Felszólalás adatai

BRAUN MÁRTON (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! A gemenci erdő mellett fekvő Sárköz a középső Duna-táj tulajdonképpeni szíve, ahol a honfoglalás óta a természeti tájhoz és az azon élő emberek igényeihez alkalmazkodó, sajátos gazdálkodási forma és műveltség jött létre. A Duna mente népeinek életében az ártéri gazdálkodás sokszínű haszonvétele a leggazdagabb, legszínesebb kultúrát a Sárköz vidékén teremtette.

Ez a sajátos természeti táj és az itt történetileg kialakult életforma megismertetése és bemutatása nagy érdeklődésre tarthat számot világszerte. Az itt kialakult ártéri gazdálkodás mint ökológiai egység, ahol az árvíz nem mint pusztítás, hanem mint a gazdaság forrása jelentkezett, az egész világ számára példát jelenthet. A Sárköz falvai a Duna és a Sárvíz összefüggő, nagy árterületéből kimagasló hátjaira épültek, ahol nem sok szántóra volt még hely. A lakosok jólétét a kiterjedt ártér, a Duna és a Sárvíz mellék- és holtágai, az azokból kialakult tavak, az időszakosan elöntött láposok, a vizes rétek, ligetes erdők és a változatos felszín magasabb, sáncokkal és árkokkal körülvett szállásai biztosították.

Olyan modelltáj alakult itt ki az évszázadok során, amely minta lehet a jövő Magyarországa, a jövő Európája számára. Ez egy olyan tájgazdálkodás volt, ami nem az uralma alá akarta hajtani és lerombolni kívánta a természeti környezetet, hanem a természettel együttműködve akart biztosítani emberhez méltó életet. Sárköz, ahol már több száz évvel ezelőtt az ember kiegyezett a Duna szeszélyes vízjárásával, megtanult együttműködni a természettel, nem korlátozta a kiáradó vizet, hanem hasznára fordította, maga ásott, vájt fokokat, csatornákat, hogy megkönnyítse szétterülését, és megöntözhesse legelőit, rétjeit, gyümölcsfáit. Ugyanezekkel a mesterséges árkokkal, amelyeket állandóan tisztított, tökéletesített, vezette vissza apadáskor a kiáradt vizet a folyómedrekbe, így sehol sem ülte meg a víz a növényzetet, sehol sem pusztította el az élővilágot, a vízjárásokba helyezett rekeszek és a nagyobb holtágak vizét kerítőhálók segítségével halászták.

Ez a környezeti adottságokat figyelembe vevő, a természettel megbékélt gazdálkodás bizonyos fokú jólétet és páratlanul gazdag népművészetet és népköltészetet eredményezett. A sárközi nép híressé vált különleges népművészetével és népköltészetével, alig találunk Európában még olyan népcsoportot, amelynek oly gazdag, kifinomult és sajátos szövő- és hímzőművészete lenne, mint a sárközieknek. Hasonlóan jellegzetes a népköltészete, a dalai, a csak itt fennmaradt és sajátos tökéletességre formálódott táncai, szokásai régóta foglalkoztatták a néprajzkutatókat.

A paraszti kultúrát a vízrendezések, majd élőföldjétől való fokozatos megfosztása halálra ítélte. Ehhez járult még az 1950-es, '60-as évek erőszakos kollektivizálása, a rendezetlen földbirtokviszonyok, ami az ártér használatából kizárt népesség gyors fogyásához vezetett. De a megmaradt nép kincseit, gazdagságának emlékeit még ma is görcsösen és féltve őrzi. Mind a régi ártéri gazdálkodás, a természettel való együttműködés jövőbe mutató modellje, mind ez az igényes, magas művészeti értéket képviselő anyagi és szellemi kultúra Európa egyedülálló öröksége, megérdemli megmentését.

Ez nemcsak a múlt értékeinek számbavétele, hanem az 1790-es évektől kezdve fokozatosan visszaszorított életmód, az átalakításokkal megsemmisített táj rekonstrukciója gondos kutatómunkát, merész kísérleteket, az új körülmények és feltételek lelkiismeretes számbavételét igényli. Az, amit a Sárköz megőrzött, még helyreállítható nagyobb részében; a Sárköz népi kultúrája nemzeti kultúránk része, amely meggyőződésünk szerint a világon egyedülálló értéket jelent.

Tisztelt Ház! Mi, a Sárközben élő emberek, megfogadtuk, hogy kezdeményezzük a sárközi kultúrának mint néprajzi tájegységnek a csatlakoztatását a világörökségi egyezményhez. Meggyőződésünk, hogy a természettel együtt élő ember, az ártéri gazdálkodás és az erre a gazdálkodásra épülő népi kultúra méltó arra, hogy hivatalosan is a világörökség részévé váljon. Nem egy múzeumot vagy skanzent szeretnénk létrehozni az Európában egyedülálló gemenci erdő szomszédságában, hanem egy olyan életmintát szeretnénk életre kelteni és bemutatni, ami ugyan a múlt értékein és tapasztalatain alapul, de a jövőbe mutat. Hiszen nap mint nap tapasztaljuk, hogy nem legyőznünk kell a természetet, hanem együtt kell működnünk vele, tapasztaljuk, hogy jobb, ha nem megváltoztatni akarjuk a tájat, hanem igyekszünk belesimulni.

Tisztelt Ház! Céljaink eléréséhez kérjük a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának és a miniszter úrnak - úgy is, mint a Világörökség Magyar Nemzeti Bizottsága elnökének -, valamint a tisztelt Háznak a támogatását.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)