Felszólalás adatai

MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Igazságügy-miniszter Asszony! Nemcsak országgyűlési képviselőként és a Szabad Demokraták Szövetségének vezérszónokaként állok itt, hanem egyszerű tanúként is, aki a lehető legközelebbről látta mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket sommásan megtorlásnak nevezünk 1956 után. A megtorlásnak rengeteg bugyra volt, és ahogy egyre több dokumentum kerül elő, látszik annak egyre tervezettebb, egyre szörnyebb és egyre inkább a bosszúnak és a nemtelen megtorlásnak az összes ismérve.

Minden egyes embernek joga van a tisztességes eljáráshoz a bíróságok előtt. Ez egy olyan alapelv, amely sok ezer éve él, és amelyet a mai alkotmányok mind rögzítenek, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata rögzít, de még az 1949. évi XX. törvény is rögzíti azt, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő, mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el; senki sem tehető addig bűnösnek, amíg a bíróság jogerős határozata meg nem állapítja ezt, és folytathatnám tovább. Ennek minden betűjét megszegték 1956 után, és nemcsak a különleges eljárások keretében, hanem az úgynevezett normál eljárások keretében is, hiszen olyan megfélemlített légkör volt, amiben egyszerűen lehetetlen volt bármennyire is tárgyilagos ítélkezést létrehozni.

Csak néhány idézetet említenék. 1957 márciusában dr. Szénási Géza legfőbb ügyész nyilatkozta a sajtóban: "Az ellenforradalommal szimpatizáló elemek azon siránkoznak, hogy a karhatalom durva, goromba túlkapásokat követ el. Nagyon helyes, ha a karhatalom akár rövid úton, akár bűnvádi eljárás keretében megmagyarázza a fasisztáknak még az utcán is, hogy a karhatalommal szembeszegülni nem kifizetődő üzlet."

Vagy 1957 februárjában az országos bírói értekezleten az igazságügy-miniszter álláspontja a statáriumról: "...a statáriumról a külföldi imperialista hírverés és a belföldi ellenforradalmár barátaik a legvadabb rémhíreket terjesztik. Az igazság az, hogy a statáriális eljárás során február 12-éig 245 vádlottal szemben hoztak határozatot, ezek közül 31 vádlottat halálra ítéltek, közülük 21-en hajtották végre az ítéletet." Tehát alig két hónap alatt 21 embert végeztek ki, és ezt a pártvezetés, a kormányvezetés kevesellte, szinte semminek tartotta.

A ma már túlzottan pozitív képben feltűnő Kádár 1957. április 5-én az MSZMP KB ülésén a következő kedélyes szöveget mondta: "Az írókkal kapcsolatban nem tudnak a bíróságok tárgyilagosak lenni, személyi befolyásuk alatt vannak. A különböző bűncselekményeket elintézik hat-nyolc évi fegyházzal, itt muszáj erősíteni. Előfordult például, hogy Nezvál elvtárs egy ilyen ügyben kiizzadt egy halálbüntetést, és a felsőbb bíróságon megesett a szívük rajta, és a büntetést átváltoztatták életfogytiglani börtönre. Össze kell szedni egy tucat ilyen ügyet, és aki ellenforradalmár volt, azt keményen meg kell büntetni."

Kádár híres felszólalása április 2-án, amikor az MSZMP ideiglenes intézőbizottságában azt mondta szó szerint: "Az országban aktivizálódnak, fellépnek, hatalmat ragadtak kezükbe horthysta katonatisztek, csendőrök s a többi. Ezeknek ügyét is komolyan kézbe kell venni, tárgyalni nem is kell. Meg kell csinálni a népbíróságot, s ahol csak olyan, volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak a bátorságot és disznóságot csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni. Ezeket az ítéleteket nem kell az újságban lehozni."

(9.00)

Jól emlékszünk 1989. június 16-ára, amikor Darvas Iván és Mensáros László egymás után olvasták fel a kivégzettek neveit és foglalkozását; nemigen voltak ott horthysták, csendőrök, mások - munkásfiatalok voltak, egyetemisták, értelmiségiek sorban.

'57 májusában Markója Imre a Népszabadságban osztályharcos bíráskodást követelt kétkolumnás cikkben, kérlelhetetlen vasszigort a nép ellenségeivel és az ellenforradalmárokkal szemben. A legtöbb bírósági eljárást titkosították. A mi perünkben még az ítéletközlési tilalmat is elrendelte Tucsek Gusztáv elnök, aki még azt is (Rozgonyi Ernő közbeszól.) - tessék? - (Rozgonyi Ernő: Semmi.) megtiltotta az ügyvédeknek, hogy elmondják a szüleinknek, hogy halálra ítéltek minket. Amikor a siralomházban anyám meglátogatott, én közöltem vele és mondtam, hogy most már vedd tudomásul, hogy hivatalosan halálra ítélték hatunkat.

