Felszólalás adatai

Megnyitom a részletes vita második szakaszát az előbb ismertetett ajánlási pontokra. Megkérdezem, hogy kíván-e valaki felszólalni. (Nincs jelentkező.) E vitaszakaszhoz felszólaló nem jelentkezett, így a vita egészét lezárom.

Megkérdezem Cséfalvay Zoltán államtitkár urat, hogy kíván-e válaszolni az elhangzott kérdésre. (Dr. Cséfalvay Zoltán jelzésére:) Nem. Ennek megfelelően jelzem, hogy a benyújtott módosító javaslatokról várhatóan a következő ülésünkön döntünk.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik az egyes törvényeknek a közgyűjteményekben őrzött vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadásával összefüggő módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig. A törvényjavaslatot T/12791. számon megismerhették.

Most az előterjesztői expozé következik. Megadom a szót Halász János úrnak, az Emberi Erőforrások Minisztériuma államtitkárának, a napirendi pont előadójának 20 perces időkeretben. Öné a szó, államtitkár úr.

HALÁSZ JÁNOS, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára, a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Azzal az elhatározással vettük át a kormányzást, hogy végre befejezzük Magyarországon a rendszerváltoztatást. Ez volt a kormány szándéka, melynek egyik fő lépése az alaptörvény megalkotása volt. Számtalan más intézkedést is tettünk annak érdekében, hogy a rendszerváltoztatás nagyon sok előnytelen kompromisszumának kikényszerítő lépését újragondoljuk, és a jogrend, illetve a törvényesség helyreállítása érdekében kijavítsuk.

Ez a meggondolás vezérli a kormányt akkor is, amikor a jogsértő módon elbitorolt javak visszaadása előtt meg kívánja nyitni a törvényes utat. Nem kívánjuk visszaforgatni a történelem kerekét, és nem kívánjuk vizsgálni az egyes korábbi politikai kompromisszumok okait és az azok létrehozásában részt vevők felelősségét. A jövő egyik fontos záloga azonban a múlttal való szembenézés és a polgári értékeknek megfelelő rend helyreállítása.

Senki nem vonhatja kétségbe, hogy a tulajdonhoz való jog olyan alkotmányos alapérték, amely a modern jogállamiság egyik sarokköve. Ezért is kapott hangsúlyos szerepet az alaptörvényben ennek kiemelt védelme. Aligha vitatható, hogy ha bizonyítható módon valakitől akarata ellenére erőszak, akár állami erőszak alkalmazásával a végleges eltulajdonítás szándékával valamit elvesznek, akkor az törvénytelen cselekedet, amelyet egy jó hatalomnak, egy jó államnak kötelessége jóvá tenni.

A tulajdonjog természeténél fogva védelemre szorul. A tulajdon védelme nemcsak önérdek, de a társadalom általános érdeke is, ez garantálja ugyanis a társadalom fejlődését, a gazdaság rendjét, biztonságát. Az alapvető védelmet tehát az alaptörvény garantálja, de szinte valamennyi jogág óvja a tulajdont. A tulajdoni igény mindaddig fennáll, míg fennáll a tulajdonjog, és amíg fennáll a tulajdont ért támadás. A tulajdonjogi igények ezért nem évülnek el, ezt deklarálja a hatályos polgári törvénykönyv, de a jövőre hatályba lépő új Ptk. is. Ennek indoka pedig a tulajdonnak a társadalomban és a gazdaságban betöltött kiemelkedő szerepe.

A most általános vitára kerülő javaslat célja a közgyűjteményekben őrzött olyan kulturális javak visszaszármaztatása az eredeti tulajdonos vagy jogutódja számára, amelyek esetében az állami tulajdon fennállása nem igazolható kétséget kizáróan. A konkrét vagyontárgyakra vonatkozóan bejelentett tulajdoni igényeket egyszerű eljárásban, szakértői részvétellel szükséges tisztázni, amelynek eredményeként az állami tulajdonjog gyakorlója hoz döntést a visszaadásról, vagy az erre vonatkozó nem kellően alátámasztott igény elhárításáról. Mindez nem azt jelenti, hogy valamennyi vélt vagy valós jogsérelem reprivatizációs orvoslását fel kívánjuk, fel tudjuk vállalni. Viszont az egyrészt materiális érték szempontjából kiemelten jelentős, másrészt évszázadokra visszanyúló szellemi hagyatékot is tartalmazó művészeti értékeket is hordozó gyűjteményeket a kormány vissza kívánja juttatni a jogos örököseihez, feltéve, ha az igény jogossága bizonyított, és a visszaszolgáltatás lehetséges.

(22.50)

Ezzel szeretnék reflektálni az alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottsági vitában Bárándy Gergely képviselő úr kérdésére, aki most nincs itt, aki akkor azt tudakolta, hogy ki és mikor akar konkrétan visszaszerezni. Egyben Novák Előd kulturális és sajtóbizottsági felvetésére is reagálok, ő sincs most itt, aki azt vélelmezte, hogy személyre szabott jogalkotás folyik. Ezt pedig szeretném itt visszautasítani. A demokratikus jogállam komoly adóssága ugyanis a második világháborút követően a közgyűjteményekbe került, korábban magántulajdonban állt kulturális javak tulajdonjogával kapcsolatos kérdések tisztázása. Itt utalnék Staudt Gábor mai bizottsági hozzászólására, őt sem látom a teremben, aki a törvényjavaslatban egy második kárpótlást vélt felfedezni. Nem erről van szó.

Hangsúlyozni kívánom, hogy célunk az állami tulajdon jogszerű keletkezésének igazolhatatlansága esetén bizonyos vagyontárgyaknak kérelemre a jogszerű tulajdonoshoz vagy jogutódjaikhoz való visszajuttatás előmozdítása. Mindezt, tekintettel az azóta eltelt hosszú időre, méltányos és egyszerű eljárásban kívánjuk megtenni. A múltban sérelmet szenvedett volt tulajdonosok, illetve jogutódaik érdekében ugyanis az állam kötelessége, hogy a lehető legméltányosabb eljárási szabályokkal segítse elő az eredeti állapot helyreállítását. Szeretném felhívni tisztelt képviselőtársaim figyelmét, hogy az ilyen lépés nem egyedülálló a világban, hiszen számtalan példa említhető a közelmúltból, amikor úgynevezett restitúciós megállapodás révén egy-egy műtárgy visszakerült jogos tulajdonosához. Említhetném Max Stern vagy akár az afganisztáni háború idején elrabolt műkincsek esetét is. A Max Stern-gyűjteményre gondoltam.

Javaslatot teszünk tehát a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény olyan módosítására, amely a kulturális javak tekintetében nem pusztán a közgyűjtemény nyilvántartásában való szereplést teszi a nemzeti tulajdonba tartozás ismérvének, hanem azt kiegészíti a tulajdonjog minden kétséget kizáró módon való igazolhatóságának követelményével. Ez a kitétel szolgál alapul a tulajdonjog vizsgálatának követelményéhez, az állami tulajdonjog gyakorlója számára visszaadási igény esetén. Ezzel összhangban a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvényt is kiegészítendő a visszaadási kötelezettséggel, ilyen esetekre nézve. Módosul továbbá az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény is, amely a visszaadással összefüggő öröklésre vonatkozóan kimondja az öröklési illeték alóli adómentességet.

Emellett az egyes közjegyzői nem peres eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvény kiegészül egy új, nem peres eljárás megteremtésével. Ennek során a tulajdonjogi igénnyel fellépő személy a visszaigényelt vagyontárgy eredeti tulajdonosához fűződő öröklési jogi kapcsolatát valószínűsíti abban az esetben, ha a vagyontárgy kiadására irányuló külön eljárásban az MNV Zrt. megállapítja, hogy a vagyontárgy kiadható, de a tulajdoni igénnyel fellépő személy hagyatékátadó végzéssel vagy öröklési bizonyítvánnyal nem rendelkezik. Fontos számunkra, hogy ennek a résznek a kidolgozásában a közjegyzői kamara is segítségünkre volt.

A szabályozás további elemei kormányrendeletben kerülnek kialakításra, amelyre jelen törvénymódosítás ad felhatalmazást. Az Állami Számvevőszék már egy 2001-es vizsgálatában megállapította ugyanis, hogy a hatályos jogi szabályozás tükrében a bírósági eljárás mellett, illetve ahelyett nincs megfelelően kialakított eljárási rend. Nincs részletes jogi szabályozás arra nézve, hogy mely szervek milyen eljárásban, milyen adatok és dokumentumok alapján jogosultak és egyben kötelesek az ilyen ügyekben eljárni és döntést hozni. Jelen indítvány tehát törvényi erőre emel egy már régóta szükséges eljárásrendet, a hosszú évtizedek óta rendezetlen státusú kulturális javak érdekében. Ennek alapján az állam tulajdonosi képviselőjének lehetősége nyílik arra, hogy úgynevezett nemleges tulajdonosi nyilatkozatot adjon. Lehetővé válik ezzel egy olyan eljárásrend, ami meg tudja határozni, hogy milyen iratok alapján nyilatkozhat az MNV Zrt. arról, hogy a vitatott műtárgy nem állami tulajdon.

