Felszólalás adatai

DR. CSAPODY MIKLÓS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjának nevében tartalmilag voltaképpen megismételni, de a lényeges elemeket tekintve kifejteni szeretném azt, amit bizottsági előadóként elmondtam.

Valóban úgy van, hogy ez a beszámoló egyszerre foglalja magában, 40 oldalas rövid mivolta ellenére azokat a szörnyűségeket - hangsúlyozom, több korszakban elkövetett és mindnyájunk sérelmére elkövetett szörnyűségeket -, amelyekről már említést tettünk többen, illetve tükrözi a rend igényét, a törvényes rend igényét, sőt a történeti hűség, a történelem egy sötét korszaka lezárása iránti kötelezettségnek és vágynak - mert ez egy érzelem is, egy vágynak, egy természetes emberi érzelemnek - a beteljesítését. Ugyanis jó, ha azoknak a történeteknek a végére pont kerül, amely történetek ott lappanganak az Eötvös utcában, jó ha azoknak a történeteknek a végére pont kerül, tehát jó, ha valaminek vége lesz, és természetesen nemcsak egy-egy személy, egy-egy család, akár egy-egy parlamenti képviselő életében fontos, ha ez érdekli - nem véletlenül hangsúlyozom harmadszor, ha ez a számára fontos -, akkor tiszta képet kaphasson a történelem e szakaszáról. Ebben a füzetben tehát itt van a sötét múlt, és itt van a tudományos rendbetétel, a földolgozás és a hozzáférhetővé tétel igénye is.

Beszéltem arról, hogy milyen típusú és körülbelül milyen méreteket öltő iratmegsemmisítés folyt, tisztelt hölgyeim és uraim. Ugyanis az a 164 900 fő, akit 1989 nyarán még mindig megfigyeltek, köztük - mint elhangzott - többünket is, ezeknek a magyar polgároknak, magyar állampolgároknak a dokumentumai 215 ezer darab aktában voltak valaha hozzáférhetőek. Azonban Magyarország több pontján, több illetékes szervnél, több elvtársnál privát avagy kollektív kezdeményezésben jelentős iratégetés, illetőleg bizonyos iratmennyiségek külföldre menekítése folyt. Tehát a történetkutatásban még azért - még akkor is, ha a Történeti Hivatal egyszer, minden folyóméterét tekintve, teljes mértékben, százszázalékosan olyan rendben lesz, mint egy jól rendezett könyvtár - fognak minket majd bizony meglepetések érni.

Egyetértek azzal a megjegyzésével Pető Iván képviselő úrnak, amit visszaigazolt azzal a törekvéssel kapcsolatban, hogy igenis az áldozatok jogát is szükséges védeni. A múlt iránti érdeklődés persze nem feltétlen kíváncsiság, azonban egy etikai alapállást kell hogy jelentsen mindnyájunk számára az a tény, hogy ha már mindazok, amik megtörténtek, az elmúlt évtizedekben megeshettek velünk, akkor ne csak egy sokszoros levelezés egyik vagy másik szerepelője tárja föl a múltját vagy bocsásson meg a másiknak, vagy alkosson erről az egészről véleményt, hanem minden magyar állampolgár tudhassa azt, hogy mi is történt vele az elmúlt időben. Ehhez képest másodlagos, de azért fontos azt is megemlíteni, hogy az 1994-ben meghozott XXIII. számú törvény módosítását, amiről szó esett, a '96-os törvénymódosítást, az SZDSZ azért magáévá tette, mert Kuncze Gábor miniszter úr terjesztette be, tehát azért ez is ott volt a múltban, de nem abban a múltban, amit én tudatosan és történelmileg jogosan sötétnek, gyilkosnak, alattomosnak, emberellenesnek nevezek - és nem azért, mert kommunistának nevezhető, hanem mert kommunista volt, bolsevik és züllött a csontja velejéig.

Elmondtam már néhány adatot, én azonban két olyan kérdésre szeretnék még koncentrálni, ami az előző megszólalásban az idő rövidsége miatt nem volt lehetséges. Az egyik kérdés pontosan az állampolgári ügyek intézésével kapcsolatos. Olvashatjuk a jelentésben - és ez nagyon fontos, persze mindegyik problémákat vet fel -, hogy az adatszolgáltatás fontos lépése az, amikor az eredeti iratokról másolatok készülnek, és amelyeken a törvény előírásai alapján - elnök úr erre már tett utalást - törölni kell a más személy azonosítására alkalmas adatokat. Ezen a téren a törvény kezdeti merev és szó szerinti alkalmazása helyett, mint mondta, '98 tavaszától nem anonimizálják már a nyílt tárgyalásokon keletkezett okiratokat, az érintett saját vallomásait, a közéleti szereplők korábban nyilvánosságra került személyes adatait - és a többi, ez itt folytatódik. "Természetesen töröljük azonban - mondja a jelentés - a más személyre vonatkozó, a kérelmezőre nem tartozó részeket, külön vigyázva az egészségi állapotra, kóros szenvedélyre, szexuális életre vonatkozó különleges adatokat."

