Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

GYURCSÁNY FERENC, a DK képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Azt, ami itt a budapesti színházak ügyében az elmúlt hónapokban történt és történik most, én Budapest lelke egy része megsebzésének gondolom, és összességében a magyar kultúra megsebzésének is. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Kéne színházba is járni!)Összességében az, hogy ki nevez ki egy színházigazgatót, a legtöbb európai országban nem perdöntő. Ilyen vitát Finnországban, Dániában, Franciaországban valószínűleg nem folytatnánk. Azért nem, mert valójában a mi vitánk sem egy munkajogi vita. Ha lenne abban egyetértés önök és miközöttünk, hogy a színházi, a művészeti, a kulturális önkifejezés értelmezése szabad, és ebbe nincs beleszólása a közhatalmat gyakorló önkormányzatoknak vagy az államnak, akkor valójában, őszintén szólva, ez egy pénzügyi, munkajogi megállapodás lenne, és nyugodtan mondhatnánk, hogy bármelyik jó lesz. De nem ez a helyzet.

Önök tudják rólam jól, hogy  egyetérteneke vagy sem  viszonylag ritkán szólalok meg ebben a parlamentben. Most is üres a Ház nagyobbrészt (Dr. Hoppál Péter: A vírus!), de azt gondolom, hogy itt lényegesen többről van szó, mint hogy ki gyakorolja a munkáltatói jogot a színházak vezetői fölött. Itt egy szerintem drámai vitában vagyunk. Jogunk van-e, közhatalmat gyakorlóknak, bármilyen módon elvárást megfogalmazni, mi több, kikényszeríteni formálisan vagy informálisan a világ értelmezését, újrafogalmazását a maguk számára hivatásként megfogalmazó művészek felé  igen vagy nem?

Amiről az előttem szóló felszólaló beszélt, az a kultúrharc problémája. Én azt természetesnek gondolom, hogy nagy politikai kérdésekben kormány és ellenzék természetesen vitatkozik egymással, persze: milyen legyen a külpolitikánk, a biztonságpolitikánk, az adópolitikánk; nem megyek tovább. De amikor azt mondtam, hogy Finnországban vagy Dániában vagy Franciaországban nem lenne ilyen vita, akkor arra kívántam utalni, hogy abban nincs vita a polgári demokráciákban, és úgy tűnik, hogy magunkra nézve akkor ezt a megjegyzést korlátozottan lehet csak értelmezni, hogy nincs dolgunk azon túl a művészettel, a kultúrával, a színházzal, mint hogy segítsük a szabad önkifejezést. Önök nem ezt gondolják, a kormányfő ezt a politikát meghirdette, ő nyilvánosan vallja. Ő azt gondolja, hogy a kormánynak dolga, hogy írjatok remekműveket, és azt, hogy mi a remekmű, ő fogja majd eldönteni: mindaz remekmű, ami az ő világlátását közvetíti. (Közbeszólás a kormánypárti padsorokból.  Az elnök csenget.)

(11.00)

De ugye, azért mégiscsak az a helyzet, hogy amikor Gloster hercege azt mondja mindjárt az első színben, hogy „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, akkor mostantól meg fogjuk mondani, hogy belehelyezhetőe ez a mondat dramaturgiai értelemben a mai magyar valóságba, és ha ez a mondat a magyar parlamentben hangzik el, és majd megmondjuk, hogy ha a rendező ezt valakinek a szájába akarja adni, akkor ez egy kormánypárti politikus lesze vagy egy ellenzéki politikus, netán maga a kormányfő vagy nem. Én azt gondolom, hogy nem jó, ha mi adunk rendezői tanácsokat. Önök pedig adnak. Önöknek nagyon világos eszmei, ideológiai, kultúrpolitikai elvárásai vannak, nagyjából az, hogy közvetítsék azt a világlátást, amit önök képviselnek. Én ezzel élesen szemben állok. Élesen!