Tisztelt Ház! A kormány befejezi a kulturális rendszerváltoztatást, és ezzel visszaadja a kultúra becsületét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a 2014. évi költségvetés tervezete, amely 17 milliárd forint többletet biztosít majd a kulturális és közösségi területnek. A kulturális rendszerváltoztatást szolgálja az önök előtt fekvő törvényjavaslat is, amelynek elfogadása esetén visszaadjuk jogos tulajdonosuknak azon vagyontárgyaikat, amelyek bizonyítottan nem képezik az állam tulajdonát. Úgy vélem, mindez történelmi felelősségünk. Kérem ezért, hogy a törvényjavaslat vitájában javaslataikkal legyenek segítségünkre ezen igazságtételben.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most a kulturális és sajtóbizottság álláspontjának ismertetésére kerül sor, a napirendi ajánlás szerint 5 perces időkeretben. Megadom a szót Gyimesi Endrének, a bizottság előadójának.

DR. GYIMESI ENDRE, a kulturális és sajtóbizottság előadója: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! A kulturális és sajtóbizottság november 4-ei, azaz mai ülésén tárgyalta a T/12791. számú törvényjavaslatot. A második világháborút követően a közgyűjteményekbe különböző módon nagyszámú műtárgy és műtárgyegyüttes került, amelynek egy részénél kétséges, hogy jogszerűen kerültek-e állami tulajdonba. Erről volt szó az expozéban. A közgyűjteményekben őrzött kulturális javak egy részénél a tulajdoni helyzet máig tisztázatlan. Több esetben az eredeti tulajdonosok megpróbálták visszaperelni az államtól jogos örökségüket, váltakozó sikerrel tették mindezt, sokszor évtizedekig folytak és folynak a perek.

Történelmi adósság tehát a vitatott ügyek rendezése, a jogállamiság, a tulajdon védelme és az alaptörvény szellemében. Ez a törvényjavaslat paradigmaváltást jelent (L. Simon László jobbikos képviselőkhöz szól.), amelynek gyökerei a római jog alapjaihoz nyúlnak vissza. Eddig az örökösöknek kellett bizonyítani, és ha tervezet elfogadásra kerül, ettől kezdve az államnak kell bizonyítani, hogy kétségek nélkül a közgyűjteményekben őrzött tárgy állami tulajdon. A javaslat egy új nem peres eljárást hoz létre. A kulturális javak kiadása jelenleg eredeti tulajdonosuk vagy azok részére történik, akik tulajdonosi minőségüket hagyatékadói végzéssel, öröklési bizonyítvánnyal igazolják. Az új eljárás célja, hogy azok, akik ezzel nem rendelkeznek, egy speciális, egyszerűsített, nem peres eljárás keretében igazolhassák, hogy örökösi minőségükkel kapcsolatban komoly kétség nem merül fel. Így a közjegyző végzésben elrendelheti a nem állami tulajdonú műtárgy kiadását, illetve visszaadását a tulajdonjogot kellő meggyőző erővel valószínűsítő személy számára.

Az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága...

ELNÖK: (L. Simon Lászlóhoz.) Nagyra tartom a dialógust, de hallgassuk a bizottsági előadót, hadd kérjem meg képviselő urat. (L. Simon László: A dialógus két személy közötti beszélgetés.)

DR. GYIMESI ENDRE, a kulturális és sajtóbizottság előadója: ...az egyes törvényeknek a közgyűjteményekben őrzött vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadásával összefüggő módosításáról szóló...

ELNÖK: Képviselő Úr! Én az ön beszédét hallom, valakihez szólt, másét nem. Ezért kértem meg, hogy legyen tisztelettel saját képviselőtársa, a bizottsági előadó iránt, és várjuk meg. Ön lesz a következő felszólaló, 15 perces időkeretben, ha szükséges, ismételt felszólalásra is lehetőséget kap. Elnézését kérem, folytassa, figyeljük önt.

DR. GYIMESI ENDRE, a kulturális és sajtóbizottság előadója: Húsz másodpercen belül befejezem. Tehát a citált törvényjavaslatot 13 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül a bizottság általános vitára alkalmasnak találta.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. És most először az írásban előre jelentkezett képviselőknek adom a szót, mindenekelőtt L. Simon László úrnak, a Fidesz képviselőjének.

L. SIMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Rövid leszek, nem használom ki a 15 perces lehetőséget. De néhány dologra ki kell térnünk.

(23.00)

Azért nem fogom részletesen áttekinteni az előttünk fekvő törvényjavaslatot, mert azt gondolom, hogy Halász államtitkár úr előterjesztői expozéjából minden kiderül, illetve abból is, amit Gyimesi képviselőtársam elmondott, annak ellenére, hogy némi zavar volt itt Házban, és nem lehetett tisztán hallani, amit mondott.

A törvényjavaslattal kapcsolatban két dologra szeretném felhívni a figyelmet; főleg azért, mert ma a parlament kulturális és sajtóbizottságában parázs vita alakult ki, és ezt a parázs vitát az egyik jobbikos képviselőtársunk generálta, nyilvánvalóan abból is kiindulva, hogy egyszerűen nem is értette, hogy mi van leírva ebben a törvényjavaslatban.

Szeretném felhívni a törvényjavaslat általános indokolásának egy mondatára a figyelmet, hiszen ebben van a lényeg összefoglalva: "Demokratikus jogállam nem járhat el úgy, mint diktatórikus elődje, amely polgárai tulajdonjogával önkényesen bánhat." Ennek a törvényjavaslatnak az a lényege, az az értelme, hogy mindazokat a vagyonelemeket, műtárgyakat, kincseket, értékeket, amelyek egyébként bizonyos értelemben a magyar nemzet kulturális örökségének részét képezik, de amelyeket a magyar állam az 1945-öt követő időszakban jog szerint, az akkori hatályos törvényeknek megfelelően nem államosított, azaz nem kerültek az állam tulajdonába mind a mai napig, tulajdonosaik, amennyiben kívánják, a korábbi letéti szerződéseikre hivatkozva birtokba vehessék. Hangsúlyozom, hogy birtokba és nem tulajdonba vehessék, hiszen a tulajdonjoguk - a jelenlegi polgári törvénykönyvnek megfelelően is - mind a mai napig érvényben van.

A képviselőtársaim megkérdezték a parlament kulturális és sajtóbizottsága ülésén is ma délelőtt, hogy mi értelme van ennek a jogszabálynak, ha a mai hatályos jogszabályi környezetben is ezek a vagyonelemek, ezek a műtárgyak az ő tulajdonukban vannak.

Engedjék meg, hogy felidézzem azt a precedensértékű pert, amely nem olyan régen zárult le: az egyik régi magyar nemesi család örökösei és a magyar állam között lezajlott perről van szó, ez a Sigray-hagyatékkal kapcsolatos per, amely esetében a bíróság a döntésével egyértelműen kimondta azt, hogy a tulajdonjogi igények nem évülnek el, nem állami tulajdonjog, hanem letéti jogviszony jött létre a per tárgyát képező hagyaték esetében. Még abban az esetben is, ha a letéti szerződés nem is állt rendelkezésre, a múzeumi törzsleltárba vétel nem keletkeztet tulajdonjogot, és az állam részéről elbirtoklás nem történt.

Tehát abban az esetben, hogy ha a múzeumok - hogy értsék képviselőtársaim: a múzeumokban vannak leltárkönyvek, a leltárkönyvek mindig feltüntetik egy-egy műtárgy mellett, hogy milyen jogcímen kerültek a múzeum leltárába. A jogcím lehet az is, hogy valaki egy letéti szerződés keretében odaadta a múzeumnak kiállítás, őrzés céljából, vagy határozott időre, vagy határozatlan időre, de magáról a tulajdonjogáról nem mondott le. Ilyen a mai nap is van, számtalan kiváló műtárgyat tudnék mondani a legjobb magyar és egyetemes művészektől, akiknek értékes műtárgyai valamely magyar múzeumban úgy állíthatók ki vagy úgy találhatók meg, hogy oda van írva a kép alá, hogy magántulajdon, és tartós letétbe helyezték az állami vagy más esetben önkormányzati múzeumnál. Tehát ebben az esetben az állam részéről tulajdonjog nem keletkezett, azaz a műtárgy nem az állam tulajdona, hanem egy magántulajdonosé. Amennyiben a magántulajdonos meghalt, értelemszerűen az örököseié.

A magyar nemesi családok mindegyike, akikről itt hosszasan lehetne beszélni - a Károlyiaktól az Esterházyakig, a Batthyányaktól a Sigrayakig sorolhatnánk azokat a fontos és rendkívül jelentős hagyatékkal rendelkező családokat, akik a magyar történelem során értékes műtárgygyűjteményeket hoztak létre -, tehát valamennyi ilyen magyar nemesi család érintett ebben a kérdésben, hiszen tőlük vagy letéti jog címén került állami múzeumokba műtárgy, vagy olyan módon államosították az ingatlanjaikat, hogy a bennük lévő ingóságukat nem államosították, tehát ott ténylegesen az akkor hatályos jogszabályoknak megfelelően is a műtárgyak esetében vagy berendezési tárgyak, iparművészeti alkotások, bútorok és a többi esetében az államosítás nem ment végbe, azaz magántulajdonban maradtak a műtárgyak, azzal együtt, hogy a múzeumok leltárkönyvébe, illetve törzsleltárába bevételezték őket.

Tehát a Sigray-perben egyértelműen kimondták azt - egyébként a hatályos polgári törvénykönyvnek is megfelelően -, hogy a tulajdonjogi igények nem évülnek el. A vagyontárgyakat őrző múzeum joggal való visszaélő magatartását is kimondta ez a precedensértékű per, hiszen abban az esetben, ha nem évül el a tulajdonjogi igény, ebben az esetben a tulajdonost a tulajdonosi jogaiban korlátozni a múzeum nem korlátozhatja. Sőt a perből az is egyértelműen kiderült, hogy az érintett múzeumok pervitele kifejezetten rosszhiszemű volt.

