Felszólalás adatai

DR. BOGÁR LÁSZLÓ, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Urak! Érdekes módon most elmarad a biztatás, pedig már reménykedtem. (Közbeszólások, zaj, taps.) Köszönöm szépen. Köszönöm, köszönöm. Szeretném, ha majd szóhoz engednek jutni, akkor...

ELNÖK: Csöndet kérnék! Hallgassuk az államtitkár urat! Én nem hallom. Tessék, államtitkár úr!

DR. BOGÁR LÁSZLÓ, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára: Köszönöm szépen, elnök úr. Ha szóhoz engednek jutni, akkor szeretném megnyugtatni önöket, hogy ez ma az utolsó válasz, amit adok, tehát a továbbiakban már nem kell különös erőfeszítésekkel ezt a valóban számomra nagyon megnyugtató és felemelő érzést jelentő biztatást számomra produkálni. (Közbeszólás balról: De kár!)

Meg kell mondanom, tisztelt képviselő úr, bármennyire is próbáltam itt jegyzetelni, nem volt egyetlen olyan mozzanata sem a hozzászólásának, ami legalább egy tucatszor ne hangzott volna el már a Ház falai között. (Közbeszólás balról: Ez a baj! - Zaj, derültség balról.) Bizonyos értelemben véve azt gondolom (Közbeszólások, zaj.), folyamatosan ezekben a kérdésekben valahogy úgy működik a tisztelt Ház, mintha párhuzamosan forgó magnetofonok volnának letéve a Ház mindkét oldalán, amelyek egy végtelenített szalagon játsszák valójában ugyanazokat a vádakat, kölcsönösen egymás felé.

Azt gondolom, ez egy nagyon lélekemelő társasjáték lehet egy darabig, de valószínű, nem a végtelenségig. Éppen ezért nekem inkább most - anélkül, hogy én is ebben a tónusban vagy ebben a szerkezetben, ebben a tematizációs struktúrában, ha szabad így fogalmaznom, válaszolnék az ön napirend előtti felszólalására - engedjék meg, hogy néhány olyan mondatban próbáljam összefoglalni a véleményemet minderről, amely talán konstruktív vagy konstruktívabb irányba mozdíthatja ezt a meglehetősen áldatlan helyzetet.

Azt hiszem, az a tény, hogy az elmúlt tíz év során, és azt hiszem, ez a legelszomorítóbb, egy olyan évtizedben, amikor végre a magyar társadalom valóban reális lehetőséget kapott arra, hogy egy szabad és demokratikus társadalmi berendezkedést építsen fel önmagának, nos, éppen ezen körülmények között a magyar parlament és a politikai pártok presztízse történelmi mélypontra süllyedt... (Bauer Tamás közbeszól.)

(9.00)

Azért hadd tegyem hozzá, mielőtt még Bauer képviselő úr nagyon örvendezne, hogy ez a folyamatos süllyedés gyakorlatilag az első pillanattól tart (Bauer Tamás: Így van!), 1990-től vagy akár talán 1989-től. Azt gondolom, hogy ezen a patkó mindkét oldalán ülőknek illene elgondolkodni. Azt gondolom, hogy mélyebb szerkezeti okai lehetnek ennek a meglehetősen súlyos, és ilyen értelemben mindnyájunk számára nagyon súlyos és még súlyosabb következményekkel járó folyamatoknak.

Azt hiszem tehát, hogy meglehetősen higgadtan és tárgyilagosan, közösen kellene levonni a következtetéseket ebből a bizalomvesztési folyamatból, és lehetőség szerint tartózkodni attól - mert azt gondolom, hogy a bizalomvesztés jelentős mértékben ennek is köszönhető -, hogy teljesen függetlenül attól, hogy milyen mértékben megalapozottak ezek a vádak, de rutinszerűen és mechanikusan ismételgetve vágjuk kölcsönösen egymás fejéhez az ország nyilvánossága előtt ezeket a vádakat.

Azt hiszem, hogy ebből a zsákutcából valamilyen értelemben közösen kellene kijönnünk, hiszen észre kell vennünk, hogy a szó szoros értelmében öngyilkos akciót folytatunk akkor, ha csak ezeket a köröket, ezeket a jelek szerint hibás köröket tudjuk ismételni. (Mozgás, zaj.)

Én azt gondolom, hogy a legcélszerűbb talán az az eljárás volna - és én azt biztatónak tartom, hogy képviselő úr is tett erre való utalást -, hogy mi lenne akkor, ha mindnyájan elkezdenénk hinni a magyar demokrácia egész intézményrendszerében, a politikától független intézményekben, a bíróságban, az ügyészségben és abban, hogy törvénytisztelő állampolgárként gyanúinkat először ezekkel a szervezetekkel osztanánk meg, és természetesen az ő tevékenységükre bíznánk azt, hogy mi is lesz a következménye mindezeknek a folyamatoknak. És csak akkor, és kizárólag akkor jelenhessen meg e Ház falai között bármiféle utalás ezekre a folyamatokra, ha ezek a szervezetek már egyértelmű jeleit látják ennek, és el is indították ezeket a hivatalos vizsgálódásokat. Ez természetesen csak egy szerény ajánlás mindnyájunkra nézvést, de azt gondolom, hogy amennyiben legalábbis hasonló irányba indulnánk el, ez talán lehetőséget adna arra, hogy a következő évtizedet ne ezzel a súlyos örökséggel folytassa a második évtizedébe belépő magyar demokrácia.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)