Felszólalás adatai

ELNÖK: Megadom a szót Horn Gábor képviselő úrnak, Szabad Demokraták Szövetsége, akit majd Gémesi György követ.

HORN GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szokásos szűk körben folytatjuk szokásos vitáinkat az oktatásügy különböző kérdéseiről, most már ugye az elmúlt két hónapban harmadik alkalommal. A magam részéről ez nyilván elfogultság, ezt tartom a leglényegesebbnek és legfontosabbnak, ezért vagyok különösen szomorú azért, hogy ilyen méltatlan körülmények között kell ezt a vitát lefolytatnunk. Azt gondolom, hogy sokkal célszerűbb lett volna, ha ez egy olyan időpontban van, az általános vita minden eleme, ahol a szakmai szervezetek, akár a szülői szervezetek képviselői jelen tudnak lenni, ahol - és még egyszer elnézést kérek Pálinkás államtitkár úrtól - módja nyílik arra a miniszter úrnak, hogy részt vegyen ezen a vitán, meghallgassa az érveket. Fontosnak tartanám, mint ezt jeleztem már az előzőekben, hogyha más miniszterek, államtitkárok is részt tudtak volna venni a közoktatási törvény módosításának vitájában, hiszen itt nemcsak a közoktatás ügyéről van szó, hanem bizony lényeges, például pénzügyi vonatkozású kérdésekről, lényeges, agrártárcát érintő kérdésekről, kulturális területeket érintő kérdésekről, és így tovább.

Hadd kezdjem az előkészítéssel röviden. A magam részéről úgy látom, hogy az, ami a közoktatási törvény szakmai előkészítése címén folyt az elmúlt alig két hónapban, az minden szempontból elfogadhatatlan. Önmagában persze nem kell az előző időszakhoz viszonyítani ezt a fajta előkészítési munkát; 1995-96-ban közel kétéves munka előzte meg a közoktatási törvény módosítását, amelynek keretében az összes óvoda, általános iskola és középiskola megkapta a törvénytervezet teljes szövegét, amelyet egyébként megelőzött egy közel tízéves szakmai munka, amely a nemzeti alaptanterv előkészítése, létrehozása volt, amelyben egyébiránt a törvény előkészítésében résztvevők, akár szakmai, akár politikai értelemben résztvevők kezében volt a '95-ben a kormány által jóváhagyott nemzeti alaptanterv. Szeretném jelezni, hogy a kormány által úgy jóváhagyott nemzeti alaptanterv, hogy az a Köznevelési Tanács által először jóváhagyott nemzeti alaptanterv, és csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a nemzeti alaptanterv egy olyan Köznevelési Tanács által került jóváhagyásra, amit még 1993-ban választottak meg, tehát az előző kormányzati ciklusra volt visszavezethető, szerintem nagyon helyénvalóan a Köznevelési Tanács létrehozása is.

Ezzel szemben 1999-ben a szakmai szervezeteknek öt, azaz öt munkanap állt rendelkezésre a közoktatási törvény tervezetének véleményezésére. Ez az öt nap természetesen nem volt elegendő arra, hogy a szakmai szervezetek bármiféle szélesebb körű vitát, ismertetést a tagjaik között vagy csak akár a szűkebb vezetésben lefolytathattak volna.

Tucatjával találkoztam jómagam olyan szakmai szervezetekkel, ahol az elnök vagy az elnökség néhány tagja volt kénytelen minősíteni ezt a minősíthetetlen előkészítést, és ellentétben akár a miniszter úr, akár kormányzási képviselőtársaim véleményével, nagyon sok olyan szakmai szervezet volt, amely kifejezte egyet nem értését ezzel a törvénytervezettel, jelentős szakmai szervezetek. Egyet-kettőt hadd mondjak: mondjuk, az Óvodapedagógusok Egyesülete, amely elég jelentős szakmai szervezet ma Magyarországon; mondjuk, a Történelemtanárok Egyesülete, amely egyébként az elmúlt időszakban a kormányzatnak, az előző kormánynak egy jelentős ellenzéke volt, nagyon sok vitánk volt velük, amennyire én ismerem az álláspontjukat, ők azt állítják, hogy nem tudják elfogadni ilyen formában ezt a tervezetet; az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete, és sorolhatom tovább szakmai szervezetek jó néhányát, amelyeknek eme ötnapos időtartam alatt is az volt az álláspontjuk, hogy nem tudják elfogadni ezt a módosítást.

Egyébiránt én is úgy gondolom, mint ahogy ezt Szabados Tamás képviselőtársam elmondta, hogy biankó felhatalmazásról van itt szó, hiszen az, hogy mit tartalmaz, mondjuk, a kerettanterv, az ebből a szövegből semmilyen formában nem derül ki, tehát nem tudom, mi ez a nagyon nagy örömmámor, amely a tanárok részéről az adatok szerint a kerettanterv ügyében megnyilvánul, hiszen nem tudjuk, hogy mi van a kerettantervekben.

Tehát az előkészítést én a magam részéről egy elfogadhatatlan, szakmailag megalapozatlan és végiggondolatlan előkészítésnek gondolom, még akkor is, hogyha magam is mint iskolavezető megkaptam azt a háromoldalas miniszteri anyagot, ami szerintem nem a törvény kivonata, hanem kívánalmak megfogalmazása, amelyre egyébként semmilyen módon nem volt még fölhívás se arra, hogy reagáljunk erre, mint iskolák fejtsük ki a véleményünket valamilyen formában, hogy mit gondolunk erről. Ilyen értelemben tehát semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy ennek a törvénytervezetnek valamiféle szakmai komoly vitája, támogatottsága lett volna. Ennyi idő alatt ezt egyébiránt nem is lehet megcsinálni.

Hadd térjek ki erre a számháborúra, amit Sági képviselő úr, vagy akár Pánczél képviselőtársam is itt elkezdett, és talán lehetne sokáig folytatni, de nem érdemes. Azt azonban most Sági József képviselőtársam is elmondta, hogy az a kijelentés, hogy a tanárok nagy többsége nem támogatja a nemzeti alaptantervet, ez ilyen formában nem állja meg a helyét. Még az önök által készített 1998 októberi adatok is azt bizonyítják, hogy a tanároknak alig több mint fele mondja azt, hogy nem fogadja el a nemzeti alaptantervet. Számomra az alig több mint fele, az nem a tanárok nagy-nagy többsége. Azt gondolom, hogy az a tisztességes, ha kimondjuk, amit mi egyébként kimondtunk '95-96-ban is és '97-ben is: a tanárok megosztottak nemzeti alaptanterv-ügyben, van, aki úgy gondolja, hogy jó ez a reform, vannak persze vele problémái.

Tehát ha arról beszéltünk volna, de nem erről beszéltek önök, hogy voltak sokan, akik azt gondolták, hogy talán nem kellett volna a hetedik osztályban bevezetni - ez nem a NAT megkérdőjelezése, ez egy más típusú bevezetési szisztéma, kérem szépen! Ilyenek tényleg sokan voltak; 1997 áprilisában, márciusban készült felvétel szerint 74 százaléka támogatta a tanároknak a nemzeti alaptanterv bevezetését első osztályban, és ehhez képest mondták azt, körülbelül 28 százaléknyian - nem tudom pontosan a számot -, hogy az első és a hetedik osztály bevezetése ez így célszerű lenne. Tehát az az állítás, hogy Magyarországon a pedagógustársadalom elutasította az előző kormány reformját, ilyenformán nem felel meg a valóságnak.

Le kellene róla szokni, nem miattunk, mert ez nem baj, nekünk lehet bármit mondani, hozzá fogunk edződni, hogy nem kell mindig igazat mondani, egyszerűen a tanári szakma tisztessége és becsülete miatt tudomásul kellene venni, hogy még egy kiélezett politikai helyzetben is, 1998 októberében, amikor az új kormány már megfogalmazta elvárásait, a tanártársadalom több mint 40 százaléka azt mondta, hogy egyetért a nemzeti alaptanterv által támogatott reformmal. Lehet azt mondani, hogy önök ezt úgy ítélik meg, hogy ez a többség az önök számára fontos, ez rendben van - de ezt nagy-nagy többségnek definiálni semmiképpen nem lehet.

Hadd tegyem hozzá, talán szokásomhoz híven provokatívan és szemtelenül, hogy egyébiránt én azt gondolom, hogy egy reformot önmagában nem is az minősít, hogy a tanártársadalom egésze hogyan viszonyul hozzá. Egy reformot alapvetően az minősít, hogy jobb, gyerekközpontúbb, a gyerekek számára elfogadhatóbb, elviselhetőbb, a helyi társadalom igényeit jobban kielégítő, modernebb, korszerűbb, demokratikusabb lesz-e ettől az iskolarendszer - ez minősít alapvetően egy reformot! Ezek azok a szempontok, amiket alapvetően, azt gondolom, hogy értékelnünk kell, és ehhez képest az egy fontos feltétel, hogy a tanári szakmával szemben egy ilyen reformot nagyon nehezen lehet és csak hosszabb távon megcsinálni. De önmagában azt gondolom, hogy bármiféle közoktatási reformot az minősít, hogy milyen iskolarendszert akar, és nem a tanártársadalom viszonya önmagában ehhez a dologhoz.

Továbbmegyek, és megpróbálom pontokba szedve - nem kimerítve a 85 perces lehetőséget - az általános észrevételeimet elmondani ezzel a törvénytervezettel kapcsolatban.

Először is szeretném jelezni, hogy én egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ez a törvénytervezet-módosítás egy olyan fordulatot jelent a magyar közoktatásban, amely nem politikai értelemben konzervatív fordulat. Tessenek végiggondolni, ha láttak már konzervatív... - biztos, hogy láttak, miért ne tették volna, ugyan nem Magyarországon, de tőlünk nyugatra - konzervatív pártok által vezetett országokat, ott nem ilyen oktatáspolitika valósul meg.

(19.10)

A konzervatív oktatáspolitika nem az állam túlhatalmát tűzi ki célul, az nem a centralizációt, nem a folyamatszabályozást - ahogy önök, ezen a pulpituson miniszterestül, mindannyian elmondták - tűzi ki célul. A konzervatív oktatáspolitika alapvető célja a kimenetszabályozás. A konzervatív oktatáspolitika sajnos kevéssé figyel például az esélyegyenlőségre - önök is kevéssé figyelnek rá, ezt ugyan nem így szokták mondani -, ugyanakkor nagyon is figyel arra, hogy modern, korszerű és nyitott iskolarendszert csináljon. Ilyen a konzervatív oktatáspolitika, és nem olyan, mint amit önök most itt letesznek az asztalra. Ebben az értelemben ez a fordulat tényleg nem konzervatív. Egyébként számomra kicsit furcsa, hogy magukat liberálisnak nevező pártok képviselői, párt képviselői többen - a Fidesz-Magyar Polgári Pártra gondolok - itt most olyan megnyilvánulásokat tesznek, mintha a Fidesz-Magyar Polgári Párt nem lenne liberális párt. Ez nekem új, ezt idáig nem tudtam, de örömmel hallom. Én régóta ezt gondolom, csak nem tudtam, hogy önök is így gondolják - de ez az önök dolga.

Én tehát úgy látom, hogy ami fordulat most történik, az egy 15-20 évvel való visszalépés a késő kádári, puha diktatúrába a magyar közoktatás vonatkozásában - és ez az, ami igazán veszélyes! Arra kérem önöket, hogy miközben persze majd rögtön meghallom az indulataikat és ellenérveiket, ha vannak ilyenek - elég kevesen vagyunk ehhez, késő is van -, próbáljanak majd azért elgondolkodni ezeken. Nekem persze vannak indulataim ebben a dologban, mert azt gondolom, nagyon-nagyon sokat árt az, amit most önök csinálnak a magyar közoktatással, de nincs kétségem afelől, hogy szó szerint meg fogják szavazni a törvény tervezetét; ez a tapasztalatunk, idáig bármely kérdésben, bármilyen ügyben, bármiféle, akár folyosón is helyeselt módosító indítványainkat, elképzeléseinket lesöpörték. Ez is rendben van, csak a lelkiismeretükre hatva szeretném felvetni: azok a lépéssorozatok, amelyeket önök most itt elterveztek, a magyar közoktatás egész rendszerét visszatolják a hetvenes évek végi állapotba.

Persze a dolog azért nem ilyen tragikus, mert jómagam gyakorló tanárként tudom, hogy a tanárokat ez olyan nagyon nem fogja érdekelni. Lehet kerettanterveket csinálni, de önök között is vannak pedagógusok, néhányan talán még emlékeznek arra vagy ma is gyakorolják, tudják, hogy a tantervek önmagukban, különösen a központi tanterv és utasítás semmit nem ér, ettől a tanár az iskolában még azt csinál, amit akar, becsukja az ajtót, és a folyamatok az ő elképzelései szerint - ha nyitott és jó pedagógus, akkor az ő és a gyerekek elképzelései szerint - haladnak. Le szeretném tehát hűteni a várakozásaikat: önmagában egy kerettanterv, egy tanterv és utasítás helyreállítása nem fogja megváltoztatni az iskola világát, a pedagógusok továbbra is az általuk elképzelt jó folyamatokat fogják továbbvinni.

Amit önök most összetörnek - és ez az önök felelőssége, illetve szerintem felelőtlensége -, az az a kötelezettség, ami 1996-tól fokozatosan rárovódott a magyar pedagógustársadalomra: hogy kötelező végiggondolni, mit is csinálnak az iskolában, hogy helyi pedagógiai programokat kell készíteni, ahol a pedagógus végre értelmiségiként kell hogy viszonyuljon a saját szakmájához, hogy mérnie kell magát a nemzeti alaptantervhez, és legalább ennyire kell hogy mérje magát a helyi társadalom elvárásaihoz. Mert igen, képviselőtársaim, kormánypárti képviselőtársaim, köztünk természetesen van egy nagyon komoly filozófiai, világnézeti vita ebben a kérdésben. Én önökkel szemben azt gondolom, és nemcsak én gondolom ezt, hanem a párttársaim, illetve az SZDSZ szavazóbázisa is, még ha megfogyatkozva is, meggyőződése szerint azt gondolja, hogy egy olyan társadalom szervezésére vállalkoztunk 1989-90-ben a rendszerváltás kapcsán, ahol végre az állampolgárok kerülnek helyzetbe, ahol a közjó kérdése a helyi társadalom, a helyi civil élet része, ahol a családnak van joga, lehetősége dönteni abban, hogy mit és mikor választ. Én arra szerveződtem, a magam életéből az elmúlt időszakban azért áldoztam viszonylag sokat politikai tevékenységre, mert azt gondoltam, hogy lehet egy demokratikusabb polgári demokráciát építeni.

Önök azt gondolják, hogy tudják, mire van szükségük a polgároknak. Biztos rendszeresen találkoznak velük, Sági képviselőtársam már többször mondta, hogy ő nagyon sok emberrel találkozik, és ennek megfelelően nagyon nagy a minta. Mégis szeretném jelezni: talán nem eléggel, talán érdemes lenne olyan törvényi kereteket biztosítani, ahol tényleg a helyi erőknek, a helyi civil szférának, az önkormányzatoknak, a szülőknek, a pedagógusoknak az ügye az iskola ügye, és nem központi kérdés újból. Nézzük konkrétan a dolgokat!

A nemzeti alaptantervet háromévente felül kell vizsgálni - ez van az 1996-ban elfogadott törvényben. Ez a három év most telik le, tehát önöknek nemcsak joguk, hanem kötelességük is a nemzeti alaptanterv felülvizsgálata. Ilyen értelemben törvénytisztelő kormánnyal lenne dolgunk - ha a nemzeti alaptanterv felülvizsgálatát végezné el. Bizony, én azok közé tartozom, akik elmondták - és most is így gondolom -: a nemzeti alaptantervvel sok baj van, túl hosszú, túl nagyok a követelmények bizonyos területeken, túldimenzionált, egyszerűen azért, mert a szakma nem volt képes megállapodni a gyerekek érdekében egy ennél kisebb terjedelmű nemzeti alaptantervben. Magam is megéltem olyan szakmai fórumokat, ahol jó szándékú, jól felkészült pedagógusok ültek le arról beszélni, hogy csökkentsék a követelményeket egy-egy tantárgyból, és végeredményként akár egyharmaddal is nőttek ezek a követelmények. Ennek megfelelően a NAT, amely egy hosszú idő alatt kialakult szakmai konszenzus eredménye volt, bizony sok sebből vérzik, például hiányoznak belőle idők. Példának okáért - egyetértek Vincze képviselőtársammal, aki már távozott - nincs elég idő az egészséges életmódra, a mozgásra e szerint a nemzeti alaptanterv szerint, kevés az idő az idegen nyelv oktatására, amit én komoly problémának látok, és így tovább. Ennek megfelelően az a fajta megközelítés, amiről azt gondoltam valamikor a nyár folyamán, hogy a Pokorni Zoltán által vezetett minisztérium képviselni fog, hogy tudniillik ezt a felülvizsgálatot ténylegesen végig kell csinálni, számomra elfogadható és szimpatikus lett volna - de nem ez történt!

A nemzeti alaptanterv a törvénymódosítás következtében megszűnik létezni. Ki kell mondani, hogy önök felszámolják a nemzeti alaptantervet! Önmagában nincs ezzel baj, csak ezt el kell ismerni, nem kell mást mondani, mert az nem helyénvaló! A nemzeti alaptanterv tudniillik - bármilyen furcsa és nehéz ezt megérteni - egy 6+4+2-es pedagógiai szakaszolásra épít. Ehhez képest egy 4+4+4-es pedagógiai szakaszolás nem a nemzeti alaptanterv; tehát akkor ki kell mondani - nem kell emiatt szégyenkezni! -, hogy önök, amikor elfogadják ezt a törvényt, megszüntetik a nemzeti alaptantervet. Nem kell becsapni azt a majd' 50 százaléknyi pedagógust, aki azt gondolja, hogy a nemzeti alaptanterv jó szabályozó volt, azt kell mondani, hogy önök másképp akarják ezt csinálni.