Mi történt? Miután a család megnyerte a pert az állammal szemben, az ítélet ellenére az Iparművészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum részéről önkéntes visszaadás nem történt, annak ellenére, hogy a pernyertes fél a visszajáró vagyontárgyak egy jelentős részére a múzeumoknak való ajándékozását is felajánlotta.

Tehát tetszenek érteni, miről beszélünk? Amit ma például Novák képviselőtársunk elmondott a parlament kulturális és sajtóbizottságának ülésén, az mindezzel köszönő viszonyban sincsen. Nem arról van szó, tisztelt képviselőtársaim, hogy az állam által valamikor államosított műtárgyakat, amelyeknek államosítását követően valamikor kárpótolták a tulajdonosokat, akarná az állam visszaadni, hiszen ha jogszerűen megtörtént az államosítás, akkor nincs miért kárpótolni az egykor volt tulajdonost. Ha az államosítás nem volt jogszerű, viszont időközben kárpótolták az államosításért az egykori műtárgytulajdonost, akkor maga a kárpótlás megtörténte miatt nincs miért visszaadni a műtárgyakat. Viszont számos műtárgy esetében - és itt elsősorban a magyar főnemesi és középnemesi családok műtárgyairól van szó - nem történt meg az államosítás jogszerűen, vagy letéti szerződések eltüntetésével számolhatunk, ugyanakkor a múzeumi leltárkönyvek, a törzsleltárak egyértelműen mutatják azt, hogy nem állami tulajdonú műtárgyakról van szó, tehát ebben az esetben a műtárgyak nem az állam tulajdonát képezik.

Megjegyzem, hogy annak a restitúciós szakmai bizottságnak, amelyet Lázár államtitkár úr vezet immár több mint fél éve, és amelynek szakértőként én is a tagja vagyok, a munkája során egyértelműen kiderült az, hogy ezen érintett családok - legyenek azok a Batthyányak vagy a Károlyiak, sorolhatnám tovább a magyar történeti családokat - még élő tagjai szinte kivétel nélkül úgy rendelkeznek, hogy a múzeumi leltárban lévő, egyébként saját tulajdonukat képező műtárgyakat nem akarják hazavinni, nem akarják a múzeumoktól elkérni. Egyfajta lelki, szellemi, érzelmi kárpótlás lenne ennek a törvényjavaslatnak az elfogadása, annak a kimondása, hogy igenis ezeket az embereket jogtalanul fosztották meg javaiktól a kommunista diktatúra időszakában, és ezt a kérdést húsz évvel a rendszerváltozás után sem sikerült a magyar államnak megfelelően rendeznie, megfelelően kezelnie. Tehát egy súlyos lelki, mondhatni azt, hogy egyfajta igazságossági problémáról van szó, aminek a rendezésével kapcsolatban igenis a magyar államnak adóssága van.

Abból a precedensértékű perből látszik igazán, hogy mekkora felelőssége és adóssága van a magyar államnak, amely egyértelműen megmutatta - a Sigray-hagyatékkal kapcsolatos perre utalok megint -, hogy bizony még egy jogszerű bírósági folyamat eredményeként létrejött vagy megszületett jogerős döntés ellenére sem szolgáltatták ki a műtárgyakat önkéntesen a pervesztes oldal részéről az állam előbb említett múzeumai, sőt végrehajtást kellett kérni a múzeumokkal kapcsolatban. Kérdezték ma délelőtt képviselőtársaim a parlament kulturális bizottsága ülésén, hogy ebbe a folyamatba miért kell beavatkoznunk. Azért kell beavatkoznunk, mert egy magára valamit adó polgári kormányzat, egy magára valamit adó konzervatív kurzus igenis komolyan veszi az alaptörvénynek a már előbb idézett lényegi üzenetét, hogy demokratikus jogállam nem járhat el úgy, mint diktatórikus elődje, amely polgárai tulajdonjogával önkényesen bánhat.

(23.10)

Egy demokratikus jogállam nem fosztja meg a tulajdonosokat a tulajdonjoguktól. És itt jön be az a kérdés, amit láthatólag Szávay képviselőtársam az előbb értetlenkedve fogadott, miközben próbáltuk értelmezni Gyimesi képviselőtársam szavait, hogy miért fordul meg a bizonyítási teher. Ez kulcsmozzanata ugyanis a törvényjavaslatnak. Azért kell megfordítanunk a bizonyítási terhet, mert azok, akik tulajdonosai a műtárgyaknak, hiába bizonyították az elmúlt évtizedekben fotódokumentációkkal, évszázadokra visszanyúló családi leltárakkal - hát látjuk jól, hogy mondjuk, a Károlyi család háromszáz évre visszamenőlegesen fel tudta mutatni a családi vagyonjegyzéket, és mindez nem számított semmit sem, mert mindazok a vagyonelemek, amelyeket a kommunista időszakban behurcoltak a múzeumokba, mindazok a vagyonelemek, amelyek kétséges módon az elhagyott javak kormánybiztosságán keresztül a második világháborút követően valamilyen állami múzeumnál landoltak, és amelyeknek utána a hatvanas években már bizonyíthatóan tudták fölmutatni a valóságos tulajdonosát, de azért nem tudtak visszajutni a műtárgyaikhoz, mert ezeket az embereket osztályidegennek nyilvánítva a kommunisták elüldözték az országból, kérem tisztelettel, képviselőtársaim. Tehát mindezek a kiváló magyar férfiak és asszonyok nem juthattak hozzá a saját vagyonukhoz. Nem az állam által államosított vagyonelemekhez, hanem a saját egykori vagyonaikhoz.

Ezért érthető az, hogy megfordul a bizonyítási teher. Nyilvánvalóan, ha bejelenti valaki a saját tulajdonára az igényét, és ő tudja egyébként igazolni is, hogy az az ő műtárgya, az államnak azt kell tudnia bizonyítani, hogy az államosítás végbement, és hogy az állam tulajdonjog-bejegyzése valós.

A múzeumi törzsleltárakból azt látjuk, hogy az összes ilyen vitatott esetben valójában nem ment végbe az állam tulajdonszerzése. Van egy nagyon fontos mozzanata a törvényjavaslatnak, tisztelt képviselőtársaim, az az, hogy ugyanakkor ez a jogszabálytervezet garantálni szándékozik azon műtárgyak nemzeti érdekkörben maradását, amelyek kiemelt értéket képviselnek a nemzeti kultúra szempontjából.

A kulturális örökségvédelemről szóló törvény értelmében azokat a műtárgyakat, amelyek állami tulajdonban és állami gyűjteményben vannak, nem kell védetté nyilvánítani, hiszen maga az állami tulajdon és az állami kezelés a garancia a védettségre. Viszont a kulturális örökségvédelemről szóló 2011-es törvényünk magántulajdonban, illetve, pontosítsunk, nem állami tulajdonban lévő műtárgyak esetében lehetővé teszi azt, hogy amennyiben kiemelt értéket képviselnek, akkor védetté legyenek nyilvánítva. Ez a védetté nyilvánítási procedúra, illetve maga a státus két dolgot garantál. Egyrészt nem lehet kivinni engedély nélkül az országból, magántulajdonú műtárgyat sem, másrészt állami gyűjtemény és kutató-, tudományos munka számára rendelkezésre kell bocsátani a műtárgyat, mind a kutatás, mind adott esetben kiállítás céljára. Ez nagyon fontos.

Tehát azok a műtárgyak, amelyek esetlegesen úgy kerülnek vissza magántulajdonosukhoz, hogy birtokba is adjuk - mert a tulajdonjog, nem kérdéses, az övé, de hogy birtokba is adjuk, tehát fogja és hazaviszi a múzeum raktárából -, amennyiben kiemelt értéket képviselnek, abban az esetben természetesen védetté kell őket nyilvánítani, hogy az országot ne hagyhassák el, és az állami tudományos kutatás, feldolgozás, feltárás és kiállítás céljára rendelkezésre bocsáthatóak legyenek.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mégiscsak végigbeszéltem a 15 percet.

ELNÖK: Ha kéri, egy perccel meg tudom hosszabbítani.

L. SIMON LÁSZLÓ (Fidesz): Megtisztel elnök úr, ha meghosszabbíthatom egy perccel. Köszönöm.

Annyit szeretnék ebben az egy percben elmondani, hogy az a képviselőtársam, aki ma reggel a parlament kulturális és sajtóbizottsága ülésén ezt egy harmadik zsidókárpótlásként értelmezte, az nem látja a fától az erdőt, annak halvány fogalma nincsen arról, hogy ez a törvényjavaslat miről szól. Aki a Herczog-perről hadovált ma délelőtt a parlament kulturális és sajtóbizottságának ülésén, az nincs tisztában azzal, hogy mit tettek a kommunista országbitorlók az ötvenes és hatvanas években a magyar nemesi családok műtárgyvagyonával. Az nem érti ezt a törvényjavaslatot, és nem érti azt az alapvető polgári szándékot, hogy mindenkinek, aki ennek az országnak állampolgára volt, és mindenkinek, aki ezen magyar állampolgároknak törvény és jog szerinti örököse és leszármazottja, biztosítani akarjuk azt a lehetőséget, hogy a saját tulajdonukat, ha akarják, birtokba is vehessék.

Köszönöm szépen, elnök úr. Arra kérem képviselőtársaimat, hogy támogassák az önök előtt fekvő törvényjavaslatot. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: A következő felszólaló Hegedűs Lorántné, a Jobbik képviselője. Képviselő asszony!

