Felszólalás adatai

ELNÖK: Köszönöm szépen képviselő úr. Most pedig megadom a szót Tardos Márton képviselő úrnak, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőjének, hozzászólása elmondására. Öné a szó, képviselő úr.

TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! A szabaddemokraták véleménye szerint ez a több száz oldalas, igazán terjedelmes beszámoló a magyar monetáris politikáról és a magyar gazdaságpolitikáról megérdemli a Nemzeti Bank apparátusának dicséretét, mert ilyen alapos, részletekre törő és a részleteket jól megmagyarázó gazdasági beszámolót a '97-es esztendő történetéről eddig nem forgathattunk a kezünkben. Megjegyzem, hogy ha valaki figyelmesen megnézi, s nem is kell még a több száz oldalt végigolvasnia, hogy csak a fedőlapot kell elolvasnia, akkor észrevehette, hogy '98 júniusában került elkészítésre ez a beszámoló, nyilván akkor került beterjesztésre is, tehát semmiképpen nem a Nemzeti Bank, hanem az Országgyűlés vezetésének a hibája, ha valaki hibának kívánja fölróni, hogy csak '99 februárjában kerül sor erre a vitára. '98 júniusától máig nem kevés ülése volt a Háznak, nem kevés alkalma lett volna ennek a kérdésnek a megvitatására, és nyilvánvaló, előnyösebb lett volna, hogyha ez akkor megtörténik.

A második ilyen kérdés, amit föl szeretnék vetni, mielőtt az érdemi kérdésekre térek, az az, hogy Rogán képviselő úr véleménye szerint túl nehéz és nehezen olvasható, de dicséretes, amit a gazdaság egészéről ír ez a jelentés, a törvényeknek megfelel, de nem elégséges, amit a Nemzeti Bank sajátos monetáris politikai tevékenységéről, sajátos banki tevékenységéről tesz.

Ezzel kapcsolatosan két megjegyzésem is van. Úgy ítélem meg, hogy az az ön által kétszer 25 oldalnak jellemzett anyag is meghaladja, sajnálatos módon, azt a terjedelmet, amit a közel 400 fős képviselőtestület ebben a Házban képes megvitatni, elolvasni és megérteni, nem beszélve arról, hogy ez a másik 300 oldal, amely a gazdaság egészéről szól, az olyan szervesen összefügg a monetáris politika kérdéseivel, hogy egyáltalában nem lehet fölöslegesnek minősíteni.

A kérdés megoldása, hogy a Ház foglalkozzon alaposabban a Nemzeti Bank belső ügyeivel, jogos követelés. És azok a képviselőtársaim, akik az előző két ciklusban képviselők voltak, és részt vettek a gazdasági bizottság munkájában, például Latorcai úr, aki itt ül velem most szemben, állíthatják, hogy mi a gazdasági bizottságban a monetáris politika kérdéseit és a monetáris politikáról szóló jelentést nagyon alaposan, részletekbe menően és bizalmas információkra is kiterjedően megtárgyaltuk, és ennek hatására és ennek ismeretében hoztunk határozati javaslatokat, amelyeket valóban a Ház gyakran nem tűzött napirendre, és én ezt súlyos hibának tekintettem abban az időszakban is.

Amit mondani szeretnék, az talán meg is egyezik azzal, amit a Fidesz a Ház munkamódszeréről képvisel. Nevezetesen az, hogy a bizottsági munkának a súlyát és jelentőségét növelni kell, mert vannak olyan kérdések, szakmai kérdések, amelyeket csak ott lehet elég részletességgel megtárgyalni, és vannak olyan kérdések, amelyeket a dolog bizalmi jellegénél fogva a teljes nyilvánosság előtt nem lehet a részleteiben tárgyalni. Ott azonban meg lehet tárgyalni, meg kell tárgyalni, ott kell határozatot hozni, és a határozat lényeges elemeit kell a plenáris ülés nyilvánossága elé hozni és újból megvitatni. Ilyen munkamódszerrel az a probléma, amit fölvetett, jól kezelhető és kezelhető. A felügyelőbizottság munkája, a parlamenti, pénzügyi kérdésekkel, gazdasági kérdésekkel foglalkozó bizottságok munkája és a plenáris ülés együttese tökéletes ellenőrzést tud gyakorolni a független Nemzeti Bank fölött, és célszerű is, hogyha ez a munka a jelenleginél intenzívebben folyna. Véleményem szerint ezzel a Nemzeti Bank vezetése is teljes mértékben egyetért.

Meg szeretném még azt is jegyezni ebben a kérdésben, hogy nem ez az egyedüli olyan probléma, ahol egy állami intézmény, parlament ellenőrzése alatt álló állami intézmény helyzetének, gazdálkodási kérdéseinek a részleteiről is jó lenne, ha a tisztelt Ház információkkal rendelkezne. Például: hogyan működik a kancellária, hogyan működnek a minisztériumok, csináltak-e olyan megtakarítási programot, végrehajtottak-e olyan megtakarítási programot, mint amiről Surányi György elnök úr itt beszámol? Az én információim szerint nem csinált ilyent, és ezekről a tisztelt Ház olyan mértékben sem tárgyalt, mint az elmúlt évek során a Nemzeti Bank belső pénzügyi kérdéseiről. Célszerű, ha a Nemzeti Bank ilyen típusú belső gazdálkodási politikájáról informálva vagyunk, annak az ellenőrzésével foglalkozunk, de célszerű, ha ez ennél szélesebb körben az egész államháztartási intézményrendszerre kiterjedően is megvalósul.

 

(16.20)

Rátérve most már a jelentésre: ez a többszáz oldalas jelentés valóban arról számol be, hogy 1997 a magyar gazdaság posztkommunista átalakulásában, rendszerváltási időszakában az első átütő siker éve volt. Mind a gazdasági növekedés, mind az egyensúlyi feltételek megteremtése szempontjából olyan eredményeket értünk el, amelyekre nem volt példa korábban, és amelyekre ma is büszkék lehetünk. Ha ez igaz - és ezzel kapcsolatosan eddig még sem a bizottsági, sem a plenáris üléseken nem merült föl ellenvetés -, akkor ebből következtetéseket kell levonni a '95-96-os esztendő restrikciós intézkedéseire vonatkozólag is, mert nem lehet a '97-es év sikerét az előző évek gazdaságpolitikájától függetlenül szemlélni.

Nagyon felhívom a kormánypárti képviselők figyelmét, hogy azok az állítások, amelyeket a '95-96-os esztendőkről naponta megeresztenek, az itt leírt, általuk elfogadott jelentéssel ellentmondásban vannak, és ez nehezíti a magyar gazdaság problémáinak tárgyalását, és különösen azt, hogy a parlamenti tárgyalások eredményeképpen a magyar társadalom arról értesüljön, hogy milyen feltételek között él, és mi várható. Ez a fölvilágosító munka legalább olyan fontos, mint az érdemi elemző és ellenőrző munka, ezért úgy vélem, hogy ez a megjegyzés figyelmet érdemel.

Dicséretesnek tartom, hogy a Nemzeti Bank - élve a függetlenség jogával - a fiskális politikára, a költségvetési politikára is kiható monetáris szigor politikáját folytatta az elmúlt években, és az a véleményem, hogy célszerű, ha ennek a pozitív értékelésnek együttesen - képviselőként és frakcióként - hangot adunk, mert tudnunk kell, hogy csak az ilyen politika vezethet olyan eredményre, hogy ebből a nagyon súlyos gazdasági visszaesésből, amelynek mindnyájan szenvedő alanyai vagyunk, kikászálódjunk.

A Nemzeti Bank több olyan problémát, feladatot örökölt, ami a korábbi nemzeti banki státusából adódott. Nevezetesen abból a státusából, amikor a Nemzeti Bank nemcsak a központi banki funkcióit látta el, hanem üzleti banki tevékenységet is folytatott.

Az egyik ilyen - '97-ben már leépült - feladata volt a magyar adósságállomány kezelése. Meggyőződésem, hogy a jelentésben leírt és részletesen elemzett állítás igaz, nevezetesen, hogy a hátrányok, melyekről beszélnek, nem tényleges hátrányok, hanem a korábbi időszakban nem kimutatott terhek felszínre kerülésével kapcsolatosak, és a tényleges terhek az átalakulás folyamán, ahogy a jelentés is leszögezi, nem változtak. Az adósságállomány csökkenése ugyanakkor a terhek mértékét, sőt a terhek relatív nagyságát, a kamatláb nagyságát is kedvezően befolyásolta.

A másik ilyen ügy az itt már kétszer említett ausztriai banktevékenység, ahol '97-ben veszteségek érték a Nemzeti Bankot. Minden olyan bank, amely a korábbi Nemzeti Banktól gyakorlati gazdasági tevékenységeket örökölt, jelentős nehézségekkel kellett hogy szembenézzen, mert a megörökölt hitelállomány, a megörökölt finanszírozási tevékenység a változó feltételek között az esetek nem kis részében veszteségessé vált, ha eredetileg nem is volt veszteséges.