Nemcsak ezért számolódik fel a nemzeti alaptanterv, hanem azért is, mert önök megszüntetik a műveltségi területekben való gondolkodás kötelezettségét. A nemzeti alaptanterv - ellentétben a bizonyos viták során elhangzott értelmezésekkel - természetesen nem teszi kötelezővé az irodalom helyett művészeteket tanítani, a fizika, kémia, biológia helyett természetismeretet tanítani, mondjuk, a történelem helyett társadalomismeretet tanítani vagy az ének-zene és rajz helyett a kézművességhez, a kézügyesség, a képességek fejlesztéséhez kapcsolódó tantárgyakat tanítani; de kötelezővé teszi azt, hogy minden iskolában ezen az alapon gondolják végig a tananyagtartalmat - ezt kötelezővé teszi.

Most önök azt mondják, hogy a haladás érdekében visszalépnek a hetvenes évek magyarországi szabályozásához, ami egyébként sehol a világon nem fejlődési trend, mindenütt, Nyugat-Európa bármely országában az van, abba az irányba mennek, hogy elsősorban az alapozó szakaszban, tehát a képzés első tíz évében nem tantárgyakat, hanem tantárgyterületeket, komplex tárgyakat tanítanak, mert így lehet gazdaságosan, jól, ténylegesen a gyerekek igényeinek megfelelő tanítást produkálni az iskolában, tudniillik a gyereknek - gondolom, ebben talán egyetérthetnénk, ha értelmes vitákra bárhol is időt lehetne keríteni - nem kémiai ismeretekre, hanem természetképre van szüksége, a természethez való viszonyra van szüksége, amiben persze vannak kémiai ismeretelemek. Talán abban is egyetértünk, hogy az irodalom ismerete mellett jó lenne a vizuális kultúrával is megismerkedni akkor, abban a világban, ahol sajnálatos módon nagyon nagy jelentősége van a vizuális kultúrának a gyerekeink életében, akkor talán látni is meg kellene őket tanítani.

Ezt a kötelező végiggondolást szüntetik meg akkor, amikor azt mondják, hogy kerettanterv kell - amely egyébként meghatározza a tantárgyakat, a tantárgyak órakereteit, a tantárgyak belső tartalmát, tehát felszámolja az iskolai önállóságot, ezt tessék bevallani, felszámolja a helyi társadalom igényeinek kielégítését -, ezzel a kerettantervvel önök bizony hátraarcot csinálnak a modern világgal szemben, bizony visszatérnek a két háború közötti Magyarország iskolarendszeréhez, ami az akadémikus tudást próbálta meg sulykolni. Nem itt tart a világ, ezzel szembe kellene nézni! Nem is fér bele a gyerekeink életébe ez az akadémikus tudás, erre fel szeretném hívni az önök figyelmét. Tessenek beszélni szülőkkel, önök is szülők, tudják, milyen túlterheltek a gyerekeink, többek között azért, mert ez a fajta, nagyon széles körű és ma már végtelennek tűnő akadémiai tudás nem fér be az ő életükbe.

Amikor önök az iskolaszerkezet változtatása kapcsán ezt az érvet hozzák fel, hogy Magyarországon azért nem lehet változtatni a pedagógiai szakaszokon, mert nem ez a jellemző, hanem a 8+4-es szerkezet, akkor ezzel én nem tudok mit kezdeni, hiszen önök ezzel azt mondják, hogy soha nem lehet semmiféle reformot végrehajtani, mert sajnálatos módon nem ez a helyzet. Azt gondolom egyébként, hogy a magyar iskolaszerkezet a nyolcvanas évek végétől fokozatosan bomlásnak indult, nem a nemzeti alaptanterv következtében történt ez, hiszen a nemzeti alaptanterv '98. szeptember 1-jével kezdte el működését, hanem azzal az egyébként 1985-ben elfogadott törvénnyel, amely lehetővé tette a tanszabadságra, a szabad iskolaválasztásra és a helyi társadalom iskolafenntartására kapcsolhatóan a sokféle, sokféle szerkezetű iskolatípus együttműködését.

(19.20)

Ennek persze szerintem is voltak problémái, egyébiránt pontosan ezért már 1995-ben hozzányúltunk a közoktatási törvényhez, és szabályoztuk - az önök véleményével ellentétben - azt, hogy csak akkor lehet 1995-től Magyarországon hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumot csinálni, ha ettől az adott településen nem csökken a négyosztályos gimnáziumok befogadóképessége. Ez a probléma a jelenlegi törvényi szabályozással természetesen meg van oldva. Amit önök kínálnak, az egy cseppet sem több ennél, sőt bizonyos értelemben ennél kevesebb, tehát nincs arról szó, hogy másképp szabályoznák ezt a kérdést, nincs arról szó szerencsére, amiről eredetileg egyébként a törvény első tervezetében - amelyet önök szétküldtek a szakmai szervezeteknek - szó volt, hogy megtiltanák a hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumok működését.

Itt az iskolai szakaszolásnál, pedagógiai szakaszoknál önöknek azt kell mérlegelniük - ezt mérlegelték is, és így döntöttek, meggyőződésem szerint nagyon rosszul -, hogy elmegy-e a magyar közoktatási rendszer olyan irányba, amely több időt ad gyereknek, szülőnek, tanárnak egyformán az iskolarendszerben. Ezt nagyon lényeges előrelépésnek tartottam, kínkeservesen nehéz előrelépésnek, azt gondoltam, ma is azt gondolom, és ezt is mondtuk annak idején, jómagam nagyon sok helyen mondtam, hogy egy 10-15 éves fejlődési folyamat első lépcsője 1998. szeptember 1-je, amikor elindulhat a magyar közoktatás egy olyan irányba, ahol végre lesz az iskolában idő játszani, a kommunikációs készségek fejlesztésére, normális gyerekként élni.

Önök ne felejtsék el, hogy a gyerek nem az életre készül az iskolában, hanem él ott, számára az egy fontos terep, ott éli élete meghatározó jelentőségű idejét. Fontos, hogy az iskola olyan legyen, hogy ott legyen ténylegesen idő, lehetőség a gyerekek számára azokkal a dolgokkal foglalkozni, amelyek nekik fontosak, azokkal a játszmákkal, azokkal a belső rendszerekkel együtt élni, ami nekik, számukra fontos; hogy a családoknak legyen ideje arra, hogy a gyerek általuk elfogadott nevelési rendszerét is képviselni tudják. Amikor önök visszaszorítják a hatéves alapképzést, alapozó szakaszt egy négyéves alapozó szakaszba - ami egyébként önök szerint is bebizonyította működésképtelenségét, hiszen önök itt, ezen a pulpituson mondják el, hogy a magyar iskolarendszer milyen hatalmas problémákkal küzd; önök mondják el, hogy a szakmunkásképző iskolába járó gyerekek majd kétharmada megbukik abban az iskolarendszerben, amelyet önök most helyreállítanak, abban az iskolarendszerben, amelyik ezt produkálta az elmúlt időszakban!

Mi azt mondtuk, hogy legyen tíz év az alapozó szakasz, hagyjunk a gyerekeink és a pedagógusaink számára több időt, hagyjunk arra időt, hogy befejezzék ezeket a folyamatokat, hagyjunk időt a differenciált foglalkozásra. Önök most azt mondják, hogy az alapozó szakasz nyolc év - de bebizonyosodott, hogy ez működésképtelen, az önök által is idézett adatok bizonyítják! Önök az alapvizsgát is megszüntetik, még ha ez sehol nincs is benne a törvényben, hiszen ha nyolcéves az alapozó szakasz, akkor az alapvizsgának csak a nyolcadik év végén lenne értelme, a tizedik év végén nem tudom, miről szól ez az alapvizsga.

Nagyon sok vita volt, sokan szidtak minket - azt gondolom, joggal - az előző négy évben, hogy a gimnázium utolsó két évével problémák vannak. Én is úgy látom, hogy a gimnázium utolsó két éve nehéz időszaka lett volna a magyar közoktatásnak - ha hagyják, hogy legyen, most már nem lesz -, hiszen kétségtelen tény, hogy egy 16 éves korig tartó egységes nemzeti alaptanterv alapján működő képzés... - amely egyébként a pályaválasztást 16 éves korra teszi, nem előbbre, mert a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokba, ahogy önök is pontosan tudják, nem a NAT miatt járnak a gyerekek! Semmi köze ennek a dolognak ehhez, hanem egészen más okokból, amit egyébként önök sem tiltanak meg. Ez a fajta korai szelekció tehát megmarad a rendszerben. Önök akkor lettek volna következetesek, ha betiltják ezeket az iskolákat, de nem tették ezt, és nem is korlátozták jobban, mint mi, tehát nem erről szól ez a történet. Arról szól, hogy a pályaválasztás az önök által elképzelt modellben 14 éves korban fog megtörténni. Mi azt mondtuk, hogy 16 éves korban történjen ez a pályaválasztás, és bizony ez nagyon nagy különbség.

Nekem voltak álmatlan éjszakáim a gimnáziumok jövője kapcsán, bár magam is olyan gimnáziumba jártam 1974-ig, amikor érettségiztem, amelyben 11-12. évfolyamon már jelentős fakultációs tárgyak voltak, jelentős választási lehetőségek voltak, tehát megindult a specializáció. Önök most a gimnáziumok problémájának megoldása érdekében feláldozzák a legrosszabb pozícióban lévő gyerekek százezreinek életét! Hiszen mit fog csinálni az a kölök - elnézést a kifejezésért -, az a kisdiák, aki 14 éves korában nem gimnáziumba vagy szakközépiskolába jár? Neki mi lesz abban a két évben, amikor már be kellett fejeznie az alapképzést, el kellett jutnia az őskortól Orbán Viktorig a társadalomismeretben, el kellett jutnia az irodalom kezdeteitől napjaink irodalmáig, mert lezárult az általános képzés? Hogyan számolnak el ezzel, hogy elvesznek két évet ezektől a gyerekektől? Hogyan fogják saját maguk a saját szakmai tisztességükkel ezt elfogadtatni, hogy visszaállítanak egy olyan iskolarendszert, amely bebizonyította, hogy működésképtelen?

Ez semelyik nyugati polgári demokráciában nem minta, mindenütt az a tendencia, az a modell, hogy ki kell húzni az alapképzés idejét - nem 18 évig, mert az irreális, ilyen nincs sehol a világon, ettől persze Magyarországon még lehetne, de önök is tudják, hogy 20-30 éven belül nem realitás az, hogy mindenki 18 éves koráig egységes, általánosan képző iskolába járjon; ezt nem is szeretnék önök sem, ez látszik ebből az anyagból.

Kinek az érdeke tehát ez a változtatás az iskola pedagógiai szakaszolásában? Egészen bizonyos, hogy nem érdeke azoknak a társadalmi csoportoknak, akik rossz pozícióban vannak, azoknak a gyerekeknek, akik lassabban, nehezebben haladnak, nem azért, mert butábbak, nem azért, mert rosszabbak, mint társaik - hanem azért, mert nincs otthon könyvtáruk; azért, mert nincs otthon saját szobájuk; azért, mert nincs otthon motivációjuk. Ezeket a srácokat áldozzák fel önök, ahelyett, hogy a saját gyerekeinknek a gimnázium által megoldandó - egyébként megoldható - problémájára választ adtak volta. Egyébként szerintem a magyar középiskolai rendszer ma ezekre válaszokat tud adni.

A következő kérdés, amiről szeretnék beszélni... (Dr. Pálinkás József közbeszólása.) Bocsánat, de itt most nehéz beszélgetni, mert ez most nem egy ilyen hely... Szerettem volna, ha módunk nyílt volna tisztességes szakmai vitákra különböző szinteken, de sajnos mindenféle törekvésünk ellenére erre nem teremtettek sem a miniszter úr, sem egyéb közhivatalnokok terepet és lehetőséget, és sajnos ez a terep most nem is alkalmas erre. Elnézést, államtitkár úr, szívesen folytatnék vitát ezekről a kérdésekről, de ezt most nem tudjuk megtenni.

A következő óriási visszalépés ebben a törvénytervezetben a szakmai kompetenciák megkérdőjelezése. Önök ebben a törvényben egy tollvonással a Köznevelési Tanácsból, a magyar közoktatás legfőbb szakmai testületéből, amelynek egyetértési jogosítványa lett 1996-ban... - zárójelben szeretném megjegyezni, hogy Pokorni Zoltán képviselőtársammal és oktatási miniszterrel 1992-ben együtt próbáltuk meg elérni, hogy az 1993-as törvénybe kerüljön be a Köznevelési Tanács egyetértési jogosítványa. Azt gondoltuk akkor mind a ketten - más kérdések is voltak, amiben egyetértettünk, nem akarok Pokorni Zoltánnak nagyon ártani, csak jelezném, hogy elég sok olyan kérdés volt, ami most egészen másképp van itt, de ezt neki kell a saját lelkiismeretével elintéznie. De speciel ebben a kérdésben, hogy legyen egy olyan szakmai testület, amely gátat szab a politika garázdálkodásának az iskola szakmai életében, nagyon egyetértettünk.

Azt gondoltuk, és én ma is azt gondolom, hogy miközben egyetértek akár Balczó Zoltán képviselőtársammal abban - ahogy erről már beszéltünk az oktatási bizottságban, és a mai felszólalásából is ezt vettem ki -, hogy az oktatásügy fontos politikai kérdés, ugyanakkor azt is gondolom és hiszek abban, hogy az iskola tartalmi kérdései, belső tartalmi szabályozása nem válhat politikai kérdéssé, a történelem-tananyag nem lehet a politika tárgya, a természetismeret-tananyag óraszáma nem lehet politikai döntés kérdése. Mi egy olyan közoktatás-szabályozásban gondolkodtunk az elmúlt időszakban, ahol ez nem is így van. Ezért egy szakmai testületnek vétójogot adtunk, egyetértési jogot adtunk, azt mondtuk, hogy a Köznevelési Tanács nélkül nem lehet változtatni a nemzeti alaptanterven, nem lehet az érettségi követelményeket elfogadni, nem lehet a tankönyvvé válás feltételeit megváltoztatni, nem lehet az alapvizsgarendszert megváltoztatni és létre se hozni, és így tovább, a tanártovábbképzéstől kezdve sok mindenig, azt gondoltuk, hogy ez fontos dolog. Akkor azt hittem, hogy rajtunk kívül még legalább a Fidesz-Magyar Polgári Pártnak fontos dolog az, hogy legyen egyfajta szakmai kompetencia, legyen határa a politikának az oktatásügyben.

Önök most egy tollvonással ezt kihúzzák. Azzal a lépésükkel, hogy az Országos Köznevelési Tanácsnak megvonják az egyetértési jogát, megvonják a szakmának azt a biztonságérzetét, hogy bármilyen politika jön itt, bármilyen pártok váltsák egymás a kormányzati felelősségben, van valamiféle korlát, van egy olyan mértékegység, amely megvédi a magyar közoktatás tartalmi ügyeit a politika beavatkozásától. Számomra érthetetlen és elfogadhatatlan ez a dolog. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, amit az elején mondtam, azzal az alapvető, ezek szerint mély filozófiai különbséggel, ami közöttünk van, és amely úgy szól, hogy tudniillik kié az iskola. Az iskola az én értelmezésemben az iskolát használó szülőké, gyerekeké, az önök értelmezésében az államé, a mindenkori oktatási miniszteré - ez bizony nagyon nagy különbség!

Továbbmegyek: más területeken is ugyanígy jelentősen megnő a miniszter jogosítványa, amely számomra érthetetlen felelőtlenség, hiszen még egyszer mondom, a szakmai kompetenciákat tolja jelentős mértékben háttérbe.

(19.30)

Hadd beszéljek röviden - nem fogok, de megpróbálok - a minőségbiztosítás kérdéséről. Önök, amikor a minőségbiztosításról beszélnek, akkor tulajdonképpen akár partnerekre is találhatnának. Szerintem is fontos kérdés a minőség ügye a magyar közoktatásban. Azonban, amikor hallgatjuk az önök felelős hivatalnokait bármely szinteken, vagy az önök parlamenti képviselőit, akkor bizony már egészen mást hallunk minőségügyben.

Számomra a minőség az iskolában egyetlenegy dologra korlátozódik. A minőség az, hogy az iskolát használó közeg mennyire van megelégedve az iskolával. Ez a minőség! A minőség az én értelmezésemben a helyi társadalom elégedettségének a szintje. Érdekes módon például a nálunk nyilván sokkal rosszabbul működő Dániában elég régóta, közel 200 éve működik egy olyan oktatási rendszer, ahol ha bármely 12 család összeáll, bármilyen iskolát csinálhat. Egyetlenegy pont van, ahol szabályozzák: ez a kimeneti szint. És bíznak abban, hogy nincs 12 olyan bolond szülő, aki rossz iskolába adná a gyerekét, mert nem ez a célja.

Nálunk ennél sokkal bonyolultabb a rendszer, és az önkormányzatokra van bízva ennek a felelőssége, szerintem helyénvalóan. A helyi társadalom dolga, hogy számon kérje ezt a minőséget. Nem állami apparátusok dolga a minőség számonkérése! A helyi szintű minőség az igazi minőség! Egyébiránt Magyarországon a kilencvenes évek legelejétől, tehát már az MDF-kormány óta, elindultunk ebbe az irányba, mert a normatív finanszírozás a leglényegesebb záloga a minőségnek, hiszen pontosan tudják - ülnek itt közöttünk polgármesterek is, legalábbis egy biztos -, hogy a jó minőségű iskola az, amelyet választanak. És ettől az az iskola megerősödik, életképessé válik, és a jó önkormányzat ezeket az iskolákat támogatja; tehát még visszajelzés is van.