HEGEDŰS LORÁNTNÉ (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Meggyőződésem, hogy az a téma, amelyet ez a törvényjavaslat feldolgoz, egy rendkívüli súlyú kérdés, amihez a törvényhozók csak rendkívüli felelősséggel állhatnak, ugyanakkor nagyon sajnálatos, hogy az, amit önök beterjesztettek, ezt a felelősséget nem képviseli, hanem kifejezetten felelőtlen módon bánik ezzel az igen komoly kérdéssel.

Több minden elhangzott itt az előterjesztő, illetve a kormánypárti képviselők részéről, amire majd időközben szeretnék válaszolni. Ott kezdeném legelőször is, hogy én úgy gondolom, hogy ez a törvényjavaslat nem első a sorban, és lehet, hogy nem is az utolsó a tekintetben, hogy itt az állam a közgyűjteményekben felhalmozott kincsek sorsát merőben új pozíciókba kívánja helyezni.

Az első ilyen, hát finoman szólva is meglepő javaslat a kölcsönzött kulturális javak törvényjavaslata volt, amelyet én csak úgy összegeztem itt, a Ház nyilvánossága előtt is, hogy előfordulhat, hogy egyes nemzeti nagytőkések járva-kelve, mondjuk, a Nemzeti Galéria termeiben meg-megtetszik nekik egy-egy kép, és ha találnak hozzá olyan minisztert, akkor igen, mivel az időkorlátot is el kívánják önök törölni, lehet, hogy 99 évre is megkaphatnak ingyenesen magyar műkincseket úgy, hogy a miniszter kijelöli a nemzeti nagytőkések által birtokolt kastélyt, és nyilván szeretik a szépet maguk körül, majd berendezik ezekkel a műkincsekkel. Ez ezen törvény alapján simán elképzelhető.

Ezek után jött ez a másik törvényjavaslat, ami mondom még egyszer, egy rendkívüli felelősségű, rendkívül komoly súlyú téma, és valóban, igaza van abban L. Simon László képviselőtársunknak, hogy a rendszerváltozás adós nagyon sok tekintetben, az elmúlt 24 évben nagyon sok mulasztása volt a mindenkori kormányzatoknak, és ez is egy olyan kérdés, amelyet jó lenne most már egyszer s mindenkorra megnyugtató módon rendezni. De ez meggyőződésünk szerint minden, csak nem megnyugtató módon fog rendeződni.

Mivel tehát, mondom még egyszer, én úgy gondolom, és nyilvánvalóan ez egy folyamatnak egy többedik lépése, ezért fölmerülhet a kérdés joggal, hogy akkor mi lesz a következő lépés. Illetve, hogy miért van ez az egész folyamat, mi volt az alap kiváltó ok, mi felé haladnak a kormánypártok, mire akarják önök felhasználni a törvényhozás épületét. Nagyon remélem, hogy ezekre a kérdésekre előbb-utóbb megnyugtató választ fogunk kapni, mert amit most itt előttünk látunk, az egy rendkívül veszélyes szituáció.

Amit a törvényjavaslat tartalmaz, az három elemre bontható értelmezésem szerint. Egyrészt az állam szerepére, másrészt az úgynevezett örökösök szerepére, harmadrészt pedig azokra a bizonyos tárgyakra, amikről szó van.

Lássuk itt először az állam kérdését! Minden költséget az államnak kell vállalnia akkor, amikor be kell bizonyítania magáról, hogy neki van joga birtokolni ezeket a tárgyakat.

(23.20)

És ha nem igazolható az minden tekintetben, hogy jogszerűen birtokolja azokat a bizonyos tárgyakat az állam, akkor ez már alap lehet arra, hogy egy kormányrendelet szerint az állami tulajdonjogokat gyakorló adott szerv, tehát mondjuk, egy múzeum vezetője külön eljárásban megállapítsa, hogy ezek a tárgyak kiadhatóak.

Tehát igen, valóban az, hogy megfordul a bizonyítás terhe, és minden kétséget kizárólag az államnak kell azt bizonyítania, hogy az a bizonyos tárgy jogszerűen került a birtokába, ez, én azt gondolom, hogy nem kis feladat, és nem kis felelősségű feladat, hiszen azt, amit ezek a közgyűjtemények jelenleg birtokolnak, az - az én értelmezésem szerint - mindannyiunk kincse. A magyar nemzet kincse. Aki a nemzeti vagyon felett rendelkezik, annak rendkívüli felelőssége van e tekintetben, és az, hogy hogyan történt ezen tárgyaknak a rendszerezése, nyilvántartása, azt gondolom, hogy Lázár János képviselőtársunknak, illetve államtitkár úrnak igen elnagyolt volt az a kijelentése, amit pontosan a Sigray Antal-féle perben fogalmazott meg, miszerint, idézném, hova is írtam fel, mert annyira jellemző mondat volt, hogy "a múzeumok zsúfolásig tele vannak olyan tárgyakkal, amelyek nem képezik az állam tulajdonát". Én azt gondolom, hogy finoman szólva vitatható ez a mondat, és ez a fajta kijelentés egyben ezen múzeumoknak a szakmaiságát ássa alá. Mintha itt mindenhonnan összerabolt vagyonok halmazán ülnének a múzeumvezetők. Én azt gondolom, hogy azért ennél sokkal szakszerűbben történtek a nyilvántartások a régebbi időkben is. Nem akarom ezzel menteni egy másodpercig sem a kommunista állam államosításait és az akkori eljárásokat.

A másik az örökösök kérdése. Itt nem igaz az, amit L. Simon László képviselőtársunk mondott, nem kell semmit bizonyítania az úgynevezett örökösöknek. Mondjuk így, egyszerűsítsük le ezt a fogalomkört, hanem a tulajdonjogát megfelelő módon valószínűsíteni kell. Azért az nagyon nem mindegy, hogy valaki bizonyít valamit vagy valószínűsít valamit. Ezt a valószínűsítést egy valószínű örökösi bizonyítvány formájában kell megtennie egy közjegyzői eljárás keretében, amikor is, és mit jelent ez a közjegyzői eljárás, mondjuk el: adatokat kell közölni, nyilatkozatokat kell tenni. Nagyon sok mindent feltételes módban fogalmaz a törvény, feltételes módban követel meg a törvény, ezért nem vitatva azt, hogy lehetnek olyan családi nyilvántartások, az említett, mondjuk, főnemesi családok esetében is, ahol ezek a nyilvántartások sok száz évre visszamenőleg rendkívül pontosan tartalmazták ezeket a kincseket, műtárgyakat, én azt is el tudom képzelni, hogy fognak jelentkezni olyan feltételezett örökösök is, akik kihasználják, ki szeretnék használni a törvény adta kiskapukat, és majd vissza próbálnak élni ezzel az egész lehetőséggel.

Tudjuk, hogy amikor nyilatkozatokat kér be az állam, akkor bizony előfordultak már a múltban is visszaélések. Elég csak a legközelebbi múltra visszatekinteni, tessenek megnézni a rendkívül egyszerű kérdést: az NFÜ kért átláthatósági nyilatkozatot közpénzek felhasználása tekintetében egyes cégektől. Ezrével születtek olyan nyilatkozatok, amelyek feltételezhetően nem voltak megalapozottak, egy-egy cég azt mondta magáról, hogy átláthatónak érzi magát, minden nyilvános cégadatból teljesen egyértelmű, hogy off-shore cégekről van szó, ennek ellenére az állam ezeket a nyilatkozatokat elfogadta, mert egyébként a tartalmát nem vizsgálta.

Itt sajnos pontosan ugyanez a helyzet, hogy egyébként a közjegyzői eljárás keretében nem tudjuk, hogy hogyan lesznek egyébként ezek a nyilatkozatok például vizsgálva, mivelhogy bizonyításra nincs lehetőség a leírás szerint. Ugyanakkor ott van mellette egy rendkívül érdekes lehetőség, ez a kifogás. Hogyha a közjegyző az eljárást lefolytatta, a valószínű örökségi bizonyítványt kiállítja, akkor azt 15 napra ki kell függesztenie a törvény szerint.

Tehát eltelt 68 év, ami alatt nagyon sok minden történt, akkor jelentkezik egy örökös, nem tudjuk, hogy honnan, nem tudjuk, hogy ki, mert - még egyszer - nemcsak főnemesi meg középnemesi családokról lesz itt szó, ebben majdnem biztosak lehetünk, hanem jelentkezhetnek más örökösök, akinek nem ilyen egyértelmű a családfája, és az, hogy ki mindenki él még a nagyvilágban mint örökös, 15 napra kifüggesztésre kerül. Ha nem érkezik kifogás, akkor ez a bizonyítvány hatályba lép. De ha érkezik kifogás, érdekes módon az önök törvényi javaslata szerint, akkor ezt a hatályba léptetést vissza kell vonnia a közjegyzőnek.

Nincsen feltételes mód, a kifogás van, és a kifogás csak annyiról szól, hogy valaki nem ért egyet. Ennyi. És nem kell leírnia, hogy miért nem ért ő egyet, nem kell semmit bizonyítani, csak kifogást kell emelnie. És abban a pillanatban már ennek az úgynevezett valószínű örökösi bizonyítványnak a hatályba léptetése megszűnik. És nem megismételhető.

Én ezt egyszerűen nem értem, hogy miért csinálták így, és nagyon kérem, hogy erre legyen magyarázat, mert attól tartok, megmondom őszintén, hogy ezek a kifüggesztések ugye nem teljesen nyilvánosan történnek, vagy csak a szakavatottak számára lesz majd könnyen hozzáférhető, inkább így mondom, ezért lesznek olyanok rendre-módra, akikkel szemben érkezik kifogás, és akik majd nem tudnak hozzájutni az egyébként lehet, hogy jogszerűen nekik járó vagyontárgyakhoz, és mások ellen meg nem érkezik majd kifogás. Miért tették bele ezt a passzust?

