Felszólalás adatai

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A költségvetés minden politikának a sűrítménye. Hát látszólag számok tengere, amelyben nagyon nehéz kiigazodni az egyszerű halandó számára, sőt időnként a sokat tapasztalt politikusok is könnyen eltévednek ebben a rengetegben, de hát ez a látszat csak. A lényeg, ami a számok mögött ott van: hogy mi az a politika, amit egy kormány, egy ország meg kíván valósítani, hogy melyek a prioritásai, hova akar eljutni, milyen eszközökkel akarja ezt megtenni.

Ez a költségvetés, amely most itt a Ház előtt szerepel, az elmúlt időszakban általunk nagyon sokszor elmondott, helyenként nagyon sokszor vitára ajánlott politikának, a legkönnyebben és legegyszerűbben azt mondhatnám, hogy a száz lépés politikájában megmutatott, a kialakult társadalmi-gazdasági viszonyokat az igazságosság és egy magasabb jövedelemtermelő képesség irányába elmozdító politikának a megnyilvánulása. Ez a költségvetés azzal a szándékkal készült - nyilván azt remélem, hogy e szándékot jól teljesíti -, hogy tegye igazságosabbá Magyarországot. Hogy tegye olyan világgá, ahol lehet és megéri dolgozni. Tegye olyan világgá, ahol aki dolgozik, az jobban keres, kiszámíthatóbbak a viszonyok, ebből kevesebbet adózik, közös jövedelmünket pedig közös céljainkra, a fejlesztés céljaira és a társadalmi igazságosság céljait szolgáló társadalompolitikai célokra pedig jobban, igazságosabban, hatékonyabban költi el.

Hát persze a viták mindig ott kezdődnek, hogy mi a hatékony és mi az igazságos, mi szolgál mit. Az a két nagy pillér, amiről ez a költségvetés szól, az igazságosság és a több jövedelem, egy fejlettebb, modernebb országnak a szándéka a költségvetés mögött ott lévő részpolitikákban mutatkozik meg. Én ezeknek a részpolitikáknak a jogosságát érdemben és erősen nem láttam, nem hallottam itt vitatni. Melyek is ezek a fontos célterületek?

Ami egy igazságosabb, összetartóbb társadalmat illeti, elsősorban azokért kell több felelősséget vállalnunk, akik saját teljesítményük bázisán már vagy még nem tudnak jövedelmet szerezni. Hát kik ezek? A gyermekes családok - ez a családtámogatás átalakításának programja, az ehhez kapcsolódó költségvetési program - és a nyugdíjasok az életkorfa másik végén, ez pedig a 13. havi nyugdíj utolsó részletének a költségvetésbe történő beépítése és természetesen az ötéves nyugdíjkorrekciós program első részének a beillesztése. Két olyan terület, amely milliókat érint - több mint 2 millió gyermek után fizetünk családi pótlékot, több mint 3 millió nyugdíjasunk van -, minden második ember tehát ennek a költségvetésnek nyertese. Ráadásul azok a társadalmi csoportok, azok az emberek, azok a családok, azok a szülők, nagyszülők és azok a gyerekek, akik természetes módon jutnak el életüknek abba a szakaszába, ahol azt kell, hogy mondják: igényt tartunk arra, hogy a nemzeti, társadalmi közösség ismerje el, hogy készülünk a saját életpályánkra, és itt a minden gyermek egyenlő elv alapján azt a hátrányt, amelyet korábban szenvedtünk, küszöböljük ki, és legyen egy olyan családtámogatási rendszer, amely a jövedelmekkel fordítottan arányosan adja a pénzt, nem egyenes arányban, azaz nem annak ad többet, aki egyébként is többet keres, mert az nem egy igazságos rendszer.

Természetesen minden ilyen átalakítás, mint a családtámogatási rendszer átalakítása, érdeksérelmekkel jár. Éppen az különbözteti meg a száz lépés programját a száz nap programjától, a mi mostani kormányzási ciklusunk első időszakára jellemző politikát az utolsó másfél év politikájától, hogy a száz nap politikája egy általános, szociális támogatás mindenkit érintve, nem hozzányúlva a kialakult viszonyokhoz és struktúrákhoz. Mindenkinek kicsit többet. Pótolni valamit abból a lemaradásból, amit az előző 15 év Magyarországon kialakított. Pótolni valamit abból a szociális rászorultságból, amely egyébként valóban szinte mindenkit érintett. A száz lépés politikája nem ezt mondja. Azt mondja, hogy hozzányúlunk a viszonyokhoz, mert igazságtalanok a viszonyok, most már nem általános gyógymódot alkalmazunk, hanem akik a legnehezebb sorban vannak, akik a legrosszabbul jártak, akik a legkiszolgáltatottabbak, célzottan őket támogatjuk. Erről szól a családtámogatás átalakítása, erről szól a nyugdíjkorrekció.