Azt gondolom, hogy a minőségbiztosítás címén sok minden jót is lehet csinálni, de nagyon sok kárt is lehet okozni a magyar közoktatásnak. Példának okáért akkor, amikor önök a minőségbiztosításhoz hozzákapcsolják egy hatósági jogosítvánnyal rendelkező országos értékelési és vizsgaközpont működését, akkor helyreállítják a magyarországi tanfelügyelet rendszerét. Ha itt lennének kisgazda képviselőtársaim, ők ennek biztosan örülnének - időnként, éjszaka azt gondolom magamban, hogy talán nem minden fideszes képviselőtársam örül ennek egyformán. Bár ebben sem vagyok már időnként ilyen bizonyos.

Azt gondolom, hogy nem tanfelügyeletre van szükség, hanem kimeneti szabályozásra, és olyan értékelési rendszerre, amelyet bármikor, bárki igénybe vehet. De amikor megint összekeveredik egyik oldalon az értékelés egész hálózata, a másik oldalon ugyanoda telepítve a hatósági jogkör, akkor hogyan tud ez működni? Hogyan tud - majdnem csúnyát mondtam - különbséget tenni az az értékelő, akinek az lenne a dolga, hogy minősítse a munkát, a hatósági feladatokkal? Ez két teljesen különböző dolog meggyőződésem szerint!

Megint összekeverednek a dolgok, ez megint a késő kádári puha diktatúra jellemző technikája: össze kell keverni az ügyeket, és akkor nem lehet tudni, hogy kié a felelősség. Tényleg ezt akarják? Gondolkozzanak időnként el ezen! Nem bízom abban, hogy megváltozik a dolog, de talán időnként egy kicsit rosszabb lesz a lelkiismeretük, egy kicsit rosszabbul érzik magukat, és az nekem már elég, mert talán egy-két év múlva ez bizonyos változásokat is elindíthat.

Egyébiránt nagyon fontosnak tartom azt, hogy ha önök komolyan veszik a minőségbiztosítás ügyét, akkor nagyon komolyan kellett volna venniük a minőségi bérpótlék ügyét is, mert bizony a minőség kérdése alapvetően a pedagógusminőségtől függ. Egy egalitárius, szakszervezeti alapon működő bérrendszerben nem lehet minőséget elvárni! Tehát tessenek végiggondolni, ha '99-ben ez nem is ment, legalább 2000-től nem lehetne-e egy olyan bérrendszert kialakítani, ahol megjelenik a minőség jövedelemeleme is.

A pedagógusszakma nem szól másról, mint a minőségről. A pedagógus-bérrendszer nem szól másról, mint az egyenlőségről, a középszerről, és azt gondolom, hogy ez senkinek sem lehet jó.

Sajátosnak gondolom az alternatív pedagógiákról szóló, látszólag szimpatikus részét ennek a törvénytervezetnek. Önök azt mondják, hogy el lehet térni a kerettantervtől mint szabályozó eszköztől, az alternatív pedagógiák megint csak - tessenek figyelni! - a miniszter által engedélyezhetően kaphatnak külön engedélyt. Tehát ha én ki tudom járni, el tudom intézni, akkor a miniszter engedélyezheti az én iskolámat mint alternatív iskolát!

Ezzel szemben mi azt gondoltuk, és én ma is abban hiszek, hogy olyan szabályozás kell, amibe belefér az alternatív iskola. Olyan szabályozás kell - és a nemzeti alaptanterv ilyen volt -, ahol nem kell egyedi engedély. Nem tudom emlékeznek-e, a fiatalabbak nem, de az idősebbek, az én korosztályom talán emlékszik még a kísérleti iskolai státuszra. A nyolcvanas évek elejétől kezdve akadémiai kísérletek részeként futottunk sokan, így tudtuk elérni, hogy legyen egy kis mozgásterünk, hogy el tudjunk térni az átlagos színvonaltól.

Azt gondolom, hogy nem ez a jó megoldás. Nem az a jó megoldás, ha abba az irányba megyünk, hogy valakinek politikai játszmákat kell lejátszania, vagy a hatalomhoz kell viszonyulnia, ha mást akar csinálni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ne lehessen teljesen mást csinálni, ennek vannak korlátai: ez a nemzeti alaptanterv. Miért kell az alternatív pedagógiákat külön kezelni? Miért legyen a Waldorf-iskolának, vagy mondjuk, az én iskolámnak, a Közgazdasági Politechnikumnak külön szabályozása? Férjen bele az általános szabályozásba! Legyen az általános szabályozás olyan, hogy abba bele tud férni! Olyan általános szabályozást kell csinálni! Ha az nem olyan, ha az a kivételeket erősíti - ezek a klasszikus szocialista megoldások. Megint a puha diktatúránál tartunk, késő kádári ügyeknél, ahol már el lehetett érni alkuk folytán, hogy az ember mást csináljon, de ezeket az alkukat külön-külön meg kellett kötni.

Könyörgök, miért akarják ezt? Mi motiválja önöket az ebbe az irányba való ellépésre? Miért kell ez? Miért nem olyan szabályozás van, ahol a terep, a játszma szabad, de mindenkinek egyforma az alaphelyzet, amelyen végig kell futnia?

A magam részéről ugyanígy problémának látom - bár tulajdonképpen a törvénytervezetben pozitív elemnek látszik, és a magam részéről ezt az egy pontot támogatni is fogom -: a 80 százalék 90 százalékra való felemelése a két évvel ezelőtti finanszírozási rendszernek. Azt gondolom, hogy ez egy helyénvaló törekvés, magunk is azt gondoltuk, hogy ez az az irány, amely működhet, hogy az államnak minél nagyobb szerepet kell vállalnia a normatív finanszírozásban, ez teremtheti meg igazából az esélyegyenlőséget az iskola világában.

A problémát abban látom, hogy ha a saját számaik alapján összeszámolják - tehát nem a gonosz ellenzék, hanem a saját számaik alapján -, hogy 57 milliárd forinttal kell többet fordítani az iskolára 2000-ben a többletfeladatok miatt - nem az infláció, nem a lemaradás, nem az egyebek, hanem a többletfeladatok miatt -, és ezt összevetik azzal a bizonyos két évvel ezelőtti 10 százalék növekedéssel, szomorúan kell önöknek jeleznem, hogy ez kevesebb, mint 57 milliárd forint.

Tehát az a helyzet - felhívom a polgármester úr figyelmét -, hogy ha ez így lesz, akkor 2000. január 1-jétől az önkormányzatok rosszabb helyzetbe kerülnek, mint 1999. január 1-jén voltak, mert a többletfeladatok a törvény következtében - egyébként szerintem jó néhányuk helyes, például a második szakma ingyenes megszerzése, amivel egyetértek, bár nem látom ennek a pénzügyi fedezetét - rá fognak nyomulni egyik pillanatról a másikra az önkormányzatokra, és nem lesz többletforrás, mert a Pénzügyminisztérium azt fogja mondani, hogy kérem szépen, a két évvel ezelőtti 90 százalék az ennyi, a többletfeladatok pedig le vannak írva a törvényben. Tehát ez egy csapdahelyzet - szeretném önöknek jelezni -, nem fog jobb helyzetbe kerülni a magyar közoktatás, bármennyire jól néz ki látszólag ez a szám.

Azt gondolom, hogy ami most a közoktatásban történik, jelentős centralizációs fordulat. Hadd hozzak fel még egy példát erre, és akkor befejezem, nem elégítem ki a 85 perces igényemet ez ügyben.

Hogyan működik ez az egész dolog? Önök azt mondják, hogy legyen oktatási biztos, tehát egy ombudsman az oktatás területén is. Helyes, legyen. Zárójelben jegyzem meg, hogy az állampolgári jogok biztosának ez feladata és jogosítványa; egyébiránt, ha odafigyeltek volna, készített egy nagyon is figyelemre méltó jelentést a magyar közoktatás, a magyar gyerekek helyzetéről, amely nagyon sok munkát adna, mint ahogy adott az előző a jelenlegi minisztériumnak is meggyőződésem szerint, és nemcsak a minisztériumnak.

Igen ám, csakhogy az önök által jelzett biztos a miniszter alá rendelt biztos! Ez megint egy klasszikus példája annak, hogy mintha nem értenénk a demokrácia működését. Az ombudsman azért sajátos intézmény - és ezt a magyar törvényhozás is egészen idáig így gondolta, mert olyan intézmény, amely nincs a mindenkori végrehajtó hatalomnak alárendelve. Arról szól, hogy úgy fordulhat valaki segítségért - mondjuk, egy gyerek -, hogy nem kell a politikai hatalommal kapcsolatba kerülnie, hogy független tőle ez a dolog; hogy nem a mindenkori miniszter döntésének, politikai hovatartozásának, elkötelezettségének függvénye az, hogy Magyarországon a gyermeki jogokat betartják-e vagy nem.

Önök tehát, ha ténylegesen azt akarnák - amit hiszek, hogy szeretnének -, hogy Magyarországon nagyobb hangsúly legyen a gyermeki jogokon, hogy ne legyenek visszaélések, ne legyenek a gyerekek annyira kiszolgáltatva, mert sajnálatos módon ma nem a pedagógusok vannak elsősorban kiszolgáltatva - ők sincsenek jó helyzetben -, hanem elsősorban a gyerekek vannak kiszolgáltatva az iskola világában, és létre akarnak hozni erre egy intézményt, akkor azt javasolnám önöknek, hogy erősítsék meg az állampolgári jogok biztosánál ezt a tevékenységet - hozzanak létre amellett egy külön intézményt, ha erre van forrásuk, és lehetőségük! De ez a megoldás egy látszatmegoldás, sehova nem vezet, mert teljesen idegen az ombudsman intézményétől.

(19.40)

Úgy gondolom tehát - és befejezem -, hogy ami most történik a magyar közoktatásban, az egy igazi nagy hátraarc. Egy igazi nagy hátraarc egy centralizált rendszer irányába. Nem biztos, hogy konzervatív ez a hátraarc, akár képviselőtársaimmal is vitatkoznék ezzel kapcsolatban, mert mint az elején mondtam, én mást értek konzervatív oktatáspolitikán, nekem jóval szimpatikusabb egy konzervatív oktatáspolitika, mint ez az elképzelés. De az biztos, hogy egy olyan lehetőséget és hatalmi koncentrációt hoz létre a magyar közoktatásban, ami elveszi a szülő, a gyerek, az önkormányzat és a pedagógus jogát attól, hogy döntsön a számára legfontosabb kérdésben, az iskola ügyében.

Ezt a hátraarcot bizonyítja - tényleg végezetül, csak azért reflektálok erre, mert Vincze képviselőtársam erről hosszasan beszélt -, ami a hitoktatás ügyében történt. Ez a másik kérdés sokak mellett, amiért Pokorni Zoltánnal a kilencvenes évek elején együtt harcoltunk. Ezt sikerrel vívtuk meg, a másikat nem. Akkor azt gondoltuk mind a ketten - és szerencsére még elég sokan ebben a parlamentben, ha nem is ebben a teremben, hanem a másikban -, hogy a hit ügye, a világnézet kérdése nem az iskola ügye. Azt gondoltuk, hogy a hitoktatás nagyon lényeges kérdés, erre állami pénzeket kell teremteni. Az iskolának lehetőséget kell biztosítani arra, hogy ha máshol nem lehet ezt megoldani, akkor az iskola infrastruktúrájában oldódjon meg. De ne legyen az iskola falain belül a normál órarendi keretbe betéve a hitoktatás, mert ez létrehozza azt a helyzetet egy egyébként ebből a szempontból kényes és nem jó pozícióban lévő társadalomban, hogy a gyereknek el kell döntenie, kinn lófrál-e lyukasórán, míg a többieknek... Persze nem azért, mert a szerencsétlen ateista - bár ez is előfordulhat véletlenül valakivel, én tudom, hogy ez nagy bűn, de ad absurdum néhányan még vannak az országban ilyenek is -, hanem mondjuk azért, mert olyan hite van, akár egy kis egyházhoz kapcsolódóan - borzalmas dolog! -, amelyet az iskola nem tud biztosítani. Ebben az esetben természetesen számára az a lehetőség adódik, hogy a negyedik órában, amikor a hitoktatás folyik, folyosói időben próbálja meg megoldani az életét, ami lehet, hogy neki jó, lehet, hogy rossz, ezt nem tudom, de hogy egy elfogadhatatlan helyzetet teremt, abban biztos vagyok.

Abban is biztos vagyok, hogy talán érdemes lenne elgondolkodni, van-e még egy olyan tantárgy, amely kétszeres állami finanszírozást tud kapni, mint jelenleg a hitoktatás. Ma ugyanis az a helyzet, hogy miközben be van kalkulálva az egyházi normatívába a hitoktatók bére, ennek költségei, addig külön finanszírozzák önök a költségvetésben a hitoktatás költségeit. Javaslom, fontolják meg akár a törvény módosításánál is, hogy az idegennyelv-tanároknál, a számítástechnika-tanároknál nem kellene-e hasonló dolgokat is meglépni, hiszen talán ezek is fontos kérdések.

Én tehát azt gondolom, hogy sokkal jobb volt az eddigi szabályozás, ami lehetővé tette ugyan a hitoktatást, de nem az iskolarendszeren belül. Nem tudom például, mert ez nem derül ki ebből a törvénytervezetből, és a fakultatív tárgyak benne vannak a bizonyítványban - tudniillik ilyen a szabályozás -, hogy benne lesz a bizonyítványban a hitoktatás érdemjegye. Lesz érdemjegye? Ki felügyeli a hitoktató tevékenységét? A miniszter? A minőségbiztosítás rá is vonatkozik? Mert a fakultatív tárgyság ezt jelenti, kérem szépen! Végig kell gondolni, hogy önök most egy propaganda-hadjáratot csinálnak, vagy pedig változtatnak a közoktatási törvényen. Mert azzal nekem nincs bajom, ha több pénzt adnak az egyházaknak, ha van miből, az önök lelke rajta, hogy honnan és miért veszik el, de ne verjék szét a magyar közoktatás belső rendszerét. A fakultatív tantárgy egy olyan fogalom, ami azt jelenti, hogy a gyerek ugyan választja, de az iskola vezetése alá tartozó kérdés, bekerül a bizonyítványba, érdemjegye van, és ellenőrizni kell azt. Hogy lesz ez a fakultatív hitoktatással?

Sajnos a problémákat vég nélkül lehetne sorolni. Elnézést az általános vitában hosszúra nyúlt történő megszólalásomért. Mentségemre legyen szólva, hogy ennél még sokkal több mondanivalóm lenne. Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.)

ELNÖK: Kétperces felszólalásra megadom a szót Balczó Zoltán képviselő úrnak, MIÉP.

BALCZÓ ZOLTÁN (MIÉP): Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársak! Köszönöm a szót. Én elhiszem, hogy Horn Gábor a liberális oktatáspolitikának meggyőződéses híve, és el is fogadom. Azt azonban nem hiszem el, hogy ő is valóban úgy gondolja, hogy ennek ellenpontjaként kizárólag a hetvenes évek rossz emlékű - ezt a szót egy MSZP-s képviselő használta - tanterv-utasításos rendszere létezik. Amikor mi konzervativizmusról beszélünk, akkor ez alatt értjük például - nyilván Horn Gábor jobban tudja, mert felkészültebb - Eötvös József népiskolai közoktatási törvényét, értjük Trefort Ágostonét, értjük Hóman Bálint 1935-ös törvénytárát. Természetesen nem szó szerint kell ezt alkalmazni, bár érdekes megnézni, hogy a körzeti iskolafelügyelőket ezen megbízatásuk miatt a tanítói tennivalóik alól nem mentesíti. Ezt jó lenne betartani például. Tehát sok minden lenne értékként átveendő, nem a hetvenes évek időszaka az egyetlen ellenpont.

A politika ne határozza meg az oktatásnak adott esetben a tartalmát - és pont a történelmet említette. Csak egy elvi példaként kérdezem, de pár éve gyakorlati példa volt fiam osztályában, mi történik akkor, ha valaki 1956-ot ellenforradalomnak tanítja, mert neki ez a meggyőződése. Vagy azt mondja - enyhébb forma -, hogy 1957. május 1-je a kádári rend és a magyar nép nagy kiegyezése volt. Akkor ezt úgy kell-e tekinteni, mint a tanár joga egy ilyen felfogású oktatáshoz, vagy azt kell mondani, hogy mi - és erre mondhatjuk a különböző, itt, a parlamentben hozott döntéseket - a történelmünket, a közelmúltunkat nem eszerint akarjuk tanítani. Tehát azért nem ilyen egyszerű a tanári szabadság kérdése!

Amivel egyetértünk: ez a törvénymódosítás, messze több annál, mint a NAT korrekciója. A teljes közoktatás szakaszolását megváltoztatja, a MIÉP pont ezért támogatja. Köszönöm.

ELNÖK: Köszönöm. Megadom a szót Gémesi György képviselő úrnak, MDF; őt követi majd Tóth András képviselő úr.

DR. GÉMESI GYÖRGY (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az előbbi hozzászólást hallgatva megpróbáltam követni, bár feltehetően azért nem tudtam minden részletét követni, mert magam nem vagyok oktatási szakember, más a szakterületem. Mégis nagyon sokat tanultam belőle, köszönet a felszólalónak. Az a meggyőződés erősödött meg bennem, hogy ez a törvénymódosítás jó. Jó helyen ülök! Mert én a Magyar Demokrata Fórum padsoraiban ülök, Horn Gábor pedig az SZDSZ padsoraiban ül. (Horn Gábor: Ez tény!) Bár szemben ülünk egymással, és nem haragszunk egymásra, de úgy tűnik, hogy alapvető különbségek vannak nézeteink között.

