, hogy egyáltalán ne legyen vallásos ember Magyarországon, s ma ugyanazok az emberek azt kívánják elhitetni, hogy társadalmi érdek a családokat szétromboló anyagias, vagy akár az önkéntes halált is megkövetelő szekták elterjedése. Míg tehát a társadalmi érdek mibenlétét mindig manipulálhatja, megváltoztathatja a köz tudatát befolyásolni képes mediokrácia, addig az egyházi nyelvezetben használatos közjó fogalma ma stabilabbnak és kikezdhetetlenebbnek tűnik.

A társadalmi érdek előírásának elutasításában együtt szavaztak a kormánypárti és az ellenzéki képviselők, csak úgy vélem, teljesen más megfontolásból. Például ellenzéki részről gyakran hangot adnak annak a gyanújuknak, hogy a kormánypártok társadalmi érdekké kiáltanák ki az államigazgatás és a hagyományos történelmi egyházak érdekközösségét. Az oktatás, az egészségügy és a szociális gondozás területén már eddig is érvényesült a közjó iránti együttműködés, de a közélet más területein tevékenykedők többségét még mindig az a múltból örökölt meggyőződés vezérli, miszerint a történelmi egyházak működése nem szolgálja a társadalmi érdek érvényesülését.

A tények alapján teljesen valótlan az az ellenzéki állítás, miszerint az államigazgatásban ma túlzottan érvényesülnek a történelmi egyházak érdekei. A törvényjavaslat elutasításának ez is egy indoka. Ha már vizsgálódunk ebben a kérdéskörben, akkor ennek az állításnak az ellenkezőjét is meg kellene vizsgálnunk, miszerint mennyire érvényesülnek a mai közigazgatásban a kommunista korszakban kinevezett vezetők történelmi egyházakkal szembeni ellenséges nézetei. Ennek a kérdésnek a vizsgálata során, például a jövőben, az utókor tényekre támaszkodó pozitivista történetírása nyilván nem az újságok vagy a képviselők indulatait tükröző, de tényekre nem támaszkodó irományait fogja vizsgálni, hanem a bírói vagy a végrehajtó hatalom mindennapos döntéseit. Olyan történéseket vizsgálhat például, hogy miképpen lehetett büntetlenül fejszékkel egyházi iskolát rombolni, s a Megváltót ábrázoló szobrot széttörni a rendszerváltás utáni Magyarországon. Olyan bírói ítéletet vizsgálhat például az utókor, hogy hány havi átlagkeresettel felérő pénzbüntetésre ítéltek plébánost azért, mert csupán a hite szerinti meggyőződését tolmácsolta egy életvédelmi ügyben. Olyan népszámlálási kérdőíveket vizsgálhat például az utókor történésze, amelyekből egyértelműen kitűnik a múltból örökölt államigazgatás történelmi egyházakkal szembeni különös viselkedése, mondhatnánk arroganciája is.

Ez utóbbi állításomat röviden indokolnom kell, különben ugyanolyan, tényanyag nélküli vádaskodóvá válhatnék, mint vitapartnereink. Ma valamennyi ország nemzetiségi és vallások szerinti adatfeldolgozása vagy egy semleges gyakorlatot tükröz, vagy pedig a politikai rendszer értékítéletét. Semleges praktikum alatt azt értem, hogy valamely ország meghatározó nemzetisége és vallása 1-es kódszámot kap. A második leggyakoribb nemzetiség és vallás kódszáma a 2-es és így tovább. Az ilyen típusú adatfeldolgozás praktikus, a legkevesebb hibával jár, kíméli az összeírók és az adatfeldolgozók idejét, s a költségeket tekintve is ez a legolcsóbb megoldás. Ha ettől eltér egy államhatalom, például úgy, hogy a leggyakoribb vallás nem 1-es rangsort kap, hanem 13-ast vagy 109-est, akkor ez a hozzáállás minden esetben tükrözi az államhatalom és az egyház sajátos viszonyát is. Van erre példa a világ több országában is; olyan országokban például, ahol egy vallási kisebbség van hatalmon, s a statisztikában is tükrözteti a rangsorát, vagy olyan országban például, ahol hivatalból is üldözik vagy rosszallják a vallásgyakorlást. Ilyen esetekben a nehezen megjegyezhető számokat automatikusan is mellőzik az összeírók és a feldolgozók, és a végeredmény is így közeledik az államhatalom elvárásához.