Nagyon jól lehet látni a különbséget a kétfajta magatartás között például a nyugdíjban. A száz nap 13. havi nyugdíjat adott, mindenkinek egyformán. Pont annyit, amennyije volt. Nem foglalkozva azzal, hogy belül van-e igazságtalanság vagy nincs. Azaz a korábban kialakult status quót viszi tovább.

(15.30)

A száz lépés politikája azt mondja, hogy nem mindenkinek egyformán és egyenlően, hanem annak adok, aki a legkiszolgáltatottabb, akivel a legtöbb igazságtalanság történt. Nem egyformán, kiegyensúlyozom a viszonyokat.

A költségvetés, azt gondolom, például akkor jó, ha ezeket a politikai, társadalompolitikai szándékokat jól tudja szolgálni, ha benne van a költségvetésben ennek a programnak a végrehajtásához szükséges fedezet. Hát benne van, ezt nem vitatták.

Az a vita, hogy helyes-e átalakítani a családtámogatás rendszerét, helyes-e átalakítani ilyen módon a kialakult nyugdíjrendszeren belüli igazságtalanságokat és ezeket az igazságtalanságokat rendbe tenni, ez igazából nem költségvetési vita, hanem átfogó nagy társadalompolitikai vita. Ebben van vita ellenzék és kormánya között.

Az ellenzék más családtámogatást akar, mi abban nem hiszünk. Úgy látom, hogy az ellenzék nem hisz a miénkben, de hát - hogy mondjam? - ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy családtámogatás dolgában, ami az egyik legizgalmasabb társadalompolitikai kérdés, lehet vita, helyenként lehet ellentét egy konzervatív politikai megközelítés, és mondjuk, egy szociáldemokrata vagy egy liberális politikai megközelítés között. Ez nem jó vagy rosszabb, hanem az a kérdés, hogy milyen társadalompolitikai célt szolgáló családpolitikák ezek. Mi abban a családtámogatási politikában hiszünk, amely a kialakult vagyoni, jövedelmi különbségeket kompenzálja, amely a gyerek javára kompenzál. A konzervatív politikát én olyannak láttam - ha az ítéletem nem helyes, akkor nyilván majd vitába szállnak velem -, amely sokkal inkább ellenkezőleg, a kialakult társadalmi különbségeket még fel is nagyítja a családtámogatáson keresztül, oda ad többet, ahol több volt. Úgy látom, az a helyes ebben a nyugdíjrendszerben, abban a nyugdíjkorrekcióban, amit teszünk.

Örülök annak, hogy igazi és komoly kritika azért ebben az ügyben nem hangzott el sem most, sem korábban, ami azt mondja, hogy van dolgunk az elmúlt tizenöt év igazságtalanságainak a felszámolásában. Ezek benne vannak ebben a rendszerben. Társadalompolitikai tekintetben ennek a költségvetésnek talán ezek a legfontosabb pillérei.

Aztán menjünk tovább! Vannak olyan területek, amelyek már a társadalompolitika és a reális gazdaság határmezsgyéjén vannak, ahol első megközelítésben akár társadalompolitikáról is beszélhetünk, de pontosan tudjuk, hogy ez már középtávon is közvetlenül hat ki a gazdaságra, a munkaerőpiacra. Ilyen a felsőoktatás és a felsőoktatás finanszírozása. Vita van még mindig a felsőoktatási törvény tartalmáról, arról, hogy mikor lépnek be ezek az új elemek, mi ebből, ami alkotmányos, mi az, amit ki kell igazítani, de azt hiszem, hogy nagyon helyesen a benyújtott költségvetés elfogadja azt az egyezséget, amely a törvény születésének időpontjában keletkezett, hogy ezzel a törvénnyel, az új törvénnyel a felsőoktatás finanszírozását egy kiszámíthatóbb és egyre javuló pályára tesszük. Azaz messze az inflációt meghaladóan javul a felsőoktatás forrásháttere, a felsőoktatás állami támogatása. Azt gondolom, hogy ez helyes. Ez a vita - ha ebben van vita - nem magáról arról szólhat, hogy helyes-e a felsőoktatást támogatni, mert azt gondolom, hogy ez a korábbi egyezségeket megtartó, azokat teljesítő költségvetési támogatás, hanem arról, hogy a bolognai folyamatra való átállásnak mindenfajta gondja-baja jó és helyes módon kerül-e kezelésre a törvényhozásban vagy sem. Ez megint nem költségvetési vita innentől kezdve, hiszen amit a költségvetésben megígértünk, azt teljesítjük. S ez rendjén van. Azt hiszem, hogy ezt meg kellett tenni.

