Felszólalás adatai

Egy-egy település iskolájának állami fenntartásba vétele eleve nem jelentheti, hogy a település eddigi szándékaival szemben haladna a fejlődés. Nem jelentheti azt, hogy egy másik település gyermekeivel kívánná bárki betelepíteni az iskolát, nem jelenti azt, hogy az állam betarisznyázza az épületet és odébbáll vele. Már a törvény is élesen elválasztja egymástól a fenntartást és a működtetést. A fenntartás a köznyelvben mindazt jelenti, ami anyagiakba kerül. Az állam természetesen ilyen felelősséget is vállal, de a közoktatás, köznevelés rendszerében a fenntartáson alapvetően a munkáltatói jogok gyakorlását, a pedagógusok és a pedagógiai munkát közvetlenül segítők bérfinanszírozását és a tanügy-igazgatási teendők ellátást érti.

A közoktatást és a közoktatási intézmények tág értelemben vett fenntartását tehát közös célként és feladatként definiálja. Meghagyja azonban az állam elsődleges felelősségét, hiszen amíg az állam ír elő állampolgárainak, gyermekeknek és családoknak kötelező iskoláztatást, addig a jelen rendszerben semmiféle beleszólása nincs az intézmények működésébe.

Hiába nincs tankönyv, hiába kerülnek az iskola-összevonások -megszüntetések kényszerpályájára az önkormányzatok, hiába fogy el a gyermekélelmezésre szánt költségvetési támogatás vagy éppen fűtésre nem futja, mindenki úgy érzi: joggal fordulhat a Nemzeti Erőforrás Minisztériumhoz, aminek viszont az új törvény hatálybalépésére kell mutatnia, addig ugyanis ezekben a kérdésekben nincs mozgástere. Ez a jogszabály definiálja ugyanis az előírt tankötelezettség biztosítását, és azt a felelősséget, amely az elmúlt időszakban könnyen elsikkadt: a felelősséget abban, hogy a kistelepülések akár 8 fő esetén is iskolát tudhassanak magukénak; abban, hogy a tankönyvellátás ne piaci erővonalaktól függjön; abban, hogy kollégiumok, szakszolgálatok léte ne egyes önkormányzatok anyagi lehetőségeitől függjön; abban, hogy az állampolgár valóban az állam polgára lehessen. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)