Felszólalás adatai

KUKORELLY ENDRE (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hogy stratégiai ágazat-e a sport, ahogy azt elnök úr is, államtitkár úr is megjegyezte volt, stratégia ide, taktika oda, lássuk be, senki nem sportol e hazában; 9 százalék sportol - az semmi. Profik csinálják, gladiátorok űzik pénzért, megélhetésből, saját egészségük totális kockáztatásával, föláldozásával, a nép meg ül a tévé előtt, sör plusz csipsz. Már ki se megy a meccsre. Aki kimegy, verekszik, vagy azzal foglalkozik, hogyan ússza meg a verekedést. Pár ezer profi, pár ezer fitneszes kigyúrt, pár ezer hétvégi focista, pár ezer lelkes bicikliző, néhány száz meggyőződéses uszodába járó és milliónyi tunya meg kizsigerelt, agyonhajszolt magyar, alig túlzok, így állunk, ne szépítsük. Sokakban egyszerűen föl sem merül, hogy úgymond sportoljon.

Az úgymond sportolókban sem, ők dolgoznak. Ha pedig kiöregednek - de Úristen, miből lehet így kiöregedni? -, és abbahagyják - de miért hagyják abba? -, az nagyjából, ahogy látom, tapasztalom, sokszor maga a katasztrófa. Testi-lelki szétzuhanás, leépülés - tényleg igazi, őszinte tisztelet a kivételeknek. Mindez miért is? Miféle szép, előnyös, lelket emelő van ebben? Ki nem látott még húszas éveiben járó, ép ízülettel nem bíró tornásznőt és leépült futballzsenit? Ez vajon fölemelő? Hazafias? Nagyságunk és dicsőségünk turbómotorja? Az, hogy egyszerűen fogalmazzak, jó, hogy szülők hiúságból, saját életük sikertelenségét ellensúlyozandó, beleállítják, sokszor kényszerítik gyereküket valami olyasmibe, amihez nemcsak hogy nem lehet kedvük, de ne is legyen kedvük?! Hogy az élsport és olimpiai-arany-mánia, néhány tucat kivételtől eltekintve, legjobb esetben is csalódottakat, magukat másodvonalúnak elkönyvelő férfiakat és nőket állít elő, nem beszélve az igazi, felfoghatatlan és földolgozhatatlan tragédiák soráról? Hogy önként vállaltan túlhajszolt, végletekig kizsigerelt szerencsétlen fiatalemberek meghalnak a pályán? Vagy olimpiai felkészülés alatt?

Elviselhető az, hogy az edzők az él bűvöletében és az eredménycentrikusság jegyében a nem kiugróan talentumosokat egyszerűen elhajtják, elijesztik őket, végképp elvéve a kedvüket a sporttól? Hogy sokszor elképesztő módon terrorizálják, egzecíroztatják a kicsiket, káromkodnak és üvöltöznek velük, aztán bírja, aki bírja, hulljon a férgese? Ez volna a sport? Az él? Nulla öröm, csupa kín, mindez a végére beígért, belengetett dicső aranyéremért? Olimpiai arany persze, és semmi ezüst meg bronz, efféle jelentéktelenségek, meg hogy a részvétel a fontos s a többi. Hogy úgynevezett felelős tényezők addig-addig működtetik ezt a fajta visszacsatolást, például itt most mi is, hogy a magyarok már-már igazán a mohácsi vésszel érzik ekvivalensnek az 1954-es berni futball-vb döntőjét?

Ahogy a BŰlga énekli: "a vb-döntőt bukta a kéziválogatott, a végén nevetséges ezüstérmet kapott", valamint "nálunk ez ortodox, itt mások kudarcából mindig meríteni fogsz". Bárki komolyan gondolhatja, hogyha egy derék agyaggalamblövő vagy akár egy kajakos aranyat nyer, bárki e földön másképp fog hazánkra pillantani? Az olimpiai arany után való hajsza egyszerű téboly. Vagyis bonyolult téboly, a mindenkori államrezon igyekszik mások olykor tényleg heroikus teljesítményét és népszerűségét fölhasználni, sikereit kihasználni egyéb területek, elsősorban saját működését, saját sikertelenségét kompenzálandó. Ráadásul igen veszélyesen, mert hatásosan, a magyar dicsőségre hivatkozva a legrosszabbat, nagy össznemzeti frusztrációnkra alapozó beidegződést működtetve a propagandában. Ez a nulla-önbizalom-játék ráadásul velejéig cinikus, nem nehéz belátni, mennyire reménytelenül kompenzáljuk történelmünket sporttörténelmünkkel.