Ezeknek a veszteségeknek a minimalizálására törekedett a Nemzeti Bank, de még nem sikerült mindent elintéznie. Mi, szabaddemokraták, teljesen egyetértünk azzal, hogy az ilyen típusú bankári - és nem központi banki - tevékenységeket a Nemzeti Banknak le kell építenie, minél gyorsabban kell leépítenie, és remélem, hogy a következő hónapok, év ebben a vonatkozásban a sikeres befejezés időszaka lesz.

Említettem már, de újra meg szeretném említeni, hogy nagyon fontosnak és egyedülállónak tartom azt a belső adminisztratív politikai változtatást, amit a Nemzeti Bank folytatott, és aminek a részletei a jelentésben ugyancsak le vannak írva. Egy olyan nagy feladatokat vállaló központi szervről van szó, amely mindent megtett annak érdekében, hogy a költségei kevesebbek legyenek, csökkenjenek, és racionálisan folytatódjon a tevékenysége.

Ezek után már csak egy gondolatot szeretnék elmondani. Nevezetesen azt, hogy a '97-es esztendőről szóló jelentés milyen ötleteket, javaslatokat sugall az 1999. évi helyzetre vonatkozólag. 1997 az az év volt, amikor a magyar stabilizáció meghozta az eredményeit, és amikor a magyar stabilizáció szempontjából nagyon kedvező világpiaci helyzet is volt. A világpiac növekedett, a világ befektetési hajlandósága - többek között a Magyarországra irányuló befektetési hajlandósága - növekedett, a magyar megtakarítások is növekedtek, és mindez együttesen a stabilizáció és a tartós stabil növekedés feltételeit teremtette meg.

A kérdés, amivel '99-ben szembe kell néznünk, hogy mi maradt meg ebből, mi az, amire építhetünk. Teljesen egyetértek azzal, hogy a restrikció, a visszaszívás, a fájdalmas politika időszaka remélhetőleg befejeződött, és most már nem a bérek, a nyugdíjak csökkentésével, a közszolgáltatásra rendelkezésre álló eszközök csökkentésével kell együtt élnünk, olyan feltételek között, amikor az állampolgár helyzete romlik a gazdaságban, hanem olyanok között, amikor az állampolgár helyzete javul. Amire azonban számítanunk kell, hogy az állampolgár nyugalma nemcsak jövedelmeinek a növekedését követeli meg, hanem a folyamatok stabilitását is.

A világgazdasági helyzet veszélyessé vált. Nem akarok a részletekbe belemenni, hogy a japán visszaesés, az ázsiai problémák, a dél-amerikai problémák, az orosz válság hogyan hatnak a magyar gazdaságra, de nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy a nehézségeknek, feszültségeknek ez az együttese lényeges változást jelent a '97-es helyzethez képest, ami óvatosságra kell hogy fölhívja a figyelmet.

Ezzel összefüggésben azt is mondani szeretném, hogy a '97-es esztendő - mint ahogy az esztendők egész sora, egészen '99-ig - az exportvezérelt növekedés feltételeinek volt kedvező. A jelenlegi helyzetben, amikor a világgazdasági konjunktúra nem alakul úgy, és az exportnövekedés csúcsütemeit értük el az elmúlt években, sajnos, azzal kell számolnunk, hogy nem lesz tovább exportvezérelt növekedés Magyarországon. És ez veszélyes helyzet, mert a beruházások színvonala ugyan nem alacsony az országban, de még nagyon messze van attól, hogy elég beruházási eszköz álljon rendelkezésre ahhoz, hogy a magyar kapacitások nem jelentéktelen része, a ma vergődő kapacitások nagyon nagy része átalakuljon hatékony gazdasággá.

 

(16.30)

Márpedig enélkül a '99-es és a 2000-es esztendő nem lehet hasonló módon sikeres, mint amilyen a '97-es volt!

Mindez véleményem szerint arra ösztönöz, hogy különös figyelmet fordítsunk mind a fiskális, mind a monetáris politikára. Ha egyet is érthetek azzal, amit Járai miniszter úr mondott nem olyan régen ezen vita keretében, hogy nem kell még változtatni, mindenesetre gondolkodni kell; nagy figyelemmel kell kísérni a folyamatokat, mert itt veszélyes folyamatok vannak, amelyeknek nem lényegtelen előrejelzése, hogy a fizetési mérleg alakulása lényegesen rosszabb, mint az előző hónapokban, hogy a deficitek alakulása sok feszültséget takar, a költségvetési kiadások visszafogása és a bevételek tervezett üteme nem nyújt kellő biztonságot ahhoz, hogy a '99. esztendőt olyan nyugodtan éljük végig, és olyan sikeresnek nevezhessük, mint amilyen a '97-es volt.

Arra kérem az illetékeseket, hogy amikor visszamenőleg a monetáris politikával foglalkoznak, akkor ezekre az akut kérdésekre is fordítsanak figyelmet, s gondolkozzanak a megoldás útjáról!

Köszönöm figyelmüket. Az elmondottak jegyében - a szabaddemokraták véleményét közölve - a jelentést elfogadásra javasoljuk. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Most pedig Csúcs László képviselő úr következik, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportjából. Önt illeti a szó, képviselő úr.

DR. CSÚCS LÁSZLÓ (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! A Magyar Nemzeti Bank '97. évi tevékenységének értékelése nem kis feladat, egyben felelősség.

A megismert tények szakszerű avagy érzelmi megközelítése jól vagy rosszul minősíti az ország pénzügypolitikáját - a tét nem csekély. Nehéz ugyanakkor egy ilyen terjedelmű és jelentőségű anyagot messze a történtek után értékelni. Az egyes bizottsági ülések a részletesebb tárgyalásra megfelelő lehetőséget biztosítottak, így most, a teljesség igénye nélkül, néhány csomópont kiemelésére vállalkozom, főként olyanokra, amelyek a tisztelt Ház számára is hasznosítható tanulsággal szolgálnak.

Engedjék meg, hogy először néhány általános észrevételt tegyek! A jelentés a Magyar Nemzeti Bank '97. évi tevékenységéről szól, amelyet, mint hallottuk, '98 júniusában készített az előterjesztő, és mindezt most, '99 februárjában tárgyaljuk. A hosszú türelmi idő, a visszatekintés abból a szempontból jó, hogy a '97. évi helyzetértékelés, a gazdasági és pénzügyi folyamatok elemzése ma már mint pénzügyi és gazdaságtörténeti tény ítélhető meg. Szembesülhetünk azzal, hogy a közel két évvel ezelőtti feltételezések és pénzügy-politikai intézkedések mennyiben voltak megalapozottak, mennyiben feleltek meg az ország érdekének és a szakma diktálta követelményeknek. Persze most már könnyű megállapítani azt, hogy voltak látványos tévedések, például a '97. évre vonatkozó gazdasági folyamatok prognózisában, azon belül is a gazdaság növekedésének, a folyó fizetési mérleg hiányának megítélésében, és a pénzügypolitikában talán más alternatívák is kínálkoztak.

Az is igaz, hogy más megoldások választása, nem kizárhatóan, a ténylegesnél több kockázat vállalásával is párosulhatott volna. Ez utóbbitól érzékelhetően tartózkodott a Magyar Nemzeti Bank. Monetáris és árfolyam-politikájának meghatározó eleme éppen a kockázatokat kerülő óvatosság és kiszámíthatóság volt. Vitathatatlan tény, hogy az MNB '97-ben a gazdasági közvélemény számára is kiszámítható monetáris politika folytatására törekedett. Mindezt ki-ki vérmérséklete és szakmai felkészültsége szerint ítélheti jónak vagy kevésbé jónak.

Az a tény ugyanakkor, hogy ennyi idő távlatából tekintünk vissza a '97-es eseményekre, azért helyteleníthető is. Persze nem a jelentést adónak róható fel mindez, hanem a beszámolót meglehetős késedelemmel tárgyaló tisztelt Háznak. Így ugyanis csak jelentős késedelemmel hasznosíthatjuk a beszámolóból leszűrhető jó és rossz tapasztalatokat. A jövőben célszerű lenne hamarabb napirendre tűzni a Magyar Nemzeti Bank éves beszámolóját. Ehhez azonban a következőt szeretném még hozzáfűzni: közismert, hogy a gazdasági társaságokról szóló törvény - és a jegybank, mint tudjuk, részvénytársaság - a közgyűlés megtartását az üzleti évet követő év májusának végéig írja elő. Ebből fakadóan, minden valószínűség szerint, a jegybanki éves jelentés a jövőben sem fog hamarabb beterjesztésre kerülni, hiszen ennek alapját a jegybank közgyűlési anyagai képezik.

A jelenlegi szerencsétlen helyzeten viszont előrelátóbb parlamenti tervezéssel lehetne és kellene is változtatni, annak érdekében, hogy a beszámoló tárgyát képező üzleti évet követő év őszén az Országgyűlésben megvitatásra kerülhessen az előterjesztés. E felvetésem egyébként vonatkozik valamennyi egyéb, éves tevékenységet ismertető parlamenti beszámolóra.

