Felszólalás adatai

CSURKA ISTVÁN, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt határon túli egyházi Méltóságok! Tisztelt MÁÉRT-vezetők!

A Magyar Igazság és Élet Pártja, amikor ennek a törvénynek az elfogadásáról, támogatásáról vagy esetleges elutasításáról döntött, akkor elsősorban is azt vizsgálta meg, hogy vajon nem pótcselekvés-e ez a törvény. Alaposan megvizsgálva arra a megállapításra jutottunk, hogy noha számos olyan kitétele, megfogalmazása van, amelyik erre utal, egészében véve nem az; magyar érdekeket szolgál, tehát támogatjuk. Ma, amikor ennek a törvénynek az elfogadásáról, illetve általános vitája keretében támogatásáról és ellenzéséről vitatkozunk, a magyarságot illetően a nemzetközi helyzet a következő:

(12.20)

A kezemben van az MTI jelentése Bukarestből, a román kormány egy bizottságot hozott létre; a külügyminisztérium, a belügyminisztérium, az igazságügyi minisztérium, a közigazgatási minisztérium és a tájékoztatási minisztérium képviselői foglalnak benne helyet, és együttesen vizsgálják ennek a még meg sem hozott magyar törvénynek a jelentőségét, a részleteit, és tárgyalni akarnak róla a magyar kormánnyal. Ez ellen nem lehet kifogásunk, azonban látnunk kell, hogy ez egy jelzőrakéta: azt üzeni a román kormány, hogy figyelünk - hát figyeljenek!

A másik, amit szintén hírügynökségi jelentésekből kell tudomásul vennünk, hogy az emberek befogadása, s nemzeti hovatartozásuk megítélése szempontjából Európában valami pokoli zűrzavar van. A mai jelentések arról tudósítanak, hogy két újabb roma családot, összesen talán húsz főt, fogadtak be Franciaországban, menedékjogot kaptak. Hogy az az illető köztük van-e, aki csak három kereszttel tudja aláírni a nevét, azt nem tudom, de hogy kint van, az biztos. Hogy a szerencsétlennek milyen esélye van arra, hogy beilleszkedjen a francia társadalomba, egyáltalán tudja-e, hogy hol van, mégis menekültstátust kap, esetleg majd küzdhet ott a megélhetéséért, amikor az Európai Unió felelős vezetője, a Bizottság elnöke azt jelenti ki, hogy a magyar munkavállalóknak, a magyar társadalomnak bele kell nyugodnia ebbe, még ha rövidesen, 2004-ig be is kerül az Unióba, a munkaerő szabad vándorlásában egy ideig nem vehet részt, mert ezt az európai társadalmak nem viselik el - ezeket együttesen kell számba vennünk, amikor ezt az úgynevezett státustörvényt minősítjük itt.

Vagyis látnunk kell, hogy egy rendkívüli módon ellentmondásos helyzetben él ez az egész földrész, és az egyik kéz nem tudja, hogy mit csinál a másik. Azt sem tudják, hogy lesz-e bővítés, és ha lesz, hogyan lesz. Mindezt azért hozom ide, tisztelt Ház, mert kétségkívüli, hogy ennek a törvénynek a megszületését a lelkesedés és a határokon kívül pedig kétségbeesés is okozta - nem csak ez, de elsősorban ezek egyszerre -, hogy tudniillik Magyarország rövid időn belül bekerül, és kénytelen lesz tartani a schengeni egyezményben rárótt határok biztonságát; s akkor az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki magyar testvéreink el lesznek zárva az anyaországtól.

Ez volt az a helyzet, ami elsősorban megszülte a gondolkodást, hogy ez ellen hogyan tudunk védekezni, hogyan tudjuk megadni az embereknek, a magyaroknak azt a jogot, hogy ők azért legalább idáig eljussanak. Most már, hogy továbbjussanak... - ők persze sokan úgy gondolják, hogy ha ide eljutottak, akkor majd velünk együtt, ugyanúgy mint mi, kimehetnek Európába is dolgozni. De most már az van, hogy pillanatnyilag mi se vagyunk abban a helyzetben, hogy szabadon munkát vállalhassunk Európában. Hogy aztán ennek mi lesz a végső megoldása, azt nem tudom - remélem, a kormányunk majd keményen tárgyal.

