Felszólalás adatai

Tulajdonképpen két hullámban érte megaláztatás és kínszenvedés a magyarországi német ajkú állampolgárokat, polgártársainkat. Először 1944. december végén, amikor a szovjet megszállók málenkij robotra vitték el őket magyar és más nemzetiségű vagy etnikumú polgártársainkkal együtt, majd ezt követően a Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. szeptember 20-án meghozott határozatának a végrehajtásaként 1946. január 19-én elkezdték kitelepíteni, elszállítani Magyarországról német ajkú polgártársainkat. Budaörsről indult az első vonat.

Ez a határozat, amelyet említettem, a tavalyi 88/2012-es, ennek az eseménysorozatnak kíván emléket állítani, és természetesen hangsúlyozottan és kifejezetten szándékozta ez a határozat visszautasítani a kollektív bűnösség igazságtalan vádjait, amelyek a Magyarországon élő német közösséget érték. De itt hozzá kell tennem azért a teljesség kedvéért, tisztelt képviselőtársaim, hogy ebben az időben a magyarságot is ugyanilyen atrocitás, ugyanilyen igaztalan kollektív bűnök alapján érte sérelem a Felvidéken, ami akkor Csehszlovákiához tartozott, a Beneš-dekrétumok alapján, és szomorúan kell megállapítani, de nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy ezek a Beneš-dekrétumok viszont még ma is érvényben vannak, szemben például Csehországgal. Csehszlovákia kettévált, Csehország megkövette a Csehországból kitelepített németeket és azoknak a hozzátartozóit, Szlovákia ezt nem tette meg, továbbra is adós. Ugyanakkor mi többszörösen, immár az elmúlt 20-23 évben többször kértünk bocsánatot, igyekeztünk valamiféle kárpótlást adni olyan bűnökért, amelyek egyébként - és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, tisztelt képviselőtársaim - Magyarországon az elmúlt évszázadokban, a legújabb korban, de különösen a XX. században csak akkor értek embereket, embercsoportokat, emberi közösséget, ilyen jellegű vagy ennél súlyosabb bántódások, amikor idegen megszállás alatt volt Magyarország. Ezt nagyon szeretném nyomatékosan aláhúzni, hogy legyen ez náci vagy legyen ez szovjet kommunista megszállás, ekkor történtek ezek a szörnyű bűnök, és ezekért a szörnyű bűnökért most mi, utódok elnézést kérünk, bocsánatot kérünk azok helyett, akik ezt elkövették. De azért szeretném továbbvinni ezt a gondolatot, hogy noha idegen megszállás alatt történt, ez nem mentség azoknak a személyeknek vagy azoknak az intézményeknek, amelyek ezeket a szörnyűségeket végrehajtották, tehát semmiféle mentességet ez nem ad nekik, mi őket elítéljük, és most helyettük kell hogy ismételten bocsánatot kérjünk, jelen esetben a magyarországi németséggel kapcsolatban.

Ez az emléknap, amelyet, ismétlem, a tavalyi országgyűlési határozat határozott meg, azt a célt is kitűzte természetesen, hogy ilyen esemény soha többet ne forduljon elő, tehát erre nyomatékosan felhívja a figyelmet, és azt célozza, azt szeretné, hogy a jövőben semmilyen nemzeti, faji vagy etnikai, vallási megkülönböztetés ne legyen, és harmonikusan éljünk a jövőben, mindenféle probléma nélkül ebben a térségben, Magyarországon és a Kárpát-medencében.

Most arra kell kitérnem, hogy miért hoztunk újra határozatot. Ennek az az egyszerű oka, hogy a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata felhívta a figyelmünket arra, hogy egy kis történelmi összemosás történt az elhurcolás és az elűzés vonatkozásában. Ugyanis ők úgy tartják számon - és ezt nekünk tiszteletben kell tartani -, hogy az 1944 decemberében elkezdődött málenkij robot következtében szenvedéseknek kitett német ajkú magyar állampolgárok Szovjetunióba való elhurcolását elhurcolásnak minősíti a német szóhasználat, szemben az 1946. január 19-én elkezdődött kitelepítésekkel, amit pedig elűzetésnek neveznek. Mi ezt tiszteletben tartjuk, és ezért két képviselőtársammal benyújtottuk ezt az új, tartalmában, lényegében azonos, de ilyen különbséget tevő határozati javaslatot, amely mindkét eseményre a január 19-ei napon kíván emlékezni, és kérem tisztelettel a képviselőtársaimtól, hogy ezt támogassák és fogadják el.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)