Hiányzik a beszámolóból az adott időszakot átfogó felügyelőbizottsági jelentés - vagy legalábbis a beszámoló mellől -, pontosabban annak összegzése, valamint a bank auditorának részletező jelentése. A lehetséges ellenőrző pontok hiányában aggályos lehet az MNB tevékenységének objektív megítélése, legalábbis azok számára, akik azt nem ismerik. Vannak, akik a bizottsági üléseken ezt megismerhették. Az is igaz, hogy a beszámoló terjedelme és mélysége sem az alkotmányban, sem a jegybanktörvényben nincsen behatárolva, ennélfogva csak a kialakult hazai és nemzetközi gyakorlat jelent némi tájékozódási pontot a beszámoló mélységét illetően.

A feladat körülírtabb meghatározására mindenképpen érdemes lesz visszatérni, s ezt meg is teszem, mint ahogy azt a számvevőszéki bizottság máris tervbe vette. Mindezek előrebocsátásával néhány súlyponti kérdést részletesebben is szeretnék jelezni, helyenként értékelni.

Tisztelt Ház! A Magyar Nemzeti Bank beszámolójának gerincét a '97. évi makrogazdasági folyamatok, a monetáris politika bemutatása és elemzése képezi. A beszámoló értékeli a monetáris politika gazdasági, pénzügyi folyamatok alakításában játszott szerepét, utalva arra is, hogy a monetáris politika hatékonyságához a költségvetési, államháztartási politikával való összhangra van szükség. A monetáris politika eredményességét mind a törvényi szabályozás, mind a hazai és nemzetközi szakmai közvélemény elsősorban az infláció mértékének csökkentéséhez köti.

Az árnyalt értékeléshez azt is vizsgálni kell, járt-e növekedési áldozattal az infláció csökkentése, és a külső egyensúly tekintetében nem vezetett-e olyan feszültségek kialakulásához, amelyek később újabb inflációs nyomást generálnak. A fogyasztói árindex a '96. évi 23,6 százalékról '97-ben 18,3 százalékra csökkent. Nem volt ennyire kedvező a kép az éven belüli inflációs folyamatokat sokak szerint jobban mutató 12 havi árindexek tükrében, hiszen a decemberi index az előző év decemberében mért 19,8 százalékról csak 18,4 százalékra csökkent.

Az infláció éven belüli csökkentésének ütemét nagymértékben befolyásolta az energiaárak '97-ben bekövetkezett közel 35 százalékos növekedése, amely a hatósági árszabályozás mellett értelemszerűen nem függ a monetáris politika szigorától. A monetáris politika eszköztárába tartozó kamatpolitika a keresleti inflációs nyomás csökkentésével, míg az árfolyam-politika a hazai termeléssel versenyző import árainak befolyásolásával járulhat hozzá az infláció csökkentéséhez.

 

(16.40)

1997-ben a jegybank óvatos kamatpolitikát követett, és - erről is hallottunk az elnök úrtól - nem előlegezte meg az infláció csökkentését, így hozzájárult ahhoz, hogy a megtakarításokban való érdekeltséget megőrző pozitív reálkamatszint érvényesüljön. A csúszóleértékelés mértéke, amely '97 folyamán az év eleji 1,2 százalékról az év során két lépésben 1 százalékra csökkent, végül is azt eredményezte, hogy az importversenynek kitett körben az áremelkedés mértéke az átlagosnál kisebb volt.

Felvetődik a kérdés: nem lehetett volna-e a leértékelés mértékének nagyobb csökkentése révén gyorsabb inflációcsökkentést elérni? Hiszen tudjuk, hogy a leértékelés minden egyes százaléka megközelítően 0,5 százalékos áremelkedést generál. A jegybank beszámolója azt sugallja, hogy a leértékelési ütem nagyobb mértékű csökkentése ellentétes lett volna a magyar export versenyképességét megőrző céllal. '97-ben a GDP 4,4 százalékkal növekedett, és e növekedés húzóereje az export jelentős, közel 27 százalékos növekedése volt. Természetesen az export szempontjából kedvező árfolyam-politika mellett a gyors növekedésben meghatározó szerepe volt annak a ténynek, hogy a rendszerváltás óta a magyar gazdaságpolitika következetesen ösztönözte a külföldi beruházásokat, amelyek révén a tőkeszegény magyar gazdaságban versenyképes termékekkel, kedvező piaci elhelyezési lehetőségekkel jellemezhető új termelő kapacitások jöttek létre.

Az ipari termelés és az export növekedésének pozitívumai mellett a jelentés maga is kritikusan értékeli azt a tényt, hogy a növekedés még úgymond nem terült szét a gazdaság egészében, a húzóágak nélkül az ipari termelés például csak 1,8 százalékkal bővült az ipar egészében tapasztalt közel 13 százalékos növekedéssel szemben. Kedvezőtlen fejlemény volt '97-ben az is, hogy a 4,4 százalékos GDP-növekedéssel szemben a mezőgazdaságban termelt GDP még a '96. évi szintet sem érte el. Megjegyzem: a jól hangzó 4,4 százalékos GDP-növekedéssel sem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Ezt ugyanis alapvetően a külföldi cégek, közöttük is a nagy, többségükben a vámszabad területeken működő multik termelték, amelyek '98-ban jelentős profitrepatriálást valósítottak meg. Nem véletlen, hogy megbízható statisztikák szerint a magyar GNP sokkal alacsonyabb volt '97-ben mint a GDP, nem sokkal több, mint a GDP fele. Ez pedig a hazai cégek gyengeségét érzékelteti. A gazdaság sebezhetőségét egyébként jól mutatják a beszámolóban szereplő adatok, mint például az, hogy a gépexport 54 százalékát vámszabad területen működő cégek produkálták, vagyis azok a cégek, amelyek megkülönböztetett kedvezményben részesültek a többiekkel szemben. A fenti adatok mutatják a gazdaság kiszolgáltatottságát, egyben magyarázzák a GDP és GNP közötti nagy különbséget.

További, a gazdaság erősségét megkérdőjelező tény, hogy '97-ben tovább nőtt a bérmunka, közel 75 százalékkal, ez azt mutatja, hogy továbbra is az olcsó munkabérrel versenyzünk. A bérmunka ugyancsak kiszolgáltatottságot jelent; tovább növeli az importot, hiszen minden anyag külföldről jön be ezekbe az üzemekbe. A multik továbbra is az otthoni beszállítóikkal dolgoznak, ezért exportjuk növelésének nagy az importvonzata. Valószínűleg ez is magyarázza azt, hogy éppen a gépek-berendezések kategóriában nagyobb volt '97-ben az import, mint az export.

Most röviden tekintsük át a munkaerőhelyzet és annak életszínvonal-összefüggéseit. A foglalkoztatottság nem nőtt '97-ben, pedig nőtt a termelés és az export. Ennek oka a termelékenység jelentős növekedése, ami egyben azt is aláhúzza, hogy a megvalósult béremelések nem okozhattak számottevő inflációemelkedést. Az 5 százalékos reáljövedelem-növekedés eloszlásáról nem szól a beszámoló. Más adatok viszont érzékeltetik, hogy az 5 százalékos reáljövedelem-növekedés ugyancsak nem terült szét a gazdaságban. Ezt mutatja például az élelmiszer-ipari és a ruházati ipari hazai értékesítések csökkenése. '95-től '97-ig egyébként 13 százalékkal csökkent az élelmiszeripar és 9 százalékkal a ruházati ipar hazai értékesítése. A lakossági fogyasztás pedig '94-ről '97-re 7,7 százalékkal csökkent.

Az 5 százalékos átlagbér-növekedés mellé kell tenni továbbá azt a mutatót is, amely a lakosság pénzbeni társadalmi juttatásának és természetbeni társadalmi juttatásainak drámai csökkenéséről számol be. '94-ről '97-re a pénzbeni juttatás 25,2 százalékkal, a természetbeni juttatás 6,6 százalékkal csökkent. Az életszínvonal valódi alakulásáról - úgy gondolom - csak így kaphatunk reális képet.

A jegybanki beszámoló kapcsán szólni kell a bankrendszerről is. A piaci verseny fontos szerepet játszott abban, hogy az 1994. évi több mint 8 százalékról 4 százalék alá csökkent '97-ben a vállalati hitel- és betéti kamatok közötti különbség. A csökkenő hitelkamatok hozzájárultak ahhoz, hogy visszafordult az az 1995-96. évi folyamat, amely szerint a vállalatok növekvő mértékben külföldi bankokhoz fordultak hiteligényeikkel, s így csökkent a magyar bankrendszer súlya a vállalati hitelezésben. A bankok privatizációja nyomán kialakult verseny nyertese tehát a hazai vállalati szektor, amely átlagosan - és a hangsúly az "átlag" szón van - olcsóban jutott hitelekhez. Sajnos a hitelhez jutási lehetőség is elsősorban a nagyvállalati kört érintette, a kis- és középvállalatok, a mezőgazdasági termelők helyzete ezen a téren lényegében nem javult. A bankrendszer működése kapcsán negatív tapasztalat '97-ből, hogy jövedelmezősége romlott, aminek döntő oka a működési költségek gyors növekedése volt. Remélem, hogy a verseny előbb-utóbb hatékony költséggazdálkodásra készteti a hazai bankokat is.