Én nem szakemberként és nem tanárként közelítem meg e törvény módosítását, hanem egy kisváros polgármestereként, egy önkormányzati szövetség elnökeként, aki az elmúlt kilenc évben találkozott a közoktatási törvény több módosításával, azzal a helyzettel, amelynek meg kell felelnie egy önkormányzatnak, és sok minden olyat hallottam, láttam, tapasztaltam, ami megint azt erősíti meg bennem, hogy ez a törvénymódosítás jó. 3700 általános iskolás, ezer óvodáskorú és több ezer középiskolás korú gyermekért felelős a gödöllői önkormányzat az oktatási intézményeiben, és soha nem azt mondtuk, hogy egyik vagy a másik gyermek, hanem azt mondtuk, hogy minden gyermek számunkra egyforma, akkor is, ha a képességei kisebbek, akkor is, ha a képességei jobbak. Minden gyermeket megpróbálunk lehetőségeinkhez, erőnkhöz képest helyzetbe hozni. Ha így közelítem meg ezt a kérdést, akkor az elmúlt évek tapasztalatai után ez a közoktatási törvénymódosítás jó.

A közoktatási törvény módosításának tervezetét tehát áttanulmányoztam, számos találkozón vettem részt nemcsak az elmúlt hetekben, hanem az elmúlt kilenc évben, mert minden egyes közoktatási törvény módosításánál a Magyar Önkormányzatok Szövetsége lehetőséget adott nem egy, hanem több konferencián intézményfenntartóknak, pedagógusoknak, polgármestereknek arra, hogy a közoktatási törvény tervezetéhez hozzászóljanak, vitatkozzanak, és próbáljuk meg a szempontokat közösen összegezni, egybehozni, és az érintettek érdekeit megpróbálni kifejezni. Annál is inkább, mert abban a tanácsban, amely a miniszter úrnak tanácsadó testülete, én korábban részt vettem, sőt '92-ben is részt vettem az önkormányzati szövetség küldötteként a törvénymódosítás érdekegyeztető mechanizmusában, és ott is találkoztunk Horn Gáborral nemegyszer egyébként, és Pokorni Zoltán miniszter úrral is.

(19.50)

Tehát sok mindenre emlékszem az elmúlt időszakból, mondom hangosan, hogy nem közoktatási szakemberként, hanem egy településért felelős polgármesterként, illetve felelős polgármesterek képviselőjeként. Az elmúlt alkalommal, április 29-én volt lehetősége az önkormányzati szövetségnek egy közel 400 fős konferenciát rendezni Gödöllőn, ahol a fenntartók, az intézményvezetők és a pedagógusok újra ott voltak.

Én magam hallgattam a véleményeket, a hozzászólásokat, a kérdéseket, és arról győződtem meg, hogy összességében mindazok, akik az oktatásüggyel szoros kapcsolatban vannak, irányítók, oktatók, szülők, diákok, fenntartók, egyetértéssel fogadják a törvény módosítását. Hosszú idő óta nem tapasztalhattam ilyen egyetértést az elmúlt évek rendezvényei kapcsán. Tehát nem közvélemény-kutatási eredményekre, hanem a saját magam tapasztalatára alapozva próbálom a véleményemet kialakítani, mert nagyon jól tudjuk, hogy egy közvélemény-kutatási eredmény, egy vizsgálat, bár sokszor nagyon sok okos és jó tanácsot és eredményt ad a kérdezőnek, mégis kevésbé izgalmas és kevésbé objektív, mint az a személyes tapasztalat, amiről saját magunk győződhetünk meg.

Miért jelenthetem ki, hogy egyetértés van? Azért is, mert a törvénytervezetben megjelenő változások céljaival, vagyis azzal, hogy stabilizáljuk a hagyományos iskolaszerkezetet, a nyolcosztályos általános iskolát, azzal, hogy megteremtjük az oktatás értékelési, ellenőrzési és minőségbiztosítási rendszerét, azzal, hogy megerősítjük az óvodák, iskolák, kollégiumok neveléssel kapcsolatos tevékenységét, azzal, hogy figyelemmel kísérjük a diák-, a pedagógus-, a szülői jogok érvényesülését, azzal, hogy létrehozzuk a kerettantervet, azzal, hogy a kétcsatornás finanszírozási mód: a kormány-önkormányzat megváltozott aránnyal épüljön be a törvénybe, csakis azonosulni lehet, mint ahogy ezt megfogalmazták, s hangot adtak ennek az érdekeltek. És mindezek egybeesnek a társadalom elvárásaival is: minőség, hatékonyság, ellenőrzés, kiszámíthatóság, nevelés, szülő, tanár, diák együttes cselekvése a kitűzött és elfogadott célok érdekében.

Vegyük például a Magyar Demokrata Fórum által is az egyik legfontosabbnak tartott területet, a nevelést, melyet a törvénytervezet az iskolai munka középpontjába helyez. Az iskolai nevelőmunkában megfogalmazhatóak az egész társadalom számára elfogadható és követendő célok: az erkölcsi és a közösségi nevelés, a személyiségfejlesztés. Az olyan erkölcsi értékek, mint például az igazmondás, a becsületesség, a megbízhatóság, a humánum átadására az egész társadalom törekszik, ezek kialakításában az iskoláknak nagy szerepe kell hogy legyen. A pedagógiai munka leglényegesebb mozzanatai ezek, nem számszerűsíthetőek, de szükségességüket mindannyiunknak érezni kell, mert enélkül nincs továbblépés.

Az is nyilvánvaló mindenki számára, hogy az ifjú korosztályt, a következő generációt meg kell tanítani közösségben élni. El kell sajátítaniuk az együttélés általános szabályait, például az udvariasságot, a személyi méltóság tiszteletben tartását, a partner véleményének figyelembevételét, az alkalmazkodást egy közösség értékrendjéhez, az önkorlátozást, az egyéni szabadság korlátainak felismerését. Mindezek megtanítására és gyakorlására az iskola alkalmas, ha ezt elmulasztja, később már nagyon nehéz vagy egyáltalán nem lehet pótolni.

A pedagógiában evidenciának számít, hogy a tanulók személyiségének fejlődése során elérjék a képességeiknek megfelelő maximumot, ebben segíteni kell őket. A pedagógusnak fel kell ismernie, hogy kinek milyen területen fejleszthető a tehetsége, a képessége, illetve hol szorul segítségre. Az új törvény szövege a nevelés folyamatában hangsúlyozza a kölcsönösséget, hiszen ebben a folyamatban a gyereknek, a szülőnek, a nevelőnek és ezek közösségeinek együttműködésére van szükség.

Helyesnek tartjuk a törvény azon törekvését, amely a korai szelekciót kívánja megakadályozni, illetve késleltetni azzal, hogy stabilizálja a 8+4-es iskolaszerkezetet. Lehetőséget teremt arra is, hogy ez a szerkezet szélesebb rétegek számára még jobban biztosítson hozzáférést a minőségi képzéshez. Ez az elképzelés megerősíti a kistelepülések általános iskoláinak nyolcosztályos hagyományos iskolai képzési szerkezetét, és lehetővé teszi a négyosztályos gimnázium fennmaradását, illetve visszaállítását.

A nemzeti alaptantervre épülő kerettantervek bevezetésének koncepcióját a Magyar Demokrata Fórum elfogadhatónak tartja, és természetesen támogatja. A kerettanterv összefoglalja, hogy egy-egy pedagógiai ciklusban évfolyamokra lebontva milyen tantárgyakat, azon belül milyen ismereteket kell oktatni, milyen óraszámban. A Magyar Demokrata Fórum nem tudja elfogadni a jelenleg kialakult helyzetet, amely szerint ahány iskola, annyi tanterv. Ez ellenőrizhetetlen, nehezíti a különböző iskolák közötti átjárhatóságot, és mindezeknek a gyermekek az áldozatai.

A kerettanterv nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a pedagógusok is kiegészítsék a tudnivalókat saját településük helytörténetével és értékeinek megismerésével, az általuk fontosnak tartott tudnivalókkal. A kerettantervek bevezetése megnöveli a pedagógus felelősségét, segíti a számonkérhetőséget és az ellenőrzést.

A minőségbiztosítás kérdésének megoldása is elkerülhetetlen. A fenntartónak és a szülőnek egyaránt érdeke a minőség garantálása, hiszen tudni szeretné, milyen munka folyik az iskolában, mire költ az önkormányzat és a kormány. Az intézmények vezetői és a pedagógusok többsége is igényli az objektív méréseket, a felkészült szakemberek tanácsait, a minőséggel foglalkozó vizsgálatok rendszerességét. Ezekben a kérdésekben folyamatos konzultációra lesz szükség a pedagógusokkal, hogy megértsék: a mérések világa sokkal szélesebb körre terjed ki, mint azt a közvélemény általában gondolja. Véleményem szerint a jó pedagógus várja, hogy munkájának az eredményei bizonyíthatóak legyenek, mivel ez a pálya egészének a presztízsét is emelni fogja. Tehát a minőség, a hatékonyság, az eredményesség együtt kell hogy megjelenjen a közoktatásban, s nagyobb hangsúlyt kell kapniuk az intézményi munkában is. Ez bizonyos értelemben elősegíti az emberi erőforrás minőségének a fejlesztését, a pontos tervezést, a célok egyértelmű meghatározását, a feladatellátás kötelezettségét, a felelősséget.

Az iskolát fenntartó önkormányzatok jövedelemtermelő képessége különböző mértékű. A központi normatíva sok helyen az óvodák, az iskolák alapvető működését sem biztosítja, ezzel növeli az egyes országrészek, településtípusok közötti különbséget. Ezt a folyamatot le kell fékezni, a továbbiakban meg kell szüntetni. Ezért kell a normatív támogatás arányát növelni, s a normatív finanszírozási rendszer egyes elemeinek megerősítésével a közelítést, a kiegyenlítést előmozdítani.

Tehát az a kormányzati szándék, amely megjelenik a törvénytervezetben, nevezetesen: az állami és az önkormányzati feladatvállalás arányán belül történő változás, támogatandó a Magyar Demokrata Fórum részéről is. Bízom abban, hogy a kormányzati szándék megvalósulását segítő garanciák a maguk konkrétságában a jövő évi költségvetési törvényben tételesen megjelennek.

Végezetül feltétlenül szólnom kell a törvénytervezet 38. §-áról, mely további feladatot ad a települések önkormányzatainak, azaz intézkedési terv készítését, melynek tartalmaznia kell, hogy az önkormányzat a közoktatással kapcsolatos kötelező feladatait milyen módon látja el, illetve vállal-e további szolgáltatásokat, s hogyan működteti, fejleszti az intézményrendszerét. Az újabb feladatok ellenére a Magyar Demokrata Fórum is támogatja ezt a javaslatot, mert úgy gondolom, hogy tervezés nélkül nem lehet következetes irányítás, végrehajtás és ellenőrzés. A tervezés időszakában lehetőség nyílik együttműködésre szülői és diákszervezetekkel, önkormányzati intézményvezetőkkel, nem önkormányzati intézményfenntartókkal is. A közösen kialakított feladatsor megvalósulására is nagyobb az esély.

Az önkormányzatok jó gazdái az iskoláknak, amit többször hallottunk a miniszter úrtól, igen jó gazdái. Mi, a települések vezetői valamennyien tudjuk, hogy az oktatásba fektetett pénz megtérülése később jelentkezik, de mindezt tudomásul vesszük, ha meghatározott keretek között, tudatos tervezés és fejlesztés mellett, az önkormányzatok képviselő-testületei színvonalas oktatást, megfelelő szülő-diák-tanár együttműködést tapasztalnak.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tehát a Magyar Demokrata Fórum ezt a törvénytervezetet támogatja, örömmel üdvözli, s örömmel üdvözlik a polgármesterek, az önkormányzati szövetségek együttesen.

Hadd mondjam el végezetül, hogy azok a jelenségek, amelyek a mai társadalomban tapasztalhatók, s amelyeknek sokszor az oktatás hiányossága, az oktatás nehézségei is egyértelműen okai lehetnek; hogy ma már nagyon sokszor halljuk azt - különösen olyan településeken, amelyeken gyökértelenné válik a társadalom -, hogy például megfenyegetik a pedagógusokat, vagy a gyerekek verik meg a pedagógusokat; s hogy ezekben az oktatási intézményekben igen komoly drogfogyasztás folyik, azt hiszem, sok minden más példa és tapasztalat is arra a következtetésre kell juttasson bennünket, hogy fontos ennek a törvénynek a módosítása, és mindazok, amelyek ebben találhatók, lehetővé teszik ennek a helyzetnek a javítását.

Köszönöm hogy meghallgattak. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

(20.00)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Megadom a szót Tóth András képviselő úrnak, MSZP; őt követi majd Kádas Mihály képviselő úr.

TÓTH ANDRÁS (MSZP, Komárom-Esztergom megyei lista): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Előttem egy kisvárosi polgármester szólt, és én egy kisvárosban 27 éve tanító pedagógus, 6 éve iskolaigazgató, a tatai gimnázium igazgatója vagyok. Úgy gondolom, hogy ezt előre kell bocsátanom, hiszen így válhat talán érthetőbbé, amit mondani fogok.

A polgármester úr nevelési célokat megfogalmazó mondatai rendkívül szimpatikusak voltak a számomra, ugyanakkor eszembe jutott egy körülbelül húsz évvel ezelőtti élményem, amikor Tata város vezetői egy pedagógiai tanácskozásra hívtak meg, és ott hasonlóan, nagyon szépen felsorolták azt, hogy mit várnak. Ezt fontosnak tartom, hogy a település önkormányzata, a szülők fogalmazzák meg az iskolával szembeni elvárásukat.

De akkor, a puha diktatúra virágjában én megkérdeztem e helyi vezetőktől, amikor befejezték az előadásukat - illetve azt a véleményemet mondtam el, és talán most is elmondhatom -, hogy rendben van, elmondja, hogy mit vár az iskolától, de valamit kihagyott. Azt nem mondta el, hogy hogy teremti meg ehhez a feltételeket. Én tehát bízom abban, hogy Gödöllő jobb helyzetben van, mint Tata, és ott a polgármester nemcsak megfogalmazza a pedagógusoknak, az iskolában dolgozóknak, hogy mit vár el, hanem ehhez a feltételeket is biztosítja. És úgy gondolkodom, hogy az oktatási törvénynek és általában az oktatási kormányzatnak, azzal együtt, hogy feladatokat ír elő, a legfontosabb feladata, hogy a feladatok elvégzéséhez a feltételeket is biztosítsa. Erről később még szólni fogok.

A másik megjegyzésem az itteni vitára vonatkozik, arra, hogy konzervatív fordulat vagy nem konzervatív fordulat. Jánosi György talán megbocsátja nekem, ha azok pártjára állok, akik úgy nyilatkoznak, hogy itt nem konzervatív fordulatról van szó. Én magam egy hagyományos szerkezetű, négyosztályos gimnázium igazgatója vagyok. Mi a nevelési felfogásunkban valljuk, hogy konzervatívak vagyunk, ragaszkodunk a hagyományokhoz, az értékekhez, és csak mellesleg jegyzem meg, úgy toborozzuk a diákjainkat, hogy a pirosra festett hajú, fülbevalós fiúk nem fogják magukat jól érezni az iskolánkban. Meg nem tilthatjuk, különösen amióta némely miniszter is fülbevalót visel; azóta nem könnyű ezt a követelményt a fiatalok körében betartani.

Csak jelezni szerettem volna, hogy ha ez a fordulat konzervatív volna, amit ez a törvénytervezet tartalmaz, akkor az értékmegőrzés lenne rá a jellemző, és egyetértek Horn Gáborral abban, hogy értékpusztításról van szó ebben a törvénytervezetben. Ennek a részleteit Horn Gábor elismételte. Én nem fogom ilyen részletesen ezt megtenni, de néhány szempontra én magam is szeretném felhívni a figyelmet.

Először a pozitívumairól, mert valóban vannak pozitívumai. A 185 napos tanév helyett 180 napost vezet be a törvény. A diákok különösen, de a pedagógusok többsége is támogatja ezt. Nálunk június közepe körül már nagyon nehéz a gyerekekkel dolgozni. Nyilván megmagyarázható és támogatható, hogy a második szakképesítés megszerzését ingyenessé teszi - gondolom, állami normatívával támogatja majd a kormányzat. Ha tekintetbe vesszük a fiatalok elhelyezkedési problémáit, feltétlenül indokolt ez az intézkedés.

Ellentétben Szabados Tamással, én magam mint iskolaigazgató, üdvözlöm azt, hogy a 9-10. osztályban a maximált óraszám emelkedik, és hogy a csoportbontási órakeret növekszik. Nem kötelező ezt az órakeretet a gyerekek túlterhelésére fordítani, viszont lehetőséget adhat a csoportbontásra, a minőségi munka feltételeinek javítására. Miután a törvényből továbbra is kiszámítható lesz az iskolai összóraszám - és abban nem lehet vita a törvényes működés keretein belül, hogy finanszírozza a fenntartó vagy nem -, a középiskolák pozícióit bizonyos mértékig ez a konkrét intézkedés javíthatja.

Szintén üdvözlöm, hogy a legalább 300 tanulónál többet fogadó intézményben szabadidő-szervező státuszt biztosít a törvény. Nyilván lehetne még néhány apróbb elemet kiemelni. A miniszter úr körlevele elsősorban ezeket emelte ki, és természetesen - ahogy a pedagógusok többsége ezeket hallva - én magam is azt mondom, hogy ezek üdvözölhető fejlemények, tehát örülünk, hogy ilyen változás következik be.

