Felszólalás adatai

Mindannyian tudjuk, hogy a fogyasztóvédelem az a terület, ahol szinte soha nem lehet eleget tenni annak érdekében, hogy a politika annak a kötelezettségének eleget tegyen, hogy a gyengéket és a védteleneket megvédi az erősekkel szemben. A fogyasztóknak az állam által biztosított védelme azért fontos, mert enélkül lényegében védtelenek lennének, hiszen itt nem önmagukban a jogszabályok, hanem jogszabályokon túlmenő magatartás is támadhatja őket, és ezzel szemben sokszor kiszolgáltatottak. Ez a kiszolgáltatottság fakad információhiányból, készségek vagy képességek hiányából, de nagyon sokszor, gyakran a puszta jóhiszeműségük miatt. Természetesen azt is látjuk, hogy a pénz, paripa, fegyver többnyire nem az ő oldalukon, hanem a kereskedőknél, eladóknál szokott meglenni.

Arról, hogy milyen típusú módon próbálják a fogyasztókat becsapni, átverni, mindannyian tudunk mindennapi tapasztalatokat. Akár a sárkányfűárusra is utalhatunk, aki a sárkányfűárus védjegyének megfelelően védte a portékáját a Süsü című mesében, egészen addig, amíg Süsü, a sárkány meg nem jelent és le nem fújta. Egészen pontosan a valóság próbáján látjuk azt, hogy egy dicsért portéka vajon valóban hozza-e azokat a tulajdonságokat, amiket az árus róla állít, csak éppen akkor már ott vagyunk abban a helyzetben, abban a pillanatban, amikor nem működik a sárkány elleni sárkányfű, a fogyasztó máris egy kiszolgáltatott helyzetben van. Ezeket a helyzeteket lehet valahogy megelőzni akkor, ha az állam megteszi a maga feladatát.

Sokféle módon szabályozzuk ezeket a helyzeteket. A polgári törvénykönyvön túl a fogyasztóvédelmi törvényben vagy a PSZÁF-ről szóló szabályokban, de akár újabban a pénzügyi jogok - szerintünk egyébként pénzügyi fogyasztói jogok - biztosáról szóló törvényjavaslatban is lényegében arra törekszik sokfelől az állam, hogy megvédje a fogyasztót, megerősítsük azokat a jogokat, ami a cserefolyamatban a fogyasztót védi, egyben nem akadályozzuk a gazdaság működését. Hiszen ez a fajta cserefolyamat lehel életet a gazdaságba, de nem egyenlő felek között folyik.

Ezért az egyik első és legfontosabb kifogásunk az, hogy a fogyasztó fogalma szerintünk rosszul van itt szűkítve. Más törvényekben, valószínűleg nem véletlenül, ennél tágabban fogalmazzuk meg. Most már elég sok fogalmi meghatározás, definíció van a fogyasztóra, másképp néz ki a fogyasztóvédelmi törvényben, a pénzügyi jogokról szóló törvényben, illetve a két Ptk.-ban, a jelenlegi és a javaslat szerinti Ptk.-ban. Mi azt gondoljuk, hogy ez, a jelenleg előttünk fekvő javaslat felel meg a legkevésbé a fogyasztó valódi tartalmának, hiszen a természetes személy rendkívüli módon leszűkíti ezt a kört. Ez az állapot, amit fogyasztónak nevezünk, egy olyan közgazdasági tartalom, amiben adott az információs aszimmetria, tehát azok a különböző egyenlőtlenségek, amiket az előbb említettem, ugyanúgy megvannak, ha nem természetes személyekről beszélünk. Azt mondhatjuk, szinte minden esetben a fogyasztó kevesebb információval, tudással, képességgel rendelkezik ebben a cserefolyamatban, és ezért kiszolgáltatottabb. Ez akkor is fennáll, ha ez a fogyasztó civil szervezet, társulás, mikrovállalkozás. Lényegében nem különbözik a helyzetük ebben a cserefolyamatban a természetes személyétől.

(11.30)

Ezért egyáltalán nem értünk egyet azzal, hogy erre leszűküljön a törvény, és nem is véletlen, hogy más szabályozási formákban nem szűkül le. Talán azt jóhiszeműen gondolhatjuk, hogy nem cél, hogy leszűkítsük ezeket a jogokat, de ha ezt a fogalmat, ezt a definíciót megtartjuk, akkor sajnos ez történik, ezért mi erre módosító javaslatot fogunk beadni.