Ez természetes, és az adatvédelmi törvény megfogalmazásai szerint így helyes, azonban tekintettel arra, hogy a megfigyelések lett légyen bármilyen technikai eszközzel végzettek, mind tartalmaznak személyes adatot, és általában nemcsak a megfigyelőkről, a rendőrtisztről, a tartó tisztről, a titkos megbízottról és a többi, hanem a célszemélyekről. Azért ezek is személyi adatok, és megint oda térek vissza, amit az előbb már mondtam, azért csak-csak kellene hogy legyen az áldozatnak is joga.

Külön belső jogszabályok vonatkoznak - mondja a jelentés - a hálózati nyilvántartás alapján előtalált iratokra. Ezeket csak megismerheti az érintett, másolatot nem adnak ki ezekről a dokumentumokról, "jelentéseiből csak a kérelmezővel foglalkozó részeket készítjük elő - írja a jelentés -, az egykori ügynökök még anonimizált formában sem kaphatják meg azokat". Most egy nagyon fontos zárójelre szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét a 9. oldalon. (Olvassa:) "(Mivel valamennyi kérelmezőt ellenőrzünk a hálózati nyilvántartásban is, meglepően sok ügyfelünkről derült ki, hogy valamilyen formában együttműködött a III/III-as csoportfőnökség különböző szerveivel.)" Úgy látszik, a gyilkos visszajár a tett elkövetésének helyszínére, és a véres kéz és a terror mára már csak filológusi érdeklődéssé szelídült, de úgy látszik, az ember ösztöne örök, visszajárnak érdeklődni, és nagyon örülök annak személy szerint is, hogy nemcsak saját maguk iránt járnak vissza érdeklődni, hanem utánunk is, és örülök annak, hogy rólunk nem kaphatnak most már információt.

Az állampolgári ügyintézéssel kapcsolatos fejezetet követi az a rész, amiről már beszéltünk, a jogi problémák kérdése; azonban még egy nagyon fontos kérdést szeretnék megemlíteni, ez pedig a kutatókra vonatkozó szabályozás, ami több lényeges ponton súlyos problémákat vet fel. Hangsúlyozom, ezt én magam személy szerint nem ismerem, ügyfélként nem voltam tanúja vagy nem voltam szenvedője ezeknek a problémáknak, de több történésztől, irodalomtörténésztől tudom, hogy nehézségekbe ütköztek, pontosan úgy, ahogy a jelentés ezt írja, mert a törvény szerint más szabályok vonatkoznak a személyes adatot nem tartalmazó és a személyes adatot tartalmazó iratok kutatására. Az egyiket korlátozás nélkül lehet kutatni, a másik kategóriánál, tehát a személyes adatokat tartalmazó iratok kutathatóságánál viszont számos probléma jelentkezik. Ezek így leírva nagyon szárazak, azonban egyrészt fontosak, másrészt élet van mögöttük. Tehát ha az ember végigolvassa, végiggondolja, akkor sok-sok nehézség jelenik meg, ezeket nem ismertetném, csak arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy az a négy-öt pont, amire a jelentés fölhívja a figyelmet, az jelenti az okcsoportot arra, amiért a Történeti Hivatal vezetői ebben a beszámolóban nekünk, az Országgyűlésnek igenis módosítani javasolják a hivatalról szóló törvényt.

Végezetül, tisztelt Országgyűlés, szeretnék utalni arra, és itt ismét egyetértek Pető Iván képviselőtársunkkal, hogy a voltaképpeni cél nem egykori besúgóink neveinek ismerete.

(13.20)

A voltaképpeni cél éppen annak a terrorszervezetnek, illetőleg a diktatúra eme terrorszervezete működésének a pontos megismerése, a struktúra megismerése, annak a megismerése tehát, hogy rendszertanilag mi történt velünk; nem feltétlenül az, hogy ki által történt ez velünk. És amikor ezzel a megállapítással, gondolom, a legtöbben egyetérthetünk, akkor fel kell idéznem az Élet és Irodalomból a Tar Sándor-féle levélváltást megelőzően Péter László szegedi egyetemi tanárnak azt a javaslatát, amely éppen arról szólt, hogy egykori besúgóink írják le beszervezésük történetét. Természetesen nem a felismerhetőséget lehetővé tévő módon, nem úgy, hogy, mondjuk, aki egy ÉS-cikket olvasna, ha olvashatna ebben a pontos tárgyban, akkor pont úgy felismerné egykori besúgóit, mint én magam, tudom a nevüket, tudom, hol dolgoznak ma is, említettem már néhány kedves besúgóm titkos fedőnevét vagy mijét, hanem az utókor tanulságául írják le azt, hogy milyen lélektani körülmények között, esetleg milyen zsarolási okkal, hogyan kerültek a hálóba, hogyan történt ez; legyen ez akár visszaemlékezés anonim formában, legyen akár ez szépirodalmi megközelítés.