Mit gondolnak, tisztelt képviselőtársaim, milyen kódszámot kellett beírnia most nemrégen az összeíróknak a leggyakoribb vallást, a római katolikus hitet követők összeírása során - 13-ast vagy 109-est? Ne is próbálkozzanak, nem fogják kitalálni az ilyen esetekben beírt 329-es számot. A második leggyakoribb vallás, a Református Egyház követői 561-es számot kaptak, az evangélikusok 551-est. Nyilvánvalóan ennek a számozásnak a következménye, hogy sok összeíró nem is bajlódott ezeknek a nehezen megjegyezhető számoknak a fellapozásával és beírásával.

Felvetődhet persze a kérdés, hogy mely felekezetek kapták meg a legegyszerűbb, legkönnyebben megjegyezhető kódszámokat. Nos, a Kelta Hagyományőrzők Egyháza a 10-es számra érdemesült; a Magyar Boszorkány Szövetség az 50-es számot harcolta ki magának; az ortodox hindu vallás lett a 100-as szám birtokosa; egy buddhista irányzat kapta a 200-as számot; a tűzimádó párszik a 300-ast, vagy hogy maradjak még a könnyen megjegyezhető számoknál, a metodisták örülhettek a 600-as, a Jehova Tanúi a 700-as kódszámnak, a 800-as kódszámot pedig a Magyar Iszlám Egyház tagjai kapták. A könnyen megjegyezhető kódszámokat egytől egyig kisegyházak kapták.

Említést érdemel, hogy nemcsak a történelmi egyházakkal szembeni sajátos ideológiát tükrözi egy ilyen táblázat, hanem az adóforintok iránti közömbösséget is. Csupán az első kódkocka segítségével a lakosság 97 százalékának a vallási hovatartozása feldolgozható lenne, azaz a népességből vett 1-2 százalékos minta alapján csupán egy kódkockát kellene feldolgozni.

Természetesen ha a leggyakoribb felekezetek első számjegye nem irányadó - gondoljunk csak arra, hogy például a 3-assal kezdődő kódszámon osztozkodnak a katolikusok, az izraeliták és a párszik -, akkor csak drága feldolgozás révén szerezhető meg az az adat, amit olcsóbban is meg lehetett volna szerezni. Valahogy az az ellenséges álláspont sugárzik át ezen a feldolgozáson, hogy ha annyira akartok egy vallási hovatartozást is felmérő adatfelvételt, akkor ezért fizessetek, akár fölöslegesen, akár szükségtelenül is.

Mindeddig az idei népszámlálás rossz időket felidéző szemléletét taglaltam, de idézhetném a nemrég leadott adóbevallásokban az egyházakhoz átutalható adóforintok egyik feltételét, az egyházak technikai számait is. Itt sem az egyházak híveinek a gyakoriságát tükrözik ezek a technikai számok, például a 42-es sorszámot a Karma Decsen Özel Ling közösség kapta. A Magyarországi Karma Kagyüpa Közösség az 59-est, míg őutánuk kullog a Magyarországi Református Egyház a maga 66-os sorszámával.

Tisztelt Ház! Az elmondott konkrét példáim talán sokakat meggyőznek arról, miszerint korántsem a valóságot tükrözik az államhatalomnak és a történelmi egyházaknak az összefonódásáról szóló vádaskodások. A tények inkább arra utalnak, hogy a végrehajtó hatalomban a történelmi egyházakat leértékelő szemlélet sok helyütt még mindig meghatározó lehet.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.