Mindezeket figyelembe véve: a törvény hasznos, és pontosan azok a vonatkozásai nagyon fontosak, amelyeket itt az SZDSZ oldaláról nagyon keményen bíráltak, hogy tudniillik igenis igazolvánnyal, önkéntes tanúsítással akarja valakinek a magyarságát igazolni. Ez új, ez nagyon fontos, még ha ebben a kérdésben lehetnek is - majd lesznek is - különféle súrlódások, nehézségek, azért, mert esetleg majd olyanok is magyarnak vallják magukat, akik csak az anyagi haszonszerzés érdekében teszik ezt - akkor is. Mert ez az igazi magyar győzelem, amit mi ebben a trianoni, leszorított helyzetben elértünk, hogy elkövetkezhet az életben egy olyan pillanat, amikor valaki, aki egyébként nem magyar, odamegy egy magyar bizottság elé és azt kéri: engedjétek meg, hogy magyar legyek. Azt hiszem, meg fogjuk ezt engedni, és helyesen tesszük, mert éppen erre van szüksége a Trianonban lesújtott, tönkrevert, széttrancsírozott magyarságnak. Éppen erre, hogy valahogy méltányolva legyen az a küzdelem, az az életben maradásért folytatott szívós küzdelem, amelyet persze a legtöbbször saját kormányainkkal, saját körülményeinkkel szemben kellett megvívnunk, és mégis megmaradtunk.

Most már tehát az a kérdés, hogy ha itt van ez a törvény, és egyelőre csak ilyen szerény előnyöket tud nyújtani a határokon kívüli magyaroknak, akkor megálljunk-e itt. Nem, mi úgy gondoljuk, itt nem szabad megállni, de ezt a lépést mindenképpen meg kell tenni, még akkor is, ha a részleteiben sok kifogás emelhető magával a törvénnyel szemben. Ebben a törvényben igenis az a nagyszerű, hogy a magyar mivoltra kérdez rá. Itt kell egy kicsit felhőkölnünk, vagy talán, finomabban fogalmazva, felemelnünk a fejünket, mert ilyen nem volt 1945 óta. S ha meg akarunk maradni, kell hogy legyen, sőt ennél inkább még erősebb, pontosabban fogalmazó törvény és magatartás is kell.

A gondok most is - az említett külpolitikai gondokon kívül - itt, belül vannak, mert ennek a törvénynek a megvalósulásához valóban anyagi eszközökre, társadalmi együttműködésre, jóindulatra és igenis belső, nemzeti magatartásra van szükség. Akiket ideengedünk dolgozni, a magyarság nem nézheti - akármilyen sajtó által feluszítva - görbe szemmel, irigykedő tekintettel, hogy "ez mit akar itt, tőlünk veszi el a kenyeret!" Ezt a szellemet kell kiirtani ebből az országból, aki így mer érvelni ez ellen a törvény ellen, s azt meri kérdezni, hogy ez mennyibe kerül - kost, was kost, mondom jó magyarsággal. Ez az eset az, amikor nem szabad, hogy ez számítson, mert erre elő kell teremteni a pénzt, annál is inkább, hiszen fogyatkozunk, és nagyon nehezen élünk mi is.

Sokan beszéltek arról, hogy ennek a törvénynek a majdani megvalósulása vajon nem okozza-e a szomszédos országokból a magyarság kivándorlását, élőhelyének az elhagyását, s hogy ez nem lehet a célja ennek a törvénynek. Azt kell mondanom, hogy ez a kérdésfeltevés sajnos nem a legjobb.

(12.30)

Mert a magyarság kivándorlását nem segítik elő sehol ezekben az államokban, nem ösztönzik a magyarságot arra, hogy mint állampolgár vándoroljon ki. Eltűrik, nem arról van szó; mást csinálnak: a magyarság feladására akarják őket kényszeríteni. Maradhat ott, még karriert is csinálhat, ha a magyarságát feladja - akár politikailag, akár más tekintetben. Na már most mi lehet a mi elsődleges célunk, még azon az áron is esetleg... - és ezt nagyon félénken mondom, de mégis nagyon határozottan -, melyik a fontosabb cél: a helybenmaradás a nemzetiség esetleges feladása árán, a magyarság feladása árán, vagy a magyarnak megmaradás, esetleg itt? Akkor viszont azt is meg kell vizsgálni - ez nem e törvény és e vita keretébe tartozik, egy szót azonban nem árt erre vesztegetni -, hogy itt most megvan-e minden feltétele annak, hogy a szegény ember megmaradjon magyarnak. Nincs. Sokat javult a helyzet; nem akarok politikai vitába bonyolódni, mégis ki kell jelentenem: e tekintetben többet kell tennünk, a magyarországi belső viszonyokat olyanokká formálnunk, hogy ha idejön, ne rombolja le teljes mértékben a "csigatévé" az ő magyarságát. (Derültség.) Ez nagyon fontos.