Mindenesetre azt hiszem, ha már azok, akikkel megtörténhetett mindez az elmúlt időszakokban, pontosabban több mint 50 esztendőben ami megtörtént, akkor legalább mi és az utódaink joggal tarthatunk igényt arra, hogy legalább valamilyen kordokumentum maradjon fenn arról, hogy mi történt velünk. Ez a levélváltás egyébként megelőzte a mai magyar prózaírás egyik jelentős alakjának önleleplezését. Péter László professzor sem erre gondolt feltétlenül, hanem arra, hogy valamilyen módon ezeket az ügyeket, akár a beszervezés technikáját, mikéntjét, körülményeit éppen a dokumentaritás érdekében célszerű rögzíteni.

Beszéltem már arról, hogy a kíváncsibbakat azért csak érdekli az, hogy egyetemi évfolyamtárs, esetleg orvosbarát, esetleg közeli ismerős Szegeden, Kecskeméten, másutt, aki a baráti körbe került, vagy akár Erdélyben, vagy a Felvidéken, ezek közül ki volt az, aki intim dolgokat, politikai véleményeket, bizalmas beszélgetések részleteit, az emberek legbensőbb gondolatait naprakészen, havonta kétszer-háromszor lelkesen és önként, néha jó pénzért szállította a hivatal számára.

Én magamat sohasem tartottam mintaszerű egyetemi hallgatónak, sőt, bizonyos szempontból renitensek is lehettünk talán; jók nem voltunk, de az biztos, hogy nem tartoztunk a belső ellenséghez. Ha pedig az a primitív államhatalom, amelyik a nyakunkon ült, és olyan oktondi butasággal figyelt meg minket, mint ahogy ez a dokumentumokból kiderül, akkor számunkra nemcsak ironikus, keserű szórakozást, visszatekintést adnak ezek a dokumentumok, de szükséges az is, hogy lássunk tisztán, tudjuk pontosan, hogy miről van szó, kiről volt szó, és ne ilyen hosszas összeegyeztetgetések alapján tudhassuk meg, hogy velünk mit műveltek.

A fő cél azonban - és azokkal szeretnék egyetérteni, akik ezt előttem elmondták, és esetleg utánam is meg fogják erősíteni - a struktúrahibás rendszer megismerése, az tehát, aminek feltárásán a Történeti Hivatal dolgozik. Ezért örülünk annak, hogy a Történeti Hivatal megfelelő munkakörülmények között, bár ha jól emlékszem a számokra, akkor körülbelül 10 fős állománycsökkenéssel, ma már csak 62 fővel dolgozik. Úgy érzem, az Országgyűlésnek kötelessége nem pusztán az ország, nem pusztán az ország lakói, természetesen elsősorban az ő érdekükben, de a magyar félmúlt és a jövendő tisztasága érdekében is biztosítani azokat az anyagi feltételeket, amelyek a Történeti Hivatal munkatársait előbb-utóbb oda juttatják, hogy az a számlálatlan, de általuk persze pontosan megszámlált folyómétertömeg, ami ott van, mielőbb kerüljön feldolgozásra, éppen azért, hogy a múltnak legalább ezt a fejezetét, ezt a hányadát tisztességgel lezárhassunk.

Én tehát nem tartom pusztán szikár táblázatgyűjteménynek vagy rövidke kis anyagnak ezt a beszámolót. Ebben a beszámolóban ott vagyunk mi, ott vannak a barátaink, ott van a mi múltunk, és ott van a szüleink múltja. Jó volna ennek az egésznek a végére tisztességesen pontot tenni, és úgy, ahogyan ezt a törvényben szabályozott módon a Történeti Hivatal munkatársi gárdája valóban nagy türelemmel, valóban növekvő gyorsasággal és valóban a törvény által megkövetelt módon teszi. Én csak annak örülnék sokakkal együtt, ha a törvény számukra ennél többet tenne lehetővé, annak örülnék, ha egy tisztességesebb törvénnyel, okos, átgondolt módosítással voltaképpen igazságot tehetnénk abban, amiben nem lehet ugyan igazságot tenni, de az igazsághoz közelebb van.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)