Még messzebb megyek: mezőgazdaság, vidékfejlesztés. Átlépjük a 400 milliárdos határt ebben a támogatási körben. Ez nagyon nagy dolog. Csak azért emlékeztetném a kollégákat: a 2002-es költségvetésben 200 milliárd alatt volt az összes mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatás, fejből mondom, szerintem 192-194 milliárd. Megkétszereződött négy év alatt. Sőt, ha csak az utolsó két évet nézem, 2005-öt és 2006-ot, akkor háromszázhuszon-egynéhány milliárdról megyünk fel 400 milliárd fölé. Természetesen a magyar mezőgazdaság, agrárium és általában a magyar vidék fejlesztése az elmúlt tizenöt évben oly sok adósságot halmozott fel, hogy magam sem hinném, hogy most akkor ezzel eljött a Kánaán. Azt mondom, hogy az egyik legnagyobb nyertese ennek a folyamatnak a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés. Ha egy jól körülhatárolható terület egyik évről a másikra 25 százalékot meghaladóan tudja növelni a forrásait, akkor azt hiszem, hogy azt lehet mondani, hogy itt valami fontos és jó dolog történik.

Szerintem ez a kormány helyesen és jól cselekszik akkor, amikor nem egyszerűen beszél arról, hogy intenzív vidék- és intenzív agrárpolitikát kíván folytatni, ahol együtt van a hagyományos magyar agrárium teljesítményének védelme - ebben folytatunk most európai vitákat, nyilván ismerik a Doha-forduló tanácskozásait a WTO-val -, és együtt van egy korszerűsítési folyamat, amely korszerűsítési folyamat egyébként arra a hét pontra reflektál, amelyet a mezőgazdaságban a száz lépés részeként hirdettünk meg. Csak utalok arra, hogy például annak a folyamatnak a támogatása, hogy helyreálljon a növénytermesztés és az állattenyésztés közötti hatékony egyensúly, ami az elmúlt tizenöt évben megbomlott. Ezek mind olyan részei a költségvetésnek, ahol azt gondolom, hogy a kormány társadalompolitikai-gazdaságpolitikai szándékainak megfelelően kellő mennyiségű forrást tudott biztosítani.

Sokszor vita tárgya a parlamentben az autópályák építése, hol gúnnyal, hol kritikával, hol iróniával, hol több-kevesebb magabiztossággal, hol meg kétellyel. Amikor majd el kell számolni erről a négy évről a választóknak, akkor nyilvánvalóan az egyik nagyon fontos eleme lesz ennek az elszámolásnak, hogy kérem szépen, 2002 és 2006 vége között a magyar autópálya-hálózat hossza megduplázódik Magyarországon. 2002 környékén alig több mint ötszáz kilométer autópálya volt Magyarországon, 2006 végén több lesz, mint ezer kilométer. Irtózatosan sokba kerül, az idei költségvetésből több mint 200 milliárd forintot fordítunk ezekre a célokra! A következő évben visszük tovább ezt a folyamatot. De hát azt gondolom, hogy azok a szegediek, akik a jövő hónapban fognak örülni annak, hogy átadjuk az autópályát - a következő évben, 2006-ban Nyíregyházára és Debrecenbe fog érni az autópálya, és már az M7-esből is 2006 végén már csak harminc kilométer fog majd hiányozni -, azok, azt hiszem, azt fogják mondani, rendben van, hogy ez elképesztően nagy teher - mert komoly teher az országnak autópályát építeni -, de meg kell tenni, mert oda megy a gazdaság, oda megy a kiszámítható élet, oda megy a biztonság és a nyugalom, ahol van autópálya.

