Felszólalás adatai

SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Miközben az Európai Tanács a berlini csúcson a következő hét évre szóló költségvetésében már rögzítette és szentesítette mind a csatlakozásra váró országok felkészülésére szánt közel 22 milliárd eurót, mind az időközbeni kibővítésre szánt 45 milliárd eurót, miközben az EU és az 5 plusz 1 jelölt ország közti csatlakozási tárgyalások ez év nyarán már túljutottak az átvilágítási szakaszon, miközben a tavalyi országjelentésében az EU kedvezően értékelte hazánk helyzetét, s miközben kormánypolitikusaink egybehangzóan állítják, hogy reális esélyünk van arra, hogy az elsők között csatlakozhassunk az Európai Unióhoz, szóval miközben látszólag minden a legnagyobb rendben van a 2002-2003 körüli csatlakozással, nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, nem látnánk, hogy aggodalomra okot adó jelenségek is körvonalazódnak a horizonton. Ezek közül én kettőről szeretnék szót ejteni.

Egyrészt az EU-országok közvéleményének növekvő euroszkepticizmusáról és bővítésellenességéről, másrészt a magyar közvélemény kívánatosnál talán valamivel idealizáltabb hangvételű felkészítéséről. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az EU-országokban növekszik az euroszkepticizmus, s ezzel együtt csökken a további bővítések támogatottsága.

A jövő Európája sokak számára átláthatatlan, bonyolult, s épp ezért érhetetlen gigantikus intézmények képében jelenik meg. Ráadásul a szkeptikus közhangulatot kifejező Európai Parlament jogosítványai is növekszenek a bizottság rovására, miáltal a integráció demokratizmusa persze örvendetes módon növekszik, de a döntéshozatali mechanizmus, azaz a bővítési döntéshozatal is lelassulhat.

A korábbi bizottság márciusi kollektív lemondása csak erősítette a közvélemény kételyeit, hiszen ekkor vált világossá, hogy az EU folyamatos fejlődéséből fakadó feladatok s a különféle segélyprogramok, az EU-bizottság hatás- és feladatkörének oly mérvű és olyan gyors ütemű kibővüléséhez vezettek, amit az az eddigi szokásos módon és felkészültséggel nem tudott maradéktalanul ellátni.

Az ügyvitel hatékonysága megrendült, a pénzügyi kontroll nem mindig működött megbízhatóan, a biztosok pedig egyénileg változó mértékben ugyan, de elvesztették az irányítást és a kontrollt az elvileg általuk felügyelt adminisztráció felett.

Ez a helyzet pedig megrettentette a közvéleményt, melyet a kibővítés ügyében eddig is elbizonytalanított a nacionalizmusok újjáéledése és a munkanélküliség megléte. Egyelőre a politikai akarat ugyan a kibővítés ügyében még szerencsénkre változatlan, de tudjuk jól, hogy egy határon túl a politikai elit nem függetlenítheti magát a közvélemény nyomásától.

Az idő tehát, félek, ellenünk dolgozik. Az idővel futunk versenyt, és ezért a céldátum kitűzésének jelentősége van - nagy jelentősége az én véleményem szerint.

Elkoptatott közhelynek hangzik, de attól még változatlanul igaz: hazánk EU-hoz történő csatlakozásának nincs alternatívája; történelmi szükségszerűség, de lehetőség is egyúttal. Mégis, ennek ellenére vagy tán épp ezért, a kormány s a vezető politikai erők közös felelőssége, hogy az állampolgárok korrektül legyenek felkészítve a történelmi eseményre.

Egy szűk, ám hangos csoport elijesztő és megfélemlítő EU-ellenes kampánya nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ellensúlyozásul felhőtlenül optimista vízióval kellene megalapozatlan várakozásokat kelteni az emberekben.

Ha nem akarunk csalódott tömegeket a csatlakozás utáni évekre ebben az országban, akkor a magyar közvélemény felkészítését nemcsak csillogó propagandaeszközökkel és rendezvényekkel kell szolgálni, hanem reális, a közvetlen és azonnali hátrányokat sem elkendőző tájékoztatással kell tisztázni azt, hogy itt egy hosszabb távra szóló befektetés érdekében kell vállalni bizonyos kezdeti kényelmetlenségeket is.

Mindenkinek tudnia kell, hogy az EU-csatlakozásunknak nemcsak hozadéka, de ára is lesz, melynek csak kisebb részét fizeti meg az EU, nagyobb része ránk marad.