Ugyanakkor nem tudok jó szót mondani a javaslat lényegéről, és itt a változások három elemét emelem ki:

Az első a tartalmi szabályozás változása, a NAT és a kerettanterv ügye. Én magam is azt éltem át, hogy az 1985-ös Gazsó-féle oktatási törvény nyomán megindult a centralizált oktatási rendszer átalakulása, egyre több döntési lehetőség jutott a tantestületeknek, egyre felelősebben és egyre jobban bele tudtunk szólni abba a munkába, ami az iskolában folyik. A rendszerváltás felgyorsította ezt a folyamatot, és a '93-ban elfogadott oktatási törvény, majd az előző ciklusban végrehajtott módosítások nyomán olyan rendszer alakult ki, amely nagyfokú önállóságot, de nagyfokú felelősséget is rótt a helyi tantestületekre. Nem volt ez a folyamat zökkenőmentes, hiszen minden intézményben többféle szemléletű, többféle felfogású pedagógus dolgozik. Minden iskolában jelen van a pedagógusoknak az a típusa is, aki úgy gondolkodik, hogy: mondják meg nekem, döntések el fölül, hogy milyen tantárgyakat kell tanítani, heti hány órában, készítsék el a tantervet, én az alapján majd tanítani fogok, és ellenőrizzék ezt, de nem akarok dönteni, nem akarok ezen gondolkodni.

A tanárok másik része - és engedjék meg, hogy magamat is közéjük soroljam - pedig hivatásként szeretné átélni a pályát, szeretnének értelmiségi módon szellemi munkát végezni, szeretnék azt a tevékenységet, amelyet végeznek, alkotásként átélni, szeretnének felelősséget vállalni azért, amit végeznek, és meghozni azokat a döntéseket, amelyekhez a legtöbb információval maguk az iskolában dolgozók, a gyerekeket, a körülményeket a társadalmi környezetet, a szülők igényeit ismerő pedagógusok rendelkeznek.

Nagyon szomorú számomra, és nagyon sajnálatosnak tartom, hogy az oktatási kormányzat a centralizációs javaslatával, azzal, hogy a döntéseket magához vonja, elvonja az iskolától, ezzel azoknak a pedagógusoknak adott igazat, akik az elmúlt években nem voltak hajlandók gondolkodni, nem voltak hajlandók részt venni a tantestületi szakmai munkában, nem jártak el továbbképzésekre, nem vettek részt a helyi tantervek kidolgozásában, mert úgy gondolták, hogy ez nem az ő dolguk. Úgy gondolom, hogy amikor az oktatási kormányzat egyetértő pedagógusok tömegével találkozott, elsősorban az ilyen felfogású, szemléletű pedagógusok közül kerültek ki azok, akikkel találkozott.

Természetesen másik kérdés, hogy önök mint szülők, esetleg nagyszülők, milyen mentalitású pedagógusokkal szeretnék a gyermekeiket neveltetni. Olyanokkal, akik önálló gondolkodásra, önálló véleményalkotásra képesek, vagy olyanokkal, akik hivatalnokszemlélettel utasításokat hajtanak végre. Döntsék el önök! Sajnos az előterjesztők ezt a döntést már meghozták.

Ezt tartom tehát a törvénymódosítás legnagyobb és alapvető koncepcionális hibájának. A NAT és a helyi tantervek lefokozásával, a ma még ismeretlen tartalmú és szerkezetű kerettanterv mindenhatóságával az elmúlt tizenöt év szakmai törekvéseit, a sok vita során kialakult szakmai részdöntések sorozatát semmisíti meg, ha elfogadják ezt a törvényjavaslatot.

(20.10)

Ezen a területen a koncepcióváltás, amely a törvénymódosítást végigkíséri, szétveri a meglévő rendszert, amely egyébként éppen a már említett korszerűsítő szakmai munka eredményeként kezdett képessé válni az egyébként rendkívül sok és súlyos gonddal rendelkező oktatási rendszer működtetésére. Tehát rendszerként kezdett működni, az egyes elemei között kimutatható volt az összefüggés, és az iskolán belül érezni lehetett, hogy a hatásrendszer abba az irányba taszítja az iskolát, hogy valóban minőségi változás következzen be az iskolában, és jobban meg tudja oldani a feladatát.

Én is utalok arra, hogy a kerettantervtől való eltérést miniszteri engedélyhez köti a törvény, hogy mi alapján ki kaphat engedélyt, melyik iskola, ki dolgozza ki a kerettantervet. Vannak olyan híreink, hogy például a négyosztályos gimnázium kerettantervének kidolgozására az a kollégám kapott megbízást, aki négyosztályos gimnáziumot igazgatott ugyan, de a kétszáz közül általában a 196. szokott lenni az iskolája a gimnáziumok rangsorában. Jól tudott szervezni nyolcosztályos gimnáziumot, és most ő fogja megmondani a tatai gimnázium tantestületének, hogy milyen tantervből tanítsanak annak a gimnáziumnak, amely az elmúlt három évtizedben a gimnáziumok rangsorában soha nem végzett az első harmadon kívül, tehát a legjobb harminc-negyven között van évről évre a teljesítményeket illetően.

Tehát végül is kiderül a törvénymódosításról, hogy milyen tantárgyat tanítunk, hány órában. Ezekről a miniszter dönt. Horn Gábor említette, hogy a szakmai kontroll is csak tanácsadássá változott. A rendszerváltás előtt már alaposan kipróbált centralizált oktatási rendszer nem korszerű, nem hatékony, elfojtja az innovációt, elszürkíti az iskolákat. A rendszerváltás utáni első konzervatív oktatási kormányzat a két világháború közötti oktatási rendszer iránt érzett vonzódást. A meglepő számomra az, hogy a magát még mindig liberálisnak valló Fidesz nem a jövőbe tekintő tervezetet dolgozott ki, hanem ahogy itt ma már többször elhangzott, az előző 15-20 évre jellemző oktatásirányítási szisztémához nyúl vissza. Ennél többet vártunk és többet gondoltunk az új kormányzattól.

A másik kérdés, amelyről szólni szeretnék, az iskolaszerkezet stabilitása. Ma már szintén elhangzott: az oktatási törvény előző ciklusban bekövetkezett első módosítása olyan feltételekhez kötötte - Horn Gábor utalt rá - a szerkezetváltást, amely tulajdonképpen a kistérség helyzetéből indul ki, és csak az érdekelt, érintett önkormányzatok illetékesek abban, hogy ezt a döntést meghozzák. Tehát nem kerülhettek a vonzáskörzet gyerekei hátrányos helyzetbe, ez volt az egyik feladata. A tatai gimnázium többek között azért nem hajtott végre szerkezetváltást, mert leszűkült volna a beiskolázási bázis, ha hatosztályos képzésre térünk át, csak a városra. A gimnázium tantestülete úgy gondolkodott, hogy szeretné azt a munkát folytatni, amit évtizedek óta végez - tehát nagyobb térségből beiskolázni a gyerekeket.

Nekem az a konkrét tapasztalatom, hogy a felelősen gondolkodó pedagógusok, közösségek, városok meg tudták hozni azokat a döntéseket, amelyek szükségesek voltak. Természetesen az oktatási szerkezet stabilitása helyes célkitűzés. Ugyanakkor azzal, hogy most kijelentjük, hogy nem 6+4+2 a szerkezet, hanem 4+4+4 az oktatás szerkezete, ez azt jelenti, hogy a különböző nevelési korszakokat magával az iskolával azonosítja a törvényjavaslat. Minden pedagógus számára világos volt, hogy nyolcosztályos iskolában tanulnak a gyerekek a NAT szerint is, csak hogy mit tanulnak a nyolcosztályos iskolában, ezt szabályozta a NAT. Én is nagyon sajnálom. A gimnáziumba kerülő, egyébként képezhető és zömében tovább tanuló gyerekek számára is hasznosnak ítélném meg, ha az alapképzésre hat év jutna. Óriási gondokkal küszködnek azok, akik nem tanulnak meg írni, olvasni, számolni. Képezhetetlenek, egy-egy korosztály - a statisztikák mutatják - 20-25 százaléka úgy kerül ki az általános iskolából, hogy később kikopik a szakmunkásképzőből, nem tanulnak szakmát, képezhetetlenek, a mai gazdaság nem tud olyan munkát biztosítani, ahol lehetőséget kaphatnának munkavégzésre, tehát gyakorlatilag a munkanélküliek táborát képezzük újjá akkor, ha az iskolarendszerben nem adunk a gyerekeknek segítséget.

Az a törekvés benne van a törvényjavaslatban, hogy erre bizonyos órakereteket biztosít, de a négy osztályra való visszaszorításával az alapkészségek kialakításának, az esélytől fosztja meg ezt a réteget a törvényjavaslat. Tehát az iskolaszerkezet stabilizálására elmondott szövegek mögött a törvényjavaslatban nem találom a tartalmat. Találunk benne olyan megjegyzéseket, hogy a kerettanterv kötelező lesz a hagyományos szerkezetben működő iskolákra, a 8+4-esre - tehát ránk kötelező lesz, a négyosztályos gimnáziumra -, de a kerettanterv nem lesz kötelező a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokra.

Nem kell ehhez pedagógusnak lenni, hogy valaki megértse, hogy átjárhatóságot hirdetünk, átjárhatóságot az iskolák között, ez a szöveg, a törvényjavaslatban pedig megszüntetjük ennek a lehetőségét. Erről szól a konkrét törvényjavaslat. Sajnálom, hogy nem a valódi esélyegyenlőség, nem az átjárhatóság irányába hat, hanem az elitképzés és a plebsnek szóló alapképzés végletes szétválasztása következik be. Ugyanis a hat- és a nyolcosztályos gimnáziumok kérhetik a kerettantervtől való eltérést, és nyilván meg is fogják kapni. A kérdés az lesz, hogy hányszor írjuk meg. Ebben van gyakorlatunk, hogy amikor valaki felmentést adhat a szabály alól, akkor csak türelem kérdése, hogy mennyi idő alatt tudja valaki kijárni. Tehát ez a véleményem az iskolaszerkezet stabilitásáról, hogy más a szöveg, és más a törvényjavaslat valódi tartalma.

Harmadik pontként a minőségbiztosításról mondanék néhány gondolatot. Amikor a miniszter úr levelében kiemelten a "központban a minőség" című szlogent látom, akkor belém bújik a kisördög, és erre azt mondom, hogy eddig azt hittem, hogy az iskolában a központban a gyerek van. Természetesen értem, hogy a gyereknek minőségi oktatásra van szüksége és így tovább, de 27 év alatt számtalan pedagógiai divatszlogent, divattörekvést éltem át, amelyek aztán oda kerültek, ahová valók. Amelyek gyökeret tudtak ereszteni, azok beépültek az oktatási rendszerbe, a többségük a szemétgyűjtőbe került. Nagyon fontosnak tartom a minőségbiztosítást, de nagyon félek attól, hogy ennek a most felvázolt rendszernek eleve ez lesz a dolga.

Mi derül ki a törvényjavaslatból? Nyilvánvalóan nem konkrét ez a minőségbiztosítás, csak elv. De ahogy az ember végiggondolja a feladatokat - a lelki szemeim előtt egy hatalmas intézményrendszer, egy ellenőrző tanfelügyeleti rendszer, vizsgaközpontokkal, óriási személyzettel és óriási költséggel jelenik meg -, az alapvető gondom a költségekkel van.

(20.20)

Ha egy olyan országban élünk, ahol az állam biztosítani tudja az iskolák, az önkormányzatok számára a minimális működéshez szükséges forrásokat, akkor állítson föl egy intézményhálózatot a munka ellenőrzésére! De mi egy olyan országban élünk, ahol a diktatúra kormányai és sajnos a demokrácia kormányai is mindig találtak elegendő okot arra, hogy megmagyarázzák, hogy miért nem lehet az oktatásra több forrást biztosítani. A demokrácia harmadik kormánya sem fog tudni mást tenni, legalábbis az első költségvetés és a mai másik napirendi pont vitája erről győzött meg. Szegény országban élünk, mindenre kevés pénz jut, kevés pénz jut az oktatásra is, a szükségesnél lényegesen kevesebb.

A választási kampányok során és a kormányalakítás időszakában hirdetnek a kormányok, és a jelenlegi kormány is tett nagy ígéreteket, nem valósultak meg. Tudomásul veszem mint pedagógus, hogy sajnos ezek nem is fognak megvalósulni. Nem 5-10 százalék... - az ötvenéves pedagógus 40 ezer forint nettó pénzt visz haza. Ha azt mondom, hogy 120 ezer forint lenne ma az az összeg, ami alapján a pedagógustól elvárható lenne, hogy az életerejét, az idegrendszerét, minden alkotó energiáját az iskolában adja ki, akkor nagyon szigorú számonkérési intézetet kellene fölállítani. A dolog lényege, amit mondani szeretnék, hogy amennyi pénzt ma az oktatás működtetésére tud ez az ország fordítani, azt a pénzt oda kell adni, ahol a gyerekek vannak, ahol a gyerekekkel közvetlenül foglalkoznak. Majd erről még szeretnék néhány dolgot mondani.

Minőségbiztosítás: nem találtam az anyagban utalást arra, hogy a kormányzat megnézi évről évre, hogy az egyes gyerekre mennyi pénzt fordít az iskolafenntartó, az állam és az önkormányzat együtt. Nem kell az ország távolabbi részébe elmenni, egy városon, egy megyén belül is van különbség. Tulajdonképpen miután nincs felhasználási kötelezettség, van olyan önkormányzat, amely az állami normatívát megduplázza, és van olyan önkormányzat, amelyik csíp le belőle egy kicsit. Hol érvényesül annak a gyereknek az alapvető állampolgári joga, aki úgy tölti el a 8 vagy 10 évet az iskolarendszerben, hogy évről évre feleannyi pénzt fordít rá az állam, mint egy 10 kilométerrel távolabb élő gyerek esetében?! Ezt kellene, kérem szépen, megvizsgálni, és erre kellene garanciákat szabni!

Egyetértettem azzal, és meg is szavaztam, hogy az egyházi iskolába járó gyereket ugyanúgy támogassa az állam, mint az önkormányzati iskolában, átlagosan. De attól, hogy az önkormányzati iskolában az átlag, mondjuk, egy adott iskolatípusban a gyerekre fordított pénz 140 ezer forint évente, attól nem lesz jobban képzett az a kisgyerek, akire a saját önkormányzata csak 60 ezer forintot tud biztosítani. Hiába van egy másik gyerek, akire 200 ezer forintot is tud fordítani az önkormányzat. Itt az állam felelőssége, úgy gondolom, erre kellene hogy kiterjedjen elsősorban, és ha marad ereje, akkor állítson föl még ellenőrző intézményeket is. Ehhez nem kell új intézményrendszer, ez egy osztás kérdése, hogy a zárszámadásban szerepeljen egy ilyen szám minden iskolafenntartónál, hogy az összköltséget el kell osztani a gyerekek számával, és kijön ez az összeg. Ehhez nem lesz szükség az ellenőrző apparátusra. Kell minőségbiztosítás ilyen körülmények között is, az egyébként is szükséges vizsgarendszer a mai körülmények között elegendő, és bűnnek tartok minden fillért, amit... - a vizsgarendszer precíz, az is pénzbe kerül, de annak, uraim, van értelme!

Átéltük a tankerületi központokat különböző nevekkel, a kísérleteket. Nem más, az iskolában dolgozó pedagógus beszél belőlem. Az a pedagógus, aki azt mondja, ha kevés a pénz, akkor a gyerekre fordítsuk! És akkor majd lesz minőség, és akkor majd lesz miről a vizsgán számot adni.

A pedagógusügyekről még néhány mondatot. Az átlagos pedagógus elkeseredett volt tíz évvel ezelőtt is, mert nagyon nehezen tudott megélni. Elhoztam azt a levelet, amit 1988-ban a tatai pedagógusok írtak az akkori parlamentnek. Kaptunk egy válaszlevelet az akkor minisztertől, Czibere úrtól, hogy sajnos az évtizedeken át felhalmozott feszültséget ez a kormány sem tudja egyik napról a másikra megoldani. Ezt csak azért idézem, ha a pedagógusgondokról beszélek, arról, hogy ha pénz van, akkor javítani kellene, lényegesen javítani a pedagógusok helyzetén. Mert mit mutat a tapasztalat? A nyelvtanárok elmennek az iskolákból, a számítástechnika tanárok elmennek az iskolákból. A kreatív pedagógusok, akik máshol is meg tudnak élni, mennek el az iskolából. Fogyunk, pusztulunk, és nyilván a státuszokat be kell tölteni, az önök gyerekeivel nem minden esetben a leglelkiismeretesebb, a legkreatívabb pedagógusok foglalkoznak. Ha meg akarják állítani ezt a folyamatot, akkor el kell indulni azon az úton, hogy vonzó legyen a pálya, ott maradjanak a jó pedagógusok.

Nem arról van szó, tehát nem hal éhen egy pedagógus sem. Tíz évvel ezelőtt a tantestületünk 90 százaléka az iskolán belül tudott annyi munkához, jövedelemhez jutni, hogy eltartotta magát. Ma 90 százaléka a tatai gimnázium pedagógusainak arra kényszerül, hogy még az iskolán kívül másutt vállaljon munkát, magántanítványokat. A pedagógusok megoldják a saját problémáikat, csak az energiát a gyerekektől veszik el. És ha valóban nem a minőségbiztosítási rendszer, hanem a gyerek kerül az oktatási rendszer középpontjába, akkor azért, hogy a gyerekeink jobb körülmények között tanulhassanak, azért kell a pedagógusok bérét akár megduplázni vagy megháromszorozni, mert egyébként nagyon nagy gondok lesznek. És lelki szemeimmel rémálomként már azt látom, hogy a gyerekek közé nem a jó pedagógus megy be órát tartani, hanem a törvényben előírt minőségbiztosítási rendszer személyesen tartja az órákat a gyerekeknek. Sajnos ez pedagógus nélkül nem fog működni.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)

ELNÖK: Megadom a szót kétperces felszólalásra Jánosi György képviselő úrnak MSZP.