A másik az időkorlát. Itt elhangzik az 1945 utáni időszak. Ugyanakkor Lázár Jánostól úgy tudjuk, hogy ő a második világháború teljes időszakát is vizsgálná. De magában a paragrafusokban nincsen időkorlát, semmi nincsen. Az általános indoklásban van csak, de tudjuk, hogy abból nem válik normaszöveg. Akkor tessenek nekem megmondani, hogy pontosan meddig lehet visszamenni az időben! Azért ez egy nagyon nehéz kérdés. Amikor egy közjegyző egy haláleset kapcsán egy örökösödési eljárást folytat le, kötelessége, hogy minden vitás kérdést megelőzendő, minden részletet pontosan tisztázzon. Ez a közjegyzőkről szóló törvénynek egy alappasszusa.

Ehhez képest önök egy olyan eljárásrendet illesztenek most be, ami csak vitás kérdéseket fog generálni, ebben majdnem biztosak lehetünk. Például ez az időkorlát szerintem egy nagyon komolyan megmagyarázandó és még pontosítandó kérdés.

Aztán továbbmenve, térjünk rá magára a tárgyra. A tárgy sorsa is az elmúlt 45-50-65 évben, iksz évben változhatott, egyik helyről a másikra kerülhetett, restaurálás alá kerülhetett, és így tovább. Vajon ezeknek a hozzáadott értékeknek mi lesz a sorsa? Ezt hogyan rendezi a törvény, mert erről sincsen semmi szó. Tehát lehetett megrongálódott, letétbe helyezett vagyontárgy, amit az állam felújított. Vajon ezek hogyan lesznek elszámolva? Lehetnek olyan vagyontárgyak, amelyek eltűntek az idők folyamán, leselejtezésre kerültek. Benne van a muzeális intézmények nyilvántartási szabályzatáról szóló NKÖM-rendeletben, hogy van egy ilyen lehetőség is. Selejtezésre kerültek. De bizonyítja az örökös, vagy bocsánat, valószínűsíti az örökös, hogy az ekkor valószínűleg az ő családja birtokában volt, akkor mi lesz? Akkor majd kárpótlás illeti meg?

(23.30)

Apropó, kárpótlás; most hadd térjek oda vissza, amit L. Simon képviselőtársam mondott, hogy itt államosításról szó sincsen. De miért ne lehetne? Akkor legyünk következetesek! Tulajdonképpen miért ne lehetne? Miért ne lehetne arról szó, hogy egy főnemesi család - majd mindjárt mondok egy konkrét példát - el kellett hogy hagyja Magyarországot, itt hagyta a kastélyát, benne az összes kincset, és hazajön most Magyarországra, és szeretné vissza. Államosították időközben ezt a kastélyt... (L. Simon László közbeszól.) Pillanat, államosították ezt a kastélyt. Miért nem kaphatja ő ezt vissza? Konkrétan megmondom, kiről van szó, gróf Tisza Istvánnéról van szó. Jelenleg gróf Tisza Istvánnak négy örököse van, aki jogszerűen birtokolhatná - ha következetesek vagyunk az önök logikája szerint - a nagykovácsi Tisza-kastélyt, de abban a pillanatban, amikor gróf Tisza Istvánné bejelentette önök számára azt, hogy szeretne e tekintetben tárgyalást kezdeményezni, lám, az állam odaadta a Cserkészszövetségnek, és hiszi vagy nem, tisztelt képviselőtársam... Elnök úr, kérnék még plusz egy perc hosszabbítási lehetőséget.

ELNÖK: Amint látja, képviselő asszony, meghosszabbítottam kérés nélkül.

HEGEDŰS LORÁNTNÉ (Jobbik): Igen, köszönöm. Hiszi vagy nem, képviselőtársam, maga Tisza Istvánné elmondása szerint ő még abba is belemenne, hogy természetesen használja a Cserkészszövetség, hiszen ő is rendkívül fontos, társadalmilag elismert szervezetnek tartja ezt, de azért szeretné a tulajdonjogot tisztázni, és a magyar állam szóba se áll vele. Ugyan miért nem? Én követelem, hogy legyen ezekre is kiterjesztve, ezekre a vagyontárgyakra is. Vajon ez miért nincsen benne a törvényben?

Ha már a kárpótlást szóba hoztam, ugye, emlékeznek, amikor a magyar emberek a magyar földjüket szerették volna vissza, akkor önök kárpótlási jegyet adtak ahelyett, hogy a természetbeni kárpótlás történt volna meg, kárpótlási jegyet, amit - igaza van képviselőtársamnak - 7 százalékos névértéken vásároltak utána fel tőlük. (Az elnök csenget.)

Köszönöm, és ha lehet, még folytatom egy további hozzászólásban. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Kettőperces reagálásra következik Gyimesi Endre, a Fidesz képviselője.

DR. GYIMESI ENDRE (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Rendkívül rokonszenves számomra az a vehemencia, amivel védi a nemzeti javat képviselőtársnőm, és örülök neki, hogy mindezeket elmondta, de ördögöt nem kell ott keresni, ahol nincs ördög. Tehát én úgy gondolom, hogy a törvény nagyon egyértelműen fogalmaz, az igazságtalanul, kellő jogalap nélkül őrzött műtárgyak jogos tulajdonosukhoz való visszakerülését szolgálja, egy igazságot szolgáltat ez a törvény. Nem a múzeumok szakszerűtlenségéről van szó, ahogy a képviselő asszony vélelmezte, sőt meg kell dicsérnünk a múzeumokat, hogy egyáltalán oda kerültek ezek a dokumentumok, részben az elhagyott javak kormánybiztossága, részben olyan tudós muzeológusok és tudósok révén, hogy megőrzésre kerülhetett a történelem zivataros időszakában is.

Ez egy lehetőség a nem peres úton való érvényesítésére a jognak, ez nem zárja ki azt, hogy bírósághoz lehet fordulni. Ha a múzeum úgy gondolja, hogy jogosulatlan a dolog, akkor bírósághoz fordul, és a bíróság meg fogja állapítani a jogszerű tulajdont. És nagyon helyesen állapította meg L. Simon László, hogy olyan garanciák vannak, a védetté nyilvánítás, a kiállításokra való visszakérés, így azok a műtárgyak is, amelyek visszakerülnek a jogos tulajdonosukhoz, nem vesznek el a nagy közösség számára sem, hiszen vissza lehet kérni kiállításokra, hozzá lehet férni, amikor szüksége van rá a tudományos kutatásnak. Én úgy gondolom, hogy egy történelmi igazságtétel történik, amelyet, úgy érzem, hogy ellenzéki képviselőtársaimnak is támogatni kell.

Köszönöm szépen. (Halász János tapsol.)

ELNÖK: Ismételt felszólalásra megadom a szót L. Simon Lászlónak, a Fidesz képviselőjének.

L. SIMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Öt percem van most, ugye?

ELNÖK: 15 perce van, képviselő úr.

L. SIMON LÁSZLÓ (Fidesz): Akkor rendes felszólalás. Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Néhány dologra kénytelen vagyok reagálni, képviselő asszony ugyanis a felszólalása elején nem konkrétan az előttünk fekvő törvényjavaslatról beszélt, hanem arról a törvényjavaslatról, amelyik immár most már egy köztársasági elnök úr által alá is írt törvény, amelyet Gyimesi Endre képviselőtársammal együtt nyújtottunk be, és amely arról a műtárgyrendezési problémáról szól, hogy a múzeumokban található, ki nem állított műtárgyakat adjuk oda azon intézményeknek - legyenek azok magán-, akár önkormányzati, akár más állami intézmények -, amelyekből ezek a műtárgyak valamikor az állami múzeumokhoz kerültek.

Itt állandóan előrevetítik nekünk jobbikos képviselőtársaink azt a rémet, hogy majd jönnek az újgazdagok, és a giccses magánpalotáikba fogják elhordani az értékes magyar műtárgyakat; én kénytelen vagyok erre újra reagálni. Itt van Halász államtitkár úr, aki éppen a minap jelentette be azt, hogy a magyar állam tulajdonában - ugyanis itt jog szerint végbement az 1949-es államosítási törvénynek megfelelően az államosítás -, tehát a magyar állam tulajdonában levő több mint 50 olyan festményt ad nem vissza, hanem kiállítás céljából át a pápai Esterházy-kastély számára a Magyar Nemzeti Múzeum, amelyeket ebből a kastélyból hurcoltak el az 1950-es években, amelyeket az 1949-es államosítási törvénynek megfelelően állami tulajdonba vettek, tehát ma is jog szerint az állam tulajdona. Ez egy másik szituáció, mint amiről a mostani törvényjavaslatunk szól, amely képeket nem állították ki az azt követő hat évtizedben, amely képeket raktárakban porosítottak, mint ahogyan azt a korábbi törvényi vitában is elmondtam, és amely képek valamikor a pápai Esterházy-kastélynak az úgynevezett Ősök csarnokát gazdagították. Ez a több mint 50 festmény most ráadásul 14 millió forintos állami támogatással restaurálva lesz, ehhez a pápai múzeum 1,4 millió forintos, azaz 10 százalékos önrészt biztosít. Összességében tehát 15,4 millió forintos közpénzt fordítunk arra, hogy ezeket a méltatlan körülmények között, múzeumi raktárba cipelt, teljesen indokolatlanul a kastély faláról leakasztott képeket az eredeti helyükre visszaakasszuk.