(12.40)

Ugyanakkor vannak történelmi pillanatok és helyzetek, amikor nem szabad csak a "na és akkor mibe kerül az?" kérdés alapján dönteni. Németország ma is kettéosztott lenne, ha 1991-ben Kohl kancellár csak ezt a kérdést tette volna fel, és e kérdés alapján döntött volna. Nemcsak azt kell tudnia mindenkinek, hogy EU-taggá válásunk esetén a 2002-2006 közötti öt évben nettó értelemben és éves átlagban cirka 400 milliárd forint támogatásra számíthatunk, de azt is, hogy a magyar költségvetés bevételi oldalának egy jelentős része, azaz a vámok és a közvetlenül vámokhoz tapadó áfa és fogyasztási adó, valamint GDP-arányosan az áfabevételek egy része közös EU-bevétellé válik, azaz 3-400, esetleg 500 milliárd forint a magyar helyett a közösségi költségvetésbe fog befolyni, és ezáltal ekkora lyuk keletkezik a költségvetésünkben, amit más bevételekből kell pótolni.

Tudnia kell mindenkinek, hogy az EU-pénzek rendelkezésre állása és lehívhatósága nem egy és ugyanaz. Azokért pályázni kell, és nincs automatizmus. Ha pedig a pályázat eredményes, azaz a pénz lehívható, akkor ahhoz 15-50 százalék közt ingadozó saját forrást kell mellétennünk. Csak 25 százalékkal számolva is ezt a tételt, 100 milliárd forint körüli finanszírozást jelent, amit ráadásul részben a pályázó régióknak, önkormányzatoknak kell kigazdálkodniuk.

Óriási tévedés azt hinni, hogy az EU-tól kapott pénzek folyó finanszírozásra lennének felhasználhatók. Sajnos úgy tűnik, hogy ez még a Pénzügyminisztérium előtt sem egyértelmű, hiszen hogyan lehetne másként értelmezni azt, hogy a tavasszal a parlament elé terjesztett hároméves költségvetési irányelvek ezt mutatják, ott ugyanis a kormány a folyó fizetési mérlegbe építette be az EU-forrásokat - amelyek egyébként befizetési kötelezettségeinkkel nem is lettek csökkentve -, sőt a büszke írásos indoklásból megtudhattuk, hogy "a folyó fizetési mérleg meghatározásakor figyelembe vettük, hogy jelentős EU-átutalásokra lehet számítani 2000-től."

Tudnia kell mindenkinek, hogy Magyarország a tárcák által előzetesen javasolt derogációk számához képest - egyébként helyesen - csak jóval kevesebbet terjesztett az EU elé, és az még ennél is jóval kevesebbet fog számunkra megadni. Ha pedig az EU nem ad időleges mentesítést, azaz időt részünkre egyes szabályozások harmonizációjához, úgy nekünk kell pénzt biztosítani ahhoz, hogy a harmonizáció még a csatlakozás előtt biztosítható legyen, mert itt minden probléma megoldása idő vagy pénz kérdése.

Tudni kell azt is, hogy sok esetben az EU-alapok támogatásai, segélyei nem a költségvetési pénzek helyett, hanem azok mellett fognak megjelenni, hiszen a régiók által megpályázott EU-pénzek nem feltétlenül a kormány által is szükségesnek tartott beruházásokra kerülnek allokálásra, felhasználásra. Nemcsak azt kell tudni, hogy egyenjogú partnerként kívánunk bekerülni és taggá válni az EU-ban, de azt is, hogy az EU nem igazán hajlamos kárpótlást adni bárkinek is egy olyan posztszocialista hendikep megszüntetéséért, melynek előidézésében ő maga nem vett részt, melynek létrejöttéért nem hibáztatható. Ezért tudnunk kell, hogy sem történelmi érdemekre, sem precedensjogra, sem az egyenlő elbánás elvére nem hivatkozhatunk, mert az EU-ba csak teljesítményorientált országok juthatnak be.

Tudnunk kell végül leginkább azt, hogy az EU-ba nem szánalomból, a legrászorultabbakat veszik fel, hanem a legproblémamentesebb országokat, melyeknek állapota hihetővé teszi, hogy a taggá válás után pár évvel akár a valutaunióhoz is hajlandó és képes csatlakozni az adott ország. Ha mindezzel tisztában van a közvéleményünk, akkor és csak akkor jártunk el korrektül, akkor nem érhet kellemetlen meglepetés senkit. Kommunikációs politikánknak pedig ezt kell elősegítenie, pontosan csatlakozásunk sikere érdekében, mert a korrekt, hiteles tájékoztatásból adódható esetleges kellemetlenségeket is elbírja az az alapigazság, hogy esetleges kimaradásunk az EU-ból sokkal nagyobb károkkal és áldozatokkal járna, mint EU-taggá válásunk.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)