Ellenzéki képviselők és mi is jól ismerjük azokat a tanulmányokat, hogy az autópályák húsz-harminc-negyven kilométeres szélességű sávjában, körzetében hogyan pezsdül meg a gazdaság. Muszáj csinálni! Persze mi nem vagyunk könnyű helyzetben. Ha mi építünk száz kilométer autópályát, az az éves nemzeti jövedelmünknek az 1 százaléka körül van. Ha ugyanezt a németek teszik meg, akkor nekik kevesebb, mint 0,1 százalék. Természetesen azért terheli meg borzasztóan a mi kasszánkat az autópálya-építés - hozzáteszem, azért sem építettek elődeink ennyi autópályát -, mert ez elképesztően drága dolog. De aki a jövőről beszél, aki azt mondja, hogy a jövőbe akarok befektetni, annak muszáj ezt megtenni, még akár azon az áron is, hogy meg kell védeni a magyar költségvetést, hogy egyszerre kell fejleszteni - mert ez szól a jövőről -, és egyszerre kell egy igazságosabb társadalmat megpróbálni segíteni kialakulni egy hatékonyabb társadalompolitikával, mert ez szól a múlt adósságairól és szól a jelenről, és a gyerekeinken keresztül szólni fog majd a jövőről is. Nem mondanám természetesen azt, hogy ebben a vitában ezeket a prioritásokat, ezeket a gócpontokat nem érte támadás. Nem hallottam erről. Azt hiszem, hogy itt helyes és jó úton járunk ezen az úton.

Hallottam nagyon fontos megjegyzéseket ellenzéki és kormánypárti oldalról is, olyanokat, hogy van mit finomítani ezen a költségvetésen. Ezt látom, érzékelem én is. Ilyennek látom a közoktatás egynémely területét, ahol a benyújtott költségvetés által megteremtett mozgástér talán szűkebb annál, mint ami társadalmilag méltányos, elfogadható és egyébként középtávon fenntarthatóan hatékony.

(15.40)

Ezért egyetértek azokkal a hozzászólókkal, akik azt mondták, hogy kérem szépen, nézzük már meg, hogy a közoktatásban a kisebb települések iskoláinak finanszírozásán lehet-e segíteni, lehet-e a költségvetés keretei között ennél több mozgásteret találni. Azt mondom, hogy igen, nézzük meg, arra való a részletes vita, hogy találjunk ennél nagyobb mozgásteret. Azt hiszem, itt több rugalmassággal kell kezelni a benyújtott költségvetést. De egészen biztosan van még egy ilyen terület, ilyennek látom - érte is elég sok kritika - az egyes szociális kérdéseket és egyes szociális területeket.

Nagyon érdekes, mert összességében mind az oktatásra, mind pedig a szociális területre lényegesen többet költünk, mint 2002-ben, itt is nagyságrendileg mondok számokat: mindkét területen nagyjából, közel 70 százalékkal több pénzt költünk. De azt is tudom, hogy ennek jelentős része a 2002-ben megemelt és azóta az életünk részévé vált közalkalmazotti bérekre megy el. Tehát két igazság van egyszerre: sokkal többet költünk el oktatásra és szociális ügyekre, mint 2002-ben, 70 százalékkal többet - elképesztően sok pénzt -, de látom, hogy miután ez jelentős részben bérekre megy el, amit ma már mindenki adottságnak tekint, ezért bármennyivel több is ez a pénz, helyenként szűkebb a működésnek a mozgástere, mint amit szeretnénk, és itt talán vannak indokolatlan szigorúsággal megfogalmazott normatívák. Meg kell nézni, hogyan lehet itt rugalmasabbnak lenni, és - tegyük mindjárt hozzá - hol vannak azok a területek, amely területekről pedig pénzt lehet innen oda átcsoportosítani, mert ez nagyon fontos. Ebben is hallottam egy-két javaslatot és egy-két ötletet: az igazgatásból vegyünk el pénzt, meg kormányzati kommunikáció. Az az igazság, hogy komoly politikusok ennél azért mélyebbre ásnak egy picikét.