A helyzetértékelésből - úgy gondolom - sokunk számára hiányzik a hozzávetőleg 1650 milliárd forintos adósságcsere pénzügytechnikai műveletének és különösen gazdasági hatásának elemző értékelése. Ami kimaradt az írásbeli beszámolóból, azt némileg pótolta - mint hallhattuk - az elnök úr szóbeli kiegészítője. A jövőben azonban, úgy gondolom, az ilyen horderejű kérdéseket a beszámoló nem mellőzheti.

Tisztelt Országgyűlés! Az éves beszámoló kapcsán a továbbiakban egy olyan kérdésről szeretnék szólni, amelyről az elnök úr is említést tett expozéjában, az előttem szóló képviselőtársaim is megemlítették, ez pedig a Magyar Nemzeti Bank ellenőrzése, ami az utóbbi hetekben meglehetősen élénk érdeklődést, más oldalról vitát gerjesztett.

Elviekben az ellenőrzés a jegybank tevékenységének egészére - beleértve az általa képviselt monetáris politikát is -, illetve annak egyes részeire terjedhet ki. A pénzügyi világban meghatározó vélekedés szerint a jegybank függetlenségének garanciáját jelenti az, ha a jegybank a monetáris politikát a kormány gazdaságpolitikájával összhangban önállóan alakítja. A Magyar Nemzeti Bank tevékenységének egyéb területeit viszont indokolt hatékonyan ellenőrizni, különösen az olyan tevékenységeit, amelyek teljesen ellentétesek a jegybanki funkcióval. Itt elsősorban a jegybank kereskedelmi banki tevékenységére, külföldi hitelintézetekben meglévő tulajdonosi részesedésére gondolok.

 

(16.50)

A Magyar Nemzeti Bank döntő mértékben eleget tett a külföldi tulajdonosi érdekeltségeire vonatkozó elidegenítési kötelezettségének, egy tétel kivételével; az viszont nagyon sajnálatos, hogy ez az egyetlen tétel külföldi érdekeltség, amelynek elidegenítése amúgy folyamatban van, igen komoly nagyságrendű tartalékképzési kötelezettséget ró a jegybankra, s ezáltal az egész országra. Mindezt nem ártott volna lefordítani az adófizetők nyelvére is.

Természetesen az említetten túl a kisgazda frakció fontosnak tartja a jegybank működési és beruházási költségei felhasználásának a korábbiaknál erőteljesebb ellenőrzését is. Felvetődik a kérdés: hogy lehet a már jelenleg is meglévő ellenőrzést tovább erősíteni? A nyilvánosságot kapott eddigi szakértői és politikai polémiában három megoldási mód körvonalazódott. Az első szerint az ellenőrzést végezze az Állami Számvevőszék; megjegyzem, e megoldást az Állami Számvevőszék vezetői is szorgalmazzák. Az ellenőrzés fokozásának másik lehetséges módja, a Magyar Nemzeti Bank tevékenységét átvilágító úgynevezett parlamenti ad hoc bizottság felállítása. Végül e cél, mármint az ellenőrzés elmélyítése és fokozása elképzelhető a jelenlegi kereteken belül is, a meglévő intézményi, illetőleg eszközrendszer jobb kihasználásával.

Tisztelt Képviselőtársaim! Kérem, engedjék meg, hogy röviden az előbb említett három megoldási javaslatról elmondjam véleményem, illetőleg frakcióm álláspontját, kitérve azok előnyeire és lehetséges hátrányaira.

A jegybank Állami Számvevőszék általi ellenőrzése mellett talán leginkább az hozható fel, hogy az ÁSZ a parlament ellenőrző szerveként funkcionál, és elsődleges feladata az állami költségvetési pénzek felhasználásának ellenőrzése. Ha egy rövid nemzetközi kitekintést is teszünk, akkor találunk arra példát, bár kivételes, hogy az adott ország jegybankját az állami számvevőszék ellenőrzi. Ilyen például Írország, ahol az állami számvevőszék a jegybank folyamatos ellenőrzését, sőt még mérlegének auditálását is elvégzi.

Meg kell jegyeznem viszont azt is, hogy ez a példa valószínűleg az a kivétel, amely az ettől eltérő általános szabályt erősíti, ugyanis általában az állami számvevőszék egyáltalán nem vagy csak meghatározott időtartamonként, például ötévenként végezhet szűk körre vonatkozó ellenőrzést, mint például Németországban vagy Franciaországban. Egy tény viszont határozottan kijelenthető, arra egyetlen egy nemzetközi példa sincs, hogy az adott ország parlamentje két választott ellenőrző testületén keresztül folytatna ellenőrzést a jegybank tevékenységére nézve. Például Svédországban a jegybank ellenőrzését egy parlamenti auditori bizottság igénybevételével végzi, miközben jogilag kizárt a jegybank állami számvevőszék általi vizsgálatának még a lehetősége is.

A nemzetközi gyakorlat alapján az is megállapítható, hogy több országban a jegybank ellenőrzését a számvevőszék vagy a parlamenti bizottság helyett csak a tulajdonos által kinevezett külső auditori cég végzi.

Végül e kérdéssel kapcsolatban feltétlenül rögzíteni szükséges azt is, hogy bármilyen módon is történik az adott országban a jegybank ellenőrzése, akár az állami számvevőszéken, akár parlamenti auditori bizottságon keresztül, akár külső auditor igénybevételével, ez az ellenőrzés a jegybank által kialakított és képviselt monetáris politikára nem terjedhet ki.

Visszatérve a hazai vizekre, véleményem szerint - bár az ÁSZ-nak a költségvetésből származó pénzek felhasználásának ellenőrzése terén kulcsfontosságú szerepe van - jelenleg nem látszik megoldhatónak a működő ellenőrzési rendszer mellett vagy ahelyett az Állami Számvevőszék ellenőrzésének a jegybankra történő kiterjesztése. Miért?

Ez nem utolsósorban az ÁSZ-ról szóló kétharmados törvény korrekcióját igényli, amelyről amúgy a múlt év végén már véleményt nyilvánított a tisztelt Ház. E véleményt szakmai oldalról támasztják alá az ÁSZ vezetőinek azon nyilatkozatai is, amelyek bár az ellenőrzés szükségességét hangoztatják - mondván, a függetlenség nem jelenthet ellenőrizhetetlenséget -, mégis elismerik, hogy az ÁSZ apparátusa jelenleg még nem felkészült a folyamatos ellenőrzésre.

Mindez persze érintetlenül hagyja azt a ma is hatályos rendelkezést, hogy az ÁSZ ellenőrzi a Magyar Nemzeti Banknak az államháztartással való hitelkapcsolatait, valamint a bankjegy- és érmekibocsátásra vonatkozó adatait. A jelenleg hatályos törvény erre korlátozza az ÁSZ ellenőrző tevékenységét.

Második megoldásként az ad hoc bizottság felállítása is szóba került a korábbiakban. Ezzel kapcsolatban le kell szögeznem, hogy a jegybankra vonatkozó jelenlegi ellenőrzési rendszer mellé a szigorúan szakmai kérdések vizsgálatára és ellenőrzésére egy nem igazán szakmai, hanem politikai testület felállításával aligha lehet egyetérteni.

Az Országgyűlés már most is rendelkezik olyan bizottságokkal, amelyek összetétele a politikai alapokon túl e témakörhöz kapcsolódó szakmaiságot is tanúsít, mint például a gazdasági bizottság, a költségvetési bizottság vagy a számvevőszéki bizottság, amelyek az alkotmány, a jegybanktörvény és a Házszabály alapján eseti tájékoztatást kérhetnek a jegybank elnökétől, ezáltal is betöltve bizonyos ellenőrzési funkciót. Erre jó példa az a vizsgálódás, amit éppen a közelmúltban a számvevőszéki bizottság folytatott a jegybank elnökének beszámoltatása kapcsán.

Mindkét eddig említett megoldás felkarolása szabályozási és egyéb, az előbb részletezett gondok ismeretében valószínűsíthetően csökkentené a jegybank hitelét, aminek viszont közvetlen inflációnövelő hatása lehet. Ez pedig gazdaságstratégiánk elemi törekvésével frontálisan ütközik.

Tisztelt Országgyűlés! Gondolom, ezek után senkit sem lep meg, hogy a kisgazda frakció a realitások talaján állva a harmadik megoldás, a jelenleg meglévő ellenőrési rendszer továbbfejlesztését támogatja a következő megjegyzésekkel:

El kell ismerni azt, hogy az MNB ellenőrzése terén az elmúlt időszakban pozitív változások következtek be, egy sokkal aktívabb, szakmai mélységében is komolyabb ellenőrzési rendszer alakult ki 1995-öt követően és működött a beszámoló tárgyi évében is. Mindezek ellenére a kisgazda frakció nem tud teljes elégedettségének hangot adni. Véleményünk szerint a jegybank ellenőrzésének még mindig nincs olyan, minden igényt kielégítő eszközrendszere, amely a kellő szigorúságú ellenőrzést biztosítaná.