Nem vitatom, hogy létezhet az a fajta színházi értelmezés, amit az Újszínház művel, és azt hiszem, hogy helye is van Budapesten. Amikor októberben úgy döntöttek a választók, hogy mást bíznak meg Budapest vezetésével, akkor nagyon sokakkal a színházi világból is beszéltem, olyanokkal, akikkel önök is beszélnek, hogy hogyan kell Budapesten egy szabad európai kulturális világot, benne színházi világot teremteni. Szerintem önök is tudják. Azok, akiknek ma hangja van a budapesti színházi világban, azok lényegében kivétel nélkül azt mondták nekünk, azt javasolták nekünk és a főpolgármester úrnak is, hogy nyugalomra, türelemre intelek benneteket, meg kell őrizni a budapesti színházi világ sokszínűségét, nincsen helye bármilyenfajta kultúrpolitikai bosszúnak. Kinevezett igazgatók vannak, visznek valamilyen politikát, maradjanak a helyükön, és úgy emlékszem, hogy nem is tett ilyen lépést a főváros vezetése; aki ameddig hivatalban kinevezetten létezett, addig létezett, amikor lejárt a pályázata, akkor nyilván új pályázatokat írtak ki.

És igen, valójában ez a mostani törvénymódosítás, de különösen az ezt megelőző decemberi nagy módosítás beleilleszkedik abba a sorba, amit önök ebből a kultúrharcos felfogásban tesznek. Valójában önök ki nem állhatják a szabad hangot, a szabad gondolatot; ki nem állhatják a független értelmiség önöktől független létezését. Ez van a Közép-európai Egyetem elüldözése mögött; ez van az Akadémia jogainak korlátozása mögött és szétszedése mögött; ez van a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőjének nyilatkozatai mögött  majd ő elmondja, hogy mi a jó magyar irodalom és a rossz magyar irodalom -; ez van a Nemzeti alaptanterv mögött meghúzódó koncepció mögött, és ez van emögött. Itt nem egyszerűen a színházról beszélünk, hanem arról beszélünk, hogy szabad-e, szuveréne a szellem, a kutatás, a művészet. Önök szerint nem szabad. Miszerintünk meg szabad. És minden olyan lépéssel szembemegyünk, ami ezt a megcsorbított, meggyalázott, megalázott szabadságot tovább korlátozza.

Önök azt mondják, hogy de hát, ezzel egyetért a főváros vezetése. Én úgy látom, hogy itt egy viszonylag egyszerű, a legkommerszebb westernfilmekben látható jelenet tanúi vagyunk. A kormány pisztolyt szegez a főváros vezetésének fejéhez, és azt mondja, hogy „Pénzt vagy életet!”, kis módosítással: „Színházat vagy életet!” (Közbeszólás a kormánypárti sorokból: Ők kérik.) Akkor, amikor a Budapesten megtermelt közös jövedelem minden száz forintjából csak kettőt hagynak ott Budapesten, kettőt, és tovább szorítják a prést, és akkor még azt mondják Budapestnek, hogy a korábbi kormányzati állami költségvetési támogatást csak akkor adom meg, ha majd én beleszólhatok, hogy mi lesz a színházpolitika, ez azt jelenti, hogy gyerekek, vagy tovább szigorítjátok az egyébként sem könnyű budapesti életet, vagy lemondtok a színházatokról. Kétségtelen, hogy ebben is több lehetőség van.

Én magam egyébként, őszintén szólva, egy ilyen zsarolásra lehet, hogy másként válaszoltam volna, de a főpolgármester úr és az ő csapata és a mögötte álló többség pedig úgy látta, hogy annyi gondja-baja van a fővárosnak, most nem is beszélve az elmúlt napok és hetek tömeges gondjairól, bajairól, hogy nem tud mit tenni. De hát, ha maguk úgy gondolják, hogy ez egyenlő felek közötti méltányos, a polgári tisztesség talaján álló megállapodás, akkor ebben sem értünk egyet. Önök megzsarolták Budapestet. (Hollik István: Nem igaz!) Budapest pedig egy zsarolási helyzetben  gondolva arra, hogy közben üzemelnie kell ennek a városnak , egy ponton túl szerintem egyébként egy becstelen erőszaknak lett az áldozata, nem pedig azzal egyetértő fél. Ez a helyzet. (L. Simon László: Ez hazugság.)