Az igazgatásról hadd mondjak önöknek egy mondatot! Itt van, mintha lenne egy általános félreértés. A központi igazgatás létszáma, amelyet úgy élnek meg az emberek, hogy a minisztériumi bürokráciák, a 2002-es 8700 főről idén nyárra 7400-ra csökkent, 15 százalékkal csökkent a központi igazgatás létszáma - aki ettől eltérő számot tud, az szóljon! Én ma nagyon mély és alapos, a teljes központi államigazgatási struktúra átalakítása nélküli további spórolásra őszintén szólva nem látok lehetőséget; aki ennek az ellenkezőjét állítja, az, azt hiszem, nem tudja, hogy milyen teher alatt dolgozik a központi igazgatás, az nem tudja, milyen teher alatt dolgozik. Az a jövedelemnövekedés, amit ígérünk, az pedig egy szerény és visszafogott, hozzáteszem: a teljesítményünkkel arányos jövedelemnövekedés. Közalkalmazottaknál, köztisztviselőknél a jövő évi várható reáljövedelem-növekedés - egy bizonyos kört leszámítva, erre majd ki fogok térni - a gazdasági teljesítményünkkel egyensúlyt tartó, vásárlóértékben 4 százalék körüli. Ez, kérem szépen, Európában mindenhol egy nagyon tisztességes növekedésnek számít. Ennél kevesebbet énszerintem nem lehet ma ajánlani a társadalmi partnereknek és a közalkalmazottaknak, azt hiszem, nem is lenne tisztességes, azt gondolom, ezen nem lehet spórolni; ennél többet pedig, azt hiszem, nem szabad ajánlanunk.

Van egy terület, ahol többet kellett ajánlanunk, mert azt gondolom, hogy ennél nagyobb valós, megfogható, kézzelfogható biztonságra, közbiztonságra van szüksége az országnak. Ezért a fegyveres szolgálatok területén általában magasabb a jövedelemnövekedés mértéke, és van egy terület, a rendőrség, ahol pedig kifejezetten magasabb. A miniszter asszonyra nézek, itt a reáljövedelem-növekedés mértéke 15 százalék környéki… (Dr. Lamperth Mónika: Átlagosan.) lesz átlagosan, 15 százalék.

Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy nagyon nem fűnyíróként működik a költségvetés, nagyon nem fűnyíróként működik például az, hogy hol mennyit fejlesztünk, vagy hogy hol mennyire vagyunk szigorúak.

Van egy nagyon világos elképzelés arról, hogy milyennek kell lenni a társadalompolitikában, milyennek kell lenni a közalkalmazotti, fegyveres testületi világban, és ehhez képest próbáljuk meg a javaslatainkat megfogalmazni.

Továbblépve: nem láttam a vitában olyan javaslatot, hogy növeljük a bevételi előirányzatokat, azaz úgy látom, hogy senki nem kívánt ebben a vitában adót emelni. Mondhatom másképpen is: senki nem mondta azt, hogy az az adócsökkentési program, amelyet a kormány benyújtott, és amely szintén a Ház előtt szerepel, az egy irreális adócsökkentési program. Sőt - ami, hozzáteszem, váratlan volt - senki nem mondta azt, hogy ezek a bevételek túltervezettek, hiszen amikor elkezdődött a részletesebb vita, akkor senki nem mondta azt, hogy lehet, hogy mégiscsak igaza van azoknak, akik a bevételek túltervezettségéről beszélnek, ezért csökkentsük a bevételi előirányzatokat. Én ilyen ellenzéki hozzászólást, hogy túltervezett bevételek miatt vegyünk vissza a bevételi fősorból pár száz milliárdot, ezzel tegyük ezt a költségvetést - ha úgy tetszik - megbízhatóbbá, nem hallottam. De fordítva sem hallottam.

Amíg általában kellett beszélni, addig volt olyan ellenzéki hozzászóló, aki azt mondta, hogy a kiadási oldal pedig alultervezett, de senki nem mondta azt, hogy rendben van, akkor viszont ugyanezt a kiadási tartalmat egy magasabb számmal állítsuk be ebbe a költségvetésbe, és ennek a következményeit persze akkor vezessük le vagy bevételi oldalon, vagy adóoldalon, vagy hiányoldalon. Azaz az a meglepetés ért, hogy miközben itt láthattam, még el is játszva, egy rövidke kis előadás keretében, hogy hogyan dől össze ez a költségvetés, a költségvetés leglényegesebb elemeit, hogy tudniillik mennyi annak a bevétele, mennyi annak a kiadása, mennyi összesen a hiány, erre vonatkozóan egyetlenegy érdemi módosító indítvány nem hangzott el. (Közbeszólások a Fidesz soraiból.) Ebből azt a következtetést kell hogy levonjam, hogy a politikai kommunikáció és a valóság elválik egymástól, azaz nincs olyan ellenzéki indítvány, hogy az egyébként túltervezettnek mondott bevételeket tegyük lejjebb, nincs olyan ellenzéki indítvány, hogy az egyébként alultervezett kiadásokat tervezzük felül, vagy nincsen olyan ellenzéki indítvány, hogy az egyébként ostorozott hiányt csökkentsük.