Röviden nézzük is meg, hogy miben áll a jegybank ellenőrzésének jelenlegi rendszere, és ennek tükrében tudjuk értékelni a megoldási javaslatunkat. A Magyar Nemzeti Banknak mint részvénytársaságnak a legfőbb ellenőrző szerve a felügyelőbizottság, amelynek tagjai függetlenek a jegybank menedzsmentjétől, és bár az Országgyűlés által kerülnek megválasztásra - legalábbis négy tagja, benne az elnök -, és ezáltal politikai konszenzust is megtestesítenek, mégsem politikusok, hanem szakemberek; ráadásul azáltal, hogy a pénzügyminiszter jelöli ki további két tagját, a kormány is direkt módon képviseltetve van e testületben.

 

(17.00)

 

A jegybank jelenlegi ellenőrzésének további módja a független, nemzetközileg is elismert auditor alkalmazása, ezenfelül a belső ellenőrzés oly módon történő működtetése, mely szerint az e tevékenységet végző szervezeti egység a felügyelőbizottság felügyelete és irányítása alatt is működik; véleményem szerint a Magyar Nemzeti Bank ellenőrzését jelentő jegybank elnökének az Országgyűlés részére történő beszámolási kötelezettsége, valamint a bármilyen ügyben történő beszámolási kötelezettséggel járó kérdezhetősége, illetve a különböző bizottságok előtti eseti tájékoztatási kötelezettsége is.

A Független Kisgazdapárt frakciója szerint a jelenlegi ellenőrzési rendszer, amennyiben továbbfejlesztésre kerül, és ez jogalkotási feladat, alkalmas lehet a jegybank tevékenységének megfelelő ellenőrzésére. A továbbfejlesztéshez viszont szükségesnek tartjuk az elnagyolt jogi szabályozás felülvizsgálatát.

Az elnagyolt szabályozásra csak két példát szeretnék említeni. A jegybanktörvény szerint a Magyar Nemzeti Bank elnöke évente beszámol az Országgyűlésnek az MNB tevékenységéről. Azt viszont a törvény már nem határozza meg, hogy a beszámolónak milyen tartalmi elemekre kell kiterjednie. Ez idézhette elő azt a helyzetet is, hogy például a '97. évi beszámoló a jegybank tulajdonosi érdekeltségeire nem terjedt ki. Véleményünk szerint ez pedig lényeges eleme egy éves tevékenység átfogó megítélésének, ezért is tartott külön ülést e témakörben a számvevőszéki bizottság.

Ezzel kapcsolatban tehát a kisgazda frakció a soron következő jegybanktörvény módosításakor szorgalmazni fogja a jegybanki éves beszámoló tartalmának törvényben történő, az eddigieknél pontosabban körülírt meghatározását.

Véleményünk szerint a felügyelőbizottság parlamenti kontrolljának törvényi szabályozása sem kielégítő, hiszen a jegybanktörvény csak annyit rögzít, hogy a felügyelőbizottsági tag az őt megválasztó Országgyűlésnek tájékoztatási kötelezettséggel tartozik. E rendelkezésből azonban nem derül ki, hogy a felügyelőbizottsági tag e tájékoztatási kötelezettségét hogyan és milyen mélységben köteles teljesíteni.

A jelenlegi gyakorlat az, hogy a felügyelőbizottság jelentést készít a jegybank mérlegéről, működési és beruházási költségeinek felhasználásáról. Ezenfelül évente egyszer írásban beszámol éves működésének tapasztalatairól az Országgyűlés felé. Ez a jelentés eddig az Országgyűlés elnökének került megküldésre, amely vagy megrekedt ezen a szinten, vagy pedig továbbküldésre került az illetékes bizottságok számára, azonban a felügyelőbizottság tagjait megválasztó országgyűlési képviselők többsége számára nem vált ismertté.

A kisgazda frakció indokoltnak tartja, hogy a jegybanktörvény írja elő a felügyelőbizottság számára, hogy évente köteles beszámolni tevékenységéről az Országgyűlésnek, amit hozzá kellene kapcsolni - legalábbis tárgyalási szempontból - az éves jegybanki beszámolóhoz. A jelenlegi ellenőrzési rendszer hatékonyságának növelése érdekében a felügyelőbizottság egyéb eszközrendszerét is szükséges megerősíteni.

Amit most mondok, rendkívül nagy nyomatékkal szeretném tisztelt képviselőtársaim figyelmébe ajánlani, amit, úgy gondolom, mindannyiunk érdekében meg lehet oldani az ellenőrzés hatékonyságának növelésére:

Ilyen megerősítést jelentene az ellenőrzésben, ha a Magyar Nemzeti Banknak a mostani mellett egy második, megfelelő nemzetközi és szakmai elismertségnek örvendő auditora is lenne, amelyet a felügyelőbizottság választana és nevezne ki, illetőleg foglalkoztatna. Jelenleg ugyanis a felügyelőbizottság legfontosabb szakmai támasza a jegybank tevékenységét auditáló könyvvizsgáló cég, ezért feltétlenül szükségesnek tartom, hogy az auditálást végző, illetőleg a felügyelőbizottságnak szakmai segítséget nyújtó auditor külön cég legyen. Erre van egy modellértékű eset és jól bevált gyakorlat a német jegybank mellett.

Összességében tehát megállapítható, hogy az ellenőrzés jelenlegi rendszeréből kiindulva eszközrendszerének megerősítésével, a jogi környezet módosításával és az ellenőrzési tevékenység hatékonyságának növelésével a jegybank kellő mélységű, mértékű ellenőrzését biztosítani lehet. Ehhez az Országgyűlésnek elemi érdeke fűződik, csakúgy, mint ahhoz, hogy a Magyar Nemzeti Bank ellenőrzése egyúttal feleljen meg a kialakult nemzetközi gyakorlatnak is. Mindezek alkotó mérlegelésével javaslom a tisztelt Háznak a beszámoló elfogadását.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)

ELNÖK: Megköszönöm képviselő úr hozzászólását. Hozzászólásra következik Rozgonyi Ernő képviselő úr, a MIÉP képviselőcsoportjából. Öné a szó, képviselő úr.

ROZGONYI ERNŐ (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor hónapokkal ezelőtt elolvastam ezt a beszámolót, többször is arra gondoltam, hogy vajon mi értelme van annak, hogy erről vitát vagy közös kiértékelést tartsunk, hiszen mindaz, ami ebben a jelentésben le van írva, tényként megtörtént a múltban, lezajlott, tulajdonképpen megváltoztathatatlan; ráadásul egy másik, más összetételű parlament, más kormány idején zajlott le mindez, és talán, reményeink szerint, egy másik gazdaságpolitika jegyében.

Aztán menet közben, meg az ismételt olvasás után rá kellett jönnöm, hogy azért ez a beszámoló mégiscsak érdekes lehet ma is, és talán a jövőre nézve is tartalmaz használható gondolatokat, ha nem is a közölt számoknál leragadva elemzünk, hanem általánosságban, a számok mögött megbúvó szándékok, gondolatok, törekvések fényében, és elsősorban a jövő aspektusából tárgyaljuk ezt a beszámolót.

Rá kellett azonban jönnöm arra, hogy az anyag bősége miatt igen nagy a veszélye az eltévelyedésnek, és egy ilyen felszólalás keretében egész egyszerűen nem lehet teljes körű kiértékelésre vállalkozni. Ezért végül is úgy döntöttem, hogy csak néhány, számomra és a frakcióm számára fontosnak tűnő dologról beszélek a következő néhány percben. Tény: én nem dicsérni jöttem; nem is agyagba döngölni, de nem dicsérni. Akkor vágjunk bele!

Most is, mint már annyiszor, szóvá kell tennem: nem tartom helyesnek, hogy minden folyamat elemzéséhez, nemzeti banki anyagokban, költségvetési anyagokban, állami anyagokban mindig mindent a GDP százalékában megadott mutatókban találunk. Ez lehet európai vagy akár az egész fejlett világban bevált módszer, de nem helyes az ilyen módon képzett mutatókat abszolutizálni hazai viszonyaink között.

Sokszor elmondtam, de el kell mondanom újból és újból: más a helyzet a Német Szövetségi Köztársaság esetében, és megint más a mi viszonyaink között. A németek ötven-egynéhány éve gazdaságukat tekintve egy szerves, mondhatni azonos trend mentén lényegében töretlen fejlődési utat jártak be. Így gazdasági elemzéseikhez használható mutatórendszer alakítható ki úgy, hogy az egyes jelenségeket és azok számszerű értékeit a GDP-re vetítve is vizsgálják. A nemzetközi összehasonlításokhoz is alkalmasak lehetnek az így képzett mutatók, mondjuk, Németország és Franciaország összehasonlítása esetén. Bár meg kell jegyeznem, hogy a tartósan homogén fejlődési pályán mozgó gazdaságok esetében is feltétlenül szükség van a GDP összetételének, illetőleg változásának vizsgálatára is, különben félrevezető következtetésekre kerülhet sor.