Tisztelt Ház! Ezeknek a törvényeknek és majdani megvalósításának sok akadályozója lesz ott is, itt is. Elsősorban azonban nekünk itt bent arra van lehetőségünk és arra kell törekednünk mindenáron, hogy ami ránk van bízva a mi belső viszonyainkban, a belső gazdasági, kulturális, tájékozódási viszonyainkban, megteremtsük a lehetőségét annak, hogy itt mindenki megmaradhasson magyarnak és élhessen.

Szoros összefüggése van ennek a törvénynek, tisztelt Ház - erről itt még nem esett szó -, a földtörvénnyel, a föld helyzetével. Ha Magyarországon eladóvá válik a föld, ha a magyar földet idegenek vásárolják fel, idegenek döntik el, hogy kit alkalmaznak a birtokokba került földön, akkor hiába van ez a magyar lelki nagy gyógyfürdő törvény, mert nem fogják alkalmazni őket. Tehát olyan feltételeit is meg kell teremteni ennek a törvénynek, hogy a magyar föld ne kerülhessen bármi áron is idegen tulajdonba, mert hiába adunk kedvezményeket magyaroknak, ha itt a magunk számára sem tudjuk ezeket megnyugtatóan elrendezni, illetve a földünket megvédelmezni. Ez persze vonatkozik nemcsak a földre, hanem a privatizációs viszonyokra, a privatizáció esetleges felülvizsgálatára - amit mi ugyan követelünk, de nagyon vontatottan halad -, mert a munka, a munkalehetőség odaadása a tőketulajdon, a tőke függvénye. Hát mondjuk azt most a Győri Keksz- és Ostyagyárnak, hogy alkalmazzon erdélyi munkásokat, amikor a győriektől is elviszi? - hogy ismét csak egy aktuális példát mondjak. Nyilvánvalóan nem lep meg senkit és nem nagy újság, hogy minden mindennel összefügg, mégis kénytelen vagyok mindezekre felhívni a figyelmet ezzel az elsősorban kulturális jellegű, egészségügyi és egyéb szolgáltatásokat nyújtó törvénnyel kapcsolatban is, mert különben üres szó is lehet belőle.

Mi tehát mindezekkel együtt és ezeknek a súlyos szavaknak a kimondásával együtt támogatjuk ezt a törvényt. Valóban előrelépésnek tartjuk, valóban örülünk annak, hogy idáig már eljutottunk, és arra is felhívjuk a figyelmet, hogy valóban nagyon össze kell fognunk ahhoz, hogy még ezt a kicsit is adni tudjuk, mert ahogy a beszédem elején mondtam, ez a fellőtt jelzőrakéta már fel van lőve, de történhet még más is. Nem akarom sötét szavakkal ecsetelni ezeket. A magyarság egységére van szükség, hogy ezt a kis előrelépést megvédelmezzük, és ne engedjünk innen hátralépést. Igen, lehet, hogy arra is szükség lesz - kérem, ne rökönyödjenek meg -, hogy itthon, bent, itt is állítsunk ki magyar igazolványt, mert nem mindenkinek jár. Sajnos itt tartunk, ki kell mondani: nem mindenkinek jár! (Dr. Kóródi Mária: Hát ez jó lesz! - Mádai Péter: Ez aztán kiváló gondolat! - Dr. Géczi József Alajos: Ki fogja megmondani, hogy kinek kell kiadni?) Találunk olyanokat, akik megmondják. (Dr. Kóródi Mária: Ilyen már volt!)

A nemzet közös vállalkozás, s akik mindig meg akarják fúrni ezt a közös vállalkozást, azok ugyan mi címen akarnak mindenképpen a nemzetbe tartozni, időszakonként ide, időszakonként máshova. Hát ez nem megy! Ez az egyik tanulsága ennek a törvénynek, ezt így kell végiggondolni, és ebből születhet meg az, amit valamennyien áhítunk, akarunk, és amiért tulajdonképpen itt vagyunk.

Köszönöm szépen. (Taps a MIÉP padsoraiban.)