Nagyon fontos az, hogy akkor, amikor eljön az igazság pillanata, és szembesülünk a számokkal, akkor van-e olyan ellenzéki módosító javaslat, amely a költségvetés egész szerkezetéhez érdemben és lényegében hozzányúl. Az általános vitában, ami ugye erről szól, mert innentől kezdve a részletekkel fogunk majd vitatkozni, az általános vitában ezek a leglényegesebb pontok: több vagy kisebb hiányt szeretnék, több vagy kevesebb bevételt szeretnék, több vagy kevesebb kiadást szeretnék - ezeket az ellenzéki képviselők, vezérszónokok nem érintették. Lényegében érintés nélkül hagyták a költségvetés legfontosabb három számát: mennyi a bevételi főszám, mennyi a kiadási főszám és mennyi a hiány. Én úgy látom tehát, hogy nincs alternatív ellenzéki költségvetés. Ezt fontos kijelenteni, mert tehát világos, hogy milyen téren belül keressük a megoldásokat.

Hogyha meg ez utóbbira térek rá, akkor pedig mit látok? Azt látom, hogy az egyes fejezeteken belül egyébként sok fontos, megfontolásra, meggondolásra érdemes megjegyzés hangzott el - elindulnak a viták, végig kell ezeket darabonként tárgyalni. Hogyan lehet ezeket a megjegyzéseket megfontolni és beépíteni a költségvetésbe, ahol az támogatásra érdemes? Nyilván ellenzéki és kormányoldalon is nagyon sok pontosító, módosító indítvány lesz, amely elfogadható. Hát ez a parlamenti vitának az értelme! Ami viszont ezen túlmenően meglepetése ennek a vitának, az az, hogy miközben az elmúlt időszakban, hónapok óta azt hallottam, hogy elképesztő nagy bajban van a magyar államháztartás, hogy elképesztően nagy bajban van a magyar költségvetés, a magyar államháztartás és költségvetés érdemi szerkezetéhez, az érdemi átalakításhoz - most már túl a bevételi és kiadási főszámokon, azokon belül sem - javaslat nem érkezett. Nem mondta senki azt, hogy a magyar államháztartás kapcsán - amely 10 ezer milliárd forintos nagyságrendű - érdemi, sok száz milliárdos átalakításokat tegyünk meg. (Dr. Pósán László: Figyelni kell!) A költségvetés vitája során nem hangzott el egyetlenegy olyan átfogó átalakítási javaslat sem, amely javaslat azt eredményezhette volna, hogy a költségvetés belső szerkezete érdemben és ténylegesen megváltozik. (Dr. Pósán László: Figyelni kell!)

Azért furcsa ez, mert két állítás hangzott el az elmúlt időszakban. Az egyik, hogy milyen nagy bajban van a magyar államháztartás. Ha ilyen nagy bajban van, és valaki felelősséget visel Magyarországért, akkor nyilván azt várhatta volna az ember, hogy ide fog jönni, és azt fogja mondani: kérem szépen, ha bajban van az államháztartás, akkor nekem van egy javaslatom, így kell megoldani, szerintem akkor ezt nem így kell csinálni, hanem így, jelentős, érdemi, strukturális átalakítási javaslataim vannak.

(15.50)

Azt hallom, hogy új politika kell, azt hallom, hogy új gazdaság kell. A költségvetés vitája az, ahol az új politikát és az új gazdaságot, az ebből fakadó következtetéseket érvényesíteni lehet. Itt nem láttam ilyent! Az egyes fejezeteken belül hallottam nagyon fontos részletkérdésekről elhangzó indítványokat, meg is kell vizsgálni - de az egészre vonatkozóan egyáltalán nem! Azaz sem a helyzet kritikusságára vonatkozó korábbi állítások, sem pedig egy létező új koncepció valóságosságára utaló állítás nem hangzott el.

Mire lehet gondolni? Két lehetőség van. Vagy nem igaz az az állítás, amit az ellenzék hangoztat, hogy igen-igen nagy bajban van a magyar államháztartás és költségvetés, mert ha igaz lenne, akkor nyilván tett volna egy alternatív költségvetési javaslatot. Ilyent nem tett. Vagy nem igaz az az állítás, hogy van egy új politikai javaslata új politikáról és új gazdaságról, mert erről meg nem hallottunk. Ez az egyik lehetséges igazság. A másik lehetséges igazság, hogy van ilyen, mármint az új politikára vonatkozó indítvány, csak nem mondják el az országnak.