 

(17.10)

Ha itthon, magyar viszonyok között a GDP százalékában hasonlítgatunk, elemezgetünk mutatókat, akkor gyakorlatilag önmagunkat ámítjuk, önmagunkat csapjuk be vagy vezetjük félre adott esetekben, attól függően, hogy milyen mutatóról van szó.

Tudniillik, magyar viszonyok közt nem elég annak vizsgálata, hogy a növekedés koncentráltsága és szétterülése mit mutat, és hogyan viszonyulnak ezek az arányok egymáshoz. Nem elég gazdasági ágazatokra vagy tevékenységekre bontva megfigyelni a bruttó össztermék alakulását, hanem mindenekelőtt összességében és az említett aggregátumokban egyaránt azt kellene egyértelműen bemutatni, hogy a GDP növekedése, változása mennyiben a multinacionális cégek eredménye, hogyan alakul ez a mutató, ha csak a magyar vagy magyar többségi tulajdonban álló cégek, vállalkozások teljesítményének alakulását mutatjuk ki. Lényegében mindez a megállapítás áll az export-import alakulására is.

Aztán világosan látni kell, hogy nem ad mindenre választ a GDP alakulása, volumenének növekedése. Az sem mindegy ugyanis, hogy a magyar társadalom egészének mit ad a GDP növekedése, hogyan járul hozzá például a társadalmi összkiadások fedezéséhez, a nemzeti jövedelem növekedéséhez. Érdekes volna látni, hogyan is alakult ez a folyamat és például a nemzeti vagyon nagysága, mondjuk, az utóbbi 10-12 évben. Oly büszkék vagyunk arra, hogy milyen mértékben jön be a külföldi tőke az országba. Mély hallgatás övezi, hogy ezzel szinte párhuzamosan, egyidejűleg mennyi tőke kerül ki az országból. Erről sem ártana tudni vagy képet kapni. Legnagyobb sajnálatomra nem látok ilyen elemzéseket. Sokszor öncélú, kiagyalt mutatók teljesítése a külső, diktált feltételeknek mindenáron való megfelelés - ez lenne az egész gazdaságpolitikánk alapja? Vagy szeretnénk valami mást is elérni?

Tudom, a közös Európába való mielőbbi beágyazás kormányzati alapkérdés, ezért mindenre készek. Azt is tudom, ehhez ilyen mutatókban kifejezett mesterséges mércéknek kell többek között megfelelni, még akkor is, ha valójában maguk a tagállamok sem felelnek meg ezeknek. Csakhogy óhatatlanul eszembe jut, hogy a különféle mutatóknak való sikeres megfelelés még önmagában soha semmit nem oldott meg. Itt vagyunk egy páran idősebbek, gondolják csak végig, akik végigélték: 1968-ig az éppen akkor aktuális mutatóknak ragyogóan megfeleltünk. Igaz, ezek mennyiségi mutatók voltak, de lényegileg a maival azonosan abszolutizált mutatók voltak, és persze ezek a mutatványok ráadásul többnyire még hamisak is voltak, és talán ma is azok részben. Igaz, hogy arra is emlékeznünk kell, amit Rákosi elvtárs mondott ilyen ügyek kapcsán, gondoljanak csak arra, hogy "nem ehetjük meg a holnap aranytojást tojó tyúkot". Kérem, azóta is várja ez az ország az aranytojást, és ez így megy végig, végig. 1968 - micsoda új kihívás, mondtuk, óriási dolgok, de megint csak mutatókban kifejezett rendszereknek kellett megfelelnünk, és egyre lejjebb süllyedt ez az ország!

Tudomásul kell venni, és szembesülni kell azzal, hogy egy ország valódi gazdasági ereje, valódi gazdasági potenciálja nem mindig ítélhető meg helyesen azáltal, hogy eleget tesz-e nemzetközi mutatómércéknek vagy sem. Aztán amikor a sikeres exportnövekményről beszélünk - a beszámoló is a multik teljesítményéről vagy nagyrészt azok teljesítményéről beszél -, akkor eszembe jut: ilyesmivel áltatjuk magunkat, Magyarországnak kell bebizonyítania a világnak, hogy mondjuk, az Opel, az Audi egészen ügyes, versenyképes termék? Vagy hogy a Philips termékei eladhatók? Nevetséges, csak éppen nevetni nincs kedvünk, hiszen itt valahol a dolgok mélyén a bőrünkről van szó.

Mert mit is sugallnak ezek a dolgok? Találjuk fel a csőben a lyukat, propagáljuk az evidenciát, és közben csináljunk úgy, mintha mindez a mi eredményességünk lenne. Nem! Nekünk a saját termékeinket kellene tudnunk felvonultatni, mert csak ez a mi gazdasági eredményünk. Ellenkező esetben, higgyék el, a legelmaradottabb népek közé fogunk besorolni szép lassan, és az egész ország csak bérrabszolgák és munkanélküliek tömegéből, no meg egy 10 százalékos, elidegenedett, zsoldos elitből fog állni, miközben a Magyar Nemzeti Bank ragyogó mutatókkal büszkélkedhet majd. Egyébként ennyit a magyar gazdaság túlfűtöttségének kérdéséről.

Most akkor szólnék néhány szót a monetáris politikáról. A monetáris politika a pénzkínálat átgondolt ellenőrzése, és befolyásolása bizonyos gazdasági célok elérése érdekében. Mit ellenőriz, mit befolyásolhat a monetáris politika? A kamatlábakat, a devizaárfolyamokat, az árszínvonalat, illetőleg inflációt, deflációt és a pénzkibocsátást, vagyis a pénz mennyiségét. Alapvető célja azonban a gazdaságban zajló ingadozó, nem stabil folyamatok ellenére a pénzügyi stabilitás biztosítása, illetőleg ha a gazdaságot lényegében stabilnak tekintjük, akkor az arra való törekvés, hogy pénzügyi oldalról ne fenyegesse a gazdaságot destabilizáció. Ezzel egyben két nagy iskola álláspontjához is jutunk: az egyik felfogás a keynesi, a másik a monetarista álláspont. Világosan látni és tudni kell azonban, hogy ezen két állásponton belül és kívül is egyaránt igen sok nézet uralkodik vezető közgazdasági gondolkodók körében, és távolról sem egységes a ma tudománya a tekintetben, hogy a két alapálláspont és a számtalan egyéb vélemény közül mikor mit és hogyan célszerű felhasználni, alkalmazni, és főleg mit milyen súllyal kell kezelni a gazdaságpolitikában.

Mindezek előrebocsátása után idéznék két megállapítást a neves professzor, Meir Khon egyik művéből. A mű címe: Bank és pénzügyek, pénzügyi piacok. "A monetaristák úgy látják, hogy a gazdaság stabilizálását vagy finomhangolását szolgáló törekvések félreértésen alapulnak. Először is a gazdaság nem szorul segítségre. A keresleti oldali sokkhatások - mint például a beruházási kedv változásai - csekély hatást gyakorolnak a kiadásokra. Másodszor: a gazdaságpolitika hatásai hosszú és bizonytalan késedelemmel érvényesülnek a gazdaságban. A késleltetés miatt nem lehet pontosan meghatározni az időzítést, és a szükséges gazdaságpolitikai beavatkozás mértékét. A monetaristák nem hisznek abban, hogy átváltási viszony érvényesül az infláció és a munkanélküliség között. Hitük szerint a monetáris politika tulajdonképpeni feladata nem a kibocsátás, hanem az árszint stabilizálása."

Aztán kicsit később egy másik passzus - bocsássanak meg ezért, de ezt is idéznem kell szó szerint - a következő: "A pénzmennyiség stabil, hosszú távú növelésének monetáris politikáját viszont - legalábbis elvileg - könnyű megvalósítani. Feltételezve, ahogy a monetaristák is teszik, hogy a pénzmultiplikátor stabil vagy legalábbis előre jelezhető, mindössze annak biztosítására van szükség, hogy a monetáris bázis növekedési üteme összhangban legyen a pénzmennyiség kívánatos növekedési ütemével. Ha a pénzmultiplikátor konstans, akkor a pénzmennyiség 2 százalékos növekedéséhez a monetáris bázis 2 százalékos növekedése szükséges. Rendszeres, nyílt piaci vásárolások során könnyen elérhető a monetáris bázisnak a célkitűzésben szereplő növekedési üteme."

Úgy gondolom, hogy a Magyar Nemzeti Banknak ez évek óta egyik alapállása. Persze az anyag olvastán megszédül az ember, mi mindenről esik szó, de nyíltan bevallva, az anyagból kiderülően is 1997-ben és, mint tudjuk - hiszen megkaptuk az anyagot -, 1999-ben is a szolgált, kiemelt cél az árstabilitás irányába való fokozatos javulás elérése volna.

 

(17.20)

Ezért minden, és emellett természetesen sok egyéb is történik, ahogy ez szükségszerűen - sokszor feleslegesen - lenni szokott, de mindig minden a mutatóknak való megfelelés jegyében.