Csak és kizárólag minket izgat ezen a világon, hogy 4, 8 vagy 16 aranyat nyerünk. Az atléta igen, ám a magyarok vonzóbbak, jobbak, szebbek, aranyosabbak lesznek valamiféle sportsiker által? Cinizmus nélkül állítható-e, hogy mivel Bj rn D hlie norvég sífutó vagy Birgit Fischer német kajakozó 8 aranyat és 4 ezüstöt sífutott-lapátolt össze, bárki e földi téreken másképpen tekint Norvégiára vagy Németországra?

(1.40)

Aki tud Ray Ewryről, az 1900-ban Párizsban, 1904-ben Saint Louisban és 1908-ban Londonban összesen nyolc aranyat szerzett helyből magas- és távolugróról, annak vajon az Egyesült Államok jut-e eszébe, vagy az, hogy a fiatalember gyermekkorát tolószékben töltötte paralízisesként, és a sportolással lett úrrá a betegségén?

1996-ban Berlinben tartózkodva szorgalmasan néztem az olimpiai közvetítést Atlantából. Soha egyetlen magyar versenyzőt nem mutattak. Véletlenül sem. Az "Ungarn" szó el nem hangzott a német televízióban, pedig... Soroljam az itt ülőknek az aranyérmeseket? Czene Attila 200 méter vegyes úszás, Kolonics György és Horváth Csaba kenu kettes 500 méter, Egerszegi Krisztina 200 hát, Kiss Balázs kalapácsvetés, Kovács István ökölvívás, Kőbán Rita kajak egyes 500 méter, Rózsa Norbert 200 mell. Emlékszünk talán. De már hogy Csollány Szilveszter ezüstérmes lett? Hanzély Ákos öttusában és Ináncsy Rita hétpróbában 6. helyezett?

"Proletár, folytatnám, de unnád", hogy József Attilával szóljak. Nálam nemigen szereti senki jobban a sportot. A sportszerűt. Az én korosztályomban minden kisfiú focizott, annyira fociztunk, hogy a foci miatt még arról is megfeledkeztünk, hogy utánanézzünk annak, mit is csinálnak közben a lányok. A sport tökéletes nevelő. Összeállít testet, lelket, szellemet, a csapatsport ráadásul játszva szocializál, megtanít rá, mi a közösség, miként illeszkedhetsz be és tűnhetsz ki, hogyan működik a hierarchia, hogyan lehetséges mozogni benne, hogyan viselhető el a kudarc, és főként: miként viselhető el a győzelem. Korrektségre szorít, beláttatja veled, hogy csak a fair play adja meg azt az örömöt, ami miatt megéri. Megéri élni. A Lehet Más a Politika a sport mellett van.

A sport a boldogság egyik forrása, mindenki űzi, aki él, akinek mozog valamije. Ver a szíve. Minden támogatást a tömeg-, amatőr és szabadidősportnak! Utánpótlás igen, a profizmus pedig legyen alapvetően a piac dolga. Dicséretes, hogy a profisport-szakmában dolgozók bivalyerős lobbija végzi a dolgát, de gondoljuk végig, mivel jár, ha a döntéshozók az élsport vitathatatlan népszerűsége miatt a - kinek hogy tetszik - tömeg-, szabadidő- vagy amatőr sport lehetőségeit csökkentik.

Tisztelt Ház! A Lehet Más a Politika természetesen nem szüntetné meg az olimpiai sportágak, az olimpiai szereplésre felkészülők támogatását. Csupán az arányokra kívánja a figyelmet fölhívni, valamint arra, vajon mennyi az esélye a nem olimpiai, nem profi sportolóknak, ha a döntés a MOB kezében van. Az LMP úgy látja, az eszközök MOB alá rendelése óhatatlanul azt a nagyelbeszélést ismétli, sulykolja azoknak, akiknek a sport egyáltalában a horizontjában van még, hogy nézd, izgulj, vigadj és/vagy búsongj ahelyett, hogy kimennél a pályára focizni a haverokkal.

Köszönöm. (Taps.)