Tudják, végtelenül szomorúan nézem azt, amit önök tesznek, és azt is gondolom, hogy egyébként szemben áll azzal is, amit önök képviselnek. Vagy a szavakkal, vagy a tettekkel baj van. Önök önmagukat mindig nemzeti elkötelezettségű pártként fogalmazzák meg, és mint ilyen párt, nagyon helyesen kiállnak a nemzeti kultúra nyelvápolása mellett, mert értik, hogy a nemzet egy olyan közösség, amelyet többek között éppen az konstituál, hoz létre, hogy van neki egy saját, önálló, csak rá jellemző kultúrája, de ha ez igaz a nemzetre, azt tudom önöknek mondani, ez igaz az ennél kisebb közösségekre is. Budapest is egy létező entitás, hála istennek, szabadabb, mint amilyen szabadságot önök adnak az országnak. Önök valójában Budapestnek ezt a kulturális szabad identitását akarják megtörni.

Mondják, maguk mit szólnának ahhoz, ha Brüsszelből úgy adnának pénzt Magyarországnak, hogy a brüsszeli Bizottság meghatározná Magyarország kultúrpolitikáját?! Önök fölháborodnának. Azt mondanák, hogy ez a legrosszabb moszkovita időkre jellemző, hogy önök nem hagyják magukat, mert a nemzet az első, és meg fogják védeni. Maguk ugyanezt csinálják, azt mondják, hogy a közös pénzből, nem a maguk pénzéből, a közös pénzből akkor adnak Budapestnek pénzt a színházakra, ha az lesz a színházpolitika, amit önök akarnak. Miért nem csinálták ezt a tarlósi időkben? Miért nem jutott eszükbe? Miért nem?! Akkor ez nem volt fontos? Akkor fontos, amikor Budapest a szabadságra szavazott önökkel szemben? Akkor ezt a gyalázatot el lehet követni? Süljön le az arcukról a bőr!  ezt tudom mondani.

Önök, kérem szépen, gyalázatos erőszakkal próbálják meg saját elfogadhatatlan kultúrpolitikájukat rákényszeríteni Budapestre. És erre még büszkék is. Szerintem önök szégyellni fogják magukat, hogy mindazt, amitől a művészet, a kultúra az, ami, azt meggyalázzák, meggyilkolják és megerőszakolják. Ezért, aki ezt a törvényt benyújtja és támogatja, az nem a magyar nemzeti kultúra szabadságát támogatja, annak virágzását, hanem annak megtiprását.

Az államtitkár úr önéletrajzát ismerem, önt személyesen nem. Az ön életrajza egyébként sok tekintetben imponáló. Nem mondható, hogy ne forgott volna a művészet hétköznapi világában, nézze, de lehet, hogy el kellene gondolkodnia azon, hogy más a cirkuszművészet, és más az irodalom, a festészet, és más a színház. (Hollik István: Színházigazgató volt.) Tigriseket lehet idomítani. (Felzúdulás a kormánypárti képviselők körében.) A bűvész kalapjából mindig elő lehet húzni még egy nyulat.

(11.10)

Az artisták valószínűleg kellő tréning után, a dupla szaltó után tudnak egy triplát is csinálni. Igen! Ez is művészet.

A színház világában szerintem nem idomítani kell, hanem engedni a szellem szabadságát. Úgy látom, hogy önök ebből semmit nem értenek, és mint mondtam, államtitkár urat nem ismerem személyesen, talán elődjét is csak futólag. Nem a személyükkel vitatkozom, természetesen. Engedjék meg, hogy ahogy önök valószínűleg végtelenül kritikusak azzal, amit én képviselek, de azt kell hogy mondjam, önök csapnivalóan nagy gazemberséget csinálnak. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)