Aztán ehhez a kérdéshez tartozik tulajdonképpen a forint csúszóleértékelésének a kérdése is. Előre kell bocsátanom, ezt mint módszert nem Magyarországon találták ki, nem Surányi úr találta ki, ez a módszert ismert; ha úgy tetszik, minden jobb tankönyvben szerepel. Csakhogy ezt igen ritkán alkalmazzák, és ami a legfontosabb, mindig csak rövid időszakaszokban - és nem véletlenül. Nálunk ez egy évek óta folyó, előre meghirdetett gyakorlat, ami kizárólag az idegen befektetőknek előnyös majdnem minden ügylet kapcsán és a magyar érdekek ellenében. Ideje lenne már, hogy a már nem is annyira új kormány erre felfigyeljen.

Bizony meg lehet kérdezni, hogy ez a monetáris politika miben és mennyire hatékony. Egy dolog biztos, eszközrendszere és annak alapján megfogalmazott igényei szinte lehetetlenné teszik egy ésszerű, a nemzet egészének megfelelően előnyös és kiegyensúlyozott gazdaságpolitika, társadalompolitika kialakulását. És ez bizony igen nagy hiba! Az ember ugyanis hajlamos lenne azt a romantikus hitet táplálni, hogy a közgazdaság-tudomány egyik fundamentális feladata adott körülmények mellett és közepette az egész adott közösség számára a legjobb és legszélesebb körű fejlődési lehetőségek kialakításának biztonságos és egyben tudományos megalapozása. Csakhogy, ha ez csak a legkisebb mértékben is igaz, akkor tanulni ugyan mindenből lehet, de tudomásul kell venni: nem lehet kívülről kapott recepteket vakon alkalmazni, nem lehet öncélú vagy fontos mutatókhoz egyaránt görcsösen ragaszkodni, függetlenül a társadalom megoldatlan problémáitól; azaz lehet, de annak többnyire gyászos következményei vannak. Ezt is megtanulhattuk volna az elmúlt 50 év gyakorlatából.

Ugyanis, tisztelt "másság-szakértők", azt is tudomásul kell venni, hogy minden ország más, más helyzetben van, uniformizált megoldások nem vezetnek sehova sem. Az sem, ha ezért kívülről - ki tudja milyen érdekekből - vállveregetést is szoktunk kapni. Ugyancsak a romantika körébe fogják itt néhányan sorolni a következő gondolatot is. Ha van egy olyan gazdaságpolitikai koncepció, amely adott országban kielégíti a közgazdaság-tudomány említett alapcélját, és van olyan kormány, amelyik ebbe az irányba is végre el akar indulni, akkor kérem, a költségvetési politikának és a monetáris politikának minden eszközzel és összehangoltan ezt a gazdaságpolitikát kell szolgálnia. És ez, kérem - újból el kell mondanom -, nem esik mindig egybe a kívülről diktált mutatók teljesítésével vagy az arra való törekvéssel. Noha kétségtelen, elismerem, tudom, törekedni kell a legkisebb konfliktusok melletti megoldásokra. Mit jelent azonban ez az egész? Azt jelenti: nem a monetáris politikáé a primátus! És majd ha lesz olyan magyar kormány, amelyik erre rájön, és ennek alapján lépni is mer, akkor meggyőződésem, hogy ez a gyakorlat által is igazolt lesz.

Hölgyeim és Uraim! Az IMF, a Világbank szakértői tanácsai, utasításai, a monetarizmus eszköztárának elvakult, kizárólagos alkalmazása még egyetlenegy ország felemelkedéséhez sem járultak hozzá! De azt tudjuk mindnyájan, hogy katasztrofális folyamatokat már elindított, nem is egyet. A jegybank monetáris politikáját, egy kormány költségvetési politikáját természetesen igen fontos dolognak kell tartanunk. Megfelelő összhangjuk is alapkérdés. De a döntő kérdés az, hogy mit, milyen mértékben és milyen módon, kinek, kiknek az érdekében szolgálnak. Éppen a fontosságuk miatt sok tekintetben teljesen helytelen a parlamenti gyakorlatunk is. A demokrácia egyik döntő fontosságú megnyilvánulása ugyanis az, hogy alaposan és sokoldalúan informált képviselők vitatják meg, módosítják, alakítják az ország életét meghatározó törvényeket, határozatokat, az ország népének egészét érintő fontos ügyeket.

A költségvetést megtárgyaljuk, majd a végrehajtott költségvetést is számba vesszük. De az alapinformációk ismeretének szinte teljes hiánya mellett, és ez egy abszurdum! Nem számháborút kellene játszani, hanem célokat megfogalmazni, beágyazva egy hosszabb távú gazdaságpolitikai, társadalompolitikai koncepcióba, annak megvalósítható ütemébe; számon kérni a realizálódást, okulva az eltérésekből és annak okaiból. De ez nem működhet teljes körű informáltság nélkül. Így csak a lobbyérdekekért folyó számháború vívható, és ennek sok értelme nincs.

Miről is beszélek? Csak néhány példa, hölgyeim és uraim! Mivel 1997-ről van szó eredetileg, és mellesleg ma '99-et írunk, továbbra sem tudjuk, hogy tételesen mi volt a konkrét tartalma az 1750 milliárd forintos deviza- adósságcserének. De a költségvetés tárgyalása során az elképesztő kamatterhekkel szembesültünk, találkoztunk. Ha minden rendben van, világos és helyes, akkor mi olyan titkos ebben, hogy ezt azóta sem vizsgálhatta meg senki érdemben? Nem kapunk információt az adósságcsapda kialakulásáról, és arról, kiktől, kinek a felhatalmazása alapján, milyen kölcsönöket vettek fel, és azt mire költötték. Nem tudjuk tételesen még azt sem, hogy a jelenlegi külső-belső adósság miből áll, milyen tételekből áll! Én például még arra sem kaptam választ - immáron ötödször kérdezem meg -, hogy a társadalombiztosítási alapoknak kik a legnagyobb adósai, mióta, kiknek engedték el a tartozásait és miért. Hát 2-3 ember magántitkai adósságcsapdába süllyeszthetnek egy országot?! Hát hol itt a demokrácia?!

Órákat lehetne beszélni azokról az ügyekről, amelyekre nézve néhány féligazságon kívül egész egyszerűen nem jutunk információhoz. Hogyan dönthet ilyen körülmények között felelősen egy képviselő? Hit alapján? Tehát a költségvetés parlamenti vitájában is van mit kifogásolni! De az teljesen érthetetlen, hogy az ezzel kötelezően összhangban levő monetáris irányelveket tényként közlik az országgyűlési képviselőkkel, és nincs mód arra, hogy ezt megvitassuk. Egész egyszerűen érthetetlen számomra!

Hogyan tud a parlament eleget tenni a legalapvetőbb feladatának, ha ezt nem tárgyalják meg nyilvánosan? - a bevezetése előtt, természetesen. Sehogy! Akkor ez egy diktátum? - mármint a monetáris politika. A pénzügyminiszter és a jegybankelnök magánügye? Mi az oka ennek? A válasz többnyire körülbelül annyi, hogy csak, vagy még ennyi sem. Nem beszélnek arról, amit kellemetlennek tartanak. Egyre sűrűbben azonban az a válasz, hogy: ja, hát titkos ügyről van szó, banktitok, üzleti titok, minden titok. Csak sajnos a következmények nem azok, és a következményeket nem azoknak kell viselni, akik mindent titkosnak tekintenek.

A Magyar Nemzeti Bank esetében ehhez még csatlakozik a függetlenség hangoztatása. Sokszor feltettem már ezt a kérdést, ma újból felteszem: mitől független, kitől független a Magyar Nemzeti Bank? Mit is jelent ez a függetlenség? Mi ennek a tartalma?

És most engedjék meg, hogy újból Meir Khon professzor úr már említett művéből idézzek.

 

(17.30)

Igaz, az idézet az Egyesült Államokra vonatkozik, de azért látni fogják majd, illetve hallani fogják, hogy nagyon jól adaptálható a magyar viszonyokra. Mondanám az idézetet: "A FED jelenlegi függetlensége jó dolog-e vajon? Néhány közgazdász úgy véli, hogy nem. Naiv dolog volna úgy elképzelni a FED-et, hogy önzetlenül a közjó megvalósítására törekszik. A FED önös érdekekkel is rendelkező szakapparátus, amely nagyobb hatalom és presztízs elérésében érdekelt, és a közjóval szemben valószínűleg ezeket az érdekeket részesíti előnyben." Aztán pár sorral tovább, újból idézem: "Milton Friedman például hosszú ideje amellett érvel, hogy a FED-et nagyobb mértékben kell felelősségre vonhatóvá tenni intézkedéseiért. A FED céljait világosan meg kell fogalmazni, s teljesítményét annak megfelelően kell megítélni, hogy mennyire sikerül megvalósítani a szóban forgó célokat. Ha nem sikerül elérni a kitűzött célokat, akkor a kormányzókat el kell bocsátani. Friedman még azt is fölvetette, hogy a FED-et a kincstár hivatalává kellene tenni. Ilyen esetben a gazdaságpolitikai kritikáknak mindössze egyetlen címzettje lenne, a jelenlegi gyakorlat mellett a dolgok rosszra fordulásakor a FED és a kincstár egymásra háríthatja a felelősséget."