DR. JÁNOSI GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Most már annyi szó esett a Vas Népének adott nyilatkozatról, hogy kénytelen vagyok megszólalni ebben az ügyben. Tartok tőle, hogy akik itt ülünk, ezzel a nyilatkozattal pontosan úgy fogunk járni, ahogyan a pedagógusok járnak ezzel a közoktatási törvénymódosítással, nevezetesen csak a címét ismerik. Ismerik, hogy a miniszter úrnak milyen hozzá fűzött reményei vannak ehhez, ismerik a szándékait, de magát a törvénymódosítás szövegét nem látták.

Ennek az interjúnak is csak a címét lehetett itt hallani. Én vállalom azt a címet, amit az újságíró adott neki. Mert azt gondolom, hogy mi vitatkozhatunk egymással, de hogy igazából ez a törvénymódosítás mit fog hozni a közoktatásnak, azt maguk a közoktatás szereplői, a szülők, a diákok, a helyi társadalom fogja eldönteni. Ők fogják tudni eldönteni, hogy itt egy politikai értelemben vett konzervatív fordulatról van szó, vagy a szó köznapi, pejoratív értelmében vett avítt, idejétmúlt, rosszul értelmezett értékközpontú fordulatról. Sági képviselő úr rendkívül büszkén vállalta, hogy igen, ő egy konzervatív párt tagja. Azt gondolom, a párt vezetésével ezt neki meg kellene beszélnie, mert lehet, hogy kevesen tudják, de a Fidesz mint párt nem az európai konzervatív pártok szervezetében ül, hanem (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Nem a témához tartozik!) az európai liberális pártok szervezetében, az SZDSZ-szel együtt, ahol ugyanolyan alelnök Orbán Viktor, mint Magyar Bálint. Azt gondolom, nem mindegy, hogy egy párt liberális nemzeti pártnak vagy nemzeti liberális pártnak vallja magát, de ez legyen Sági képviselő úr dolga, gondolom, tisztázni fogják majd a párton belül. Köszönöm.

ELNÖK: Nagy érdeklődéssel hallgattam a képviselő urat, de tényleg nagyon szeretném, ha célirányosan mennénk, én amúgy konzervatív pártnak a tagja vagyok, tehát engem nem érint egyáltalán, egy koalíció tagjai vagyunk, de azt hiszem, hogy most ilyen késői órában (Horn Gábor: Nincs még késő, elnök úr mondta, hogy még korai.) talán tényleg kimondottan a törvénytervezettel kellene foglalkozni. Mindegy, semmi gond, én többet nem fogom minősíteni a fölszólalásokat, csak kénytelen voltam ezt megmondani, mert gondolom, azért ön is megérti, hogy nem ez a legfontosabb most.

Balczó Zoltán képviselő úrnak adom meg kétperces felszólalásra a lehetőséget.

(20.30)

BALCZÓ ZOLTÁN (MIÉP): Köszönöm a szót. A tárgyhoz tartozóan szeretnék hozzászólni. Egyetértettem Tóth András záró gondolataival, ami bennem úgy szűrődött le - talán nem sértődik meg -, hogy pénz beszél, szakfelügyelő ugat... Magam is valami hasonlót akartam kifejezni a keddi hozzászólásom végén, talán azzal árnyalva, hogy a feltehetőleg minőségbiztosítással járó, a pedagógus számára is határozottabb követelménynek és ellenőrzésnek együtt kell járni a hivatását és feladatát teljesítő pedagógus anyagi, erkölcsi megbecsülésével.

Amiben eltérő a véleményünk, vagy amit én másképp látok, az az átjárhatóság kérdése. Egyébként én kicsit túldimenzionáltnak érzem, hogy a közoktatás terén mindig ugyanolyan súllyal jelenik meg az átjárhatóság szempontja, mint a felsőoktatásban, ahol ez nem részletezendő más szempontok miatt valóban lényeges.

A kérdés úgy hangzik, hogy mikor célszerűbb az átjárhatóság, ha van egy nemzeti alaptanterv, ami a tartalmi szabályozásnak is alapdokumentuma, és mondjuk a tananyag 60 százalékában az országban adott szinten, adott évfolyamon mindenütt ugyanazt kell gyakorlatilag a tartalmi résznek tekinteni, tehát bármilyen típusú iskolák között megtörténhet az átjárás, vagy az a helyzet a gyakoribb, amikor az átjárhatóság igénye nagyon sokszor egy költözködés során jelentkezik, ahol feltehetőleg például egy vidéki informatikai szakközépiskolából Budapestre költöző diák ugyanezen a szakterületen akar beilleszkedni adott évfolyamon egy hasonló típusú iskolába, amely a mostani kerettantervi rendszerben feltehetőleg, mondjuk, 85 százalékban jelent azonos tananyagot. Tehát úgy vélem, hogy az azonos típusú iskolák között a gyakoribb átjárhatóságot ez a rendszer jobban biztosítja.

Köszönöm.

ELNÖK: Kétperces felszólalásra Tóth András képviselő úr következik.

TÓTH ANDRÁS (MSZP, Komárom-Esztergom megyei lista): Köszönöm szépen a szót, rövid leszek. Az átjárhatóság a költözködésnél: szóval, akárhogy szabályozzuk, ez mindig gond, de a gyerekek rugalmasan megoldják, tehát nem okoz gondot, többet-kevesebbet tanulnak. Az alapvető gond itt a szétszakadás, amit én mondtam. Ne foglalkozzunk a szakközépiskolával, az érettségit adó középiskolában továbbtanuló gyerek valamilyen módon lehetőséget kap arra, hogy előbbre lépjen. Maradjunk annál a 30-40 százaléknál, aki ma szakmunkásképzőben tanul. Befejezi a nyolcadikat, most nem tudom pontosan, hogy 3 vagy 4 éves szakmunkásképzőben tanul, utána jelentkeznek nálunk esti tagozaton leérettségizni. Négy évig még tanul.

Abban az esetben, ha a tízosztályos alapképzés marad, megszerzi a szakmát, és utána két év alatt például le tud érettségizni, mert úgy gondolom, hogy ezeknek a gyerekeknek az előrejutását kellene az iskolarendszernek figyelemmel kísérni, ők lesznek a vesztesei a mostani törvénynek, ez a félelmem; ahhoz képest, ami lett volna, ha a NAT-os ügy megy tovább, a szakmunkásképzőbe kerülő réteg vesztese lesz ennek a törvénymódosításnak. Én így érzékelem az előterjesztett javaslatból.

Köszönöm.

ELNÖK: Kádas Mihály képviselő úr, Fidesz, következik felszólalásra; őt követi majd Kiss Gábor képviselő úr.

KÁDAS MIHÁLY (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Engedjenek meg először egy zárójeles megjegyzést, amelyet elsősorban az ellenzéki képviselőtársaimnak címeznék... (Horn Gábor: Köszönjük szépen.) - igazán nincs mit. Tudniillik arra nem sok esélyt látok, hogy mostanában egyetértsünk lényeges kérdésekben, de azt gondoltam, arra esetleg van esély, hogy pontosan értsük, hogy a másik mit mond vagy mit gondol, vagy mit akar elmondani, de azt gondolom, pillanatnyilag ennek is viszonylag kicsi az esélye.

Egy törvényjavaslatot sokféle szempontból lehet értelmezni és vizsgálni, egyetlen szempontból szeretném megvizsgálni a mostani javaslatot, nevezetesen az esélyegyenlőség szempontjából. A közoktatás szó két dolgot jelent. Jelenti azt a határidőt, ameddig a tanulók az iskolarendszerben a középfok végére eljutnak. Van egy másik jelentése is véleményem szerint, ez pedig az, hogy a közoktatás a köz oktatása, azaz mindenki számára elérhető szolgáltatás, és mint ilyen, társadalmi össztulajdon.

Az esélyegyelőséget szintén megkérdőjelezték többen a képviselők közül, az ellenzék oldaláról. Ez mind a Fidesz-Magyar Polgári Párt programjának, mind pedig a kormány programjának középponti eleme volt, erről szeretnék néhány szót szólni. Mindenki számára nyilvánvaló, azt hiszem, hogy a tökéletes esélyegyenlőség megteremtése az élet egyetlen területén sem lehetséges, ez még sokáig csak illúzió maradhat. Azt azonban nem lehet vitatni, hogy a mindenkori kormányzatnak kötelessége minden lehetséges eszközzel arra törekedni, hogy a meglevő esélykülönbségeket a minimálisra próbálja csökkenteni, különösen itt és most Magyarországon, ahol 1990 óta, a piacgazdaságra való áttérés óta a vagyoni különbségek ugrásszerű megnövekedésével szinte egyenes arányban csökkent annak a valós esélye, hogy minden magyar állampolgár hasonló minőségű oktatásban részesülhessen az iskolarendszer minden szintjén. Pedig ez minden magyar állampolgárnak alkotmány által védett joga.

Mielőtt a módosítási javaslatról, annak néhány pontjáról beszélnék közelebbről, érdemes tisztázni, hogy mitől jön létre az esélyegyenlőtlenség vagy a hátrányos helyzet. Véleményem szerint talán hat jelentős tényezőt érdemes ebből kiemelni; biztos több is van egyébként.

Az első: a családi háttér általában, azaz a család jövedelemtermelő képességének alacsony szintje; nem tud megfizetni a család a mai rendszerben szinte nélkülözhetetlennek tűnő oktatási pluszszolgáltatásokat, felvételi előkészítőket, felzárkóztató foglalkoztatásokat és így tovább. Még rosszabb a helyzet, ha elsősorban a szülők alacsony iskolázottsága miatt a családban megjelenik egyfajta igénytelenség, sőt, akár oktatás- és kultúraellenesség is.

A második ilyen tényező: az ilyen helyzetben levő családoknak általában gyenge az érdekérvényesítő képessége, az ilyen családok gyermekei az iskolákban és az iskolán kívül is védtelenebbek a tehetősebb rétegek gyermekeinél.

A harmadik: jelentős hátrányok fakadhatnak a lakóhelyek földrajzi elhelyezkedéséből, a településtípusból is. Az eldugott kistelepüléseken élő gyermekek bizonyos iskolákba - elsősorban középiskolára igaz ez - el sem juthatnak, vagy csak többletköltségek és nehézségek árán, utazási költségek, kollégiumi költségek és így tovább.

A negyedik - ez részben összefügg a településtípus problémájával -: jól tudjuk, hogy egyenetlen a pedagógus munkaerő minőségi eloszlása, erről Tóth András úr is beszélt korábban. A szakmailag jobbak, lelkiismeretesebben dolgozók nagyobb számban találhatók meg, mondjuk, a városi elitebb jellegű iskolákban, mint akár egy külvárosi, akár egy kistelepülési iskolában.

Az ötödik: mindezen lehetséges hátrányok halmozottan jelentkeznek azon tanulók esetében, akik etnikai kisebbséghez, főleg ha roma kisebbséghez tartoznak.

Végül hatodszor: a valamilyen szellemi és/vagy testi fogyatékosságban szenvedő gyerekeket érinti ez rendkívül hátrányosan.

Hogyan próbál tehát a tárgyalt módosító csomag segítséget nyújtani ahhoz, hogy a szerencsésebb és így esélyesebb, illetve a szerencsétlenebb és így esélytelenebb gyermekek közötti olló tovább ne nyíljék, sőt, ha lehet, e képzeletbeli olló szárai összébb záruljanak. Igen sok elemét kiemelhetném a módosítójavaslat-csomagnak, amely összefügg e célkitűzéssel, most csak tíz ilyen tényezőt szeretnék csokorba szedni.

Az első a finanszírozás kérdése. 80 százalékról 90 százalékra emelkedik az állami szerepvállalás a finanszírozásban, sőt, két területen, a kollégiumi ellátásban és a fogyatékosokat nevelő intézményekben ez száz százalékra emelkedik. Egy csökkenő, és várhatóan 5-6 százalék körül stabilizálható infláció mellett ez azt jelenti, hogy reálértéken általában 75-80, az említett két intézmény esetében pedig 85-90 százalék közötti lehet az állami szerepvállalás aránya, és ez óriási segítség az iskolafenntartók részére.

A második: meg kívánja erősíteni a módosító javaslat a 8+4-es, a magyar hagyományoknak és a társadalom igényeinek leginkább megfelelő iskolaszerkezetet. A nyolcvanas évek közepén kezdődött az iskolaszerkezet liberalizálódása és az alternativitás megerősödése, ugyanis napjainkra egy diszkriminatív jellegű, az elit jelleget hangsúlyozó szisztémát hozott létre, ma még talán elviselhető mennyiségben; ezek további szaporodása a mai társadalmi, gazdasági, szociális helyzetben nem kívánatos.

Ezzel együtt sem igaz az az ellenzéki oldalról gyakran elhangzó állítás, amely szerint a törvénymódosítással az állam meg akarja szüntetni a 6 és 8 osztályos és egyéb alternatív jellegű iskolákat. Nagyon ügyes, aki a módosításokból ezt képes kiolvasni. Mi több, még csak meg sem tudja akadályozni, nem is kívánja megakadályozni további intézmények létrehozását, csupán arról van szó, hogy sem pénzügyi, sem más eszközökkel nem kívánja támogatni ezt a folyamatot, több okból.

(20.40)

A korai szelekció, tudjuk, nagyobb hibaszázalékkal jár, még az ezen iskolába eljutó gyermekek mindegyike számára sem biztos, hogy hasznos ez a fajta korai szelekció. Hogyan juthat el egy kistelepülésről származó tízéves gyermek hat-, nyolcosztályos gimnáziumba, állami középiskolába főleg, ha a lakóhelyén nem működik ilyen? Bejárásra ebben a korban még alkalmatlan a gyerek általában, az állami fenntartású kollégiumok pedig ma szerintem nem felkészültek arra, hogy együtt neveljék a 10-18 éves korosztályt.

A második: sajnálom, hogy Horn Gábor képviselőtársam kiment a teremből, bizonyára tudna mondani néhány olyan fővárosi alternatív jellegű iskolát, középiskolát, ahol a szülők évente több százezer forinttal járulnak hozzá az oktatás költségeihez, sőt olyat is, ahol a férőhelyek egy részére már a felvételinél is licitálni kell, azt veszik fel ezekre a helyekre, aki többet fizet érte. Hogy hány magyar család gyermeke képes ezt megfizetni, ezt talán kár taglalni. Ez a típusú iskola tehát diszkriminatív jellegű. De hát istenem, ha bizonyos szülőknek erre van igénye, hát fizessenek! Csak az nem világos számunkra, és számomra sem, hogy miért kellene az ilyen típusú intézmények létrejöttét és működését állami eszközökkel szorgalmazni, illetve segíteni.

És végül a harmadik ilyen ok: a hat- és nyolcosztályos gimnáziumoknak megadatik az első válogatás lehetősége, méghozzá nagy gyermeklétszámból. Mindenki tudja azonban, hogy az ide bekerülő gyerekek nagy részét a szülők a felvételi előtt esetleg évekig több tárgyból is különféle előkészítőkre járatják, vagy magántanárokhoz íratják be. Minden szülő megteheti ezt? Nyilvánvalóan nem. Tehát ez a típus is egy picikét diszkriminatív jellegű.

A harmadik jelentős törvénycsomagbeli módosítás: esélyegyenlőséget növelő tényező az iskolakötelezettség 18 évre történő kiterjesztése, illetve 20. életévig lehetséges meghosszabbítása. Valamilyen mértékben bizonyosan hozzá fog járulni a lemorzsolódásnak a csökkenéshez.

A negyedik: a hátrányos helyzet negatívumainak mérséklésében kulcsszerepet töltenek be a kollégiumok. A törvénymódosítás több paragrafusa is erősíteni kívánja a kollégium szerepét a felzárkóztatásban és a tehetséggondozásban. Ez megjelenik a kiemeltebb finanszírozásban abban is, hogy a kollégium egyáltalán a korábbinál jóval nagyobb súllyal szerepel a módosító javaslatban, és végül abban is, hogy tételesen megfogalmazza, a kollégium oktatómunkát is végez.

Az ötödik: a kerettantervek egyik fontos szerepe, hogy nagyobb százalékban, 60-ról körülbelül 80-ra emeli, és ennyiben határozza meg a kötelezően elsajátítandó közös ismeretanyagot. Ugyanazon korosztály tagjai tehát megközelítően azonos körű ismeretekre tesznek majd szert. Ez is inkább a hátrányos helyzetből indulókat segíti, s egyben összefügg azzal a kérdéssel is, hogy talán jobb lesz az átjárhatóság ebben az esetben, mint a korábbi 60 százalékos közös anyag esetében.

A tervezet 15. §-a (8) bekezdésében a 16. életévükig az általános iskolát be nem fejezők számára egy egy-két éves felzárkóztató programot biztosít, s a tanuló ezután kezdheti meg a szakiskolai képzést. Ehhez kapcsolódik az a módosítás, mely szerint a felzárkóztató foglalkozásban részt vevő tanuló két tanulónak számít, tehát ez finanszírozási szempontból is egy újabb ráfordítás.

A hetedik fontos elem a második szakma megszerzésének ingyenessé tétele, ahogy az előző pontban felsoroltak is már, javítja az életesélyeket, a munkavállalás sanszait.

A nyolcadik: számos módosítás célozza meg a nemzeti etnikai kisebbségek oktatásának, pontosabban ennek feltételeinek a javítását, különös tekintettel, hisz ez a probléma itt a legégetőbb, a roma kisebbség iskoláztatására vonatkozóan. Hogy csak egyet említsek, a 29. §-ban foglaltak szerint 10 százalékkal emelkedik a nemzeti etnikai kisebbségi iskolában a kötelező tanórai foglalkozások száma.