A következő téma, amit szeretnék megemlíteni, a jótállásról szól. Az a kommentár, amit a javaslathoz fűz a beterjesztő, az uniós szervek által többször kifogásolt kötelező jótállás intézményét kívánja megtartani. Ebben az esetben a probléma a szabály szűkre szabottsága, hiszen a Ptk. pusztán a kötelező jótállással foglalkozik, miközben a fogyasztó az önkéntes jótállással is gyakran találkozik a hétköznapokban. Ezért minimális szinten mégiscsak tisztázni kellene a viszonyt a kötelező és az önkéntes jótállás között. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ha egy gyártó önkéntes jótállást vállal - mindannyian ismerjük ezt -, például hét évet vállalnak egy gépjárműre, jogszabályi előírás hiányában nem határozza meg ennek a feltételeit. Ez számos olyan problémát okoz, hogy a jótálláshoz kapcsolódó laikus elképzelések és az általános piaci gyakorlat kevesebbet nyújtanak, s akár olyan költségek felszámolásával is járnak, amikre csak utólag derül fény. Mivel sem a jótállási jegy kiállítására, sem a jótállási szerződés megkötésére nincsenek szabályok, ennek hiányában a vásárló nem tud különbséget tenni a kötelező és az önkéntes jótállás között, pedig ez nagyon nem mindegy. Ezért részletszabályok kidolgozását javasoljuk olyan módon, hogy ez még ne feszítse szét a törvény kereteit, de a jótállási szerződések alapvető feltételeit biztosítsa. Ez azért is fontos, mert a jótállás egy csábító eszköz, egy marketingeszköz is, és ha ez nincs szabályozva, akkor ez a fogyasztóra nézve kifejezetten hátrányos lehet, ami előnyösnek tűnik; emlékeztetnék a sárkányfű esetére.

A szavatosságról is kell szót ejtenünk. Azt a jellegzetesen magyar problémát, hogy az üzletek hozzáállása miatt a fogyasztó nem nagyon tudja érvényesíteni a jogait a szavatossági idő alatt, szeretnénk orvosolni. A közvélekedés alapján a szavatossági idő hat hónap, a tartós fogyasztási cikkek esetében egy év. Egy uniós felmérés alapján azonban 2011-ben a lakosság 47 százaléka és a kereskedők 10 százaléka volt csak tisztában azzal, hogy a szavatossági jog két évig érvényesíthető. Ez az érték jóval az uniós átlag alatt van. A hat hónapos védelem végével a kereskedő többségében jogsértő módon még jegyzőkönyvet sem vesz fel a minőségi kifogásról, elég annyit mondani, hogy ha hoz egy szakvéleményt, talán kicseréljük. Ezt ugye, ismerik önök is a szervizekből és a kereskedőktől. Ezért a fogyasztói szerződés esetében érdemes lenne elgondolkodni a hat hónapos védelem meghosszabbításán, különösen nagy értékű fogyasztási cikkek esetében. Ez egy olyan alapvető jog, amelyet a lakosság többsége tíz év alatt nem ismert meg, és így nem sokat ér. Erre is javaslatot adunk be.

Végül a biztosítási szerződésekről szeretnék beszélni, amelyek szintén azt a klasszikus kiszolgáltatottságot jelenítik meg, miszerint a felmondás nem azonos módon illeti meg a két felet, pontosabban: nem reflektál arra az egyenlőtlenségre, ami a szerződő felek között van. A felek, de különösképpen a biztosított helyzetében beállt bármilyen lényeges változás esetén ma nem tudja felmondani a szerződést bármelyik időpontban. Nevezhetjük ezt rendkívüli felmondásnak is, amire valóban adódhat oka valakinek. Ezért a "rendkívüli felmondáshoz" való jognak a tisztázása és kimondása megoldhatná azt a gyakorlati problémát, ami szerint a szerződéstől a lejárat előtt méltánylandó okokból szeretne szabadulni egy fél, de ma nem tud. Csak a biztosítási díj meg nem fizetésével, tehát egyfajta engedetlenséggel tud kibújni alóla. Azt gondoljuk, hogy ez nem a polgári erényeket és értékeket erősítő magatartás, de erre kényszerül a fogyasztó, ezért egy, a köznyelven rendkívüli felmondásnak nevezhető jogintézményt javasolunk bevezetni, ami a fogyasztó oldaláról két hónapos jelzéssel felmondhatóvá teszi a fogyasztói szerződéseket a biztosítások esetében.

Ezek azok a változások, amelyeket alapvetőnek érzünk ahhoz, hogy nagyobb biztonságot adjunk még a Ptk. keretein belül is a fogyasztóknak. Természetesen annak az összehangolása talán az első és legfontosabb, hogy hogyan definiáljuk ezt a fogalmat. Arra kérem önöket, hogy a fogyasztó definíciójánál próbáljunk visszatérni egy tágabb, ez esetben például a fogyasztóvédelmi törvény által használt definícióhoz, hiszen annak az alapján tudunk minden másról tovább gondolkodni. Érdemes lenne ezt a Ptk.-ban is átgondolni.

Köszönöm szépen. (Taps az LMP soraiban.)