Milton Friedman egyébként a monetarizmus atyja, kedves képviselőtársaim, és a hazai liberálisok kedvenc Nobel-díjas közgazdásza, megfellebbezhetetlennek kikiáltott elméleti szakembere. Úgy gondolom azonban, hogy a Magyar Nemzeti Bank ellenőrizhetőségének kérdésében nekünk nincs szükségünk friedmanokra, enélkül is könnyen belátható: ha egyszer a következményeket viselnie kell a társadalomnak, akkor a Magyar Nemzeti Bank ellenőrzésének megszervezése a mi dolgunk, tisztelt képviselőtársaim, már csak a tulajdonos jogán is! A Magyar Igazság és Élet Pártja ehhez ragaszkodni fog.

Új, de kapcsolódó témaként kell elmondanom, hogy én tulajdonképpen nem csodálkozom a sorozatos bankcsődökön, brókercsődökön, az ebből eredő állandósult konszolidációs igényeken és nyomáson. Két oka is van ennek. Az egyik állami hatósági ellenőrzés hiányossága vagy ha úgy tetszik, csődje hazánkban és ehhez kapcsolódóan a Pénzügyminisztérium korábbi vezetésének rendkívül furcsa, szinte érthetetlen magatartása. Elképesztő az a lazaság, amit ezen a téren tapasztalhattunk. Itt senki nem felel semmiért, ha egyszer a hatalomban érzi magát? Gyökeres változásra van szükség!

A másik - és ezért kezdtem el erről beszélni - a Magyar Nemzeti Bank szerepe. Jó és általánosítható példa erre a Postabank-ügy, de akármelyik másik is. A helyzet kialakulásában a tőke és a megkövetelt tartalék szabályozása és aránya révén, valamint a leszámítolási ablak révén észre kell vennie a közelgő csődöt a Magyar Nemzeti Banknak és nemcsak pillanatnyi mentésben kell részt vennie, hanem azonnal és keményen kell fellépnie és jeleznie, hogy itt valami durva baj van. Ez azonban nem történt meg. De hogyan is lehetne ezt a Magyar Nemzeti Banktól megkövetelni vagy számon kérni? Hiszen látjuk, tudjuk, hogy a Magyar Nemzeti Bank még a saját cége körében sem képes idejében beavatkozni. Szomorú, de jellemző, egy újságcikkből kellett arról értesülni, hogy az MNB bécsi bankjának az újságcikk szerint 80 milliárdos vesztesége van - vagy több, ki tudja. A legszomorúbb az egészben az, hogy amikor a múlt héten a számvevőszéki bizottság tárgyalta az MNB helyzetét, akkor erről a témakörről nem vagy alig lehetett információt kapni, azt is csak úgy, hogy szigorúan titkosnak minősített anyagot kaptunk, amit zárt ülésen tárgyaltunk.

De, tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt képviselőtársaim, egy "a" betűt nem találtam az egész anyagban, ami indokolná a titkosítást. Természetesen a titkos anyagból nem idézhetek, mert titoksértést követek el. Nos, ezért az újságcikkhez kell fordulnom - ami egyébként ott le van írva, ezerszer inkább titkosnak lenne minősíthető -, és abból a következőket tudjuk meg: 1998. október 21-én e témakörben már folyt megbeszélés az Országgyűlés költségvetési bizottságában. Gondolom, ez is szigorúan titkos volt, mert én erről például nem tudok semmit, az újság viszont igen. Eszerint Surányi úr elmondta, a deficit hosszú időn keresztül halmozódott fel, és igyekeznek a veszteségek fedezetét a Magyar Nemzeti Bank mérlegében megteremteni. Kérem, ehhez tulajdonképpen kommentár sem kellene, de azért kommentáljuk! Ha a veszteség hosszú időn keresztül halmozódott fel és ezt a Magyar Nemzeti Bank vezetői is tudták, akkor vajon miért kellett megvárni, hogy az 5-10-20 milliárdos veszteség 80-100 vagy ki tudja, hány milliárdos vesztességgé dagadjon? Miért kellett megvárni azt, hogy ezt a céget most már az Úristen sem veszi meg, még ingyen sem kell senkinek?

Aztán, hogy a veszteség fedezetét a Nemzeti Bank mérlegében megteremtik. Már ugyan miből? Úgy, hogy közvetve vagy közvetlenül elszámolják a költségvetéssel mindnyájunk pénze terhére. De ezekhez az ügyekhez legalább két fél kell, az MNB elnöke és a pénzügyminiszter. Az 1750 milliárdos adósságcseréhez ugyancsak ez a két fél szükségeltetett. Hát mi ez? Vagy tán épp ezért ilyen titkos minden? Emlékezzenek csak vissza arra, hogy az első postabanki ostrom idején és közvetlenül utána miket nyilatkoztak! Gondoljanak Medgyessy úr nyilatkozataira! Az MNB elnökének nyilatkozatára! A pénzügyminiszter közigazgatási, politikai államtitkárainak a nyilatkozatára! Hogy minden rendben van, pillanatnyi dolgokról van itt szó, semmi probléma nincsen. Aztán később eljutottak odáig, hogy igen, azért pénzt kell kapnia a Postabanknak. Akkor kérdezték Medgyessy úrtól, hogy mi ez, újabb bankkonszolidáció? Azt mondta, annak nevezik, aminek akarják. Kell minősítenem ezeket a megjegyzéseket és mondatokat?

A folyamatos mellébeszélések, a titkok fátylával borított ügyek és féligazságok az egyik oldalon, a másik térfélen 10 millió ember pénze folyik ezernyi lyukon, de még kérdezni sem szabad, hogy hová, kikhez és miért. Vegyük tudomásul, higgyük el, mert a mutatók egyébként javulnak! Ez igen! A Magyar Igazság és Élet Pártja nem osztja ezt az álláspontot. A magyar népnek ugyanis elege van a folyamatos ködösítésből és örökös ígérgetésből és az örökös fizetésből is. Ezért a következőket javasoljuk:

Hivatott ellenőrző apparátus világítsa át az MNB több évet átfogó gazdálkodását, és a jelentést tárgyalja meg a parlament. Az MNB gazdálkodását és egyéb bankfunkcióit, amelyet a jelenlegi jogszabályok is az Országgyűlés ellenőrzési hatáskörébe utalnak, rendszeresen ellenőrizze az Állami Számvevőszék, és a jelentéseket a képviselők tárgyalják meg. Ennek feltételeit haladéktalanul meg kell teremteni. Meg kell vizsgálni a hatósági felügyeletek működését és haladéktalanul meg kell szervezni, jogszabályilag megalapozni a folyamatos és hatékony ellenőrzést, és ezt számon is kell kérni.

A Magyar Nemzeti Bank éves monetáris irányelveit a költségvetés irányelveivel együtt a vonatkozó évet megelőzően tárgyalja meg az Országgyűlés. Ennek keretében azt is vizsgálni kell, hogy a nemzet érdekei, a kormány meghirdetett gazdasági és társadalompolitikai törekvései hogyan kapnak támogatást a monetáris politikán és a költségvetésen keresztül, hol, milyen természetű akadályok lebontására kell törekedni a siker érdekében. Vizsgálja meg az ÁSZ az 1750 milliárd forintos deviza-adósságcserét tartalmilag is, az összetétel valamennyi elemét részleteiben és jelentését tárgyalja meg az Országgyűlés! Gondoskodjék a kormány arról, hogy a statisztikai adatszolgáltatás terjedjen ki a multinacionális cégek teljesítménye nélküli mutatók bemutatására, feldolgozására, közlésére!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Képviselőtársaim! Mindezek után itt van ez a bizonyos országgyűlési határozati javaslat, az Országgyűlés gazdasági bizottságának elnöke írta alá, amivel én és mi, a Magyar Igazság és Élet Pártjának képviselői nem tudunk mit kezdeni. Remélem, az elmondottak után önök se látják ilyen felhőtlennek a világot!

 

(17.40)

Hozzá szeretném tenni, és ezt mindenképpen hangsúlyoznom kell, a Magyar Igazság és Élet Pártját, személy szerint engem, semmilyen személyes indulat, egyéni érdek, elfogultság nem fűt. Éppen az objektivitás, a demokratikus véleményalkotás követeli meg az átláthatóságot, a törvényes rendet, az ellenőrizhetőséget. És ugye, bennünket azért küldtek ide, hogy ennek a legjobb tudásunkkal eleget tegyünk; ezt szeretnénk. És ha idáig el is jutunk, akkor szabadultunk majd meg, akkor mondhatjuk, hogy megszabadultunk az 50 éve belénk rögződött hibás reflexeinktől, akkor esik majd le a hályog a szemünkről, addig csak Kosztolányi Dezső kis verse szerint vagyunk hivatalnokok, idézem: "Öreges a baktatása, a kezében aktatáska, olyan mint egy vak tatácska." Mi lássuk fától az erdőt is! Köszönöm szíves türelmüket. (Taps a MIÉP padsoraiban.)