A kilencedik: ugyancsak számos paragrafus célozza meg a fogyatékosok oktatási, nevelési feltételeinek a javítását. Szintén csak egy példa erre: a törvényhozói szándék a fogyatékosokkal foglalkozó gyógypedagógiai asszisztensek számát emelni kívánja.

S végül a tizedik: a minőségbiztosítási rendszer kérdése. Ennek életbe léptetése, amennyiben ez jól fog működni, föltétlenül, ha garanciát nem is ad rá, de legalábbis abba az irányba fog mutatni, hogy minden iskolában nagyjából hasonló minőségűvé váljék az oktatás, függetlenül az iskola fenntartójától, földrajzi elhelyezkedésétől vagy a település típusától és egyéb más változó tényezőktől.

Tisztelt Képviselőtársaim! Még számos elemet lehetne említeni a módosító javaslatok közül, amelyek mind az esélyegyenlőtlenségek csökkentését, a hátrányos helyzet kompenzálását célozzák. Aki így akarja olvasni a törvénytervezetet, az meg is találja ezeket a csomópontokat.

Mindez 50 milliárdos többletköltséget jelent a költségvetés számára a következő évben. Jelzi ez azt, hogy számunkra legalább olyan fontosak a leszakadásra ítélt rétegek, mint az elit iskolákba törekvő és bőven kisebbségben lévő elit rétegek. Reméljük, az ellenzék számára is fontosak ezek a leszakadás által fenyegetett rétegek. És azért volt számomra furcsa Jánosi Györgynek korábban az első napirendi ponthoz kapcsolódó megjegyzése, mely szerint a kormánynak, a mostani kormányzatnak úgy tűnik, hogy a hosszú távú, tehát a két-három éves program szerint kikerül a látóköréből az iskolarendszer, az oktatás kérdése a középponti helyről. Ez, úgy gondolom, nem így van.

A végére hagytam néhány kétpercest összesűrítve. Az ellenzéki képviselők többször utaltak rá, hogy a törvényjavaslatot a kormány egyeztetés mellőzésével nyújtotta be. Nos, a Fidesz-frakció két-két alkalommal egyeztetett a két legnagyobb pedagógus-szakszervezettel, a PSZ-szel és a PDSZ-szel, erről és a tervezetre vonatkozó pozitív véleményükről önök talán kérdezzék meg ezeket a szakszervezeteket, hisz más alkalmakkor, más témákban nagyon szívesen hivatkoznak rájuk.

Horn Gábor úr néhány megjegyzésére szeretnék még reagálni. Ő ugye konzervatív vagy liberális, vagy demokratikus, vagy milyen... - diktatórikus. Ő azt mondta, ha jól értettem, hogy a nyugati konzervatív politikai rendszerek liberális és demokratikus oktatáspolitikát folytatnak, szemben a liberális Fidesz-Magyar Polgári Párt konzervatív oktatáspolitikájával. Nos, én beszéltem nagyon sok nyugati pedagógussal, közöttük amerikai, svájci pedagógusokkal is, lehet, hogy önök másokkal beszélnek, akik elmondták, hogy amennyire ismerik a magyar oktatási rendszert, azt mondták, hogy jobbnak tartják a sajátjuknál, és olyan értékről van szó, amit meg kellene őrizni mindenképpen az egyébként valóban szegény Magyarországnak És ők azt mondták erről el, hogy ott olyan jól sikerült - idézőjelben mondva - "a decentralizáció és a liberalizáció", hogy már kézzel-lábbal visszakoznának ebből, sok minden miatt, most nem akarom ezt taglalni, a gyerekek neveltségi szintje, tudásszintje miatt, csak már ezt nehéz megtenni.

Ugyanehhez kapcsolódik, hogy nem az a kérdés, hogy az oktatásirányítás liberális vagy konzervatív, hanem az, hogy maga az iskola milyen. Nos, maga az iskola véleményem szerint, ilyen a természete, konzervatív. Az egyik legkonzervatívabb szférája a magyar társadalomnak, és általában minden társadalomnak, hiszen a tudatról tudjuk, hogy az a legnehezebben változó tényező, s az iskola éppen ennek a tudatnak a formálásával foglalkozik.

Talán még egy érdekesség: egy nemzeti tudásszintmérés eredménye után, ahol az amerikai gyerekek rendkívül rosszul szerepeltek, és ha jól emlékszem, 1996-ban történt ez, Clinton elnök egyenesen azt mondta, hogy Amerikában az oktatást, a közoktatást nemzeti stratégiai ágazatnak kell tekinteni, és vissza kell térni a központi tantervirányításhoz. Nem történt meg egyébként, de ez elhangzott; és azért azt hiszem, Amerika elég liberális állam.

A minőségi bérpótlékról: miért szűnt meg, vagy jó volt, hogy megszűnt? Egy iskolában általában a pedagógusok 30 százalékának volt lehetősége megadni ezt a bérpótlékot, és én azt gondolom, hogy ha egy intézményben az összes pedagógusból csak 30 százalék minőségi munkát végző pedagógus van, akkor annak az iskolának régen rossz.

Tóth András úrnak az aggodalmaival messzemenően egyetértek, tudniillik azzal, hogy kik lesznek majd tanárok a mai iskolarendszerben, és a jövőben még inkább, hiszen a jövedelmi viszonyok erre egyáltalán nem biztatják a majdani egyetemistákat, később pedig dolgozókat. A 110 ezer forint, nem tudom: bruttó, vagy nettó értette-e? (Tóth András: Nettó.) Nettó értette, én is úgy értettem, egyetértek vele. De azért azt meg kell jegyeznem, hogy sem 1998-ban, amikor a bizonyos levél született meg, sem pedig 1994-től '98-ig nem a Fidesz-Magyar Polgári Párt és nem a polgári koalíció volt kormányon, és '94 és '98 óta tudjuk, hogy ebben a négy évben folyamatosan csökkent a pedagógusok reálbére.

Köszönöm a figyelmüket.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Megadom a szót Kiss Gábor úrnak, MSZP; őt követi majd Révész Máriusz.

DR. KISS GÁBOR (MSZP): Elnök úr, őszintén sajnálom, hogy harmadszor fordul elő, hogy elnézést kell kérnem öntől, hogy a felszólalásom idejét egyedül a mondanivalóm terjedelme határozza meg - vagy a tartalma. Meg kell követnem az államtitkár urat is, hogy nem lehetek tekintettel őrá sem a késői órán.

Előljáróban szeretném, kedves képviselőtársaim, egy dilemmámat megosztani önökkel, ami egész egyszerűen a hiábavalóság érzete és a kötelezettség belső parancsa közötti hányódást akarja jelezni.

(20.50)

Mindenekelőtt amiatt teszi ezt, mert a törvénykezés hosszabb idő óta, de az utóbbi időben különösképpen, egyre kevésbé a dolgot magát akarja szabályozni - az én meggyőződésem szerint - annak természete szerint, inkább a hatalom természetéhez szeretné hozzáhajlítani a dolgot, amiről szó van. A törvénykezés logikája ezért egyre kevésbé a szabályozandó terület immanens logikája, inkább a hatalomé, a "placet - non placet" értelmében, kicsit az úri tetszvényjog szerint. A parlamenti munkának van egy metaforikus, irracionális, lényegét tekintve ilyen fajta metszete; ezt világosan kifejezik azok a körülmények, amelyek között ezt a törvényjavaslatot itt most este 10 órakor tárgyaljuk (Révész Máriusz: 9-kor! - Domokos László: Még 9 óra sincs!) - 9 órakor... -, és van egy informális, racionális metszete is, ez pedig az, hogy voltaképpen azok a kérdések, amelyekre vonatkozóan itt vita folyik, elvben mind megválaszolt vagy eldöntött kérdések. Ezért tehát sohasem egészen arról beszélünk, amiről voltaképpen szó van.

Két típusos magatartás formát lehet itt megfigyelni: az egyik a képmutatás, némi cinizmussal körítve, a másik pedig a frusztráltság és az indulat. Szeretném illusztrálni azt, amit itt megfogalmaztam, mindenekelőtt a miniszter úr expozéjára visszahivatkozva.

Azt mondta a miniszter úr, hogy az optimista és bizalomteli légkör kialakítását tekinti a legfontosabb feladatának; azt is mondta, hogy az ellenzéki és kormánypárti megosztottságon átívelő felelősségről kell beszélnie és egy megállapodásos politikáról. Ugyanakkor elbeszélte az időt, és sajátságos értetlenkedéssel fordult az őt figyelmeztető elnök asszonyhoz - "Elnök asszony, mit kezdjek az ön tájékoztatásával?" -, nagyon taktikus módon, mert ez a fajta álnaivitás azt teszi nevetségessé, aki egyébként őt jogszerűen figyelmeztette volna.

Megfogalmazott a saját álláspontja kizárólagosságára vonatkozó mondatot is, azt mondta: "Egyet kérek: ne hivatkozzanak olyasfajta közvéleményre, amely ezt a pontot támogatja és nem ellenzi" - mintha ilyesfajta közvélemény egyáltalában nem is létezhetne. Vagy sajátságos hergeléses átvetítéssel odafordult a képviselőkhöz, és azt mondta: "Kérem a képviselő urakat, ne becsüljék le a pedagógusok szakmai kompetenciáját" - tette ezt egy olyan törvény nevében, amelynek a legfőbb feladata vagy jellemzője sokak szerint pontosan ez; ki is tört a túloldalon a dühös közbekiabálás.

"A nemzeti alaptantervet féltő, óvó ellenzéki politikusokat szeretném megnyugtatni..." - érezzük benne a gúnyt és az iróniát, elvitatja ugyanis azt, hogy valaki, aki félti és óvja a nemzeti alaptantervet, azt valóságosan is félti és óvja, nem pedig csak a látszat szerint. Sőt inszinuál is egy kicsit, amikor azt mondja, hogy "A politikusok számára, az intézményi szintű önállóságot óvó-védő ellenzéki politikusok számára javaslom a törvényjavaslat részletesebb áttanulmányozását" - mint hogyha az ellenkezésnek az lenne az oka, hogy az ellenoldalon ülők nem tanulmányozták volna elég részletességgel a törvényjavaslatot. Ebben a modorban nem a szellemi fölény hatalma, hanem a hatalom fölényérzete nyilvánul meg, amely azt gondolja, hogy ellenvéleményt csak a tájékozatlanság, az ostobaság vagy az elfogultság alapján lehet megfogalmazni - miközben annak a tökéletesség járna ki.

Már idézték azt a kijelentését is, amely szerint: "Egy miniszternek nem az a felelőssége, hogy száz százalékig az ideái egy törvényben megvalósuljanak, még akkor is, ha számára ez a törekvése egy részének feladását jelenti egy megállapodás érdekében. Én így tekintek erre a törvénytervezetre, azzal együtt, hogy egy sor olyan kérdés van, amelyben nem ismerhetek kompromisszumot." - mondta. Ez a teremtő, a konstituáló tekintet: én így nézek rá, következésképpen ennek az a jellemzője, hogy ilyen is. És azt is mondta, hogy: "Amikor kiadtam kollégáimnak a törvénymódosításra vonatkozó feladatot - egyes szám első személyben -, attól is óvtam őket, hogy ne akarja ki-ki bebizonyítani, hogy a magyar nyelv szabályainak adott esetben jobban megfelelő megfogalmazást alkalmaz, mint az előző kormány törvényjavaslata" - akkor ebből világosan látszott az is, hogy egy picit mintha szerénytelen lenne, másfelől pedig egyszerre diffamál és el is térít. És ezt megismételte másodszor, sőt harmadszor is: "Mik azok a célok, amelyeket én megfogalmaztam?" Ebben az összefüggésben egészen furcsa egy, az ő táborába tartozó tanácsadó pedagógusnak az a fajta vádja a NAT megfogalmazóival kapcsolatban, hogy azok négy-öten alkották meg ezt az egész tervezetet, itt meg az egész ellentervezet egy egyszerű miniszteri parancskiadás gesztusával veszi kezdetét.

Ez az egész beszéd egy párbeszédre indító beszéd volt, én meg folyamatosan azt éreztem, hogy ez lép a rigónak: van-e annak értelme vagy nincs, hogy belemenjünk ebbe a párbeszédnek álcázott vagy a párbeszéd igényével megfogalmazott és a diskurzuskeltés látszatát keltő beszédbe? Én azt gondolom, hogy az ilyenfajta megközelítéssel szemben igenis van egyfajta belső kötelezettsége az embernek, hogy legalábbis a kesztyűt felvegye, azt kell ugyanis bebizonyítani, hogy átlát ezen a fajta megnyilatkozáson. És ha egyszer már hivatkoztam ezt, nem vagyok rest másodszor sem, és nem gondolom, hogy szerénytelen lennék, hogy: "A közdolgokban hallgatni, hol káros vélemény vagy tett nyilatkozik, hű polgárnak nem szabad."

De én személyesen is szerettem volna a miniszter úrral lefolytatni egy ilyenfajta polémiát, mert a törvényjavaslat megjelenésével egy időben olvastam egy interjúját. Abban az interjújában azt mondta, hogy: "mint irodalomtanár, a gondolati nyitottságra, a mások személyiségébe való belehelyezkedésre törekvés igénye jellemez engem egész életemben", és én szerettem volna kipróbálni, hogy beleéli-e a miniszter úr magát az én gondolatrendszerembe, vagy legalábbis törekszik-e beleélni magát abba. Annál is inkább, mert én a miniszter urat nagyon okos embernek tartom, és ha erről semmi más nem is győzött volna meg, a miniszteri expozéjának egy mondata, amelyben a magyarországi demográfiai problémákra tér ki és azt fogalmazza meg, hogy a modernizált és indusztrializált társadalmaknak a problémája ez, ezáltal tulajdonképpen elhatárolja magát mindattól az ostobaságtól, ami ebben a tárgykörben olyan sokszor a Házban is elhangzott - ez nekem önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy kedvvel vitatkozzam a miniszter úrral, ha erre nekem alkalmat ad.

Ezek után kitérnék az előterjesztő önjellemzésére és a javaslat oktatásfilozófiai hátterére. Azt mondja a javaslat, hogy: "A kormányprogramban foglaltaknak megfelelően felül szeretnénk vizsgálni a tartalmi szabályozásra vonatkozó rendelkezéseket, stabilizálni a hagyományos iskolaszerkezetet, megteremteni a minőségbiztosítást és erősíteni a neveléssel kapcsolatos tevékenységet." Ezt a miniszter úr is megismétli az expozéjában egy sajátos fogalmazásban, azt mondja: "Minőségi paramétereket kell megfogalmazni és bevinni a rendszerbe" - erre az idézetre később még visszatérek, mert más összefüggésben is felmerül. Felhívom a figyelmet a rendszerbe való bevitelre, ami kívülről megy be a rendszerbe, amely gondolat nem egészen ismeretlen számunkra.

A beterjesztés indoka egy hipotetikus indok: a kormányprogram, egy közoktatási állapot realizálása a jog eszközével és érvényesítése természetesen az Oktatási Minisztérium pedagógiai ethoszának, a közérdekűség, a közakaratúság és a többség által akart közjó elvének. Meg is jelöli a legitimációs forrásokat is; az expozé azt mondja, hogy a választási többség a legitimációs forrás, és a statisztikai többség a megkérdezett pedagógusok többsége. Én csak elgondolkozom, hogy lehet-e a többségi elv egyféle értékrend tervszerű kivitelezésének az alapja, és ha bizonyos fenntartásokkal elfogadom ezt a kormányzásra nézve, a közoktatásra nézve ezt, azt gondolom, nem lehet elfogadni, azért, mert a közoktatás, mint ahogy az előterjesztés is mondja, egy speciális alrendszer, amelyben az egész társadalom érdekelt, ráadásul egy szolgáltató rendszer, ezért a többség akaratáról úgy beszélni, mint a tanárok többségének akaratáról, azt gondolom, nem egészen szerencsés.

Én azt veszem ki ebből, hogy ez a fajta megközelítés és a statisztikai hivatkozások igazában egy dolgot akarnak elfedni: azt a hatalmi vagy politikai akaratot és annak az indítékait, ami egyébként a törvényjavaslat megfogalmazásának a fő motívuma. Előzetesen úgy summáznám ezt - és megpróbálok erre majd bizonyítékokat is felvonultatni -, hogy a koncepció egy hierarchikus rendnek a mítoszán alapul, amelyet törvényekkel és szabályokkal lehet elérni, a rend kellékei a parancsok és az őket kiadó elit, valamint a nagy számú ellenőrző apparátus.

(21.00)

Ezt egyfelől - hogy én is minősítsek - tipikusan poroszos gondolkodási módnak tartom, egy központi vezérlésű oktatáspolitika olyan jellegzetességeit hordozza, amely a kora Kádár-rendszer közoktatás-politikájának is megfelel, és megfelel természetesen a miniszter úr kissé poroszos kedélytelenségének és rigiden pedáns racionalizmusának. Erre egyetlen illusztratív példát szeretnék felhozni, ugyancsak az ő szavait idézvén, azt kérdezi: "alkalmas-e a helyi intézményi-önkormányzati mérlegelés, vagy ezeket a paramétereket ebbe a rendszerbe bevinni központilag kell, központilag kell megfogalmazni akár a kerettantervek, akár a minőségbiztosítás intézményein keresztül azokat a minőségi szempontokat, amelyektől..." és a többi. A "központ" mítosza is megjelenik ebben, az a központ, amely kívülről megfogalmaz, és amely még be is viszi, aztán majd persze forradalmasítja is a tömegeket.