Viszont van kettő olyan kép, amely olyan kiemelt értéket képvisel, és amely jelen pillanatban is a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításának a részét képezi, amelyet nem visz vissza a magyar állam a pápai kastélyba, hanem otthagyja a Magyar Nemzeti Múzeumban. Tehát az alapvető nemzeti kulturális érdek sem sérül. Ez a konkrét példa világítja meg a leginkább annak a törvényjavaslatnak az értelmét, amelyet Gyimesi képviselőtársammal benyújtottunk, ez az eklatáns példája annak, hogy miért kellett meghoznunk azt a törvényjavaslatot, illetve kellett elfogadnunk azt a törvényt, amely lehetőséget ad arra, hogy a magyar vidéki kastélyokba, vidéki múzeumokba visszavigyük azokat a műtárgyakat, amelyeket onnan elcipeltek, és amelyeket évtizedekig nem láthatott a nyilvánosság. Tessék már ezt megérteni, képviselő asszony, és tessék azt megérteni, hogy ennek nincs köze a most előttünk fekvő törvényjavaslathoz, bár ugyanazokat a törvényeket is érinti ez a törvényi csomag, amelyet ma tárgyalunk.

Az, amit Lázár államtitkár úrtól idézett, hogy a múzeumok zsúfolásig tele vannak olyan műtárgyakkal, amelyek nem képezik az állam tulajdonát, ez nem képezheti értelmiségi vita tárgyát. Ez nem egy érzelmi kérdés, nem attól függ, hogy mi egyébként miképpen gondolkodunk a múzeumi szakmáról, mert itt egyet kell érteni Gyimesi képviselőtársammal, ez a magyar múzeumi szakma oroszlánként, tigrisként védi azt a műtárgyállományt, amely a múzeumok raktárában van. Ez a magyar múzeumi szakma kiváló munkát végez, és kiváló szakmai föltáró feladatot is ellátott, éppen ennek köszönhető az, hogy tudjuk azt, hogy sajnos Lázár államtitkár úr állítása igaz.

(23.40)

Éppen ennek az elhivatott szakmai munkának az eredménye az a vastag dokumentációs anyag, amely rendelkezésünkre áll valamennyi állami múzeum esetében, amely egyértelműen föltárja azt, hogy mely műtárgyak esetében beszélhetünk letétről, jogszabály szerinti letétről, és mely műtárgyak esetében beszélhetünk nem végbement államosításról.

Ugyanis a képviselő asszony amiről beszélt, amikor ingatlant államosítottak a hatályos törvényeknek megfelelően, abból nem következett az - pontosítsunk -, számtalan esetben a kommunista államosító hivatalnokok eljárásjogi hibát követtek el a maguk szempontjából, és nem történt meg az ingatlanokkal egyetemben az ingóságok államosítása is. Ebben az esetben tehát azt lehet mondani, hogy nem beszélhetünk állami tulajdonról, és bizony ezt a múzeumok törzsleltárai jól vissza is igazolják.

Saját kezemben forgattam nemcsak államtitkárként vagy volt államtitkárként, hanem ennek a restitúciós bizottságnak a tagjaként is azokat a vaskos dossziékat, amelyek a Magyar Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum - és sorolhatnám tovább a gyűjteményeket - azon leltári jegyzékeit tartalmazzák, amelyekből egyértelműen kiderül az, hogy ez és ez és ez a műtárgy nem állami tulajdon, csak tartós letétben van az állami gyűjteményben.

Ebből a szempontból nincs mitől tartani a kifüggesztéstől. Nem is értem képviselő asszony aggályát! Ha igaz az, amit ön is mondott, hogy pontos szakmai nyilvántartást vezettek a múzeumi dolgozók - egyébként egyetértek önnel, az esetek többségében viszonylag jól föl tudjuk tárni a műtárgyak eredetét és történetét -, de sajnos vannak olyan esetek, amikor nem egy esetben szándékosan, tudatosan tüntették el azokat a leltári könyveket, bejegyzéseket és dokumentumokat, amelyek egy-egy műtárgy eredetét mutatják, ráadásul ezek pont azok a műtárgyak, ahol vitatható az állami tulajdonjog, tehát még ebből a szempontból sem indokolható a bizonyítási kényszer megfordítása. Hiszen amikor az állam, a diktatorikus állam hivatalnokai szándékosan eltüntettek magántulajdonra utaló dokumentumokat, abban az esetben nem is fogja tudni az állam bizonyítani a saját tulajdonjogát, mert egyébként nincs is mit bizonyítania.

Szóval, tisztelt képviselőtársam, a kifüggesztéstől nem kell tartanunk. Hiszen az állam pontosan tudja igazolni a műtárgyairól, hogy azok az ő tulajdonát képezik. Gyorsan jegyezzük meg azt is, hogy itt bűnbandákról vizionálni, amely bűnbandák majd bejelentkeznek műtárgyakra, teljesen abszurd! Majd bemegy valamelyik bűnöző a Szépművészeti Múzeum kiállítására, fölírja egy műtárgy címét, a leltári számát meg az alkotó nevét, és utána ír egy levelet a múzeumnak, hogy szíveskedjék azt a képet visszaadni? Ebben az esetben a legegyszerűbb dolog lesz, hogy az állam azt fogja mondani, hogy kérem szépen, itt a leltári bejegyzés, itt van a tulajdonjogomat igazoló irat, ez az enyém, tessék már szórakozni mással, és ne velünk. Nem is értem a problémát.

Meddig lehet visszamenni időben? - kérdezi a képviselő asszony. Visszakérdezek: miért kéne nekünk ezt a kérdést komolyan vennünk? Ha egyszer igaz az, hogy a tulajdonjog nem évül el, akkor nincs időbeli korlát. A 200 évvel ezelőtt szerzett tulajdonjog, ha az én szépapámnak a nagyapja megvásárolt egy képet, és az nemzedékről nemzedékre továbböröklődött, és most fönt függ a nappalim falán, vagy valamilyen csoda folytán állami múzeumba került, de az én tulajdonjogom folytonos, és egy állami múzeum raktárában van, akkor teljesen mindegy az, hogy a tulajdonjog 200 évvel ezelőtt vagy 50 évvel ezelőtt keletkezett, hiszen a tulajdonjog folytonos. (Hegedűs Lorántné és Jámbor Nándor közbeszól.) Kérem szépen, ne beszélgessünk! Ez egy parlament, majd önök hozzászólnak, és önök is elmondják a maguk véleményét, egyelőre még nálam van a szó.

Én tehát azt gondolom, hogy nincs értelme ezt a kérdést föltenni, az államnak természetesen, amennyiben letéti szerződés keretében nem 1955-ben, hanem 1943-ban került a kezébe egy értékes műtárgyegyüttes, ugyanúgy vissza kell adnia az eredeti tulajdonosának vagy annak jog szerinti örökösének, attól függetlenül, hogy egyébként ez '45-ben vagy '55-ben történt meg, hiszen a tulajdonjoga a mai napig fennáll.

Tisztelt Képviselőtársaim! Még egyszer mondom - egyetértve képviselőtársammal, hogy ahol nincs ördög, ott nem kell ördögöt keresni -, nagyon szépen kérjük jobbikos képviselőtársainkat, hogy álljanak e mellé a törvényjavaslat mellé, mert most derül ki az, hogy valójában önök hogyan viszonyulnak a kommunista diktatúrához. Hogy önök valójában tényleg konzervatív erőnek tarthatják-e magukat, amit mi mindig vitatunk, mert önök nem konzervatívok, önök álkonzervatívok.

Ha konzervatívok, akkor nem kérdőjelezik meg a tulajdonjoghoz való viszonyt, akkor nem kérdőjelezik meg azt, hogy a kommunista időszakban törvénytelenül, a magyar állam által átvett műtárgyakat vissza akarjuk juttatni a jogos tulajdonosaiknak. Konzervatív ember az alapvető jogok egyikét, a tulajdonhoz való jogot nem kérdőjelezi meg, és nem áll a kommunista pribékek oldalára.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Halász János tapsol.)

ELNÖK: Szintén ismételt felszólalásra következik Hegedűs Lorántné, a Jobbik képviselője.

HEGEDŰS LORÁNTNÉ (Jobbik): Én konzervatív és hagyománytisztelő embernek tartom magam, éppen ezért, ezzel együtt úgy gondolom, hogy a hagyománytiszteletnek az egyik legjellemzőbb tulajdonsága még a felelősség kérdése, hogy nem lehet ilyen felelőtlen törvényjavaslatokat elfogadni, és tessék már meghallgatni azokat a kérdéseket, amiket jó szándékkal vetünk föl, mert úgy gondoljuk, hogy ez a törvényjavaslat erőteljesen jobbításra szorul. Ez van.

Egyebekben pedig elmondanám, hogy miért gondolom, hogy az az általam a bevezetőben említett törvény összefügg ezzel. Kérem, pontosan a felelősség kérdése miatt. Ugyanaz a felelőtlen gondolkodásmód tükröződik rajta, mert ön azt mondja, hogy egy példa kapcsán majd úgy fog működni a törvény, én meg azt mondom, hogy tele van kiskapuval. Csakúgy, mint ez a törvény is, tele van kiskapuval, és a visszaélések lehetőségét teremti meg!

Mit fog ahhoz szólni L. Simon László képviselőtársam, hogy ha, tételezzük fel, ne adja a Jóisten, de az MSZP nyerné meg a következő választások valamelyikét, és akkor ők majd elkezdik ez a törvényt értelmezni! No, lássuk! Na, nekem tetszik ez a műtárgy, az a műtárgy, nem kell bizonyítani, de valószínűsíthető, hogy én vagyok az örököse, majd valaki kiadja a pecsétet, aztán vihetik zsákszámra haza a Nemzeti Múzeum kincseit. Mert ebből gyakorlatilag ez fog következni, mert nem biztos, hogy mindig önök lesznek a törvény alkalmazói is, lehet, hogy itt mások is fognak dirigálni ebben az országban! Ez az egyik.