De hát kérem szépen, szerintem a felelősség az országért - még egyszer mondom - közös! Ez nem arról szól, hogy választástól választásig valahogyan majd csak elvagyunk! Hanem arról szól, hogy most tervezzük meg a következő egy évet, és ha igen nagy bajban van az ország, mint ahogyan állítja az ellenzék, sőt akkora bajban van, hogy most új politikára és új gazdaságra van szükség, akkor nyilván jön az ellenzék, és megmondja, hogy ez az új politika, ez az új gazdaság, ezt most akkor beleírjuk a költségvetési törvénybe, akkor a következő évben így fog működni ez az ország.

Én, kérem szépen, ennek nyomát nem látom ebben a vitában! Ha van ilyen állítása az ellenzéknek, akkor azt gondolom, most kell elmondani; hát ez a felelős állítás! Akkor most kell lehetőséget biztosítani arra az országnak, hogy döntsön, kinek van igaza: annak a kormánynak, amely azt mondja, ez egy jól működő gazdaság, és jelentős kihívásokkal, de alapvetően helyes irányban az utat magának megtaláló költségvetés, amely jól teljesíti a prioritásait, neki van-e igaza, és erre benyújt egy komplex tervet; vagy annak az ellenzéknek, amelyik azt mondja, hogy igen nagy baj van, sőt van neki egy igen új javaslata - azt mondja szellemesen: új politika és új gazdaság -, de nem mondja meg, hogy micsoda.

Nem az én számomra fontos ez a történet, mert én hiszek abban, hogy nekem igazam van. Politikusként természetesen nekünk, kormánypárti politikusként az a felelősségünk, hogy elmondjuk a magunk javaslatát - de a választó nem tudhatja, melyikünknek van igaza! Gyurcsány Ferenc kormányfőnek van-e igaza, amikor itt, az általános vita végén érvel a maga költségvetése mellett, hogy akkor ez rendben van, akkor ezt a politikát kell csinálni, amelyet jól szolgál ez a költségvetés; vagy az ellenzéknek van-e igaza, aki mindennap összedőléssel fenyeget, és új politikára hív fel, csak nem mondta meg, hogy ha összedőlne, akkor hogyan lehetne ezt a dőlést megállítani, vagyis mi az az új politika, ami ott van. Ha pedig ez így van, akkor azt hiszem, ez az országgal szemben nem jó. Tudniillik az ország számára azt a lehetőséget kell megteremteni, hogy eldönthesse, ebben a helyzetben melyikünk jobb gazdája, jobb vezetője az országnak. Mi a lapjainkat kiterítettük, itt van, a mi lapjainkat lehet látni.

Egy ellenzék egyébként általában megengedheti magának, hogy kritizál, hogyha a kritikája nem olyan mély, mint amit a jelenlegi ellenzék tesz, ahol alapjaiban támadja, és hovatovább kínnal, halállal, végveszéllyel fenyegeti az országot szinte mindennap. Egy ilyen helyzetben az ellenzék azt mondja, hogy arra van az út, kérem szépen, nem arra, amerre a szociálliberális kormány mondja! Én ilyen utat nem látok.

Az nem a kormánypártokkal szembeni udvariatlanság, hogy egyébként az ezt a véleményt hangoztató ellenzéki vezér az utolsó olyan pillanatot, amikor még cselekvően részt vehet a politikában ebben a ciklusban - hiszen ez az utolsó nagy törvényünk; amit itt most elfogadunk, a következő év erről fog szólni -, a cselekvő részvétel lehetőségét a némaságával elszalasztja. Én azt gondolom, ez oktalanság, sőt azt gondolom, hogy ez az ellenzéki felelősségvállalás elutasítása.

Szerintem Magyarország számára meg kell adni azt a lehetőséget, hogy az ellenzék vezérének megismerje az álláspontját. Szerintem Magyarországnak igényelnie is kell azt, hogy akkor nézzük is meg, mi ez az új politika, mi ez az új gazdaság, akkor mi az a másik költségvetés, ami ezt egyébként biztosíthatná. Szerintem ne fosszuk meg ettől az országot! Ha a parlament erre, számomra érthetetlen és meg nem indokolható módon nem alkalmas vagy elfogadhatatlan terep Orbán elnök úr számára, akkor azt ajánlom neki, hogy azt a vitát, amelyet a nyáron, júliusban nyilvánosan lefolytattunk, most folytassuk.

