Felszólalás adatai

JUHÁSZ GÁBOR (MSZP): Köszönöm szépen. Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Miniszter Úr! Nem volt szándékom, de tessék egy percre rám figyelni! Valóban felvette ez a hatvanezer diák ezt a hitelt. Ön azt mondja, hogy csillog a szemük, ez igaz, mi meg azt mondjuk, hogy igen, de azért vették fel, mert üres a zsebük. Amiről mi beszélünk, az nem az, hogy a szemeknek nem kell csillogni, hanem hogy a zsebeknek nem kellene üresnek lennie. (Tállai András: Előtte nem volt üres? - Közbeszólások a Fidesz soraiból: Jaj, Uramisten!) Hatvanezren azért vették fel, mert üres zsebbel nem tudtak volna tanulni.

Mielőtt elmondanám, amit szándékoztam, kérem, engedjék meg, hogy leszögezzem, most a 2001. év vége van. Ha nem most lenne, hanem jóval ezelőtt, amikor bizony egészen más időket éltünk, és önök arra hivatkoznak, hogy akkor így volt, meg úgy volt, akkor mi is tudnánk azt mondani, hogy bizony néhány évvel ezelőtt önök közül sokakat elvtársnak kellett volna szólítani, Boros elvtárs, Martonyi elvtárs, ilyen elvtárs, olyan elvtárs. Vagyis csak azt szeretném mondani, hogy amikor ma arról beszélünk, hogy mi van, akkor abból kell kiindulni, ami ma a helyzet. Ahogy mi itt látjuk, hogy önök egy ilyen helyzetben mit tudtak tenni három és fél év alatt, gondolni is rossz arra, hogy mit csináltak volna 1994-ben, amikor valóságos gödörben volt az ország.

Úgy gondoljuk, egy ország imázsának a megváltoztatását a helyzet megváltoztatásával kell kezdeni, és mi szocialisták olyan országot akarunk, ahol ha valaki árvának születik, akkor is van esélye emberként élni és példát mutatni a gyerekeinek. Lehet járatni a gyerekeket oviba, és aki akarja, még bölcsődébe is, mert például vannak bölcsődék; ahol olyan az óvoda, ahol boldog, biztonságban élő óvónők segítik képességfejlesztő játékokkal a kicsiket és ahová nem éhesen mennek reggel a gyerekek. Bár Harrach Péter miniszter úr már eltávozott az ülésteremből, de úgy látom, ő nem járt se Nógrádban, se Borsodban, se Békésben. Tessék elmenni ott néhány oviba, és akkor valószínűleg kisebb mellénnyel mondaná, hogy micsoda kitűnő helyzet van itt mindenfelé gyermekszegénységügyben.

Úgy hiszem, változtatni kell azon a világon, ahol nem mindenki egyformának számít és nem azonosan kezelt, olyan ovikat szeretnék, ahol nem a társadalmi munkától függ az udvar, és a játékmennyiség nem csupán a szülők adakozásának a kérdése; ahol mindenki járhat iskolába ameddig akar, és nem kell félnie hazafelé menet; ahol mindegy, hogy melyik iskolába járunk, melyik településen, a megszerezhető tudás versenyképes lesz; ahol van kollégium, és oda azok kerülnek be, akiknek valóban segíteni kell, és nem csak a papa alacsony kereseti igazolást felmutató lehetőségei alapján rangsorolnak a kérelmek elbírálásakor; ahol minden iskolában van eszköz és technika a tudás megszerzéséhez; ahol az élet kapujában van nyelvvizsga, számítógép-kezelői tudás és jogosítvány a tarsolyban mindenkinek, és nem csak huszonöt évre terjedő hitel-visszafizetési kötelezettség; ahol az otthoni internet nem a jobb módúak státusszimbóluma, hanem a gyakorlatban használt mindennapi eszköz; ahol a számítógépeket nem a kormány osztogatja kampánykor, hanem a gyermekszobák része a játékok mellett; ahol nincsen kirekesztés, de van felzárkózás és tehetséggondozás; ahol a megszerzett tudás pénzre váltható ismeret; ahol egy portás és egy menedzser gyereke lehetnek barátok, és mehetnek együtt kirándulni; ahol a vallás nem gátja a beilleszkedésnek; ahol a sport igényből táplálkozik, és mindenhol művelhető, elérhető, és ahol nem azért kell szeretnünk a focit, mert ebben az országban mindenkinek kötelező szeretni a focit.

Mi olyan országot szeretnénk, ahol mindenki járhat középiskolába, és a középiskola elvégzése után valóban dönthet a család arról, hogy dolgozni vagy tanulni fog az ifjú; ahol a pályakezdés nem a munkanélküliek ellátására szakosodott intézmény megismerésével kezdődik a fél országban; ahol a munkahelyeken a kormánynak a minimálbér adóterheinek kikerülése helyett a teljesítmény számít; ahogy egy jobb állás gyakornoki posztjáért nem a fiatal munkábaálló fizet az őt alkalmazónak; ahol a gyermekét otthon nevelő kismama is megtalálja a maga tanulási vagy otthoni munkavégzési lehetőségét; ahol van hol szórakozni a diszkó világán kívül, és mindenkinek van elég zsebpénze a kulturált szórakozásra; ahol a nyáron mindenki eljuthat táborozni, és a Balaton nem csak prospektusból ismert többeknek; ahol az európai diákkártya minden diáknak alanyi jogon jár a kedvezményeivel együtt; ahol a világot lehet járni a hétköznapi ember gyermekének is, és az ország megismerése gyakorlattá válik a középiskolai évek alatt.

(11.50)

Ahol a szórakozásnak nem feltétlen velejárója az esetek felében az ivás vagy a füvezés (Dr. Pálinkás József: Az osztálykirándulásról nem hallott a képviselő úr?); ahol a kultúra és a nemzeti hovatartozás nem a temetői megemlékezések és az éjszaka, suttyomban kiragasztott plakátok kérdése (Dr. Pálinkás József: Valami rossz papírt olvas!); ahol a lakás nem a tévéreklámokból látszik; ahol az első lakáshoz jutás lehetőség és nem álom; ahol a bankban a hitelszerződésben is a plakátokon szereplő kamatlábak vannak, és ahol az elérhető hitelhez nem kell a minimálbér nyolcszorosát keresni a családban; ahol az állam akkor is támogatja a gyermeknevelést, ha apu nem tud adót fizetni, mert éppen nincs állása és nem keres (Sasvári Szilárd: Akkor is támogatjuk!); ahol a falun élők is boldogulnak; ahol az agressziót felváltják az érvek, ahol a törvény a jog, és ahol a szülő tud és akar is példakép lenni.

Hölgyeim és Uraim! A Fideszben álmodtak egy világot, s most sokan úgy érzik, hogy itt állnak a kapui előtt. Rá szeretnénk világítani, hogy ez egy virtuális világ, egy olyan máz, amely egy olyan képet takar, ahol a patetikus máz alól, a reverenda alól kilóg, kérem, a pata. (Dr. Pálinkás József: Hűha!)

Kedves Képviselőtársaim! Ez az ország nemcsak a Fideszé, és azon dolgozunk, hogy 2002 után a Fideszből néhányuknak az álmai valóra váltása után végre Magyarország legyen mindenkié. (Tállai András: Éhes disznó...!)

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)