Ez számomra azért érdekes, mert a miniszter úr egy nagyon rokonszenves nyilatkozatában azt mondja az ő korábbi múltjára visszanézve, hogy elementáris élménye volt, amikor megélte, hogy egy mozgalmi közösség magából is létre tud jönni úgy, hogy nincs mögötte, fölötte hivatalos gyámkodás, azt az addig kiszolgáltatott emberek és a tanárok teremtik meg.

Ezekután az iskolarendszer problémájáról szólnék. Idézni szeretnék egy 1991-ben megjelent szövegből, a szövegnek a szerzője ma is a miniszter úr tanácsadója, és a napokban, áprilisban jelent meg ugyancsak egy írása a magyar sajtóban. Azt mondta 1991-ben: "A tömegek egységes képzését kilátásba helyező nyolcosztályos általános iskolák és a rájuk épülő négy évfolyamos középiskolák alkotják azt a 8+4-es alapszerkezetet, amely négy évtizeden keresztül érinthetetlennek bizonyult. Vajon nem volna-e itt az ideje annak, hogy az iskolaszerkezet tabuját is megdöntsük? Marad tehát az ágáló szak- és nem szakemberek köre, ők továbbra is az általános iskola szentsége mellett törnek lándzsát, mondván, hogy csak ez lehet a társadalmi esélyegyenlőség oktatáspolitikai garanciája." (Domokos László: Elnök Úr! Ez nem a törvényről szól! - Horn Gábor: Ne tessék már beleszólni! Hagyjuk beszélni! - Dr. Pálinkás József: Te beszélsz, Gábor? - Horn Gábor: Általános vita van!)

ELNÖK: Képviselőtársak! Monológot ne folytassunk, már olyan kevesen vagyunk! Tessék, képviselő úr, folytassa, és lehetőleg a témára koncentráljon!

DR. KISS GÁBOR (MSZP): "A nyolcosztályos gimnázium nem rejtegeti képmutató módon elit jellegét, ám ellenáll bárminemű előjogokra való hivatkozásnak, tudniillik csak a tényleges tehetséget mutatók képzését vállalja." Ma ugyanez a szerző azt mondja: "A parlamenti erőfölény birtokában a politika mintegy megerőszakolta a szakmai éveket, talán néhány száz eltökélt emberen kívül, akik valamilyen oknál fogva az akkori oktatáspolitika lekötelezettjeivé váltak, senki sem hitt komolyan benne. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a választásokon később győztes párt a hatalomra jutását követően hozzálát elképzeléseinek valóra váltásához." Amíg egy felől azt mondja egy korábbi kormányzati időszakra vonatkozóan, hogy a parlamenti erőfölény birtokában hoztak egy törvényt, azt négy évvel később egy más összefüggésben erénynek tartja vagy tekinti.

A miniszter úr szintén kitér erre a problémára az expozéjában, és ez egy nagyon érdekes és figyelemre méltó mondat. Amikor a miniszter indokolja az új elképzeléseknek a bevezetését, azt mondja, hogy "a közoktatási rendszerünktől nemcsak azt kell elvárnunk, hogy gyermekeinket megfelelő képességekkel ruházza fel, hanem azt is, hogy mint a tudás újraelosztásának intézményrendszere, amely megszabja, hogy kik, hányan és milyen módon, milyen nehézségek árán juthatnak hozzá versenyképes tudáshoz, és kik azok, akik meg kell hogy elégedjenek közepes vagy rosszabb minőségű tudással, tehát ennek a rendszernek nemcsak ezekre a nagyon egyszerű kérdésekre kell megfelelnie, hanem egy társadalompolitikai kérdésre is: növeli-e a lent lévők periferikus helyzetébe sodródók felemelkedési lehetőségeit vagy éppen csökkenti." Én pedig azt gondolom, hogy ha a miniszter egyik mondatában azt mondja, hogy ez egy alapkérdés, hogy vannak olyanok, akik meg kell hogy elégedjenek a közepes vagy rosszabb minőségű tudással, ez a par excellence társadalmi kérdés, és ehhez képest nem tudom, hogy mi egy másik társadalmi kérdés.

Ez a gondolatmenet engem szintén emlékeztet egy korábbira, amelyet így lehetne az idézetek alapján jellemezni: "Lehetetlen, hogy a polgári társadalomban mindenki egyforma szinten álljon, minden erőlködés hasztalan a természettel szemben, mivel valóban a természet iktatta az emberek közé az éppoly sokrétű és mélyreható különbségeket. A szegények legyenek tevékenyek és szerények, a méltányosságot a haszon elébe helyezve, és mindeneknél többre becsülve a kötelesség hitvallását."

Úgy vélem, és mindvégig szorosan azt gondolom - a törvényjavaslat és az előterjesztés filozófiájáról beszélek -, hogy a sajnálkozás, a rendies, a meglévő előnyöket és hátrányokat továbbörökítő struktúra miatt igazából két célt szolgál: iskolai problémává változtasson egy társadalmi problémát az iskola mindenhatóságának jegyében, másfelől pedig elfedje, hogy a tervezett módosítás nem korrigál, hanem tudomásul vesz.

Ugyancsak a törvényjavaslat méltatásaként jelent meg az előbb említett tanácsadó tollából az a gondolat, hogy "ez azoknak a gyerekeknek nyújt szellemi műhelyt, akik legkorábban érnek meg komoly intellektuális munkára, akiken már 10-11 éves korukra megmutatkoznak a tehetség jelei, akik szívesen vállalják a szellem emberévé válás örökösen nehéz feladatát". Azt gondolom, hogy a tehetségről is ebben az összefüggésben elmélyültebben kellene beszélni, és a tehetség szociokulturális meghatározottságáról, ami szintén nem új keletű probléma, és amiről már a harmincas években megírta Imre Sándor azt, hogy általában igen sok esetben áll a szülők újában számos akadály, és ez mindenekelőtt a szociális hátrányokra vonatkozó akadályoknak az egész rendszere.

A második probléma, amiről a javaslattal kapcsolatban beszélni szeretnék, az eszményi rend problémája vagy a rend eszménye, ami megjelenik ebben. Ismét egyfajta gondolatívre szeretném a figyelmet felhívni. A tanári karok kezdik megelégelni a tantervi végrehajtó értelmiségihez méltatlan szerepét, ki-kitörnek a központosított oktatási rendszer skatulyáiból, új iskolatípusokat és programokat, új tankönyveket és új szellemet teremtenek. Az újfajta iskolaszerkezet nyújtotta tantervi szabadságot élvező tanárok szerint semmi baj nincs, ők álmodták meg, ők dolgozták ki az elképzeléseket. Maradt tehát az ágáló szak- és nem szakemberek köre, akik félnek attól is, hogy a szellemi elit képzésére speciális iskolák jöjjenek létre. Ezt volt az 1991-es megközelítés. Hogyan hangzik ez ma? "A kerettantervek pedig felettébb hasznosak és szükségesek, mert a helyi tantervek szabadságukkal rosszul élve megcsonkították az emberformálás szempontjából jelentős műveltségterületeket; mert a pedagógusok 80 százaléka igényli megalkotásukat; mert a NAT laza szabályozó eszközei nem voltak képesek jó minőségű helyi tanterveket kikényszeríteni, és mert káosz van."

Ennek ellensúlyozásaképpen kell egy minőségelvű politika egy háttérintézmény segítségével, amely megnyugtató válasz lehet a magyar közoktatás kettészakadására. Ha egy intézmény életre hívása lehet megnyugtató válasz a közoktatás kettészakadására, akkor igen egyszerű a megoldandó probléma - én pedig azt gondolom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ez a bizonyos intézmény mint alacsonyabban kvalifikált munkát regisztrálja majd a hátrányt, és a szegények hátrányai egyben azok bűnei is lesznek.

Bocsássanak meg, ha a kerettantervvel kapcsolatban nekem is eszembe jut a pedagógusi múltam, amikor is azt hangsúlyozta nekem az egyszerű szakfelügyelő, hogy a tanterv törvény, és ebből a szempontból lehetett megközelíteni mindazt a tevékenységformát, amelynek a szakfelügyelő az órán esetleg tanúja lehetett. Ezért felrótta nekem azt, hogy tanítom Ady istenes verseit, holott igazában csak az antiklerikalizmusát kellett volna érzékeltetnem. (Horn Gábor: Most fordítva lesz!) Az istenes verseit nem volt szabad akkor tanítani - most esetleg fordítva van. Mikor azt mondtam, hogy "Mikor elhagytak,/ Mikor a lelkem roskadozva vittem,/ Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten", akkor helyette azt kellett volna tanítanom, hogy "Én véreim búsak, szegények,/ tudom én azt, hogy kell az oltár, kell az ének, kell a hit,/ de ne higgyetek soha a papok istenének!" De nemcsak ilyen direkten, ideologikus módon szóltak bele az ember tevékenységébe, hanem ha Csokonainál arra próbált valaki utalni, hogy "A lenge hold halkan világosítja a szőke bikkfák oldalát", és hogy ez valamiféle impresszionisztikus előkép, akkor azt mondta, hogy az üres formalizmusban elveszett a tanító pedagógus.

(21.10)

Még a hozzáadott értékkel kapcsolatban is eszembe jut az egyszeri oktatásirányítási szakember, aki meg akarta teremteni a kartotékolt minőségi mérés lehetőségeit, és nem is volt egy tehetségtelen ember, és amikor beszámoltam neki arról, hogy milyen körülmények között tanítanak az én körzetemben bizonyos fajta iskolákban, akkor azt mondta, hogy ilyen iskola feltehetőleg nem létezik.

Amikor a miniszter úr egy nyilatkozatában arról beszél, hogy tíz évvel ezelőtt irigykedve nézte a londoni Times-nak azt a címoldalát, amelyen őfelsége tanfelügyelője minősítette az egyetemeket, eszembe jutott az, hogy vajon lehetséges-e, hogy a minősítés ilyen egyszerű dolog legyen.

Még néhány mondatot a nevelő iskoláról. Emlékszem arra az időre is - és lehet, hogy ezt is bűnömül fogják felróni, mint azt, hogy én nem látszom túlságosan közel menni az előterjesztéshez -, amikor az 1960-as évek elején először jelentek meg azok a direktívák, amelyek a hivatalos szövegekben az oktatás és nevelés sorrendjét megfordították, és nevelésről és oktatásról kezdtek beszélni. Ez az az időszak volt, amikor nyílt represszió helyett a nevelés kapott kitüntetett szerepet úgy mint tudatformálás, és amikor az iskolai munkától, főként az oktatástól különválasztott felfogása jelent meg a nevelésnek, és ilyen értelemben a nevelés mint verbalizmus, mint prédikáció, és mint direkt ideológiai tartalmú ráhatás jelent meg, és megjelent ezzel együtt a nevelés hipertrófiája is, még egyszer mondom, mint a társadalmi megváltás eszköze.

Azt mondhatják, hogy ez a visszarévedés semmiképpen sem indokolt. Igen ám, de a vitában, az egyik vezérszónoklatban hallottam, hogy az egyházi iskolák államosítása következtében felbomlott az oktatás-nevelés egysége. Azt gondolom, hogy ez az állítás ténybelileg sem igaz, mert nem az egység bomlott fel, hanem megváltozott a nevelés ideológiai tartalma. Másrészt ez a megközelítés szerintem előítéletes, mert a nevelést azonosítja az egyházi, illetőleg vallási szellemű neveléssel. Márpedig nekem annak idején a református gimnáziumban is azt tanították, hogy a felvilágosodás korszakában, amikor az elvilágiasodás folyamata jellemzővé vált, akkor tulajdonképpen az ember erkölcsiségének egyfajta nem vallási legitimációja nyert igazában teret. És amikor Madáchtól a memoriterben azt is megtanították nekünk, hogy "nagy kényelem a megnyugvás hitünkben, nemes, de terhes önlábunkra állni", akkor tulajdonképpen nem történt semmi egyéb, mint az, hogy azt ismertük el, hogy tisztességes, erkölcsös embernek lenni nemcsak a vallási alapú nevelés következtében vagy annak segítségével lehetséges.

A világnézeti semlegesség, értéksemleges oktatás képtelen jelszó - mondta ugyanaz a felszólaló -, meg kell változtatni, mert ellentmond a kormányprogramnak. Szerettem volna megkérdezni a miniszter urat, hogy osztja-e ezt az álláspontot.

Olyan időket élünk, amikor legalább az iskolát lenne illő megmenteni a piaci abszurdoktól, és ha másutt nem, itt kellene elejét venni, hogy ne az egyéletű embert idomítsák lépten-nyomon az iskola és a kerettanterv formájára, hanem fordítva. Lassacskán ismét nem tettünk egy lépést sem, hogy ne akarna boldog-boldogtalan a szemléletünk formálásához hozzáfogni, mindenki újranevelni óhajt, netán szemléletet váltani siet, és legtöbbje persze valamiféle szent cél víziójától vezérelve. A differenciális tanításelmélet szerint a célmániákus pedagógia erőltetéséből az égvilágon semmi jó nem sülhet ki. Egyrészt hogyan szerezzünk tudomást a megvalósulásáról, másrészt minél részletesebb ellenőrzési pontokkal bástyázzuk körül a célt, annál inkább racionalizáljuk, és engedünk egyre kevesebb alkalmat a személyes megismerés kipróbálására.

Az élet célját - ha ugyan még igényt tartunk ilyesféle fogalmakra - végül is mindenkinek magának kell megtalálnia. A törvénytervezet éppen ebben akadályozza a pedagógusokat és az iskolát; minél erősebb ugyanis a központi nyomás, a nevelés központosítása, a tanítási-tanulási folyamatok kerettantervekben való rögzítése, az iskolaszerkezethez való rögzítése, a döntési szituációkat annál inkább a kollektív együttélés etikai szintjére emeli, ahol az értéket legfeljebb elsajátítani lehet és kell.

A központi érték- és tudáselosztás veszélyére a tudományfilozófia már régen rámutatott. Karl Popper például, aki azt a nem csak tanárokat, diákokat és oktatáskutatókat lázba hozó kérdést tette fel magának, hogy miképpen növekszik a tudásunk - válaszképlete egyszerű: a tudás a problémákból indul és a problémákban végződik, ha egyáltalán végződik valahol.

Tisztában vagyok azzal, hogy amit elmondtam, milyen belső ellenkezést vált ki azokból, akik ezzel a gondolatmenettel nem értenek egyet - ellenkezést és indulatot is. És ezt mindenekelőtt abban vélik felfedezni, mintha nem lenne semmi összefüggés az én beszédem mint az általános vitának egy véleménye és az előterjesztett törvényjavaslat között. Azt gondolom, hogy az ellenkezés még erőteljesebb lesz, ha megpróbálom összegezni, hogy mit tartok a közoktatásról szóló törvényjavaslat társadalomfilozófiai hátterének.

Én igenis úgy látom - és megkövetek mindenkit, aki ezzel nem tud egyetérteni, de azt is kérem, hogy türelmesen viseljék el, hogy ezt én így látom -, hogy a polgári kormány hatalomra jutása úgy jelenik meg ennek a mögöttes tartalmaként mint a közérdek hatalomra jutása, mint minden olyan probléma megoldásának elvi és gyakorlati lehetősége, amely a társadalmat feszíti. Ezért tevékenységével a közboldogság megvalósításának történeti küldetését teljesíti a kormány, ez hatalmának és hatalma kizárólagosságának az alapja. A felismert jövő általi determinált hivatásrendi vállalásának érdemessége kétségtelen, megszólalása kinyilatkoztatás, feladata egyetlen megoldatlanul maradt probléma felszámolása, ez pedig az, hogy az egyént méltóvá tegye a politikai hatalomhoz, a vezetők megnyilatkozásaiban kifejezett társadalmi eszményhez. Ennek eszköze a nevelés és a neveléssel formálható belátás.

Ehhez igazában még egy sajátságos múltat is kreálnak, egy múltat, amely azt akarja mondani, hogy aktuálisan mindig helyesen döntöttek, és ezért ennek a múltnak a változatlanság a differentia specificája, az a változatlanság, amelyet Kövér László úr így fogalmazott meg: "Nem gondolom, hogy én vagy akár a Fidesz megváltoztunk volna az elmúlt tíz évben. Nincsenek cikcakkok, fordulatok, az alapértékek tekintetében teljesen egyértelmű az önazonosságunk." Én pedig arra gondolok, hogy a '92-es kongresszuson az volt a Fidesz alapgondolata, hogy "mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy az egyik oldalon vannak a tiszták, a másik oldalon a gonoszok, az egyik oldalon állnak a hazafiak, a másikon a hazaárulók".

Én azt gondolom, hogy a racionális tekintélynek erről a tiszteletre méltó és szép alapjáról egy tekintélyelvű etikának a mezejére tértek át, amely tekintélyelvű etika tagadja, hogy az ember képes megkülönböztetni a jót és a rosszat. A norma megfogalmazója mindig az individuum felett álló tekintély, az ilyen rendszer nem az értelemben és a tudásban gyökerezik, hanem a vezetettek gyengeségében és függőségében. A tekintély ilyenfajta varázserejének hatására az ember átengedi a döntéshozatalt, amely döntéseket nem kell megkérdőjelezni.

Pokorni miniszter úr mind az expozéjában, mind pedig a korábban adott interjújában és nyilatkozatában magáról úgy beszél, mint akinek a nézetei a korábbiakhoz képest változtak. Szívesen feltettem volna neki azt a kérdést, hogy elemezte-e vagy szembenézett-e egyszer a saját gondolatai megváltozásának a belső természetével. Nagyon sajnálom, hogy ezt a kérdést személy szerint neki nem tehetem fel, és ezért a válaszát sem hallgathatom meg.

Elnézést kérek azért, hogy önök nem tudhattak velem mindenkor egyetérteni, egyébként pedig köszönöm, hogy végighallgattak. (Taps az MSZP padsoraiban.)