A másik pedig a következő. Térjünk már oda vissza, hogy milyen vagyontárgyakról beszélünk! Meggyőződésem, hogy nem szabad megállni a műkincseknél csak, mert igenis a kastélyok és más ingatlanok - nemcsak az ingóságok, az ingatlanok - kérdése is problémás. De nem csak kastélyokról beszélünk, természetesen mondhatok egy olyan példát, ami jelenleg is áll és szerintem gyomorforgató, ez Apró Antal kastélya a Szemlőhegy utcában, ami valójában egy kastély, jelenleg Gyurcsány Ferenc és családja lakik benne. Apró Antal azonban úgy került oda annak idején, hogy az 1950-es években megtetszett neki az az épület, és akik ott bent voltak, azoknak azt mondták, hogy tessék menni a Hortobágyra, fél órája volt a családnak, hogy összekészüljön, elmehettek oda, ők meg beköltöztek úgy, ahogy voltak, tokkal-vonóval, ugyanazon bútorok közé, valószínűleg még az ott lévő ruhák közé is.

Na most, ez a család nem érdemelné meg, hogy visszakapja azt az épületet, és nem érdemelné meg Gyurcsány Ferenc, hogy ugyanúgy fél órát kapjon, hogy elhagyja az épületet?

Miért nem lehet? Ha már következetesek akarunk lenni, akkor tegyük rendbe ezeket a dolgokat is! Ne csak Tisza Istvánné kastélykérdését, ami szerintem szintén megérdemelné végre egyszer, hogy a magyar történelem gróf Tisza István alakját rehabilitálva a családjával is méltányosan bánjon el, hanem például az ilyen igazságtalanságokat egyszer s mindenkorra rendezze.

(23.50)

Egyébként most a Gyurcsány Ferenc által lakott villát említettem, de tele van a budai oldal ilyen épületekkel, lakásokkal, nyugodtan el lehet kezdeni.

Ezért kérdés az időkorlát. Tehát lehet a második világháborúnál meghúzni egy vonalat, és azt mondhatjuk, hogy akkortájt ilyen módon az állam birtokába került vagyontárgyakról beszélgethetünk, de ez jóval tovább is elhúzódott egyrészt, illetve, igen, el lehet menni sajnos az időben visszafelé is. És megszerzett egy család - az ön példája szerint - 250 évvel ezelőtt valami vagyontárgyat, de időközben jött az első világháború, és a nyilvántartások, hogy hogyan került az az állam tulajdonába - lehet, hogy teljesen jogszerű módon -, azok az elcsatolt területrészeken maradtak, nem tudja az állam bizonyítani, hogy az ő tulajdonába az jogszerű módon került. Akkor most előkerül valahonnan egy örökös, örökös-e vagy sem, nem tudjuk, mert nincs az a közjegyző ma Magyarországon, aki az összes leszármazottat úgy tudná számba venni - ugye, ezek a családok sajnos nagyrészt szétszakadtak szerte a világba -, ahogy az a magyar öröklési jognak megfelelően gondosan előkészített, mert ez gyakorlatilag reménytelen, illetve megint csak azt kell mondjam, a szerencselovagoknak lesz majd itt paradicsoma, tehát nem tudja a magyar állam bizonyítani, hogy neki hogyan került ez a tulajdonába, mert az idő elmosta, mert a világháborúk ezt lehetetlenné teszik, de mondjuk, az a román állam, amely ma a történelemtanításában Mátyás királyról mint a nagy román királyról beszél, egyszer csak megjelenik, és bejelenti a tulajdoni igényt. Vagy egy ottani bármilyen magánszemély vagy egy ottani szervezet, mert nemcsak a magánszemélyekről beszél a törvényjavaslat, hanem szervezetekről is. Tehát én azt gondolom, értve az önök nemes szándékát, fogadják el tőlünk ezeket a kritikákat, maguk az előterjesztők is tudnak jobbító módosításokat kieszközölni még ebben a törvényjavaslatban.

És még egyet szeretnék, amit az előző hozzászólásom végén említettem, de nem tudtam befejezni. Annak idején a mi családunk is azokat a földeket, amelyeket vér-verejtékes munkával műveltek meg az őseim, és amihez jogszerűen jutottak, az állam egy tollvonással elvette. Pontosabban, nem is volt vita, hogy kié, nem az övék, és kész. Az ott álló földet egy orosz tank szó szerint bemasszírozta a földbe, előrement, visszament, előrement, visszament, ameddig az épületnek már nyoma nem volt. Ezt mi nem kaphattuk vissza, kárpótlási jegyekkel tárcsázhattunk, aztán Cegléd határában itt-ott kaptunk földecskéket, diribdarabokat itt-ott. Ha a kárpótlás a földek tekintetében, ami a legfontosabb vagyontárgyunk, hiszen az adja ki Magyarország összességét, ilyen méltatlan módon történt meg, akkor talán érdemes lenne az időben idáig is visszamenni. És amikor a kárpótlási jegyekkel kisemmizték a magyarokat, mert ez történt, utána pesti brókercégek vásárolták fel töredék árán szégyenletes módon ezeket a kárpótlási jegyeket, és most az ingatlanspekulációkban látjuk vissza, akkor talán, ha rendbe akarjuk tenni egyszer s mindenkorra a rendszerváltás mulasztásait, akkor kezdjük itt a földnél, és majd a végén talán eljutunk a műkincsekig is.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiból.)

ELNÖK: Csak szeretném jelezni, hogy amikor a napirendet az Országgyűlés elfogadja, akkor meghatároz egy időkeretet - ezekben a vitákban 15 perc -, ehhez képest az ülésvezető elnök adhat ismételt felszólalásra engedélyt. Én annyiszor fogok engedélyt adni, ahányszor jelentkeznek, csak jelzem, hogy akkor második ismételt felszólalásra következik L. Simon László, a Fidesz képviselője.

L. SIMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Megtisztelő, hogy engedélyezi, hogy ez a vita tovább folyjon.

Tisztelt Képviselő Asszony! Az az igazság, hogy másról beszél ön, mint ami ebben a törvényjavaslatban van. Ez nem feltétlenül baj. Én ugyan félbehagytam a jogi egyetemet, de még nagyon jól emlékszem a jogszociológia-órákra, ahol a társadalmi normákról, azok egymás mellett éléséről tanultunk, és világossá vált az ember számára az, hogy egy társadalomban többféle norma létezik, és akkor működik jól egy társadalom, ha ezek a normák viszonylag lefedik egymást, nincsen köztük túl nagy különbség; ha például az erkölcs és a jog nincs egymástól nagyon távol; ha az ön, vagy úgy is mondhatnám, a társadalom többségének igazságérzete valamilyen módon tükröződik a jogalkotásban. Ezért én azt, amit ön elmondott, megértem. És még csak azt mondom, hogy erősen vitatkoznék vele, mert hasonló típusú érzelmi problémákról én is tudnék beszélni. Tudja, nehéz dolog az, amikor az ember elviszi a lassan 90 éves nagyanyját ahhoz a házhoz, amelyben megszületett, amelyet a saját apja, az én dédapám épített föl, és amely aztán az állami gazdaságnak lett a része, és ma úgy néz ki, mint egy romhalmaz, ami valamikor egy virágzó gazdasági központnak volt a bázisa. És aztán persze az ember nehezen érti meg azt, hogy egy 600 holdas, kuláknak minősített gazdaságból hogyan lesz a kárpótlásból 30 hektáros föld, amire úgy nem mellékesen az önök aktivistái azt mondják, hogy az embernek az apja földet lopott, és ráírják a plakátjaira, hogy "földet lopott" a képviselőjelölt alá. Ez mind csak egy zárójeles megjegyzés... (Szávay István: Mi?) Nem érted? Akkor elmondom, István. Ez azt jelenti, hogy az én dédapámnak volt egy 600 holdas birtoka (Szávay István: Ez érthető, csak hogy mit lopott?), a kárpótlásból lett egy 30 hektáros birtokunk belőle, és aztán a választási kampányban a jobbikos aktivisták a plakátjaimra felírták azt, hogy ezt a földet is az én apám lopta alám. De ez most mindegy, ez egy mellékes szál. Csak ezzel azt akartam jelezni, hogy az ember adott esetben érzelmileg tud azonosulni azzal a markáns igazságkereséssel, amely az előbb képviselő asszony megszólalásából itt a Ház előtt nyilvánvalóvá vált.

De szeretnék valamit egyértelművé tenni. Mindeközben, hogy elviszem a 90 éves, most már elmúlt, a 92 éves nagyanyámat ehhez a házhoz, aközben én azon gondolkozom, hogy az egyéb jövedelmeimből meg tudom-e vásárolni a volt állami gazdaságtól ezt az ingatlant magamnak, és fel tudom-e újítani, szellemileg, lelkileg magam és a családom számára tudom-e mindazt a hagyatékot, azt az örökséget rehabilitálni, amely évtizedekre az enyészet részévé vált. És ezt tessék megérteni, mert bármennyire is fáj, bármennyire is igazságtalannak érzem, a tulajdonjogot magát, mert polgári, konzervatív demokrata vagyok, nem kérdőjelezem meg. Bármennyire is én is úgy érzem, hogy a rendszerváltozás nem tudott igazságot osztani vagy adni, ezt a kérdést nem tudjuk - egyébként lehetetlen is - rendbe tenni. Ezért ez a törvényjavaslat helyesen és okosan nem nyitja meg ezt a vitát, a lezárt kárpótlási folyamatba nem avatkozik bele, azt nem írja felül, még akkor sem, ha sokan szeretnék, még akkor sem, ha sokan igazságtalannak érzik azt, ami az elmúlt évtizedekben történt, még inkább azt, ami nem történt meg. De éppen ez a lényeg, ettől vagyunk konzervatívak, és ettől ragaszkodunk az alapvető normánkhoz, a jogállamisághoz, hogy a jog intézményét nem kezdjük ki.