Az egyik társamnak, Hegedűs Lászlónak a védője volt dr. Gaszt István, aki megpróbálta a védelem minimumát érvényesíteni. Tucsek ordítozott, őrjöngött, feljelentette az ügyvédi kamaránál, néhány napon belül kizárták, '64-ben az autóbuszon buszkalauzként találkoztam vele. Megérdemli, hogy a nevét megemlítsem.

Elképesztő volt az eljárás. 1958 májusában Mácsik György ügyész felolvasta a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsának elvi döntését, amely úgy szólt, hogy amennyiben valahol fegyveres konfliktus volt és halott volt, akkor valamennyi személy, aki fegyverrel rendelkezett és azt használta, meg nem állapítható számú gyilkosságban társtettesként volt elítélhető. A legtöbb halálos ítéletet ezen elvi döntés alapján hozták. Nem kellett bizonyítani, hogy ok-okozati összefüggés van, egyet csak, azt, hogy Wittner Máriának fegyver volt a kezében - talán el se sütötte - vagy a többieknek; elegendő volt a halálos ítélet megalapozásához.

Hadd idézzek az 1957-ben kiadott BHÖ-ből, annak a preambulumából, ugyanis nem volt büntető törvénykönyv, hanem a Büntető határozatok összessége című gyűjtemény volt - kerestem a szót, hogy ne mondjak pejoratív szót a Ház méltósága miatt -, ennek a preambulumából idézek, "A hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása" című műből. "Ez az összeállítás csak úgy töltheti be szerepét, ha olyan jogalkalmazók kezében válik fegyverré, akik a szovjet szocialista jogászok példája nyomán a marxizmus-leninizmus tanításaival felvértezve büntető igazságszolgáltatásunkat az ellenség felé sújtó karrá, a dolgozók felé pedig a fegyelemre nevelés eszközévé tudják tenni." Ennyit arról a légkörről, amelyben sorozatban ítélték el az embereket. Tudjuk jól, hogy több mint 24 ezer embert ítéltek el, és a börtönben, aki 8 évnél kevesebbet kapott, azt mi kisidősnek neveztük; tehát 20 éves életfogytiglani büntetéseknek a garmadája, több száz életfogytiglani büntetést töltöttünk a börtönben.

Elnézést, nagyon elment az idő. Örömmel üdvözöljük az Igazságügyi Minisztérium törvényjavaslatát, régi adóság ez, amit le kell rónunk, hiszen akkoriban a vádemelési, vádkonstruálási tendenciák közé tartozott az, hogy szinte mindenkit megpróbáltak bemocskolni köztörvényes bűnökkel. Az az orvosegyetemi hallgató, aki egy ingben ült be egy mentőautóba október 24-én és november 14-én ment haza, kapott a Honvéd Kórházban egy katonai pufajkát, hogy meg ne fagyjon. Ezt a pufajkát lopás delictumaként értékelték.

Amire még fel szeretném hívni a figyelmet: rendkívül fontos szerep vár a bíróságokra, mert a törvény nagyon helyesen egy generális felhatalmazást ad. Mire ad? Nem arra, hogy újra megítélje a dolgokat, hanem arra, hogy semmisnek minősítse az ítéleteket, mert ezek ítéleteknek nem nevezhetők semmilyen norma szerint, még az úgynevezett szocialista igazságszolgáltatási normák szerint sem. Tehát ezek semmisek. Bármi lehet az igazság, ezt nem a bírónak és nem nekünk kell megállapítani.

Mi, a törvényhozók azt állapítjuk meg, hogy ezek az ítéletek elfogadhatatlanok teljes egészükben. Ez lehet a történészek számára kutatási terület, lehet mementó a mai fiatalság és mindnyájunk számára, nekünk sem árt újraolvasni ezeket. Tanulságos lehet, levonhatunk következtetéseket, de nem ítélhetjük meg. Ez a történelem feladata, a nemzet feladata, a társadalom feladata, hogy szembenézzen önmagával.

Amivel még ki szeretném egészíteni a törvényjavaslatot, azt majd a részletes vita keretében, majd a későbbiek folyamán fogom elmondani. A Szabad Demokraták Szövetsége örömmel üdvözli e törvény megjelenését, támogatja azt, és kívánja, hogy minél előbb hatályba lépjen.

Köszönöm szépen. (Taps.)