Azt kérem Orbán Viktor pártelnök úrtól, nézzen bele a naptárába, és mondjon olyan időpontokat, amikor az ország nyilvánossága előtt megbeszélhetjük azt, hogy miről szól Magyarország a következő évben, mire költjük el közös forintjainkat, mi az a politika, amit szolgálni akarunk, mi az a másik állítás, ami a mi állításunkkal szemben áll, melyek azok a jelentős strukturális átalakítások, amelyeket most kell megbeszélnünk a költségvetés folyamatában. Ha most nem beszéljük meg, hölgyeim és uraim, utána már nem tudjuk megbeszélni! Amikor ezt a költségvetést el fogjuk fogadni, onnantól kezdve a következő éve az országnak rendben van. És miután közös az országért a felelősség, gondolom, Orbán pártelnök úr a legboldogabb, hogy velem a magyar nyilvánosság teljes köre előtt megbeszélheti, mi az ő alternatívája, mi az ő javaslata Magyarország számára; ha azt állítja, hogy van egy új politika, van egy új gazdaság, ráadásul ez a költségvetés még be sem nyújtottuk, már összeomlott, akkor nyilván meg tudjuk ezt beszélni közösen, ő és én, ahogyan két felnőtt, felelősséget vállaló politikushoz illik, ahogyan demokratához illik.

Mert hát mi a nemzet háza egy demokratikus köztársaságban? Ez a parlament. A nemzet háza, ahol a különböző véleményeknek meg kell jelennie, az az Országgyűlés, ahol szabályozott keretek között ellenzék és kormánypárt elmondhatja, mit gondol Magyarországról.

Én bánom, hogy ezek a viták nem itt zajlanak le, mert ez korrekt és kulturált helyszín, ez az, ahol szabályozzuk, melyikünk hogyan mondhatja el az érveit - utána fel lehet állni, és el lehet mondani, hogy nincs igaza önnek. Itt mutatom, hogy más az állítás. Persze, kétségtelen, zavarhatja az elnök urat, hogy időnként mintha az ellenzéki képviselők egy része ezt egy ilyen olcsó színházként használná a patkó egyik oldalán, és mindenfajta előadásokat tart nekünk színes díszletek között; ez nekem sincsen kedvemre. De az az igazság, hogy az embernek el kell tudni ezt viselni, különösen el kell tudni viselni a sajátjaitól, hiszen önök játsszák ezt a játékot. (Derültség, taps a kormánypártok padsoraiban. - Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Miért tesz ilyen megjegyzéseket?)

Szerintem vegyük nagyon komolyan azt, hogy a demokratikus köztársaságban, a harmadik Magyar Köztársaságban a nemzet háza az Országgyűlés. Az Országgyűlésben az a dolgunk, hogy egymással helyenként vitatkozó, helyenként egymással egyetértő álláspontokat fogalmazzunk meg. Ha erre a Magyar Országgyűlés az ellenzék vezére számára nem alkalmas hely, amit nem értek, de vegyük tudomásul, akkor mondjuk azt, hogy rendben, vitassuk meg teljesebb nyilvánosság előtt azt a kérdést, hogy hová megy Magyarország 2006-ban, mi az a politika, hogyan finanszírozzuk ezt a politikát, milyen eszközökkel és milyen folyamatokkal.

A vita és a bevezető általános értékelés arról győzött meg, hogy ma azt nem tudom, van-e a miénknél jobb politika Magyarországon, de az egészen biztos, hogy ma csak ez az egy politika látható. Csak ez az egy politika látható. Egyelőre nem tudtak attól eltántorítani, hogy a lényeget illetően igazunk van. A részletek tekintetében - még egyszer mondom - nem, hiszen például ma Pokorni Zoltán úr nagyon korrekt, szerintem a parlament méltóságához illő hozzászólása stílusában és tartalmában is tartalmazott olyat, amelyet meg kell fontolni, amelyet később, a részletes vitában majd végig kell beszélni. Béki Gabriella tegnapi napon elmondott hozzászólásának van olyan eleme, amelyre azt mondom, hogy na, nézzük meg még egyszer újra. De a lényeget illetően, hogy miről szól az ország, hogyan lesz ebből egy igazságosabb ország, az szerintem rendben van. A részleteket vitassuk meg itt a parlamentben, folytassuk tovább ezt a vitát, hölgyeim és uraim!

Az egészet, a fő politikát tekintve, miután egyelőre ezt nem sikerült itt az elmúlt három napban megvitatni, azt mondom, ajánljuk magunkat Magyarország teljes nyilvánosságának - várom Orbán pártelnök úr hívását naptáregyeztetésre.

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypártok padsoraiban.)

(16.00)