És ezért szól ez a törvényjavaslat arról, hogy azokat a vagyonelemeket akarja visszaadni a tulajdonosaiknak, amelyek valójában az övék, amelyeknek nem történt meg az államosítása. És mindeközben tudjuk azt, hogy az államosítás '49-ben és azt követően nem volt igazságos, nem volt méltányos; hogy számtalan esetben erőteljesen megkérdőjelezhető, és akkor finoman fogalmaztam. Ezzel együtt is ezt a szellemet nem engedhetjük ki a palackból, mert ha ezt a kérdést nem sikerült a rendszerváltozás pillanatában rendezni, 24 évvel a rendszerváltozás után, bármennyire is fáj nekünk, lehetetlen.

(0.00)

Ezért én azt tudom mondani, hogy bármennyire is az igazságérzete, és azt is mondhatnánk, hogy a társadalom jelentős részének az igazságérzete nem találkozik azzal a jogi rendszerrel, amelyben kénytelenek vagyunk bizonyos vélt vagy valós történelmi sérelmeket, az elszenvedésen túl, véglegesen elfogadni, kénytelenek vagyunk, ezzel együtt is csak arra tudom figyelmeztetni önmagunkat, az egész Házat és a nyilvánosságot is, hogy nem szabad a jogállami rendszert kikezdeni. Ezért csak addig mehetünk el, ameddig a jog szerinti tulajdonosoknak a műtárgyait vagy a vagyonelemeiket birtokba adjuk. Ha ezt most ingóság helyett ingatlanra fordítjuk le, akkor azt mondhatjuk, ha egy ingatlannak nem történt meg az államosítása, és persze nem történt meg az elbirtoklás, képviselő asszony, mert ott beszélhetünk elbirtoklásról, akkor azt birtokba kell adni a tulajdonosának, amennyiben ő birtokba akarja venni. Ennek van a jelenlegi jogszabályi környezetben valós alapja és jogcíme. De ha az ingatlan államosítása vagy az elbirtoklása megtörtént, jelen pillanatban nincs jogcím a visszaadásra, és azt mondjuk, azt gondoljuk, hogy nem is lehet ilyen jogcímet egy lezárt kárpótlási folyamat után megteremteni, még akkor sem, ha egyébként ön, vagy nem egy esetben én is, és még nagyon sokan mások is igazságtalannak vagy nem eléggé kielégítőnek érzi a kárpótlás évekkel ezelőtt lezárt folyamatát.

Zárásul csak azt szeretném mondani, tisztelt képviselőtársaim, hogy igen, sokszor érezzük úgy, hogy valami nem igazságos. Sokszor érezzük úgy, hogy valami nem teljesen jól kezeli a rendkívül összetett történelmi, érzelmi problémáinkat. De egy biztos: ez a törvényjavaslat, amely a tisztelt Ház előtt fekszik, húsz év óta, a kárpótlás óta az első olyan törvényjavaslat, amely alapvetően próbál orvosolni olyan jogsérelmeket, amelyek magántulajdonosok, akár legyenek elsődleges tulajdonosok vagy örökösök, jogos igényét kívánja kielégíteni. Kicsit a záró mondatba belekavarodtam, de azt hiszem, értik, hogy miről beszélek. Ezért én arra kérem még egyszer a képviselőtársaimat, hogy ezt a törvényjavaslatot szíveskedjenek támogatni.

Amennyiben úgy érzik, hogy jogtechnikailag lehet csiszolni ezen a javaslaton, ha lehet adott esetben pontosítani rajta, tegyék meg. Nekem is van több gondolatom, lehetséges, hogy még módosító indítvány is lesz belőlük. Számomra például nagyon kérdéses az, hogy természetes személyeknél meg kell-e húznunk a határt vagy nem. Mert van egy ilyen belső szakmai vita a körünkben. Csak hogy említsek egy példát, nem olyan régen az egri érsekkel beszélgettem arról, hogy az egri érsekség egykori képei, amelyek jelen pillanatban az egri vár egyébként fantasztikus képgyűjteményében vannak kiállítva, jog szerint nem mentek át az állam tulajdonába, és még csak ki sincs írva ezeknél a képeknél az egri képtár gyűjteményében, hogy azok nem az egri képtár, pontosabban a magyar állam - a volt megyei múzeumról van szó - tulajdonai, hanem az érsekség tulajdonai. Azzal együtt, hogy az érsek atya természetesen nem akarja azokat a képeket onnan hazavinni és felakasztani a saját hálószobájában vagy dolgozószobájában, nem akarja a közösséget megfosztani attól az élménytől, hogy egy fantasztikus gyűjteményben nézhessék ezeket a képeket, csak egyfajta lelki, szellemi igénye van. Ahogyan egyébként az előbb említett magyar nemesi családok tagjainak is. Legalább legyen kiírva minden egyes képnél, hogy az egri érsekség vagy a magyar katolikus egyház tulajdona.

Szerintem ez méltányolható igény, és szerintem erre ez a törvényjavaslat lehetőséget teremt. Ezért még egyszer kérem, hogy szíveskedjenek támogatni.

Köszönöm szépen a figyelmüket. Megígérem elnök úrnak, hogy többet ma már nem szólok hozzá.

ELNÖK: Tisztelt Képviselő Úr! Készséggel (L. Simon László: Úgy értem, hogy a mai ülésnap alatt.) szót adok önnek újólag akár rendes felszólalásra, akár kétpercesre, mert tudomásul veszem, hogy az általános vitában minden mindennel összefügg, és most gyakorlatilag arról beszélnek, hogy 1990 után a reprivatizációt egy alkotmánybírósági határozat végül is nem tette lehetővé. E körül forog most a vita. De minden mindennel összefügg.

Hegedűs Lorántnénak megadom a szót két percben.

HEGEDŰS LORÁNTNÉ (Jobbik): Köszönöm, elnök úr. Tényleg én is ígérem, hogy most utoljára szólalok meg.

ELNÖK: Nem kívánom a vitát korlátozni. Bátran folytassák!

HEGEDŰS LORÁNTNÉ (Jobbik): Nagyon rövid választ szeretnék adni a képviselő úrnak, aki azt mondta, hogy nagyon óv minket attól, hogy a szellemet kiengedjük a palackból, és ne terjeszkedjünk túl, ez csak vagyontárgyak egy bizonyos körére vonatkozhat, semmi másra. Azt gondolom, hogy egyébként éppen azok miatt a kétségek, problémák miatt, amelyeket felsoroltam, a törvényjavaslat maga engedi ki a szellemet a palackból. Bizony, szerencselovagok számára is megnyitja a lehetőséget, egy felhívás lesz nekik keringőre, hiszen itt minden csak feltételes módban van megfogalmazva.

Tehát igen, tudjuk, ma a világon az egyik legjobb befektetés a műkincsekbe való befektetés. Hát ha még ahhoz úgy jutok hozzá, hogy vitatható módon, nem is annyira kell mindent igazolni. Nemcsak történelmi nagy családok fognak jelentkezni! Erre bármikor leteszem az esküt. Éppen ezért probléma nekünk ez a törvényjavaslat, mert ez nem az igazságosságot szolgálja.

Még egy gondolat: ha már a konzervativizmust állandóan számon kéri rajtam, akkor a római joghoz menjünk vissza. Jogtalanságra nem lehet jogot alapítani. Visszatérnék a Gyurcsány-Apró-villára. Ez pontosan ez. Jogtalanságra nem lehet jogot alapítani. Akkor legyünk következetesen konzervatívok, és mondjuk azt, hogy fél órát kap kiköltözni. Tudom, hogy ez már túlterjeszkedik ezen a törvényjavaslaton és a vita kereteit is feszegeti, de javaslom még egyszer a tisztelt kormánypártoknak megfontolásra.

Köszönöm.

ELNÖK: Megkérdezem, hogy kíván-e még valaki felszólalni. (Senki sem jelentkezik.) Jelentkezőt nem látok.

Így megkérdezem Halász János államtitkár urat, kíván-e válaszolni a vitában elhangzottakra. (Halász János jelzésére:) Öné a szó, államtitkár úr.

HALÁSZ JÁNOS, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Csak szeretném megköszönni e késői órán is a képviselőtársak kitartását és azon hozzászólásokat, amelyek a kormány benyújtott javaslatát támogatták és támogatni fogják ezután is.

Köszönöm szépen, elnök úr.

ELNÖK: Köszönöm, államtitkár úr. Az általános vitát lezárom. Mivel az előterjesztéshez nem érkezett módosító javaslat, részletes vitára nem kerül sor. A következő ülésünkön az előterjesztés elfogadásáról döntünk.

Tisztelt Országgyűlés! A napirendi pontjaink tárgyalásának végére értünk. Most napirend utáni felszólalások következnek.

Napirend utáni felszólalásra jelentkezett Becsó Zsolt, a Fidesz képviselője. Felszólalásának címe: "Miért szomorúak az Ipoly-parti fűzfák?" Öné a szó ötperces időkeretben.

Felszólalások:   300-306   306-338   338-339      Ülésnap adatai