Felszólalás adatai

DR. SÁLING JÓZSEF (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Kedves Kollégák! A munka törvénykönyve módosításának vitájakor az első kérdés az, hogy miért is volt szükség erre a módosításra. Az általános indoklás szerint a kormányprogramban előírt általános felülvizsgálattól függetlenül jelen módosítás bizonyos halaszthatatlan kérdések megoldását irányozza elő, vagyis az anyag szerkesztői is úgy gondolták eredetileg, de ebben állapodtak meg az ÉT-ben szereplő felek is. Egyrészt azt feltételezték, hogy a kormány betartja ígéretét és most csak a szükséges módosításokra szorítkozik, az átfogó módosításnál pedig mindenki kifejtheti álláspontját, a kormány nem egyoldalúan avatkozik bele a tőke-munka viszonyba, és mód lesz szakmai vitákra is, ide értve a munkajogi szakmán belüli vitákat és azokat a szakterületeket is, amelyek életébe súlyosan beavatkozik a módosítás, például ilyen a kereskedelem.

Ehhez képest utólag derült ki, hogy ez mégiscsak az átfogó módosítás első része, a szakszervezeti javaslatokat azonban még sem fogadta be a kormány, a szakmai viták pedig egyszerűen elmaradtak. Tavaly nyáron előkerült egy dolgozat, amelyet a munkaadók rendeltek meg, és a munka törvénykönyve lehetséges módosításáról szólt. Időközben ez a dolgozat kormány-előterjesztéssé, most pedig törvénymódosítássá nemesült. Csak megjegyzem, hogy a szerző mindkét esetben ugyanaz a személy. Nem csoda tehát, ha az anyag kifejezetten a munkaadóknak kedvez. Ez az eljárás nemcsak hogy nem tisztességes az érintettekkel szemben, de sérti a jogalkotásról szóló törvényt is, mert ha a kormányülésen kerül az anyagba egy új téma, arról nem fejthetik ki álláspontjukat a szociális partnerek. Egyébként a trükk ügyes: előbb meg kell hozatni egy politikai döntést, hogy aztán már csak presztízsokokból se lehessen visszalépni.

Végül pedig a kapkodásra utal az is, hogy az indoklások nincsenek összhangban a normaszöveggel, a módosítások egy részét egyáltalán nem az élet kényszerítette ki, hanem politikai indítékúak és szakmailag teljesen kidolgozatlanok.

Ami a tartalmi kérdéseket illeti, a magyar munka törvénykönyve európai összehasonlításban is szokatlanul liberális volt már a megalkotásakor is. Az Európai Unióban sokkal szigorúbban szabályozzák például a munkaidőt, az pedig fel sem merül, hogy munkaszüneti napokon az ország nagy része dolgozik, mert a verseny ezt diktálja.

(21.20)

Próbálna meg kinyitni a franciák nemzeti ünnepén egy szupermarket, hogy ne is osztrák példát említsek. Egyáltalán nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a mai szabályok a munkavállalóknak kedveznek, ezért ebből vissza kell venni. Ehhez csak meg kell nézni a munkahelyeken kialakult viszonyokat.

Az üzemi tanácsok kollektívszerződés-kötési jogához indokul hallottuk kormánypárti képviselőtársunktól, hogy nem védték meg a szakszervezetek a munkavállalókat, adjunk tehát másnak is érdekvédelmi jogot. Rá pedig figyelni kell, mert tapasztalatait az egyik munkaadói szövetség vezetőjeként szerezte, és az ilyen ügyekben, mint tudjuk, főtanácsnok.

Először is, a munkaviszonyokban az első helyen az állam áll, hiszen ő alkotja meg a munka törvénykönyvét. Azért írja elő például, hogy 8 órát kell dolgozni naponta, 5 napot és 40 órát egy héten, hogy jár a 30 nap szabadság, ki kell fizetni a túlórát, nem lehet munkát elrendelni a munkaszüneti napokon, mert ha az emberek többet kénytelenek dolgozni, hamarabb kiborulnak, az egészségügy pedig igen drága, és csak még gyorsabban fogyunk. De ma az állam nem tud érvényt szerezni a munka törvénykönyvének, ez amolyan puha törvény, a viszonyok pedig igen sok esetben a korai kapitalizmus idézik.

Másodszor: ki az, aki nem tartja be az előírt munkarendet, ki nem fizet túlórát, ki nem jelenti be a dolgozót? - és sorolhatnám. A munkáltató. Ezért vérlázító egy munkáltató szájából azt hallani, hogy gyengék a szakszervezetek, mert kivel szemben gyengék? - pont a menedzsmenttel szemben. Talán korrektebb lett volna a gazdasági nyomásra hivatkozni, csak abból nem vezethető le, hogy miért is kell gyengébb partner az érdekvédelemhez. Jobb az üzemi tanács vagy akár a munkástanács, mint ahogy hallottuk. Ezt el is hiszem.

Sok érvet hallottunk arra nézve, hogy miért jogi nonszensz az üzemi tanácsoknak kollektívszerződés-kötési jogot adni ma Magyarországon. Én ehhez csak két további megjegyzést teszek. Tisztelt Képviselőtársaim! Az ilyen típusú munkavállalói szervezetekkel az a baj, hogy ezeket nem lehet felülről megcsinálni, ezeket az emberek hozzák létre, amit aztán a törvények persze szentesíthetnek. Ezért nincs nálunk semmilyen gyökere az üzemi tanácsoknak, éppen ezért nem is igazán működnek. Mint tudjuk, az üzemi tanácsainkat, a német Mitbestimmungsrecht alapján kellett létrehozni. De vajon hol van ma Magyarországon együttdöntés? Szinte sehol.

Az üzemi tanácsok egyik fő feladata az információszerzés, a munkavállalók azonban szinte alig rendelkeznek cégükről információval, pedig annak biztosítását két törvény is előírja. A munkáltatók nem adnak információt, nemhogy együtt döntenének a dolgozókkal, ezért van az a nagy titkosítás. Sokszor előfordul még az is, hogy a szakszervezetek számára titkosak a béradatok. Ez ügyben egyébként még az adatvédelmi biztos is eljárt. Végül is, ha a mai magyar viszonyok között egy ilyen szervezetre bízzuk az érdekvédelmet, függetlenül a jogi képtelenségtől, két haszna is lehet a dolognak: a szakszervezetek gyengítésétől politikai hasznot remél a kormány, az érdekvédelem gyengítéséből pedig anyagi hasznot húznak a munkáltatók.

Ha valahol nincsenek polgári viszonyok ma Magyarországon, az éppen a munkahely. Ahhoz, hogy a munkavállaló polgár legyen, vagyis ismerje jogait, és követelni merje járandóságait, éppenhogy támogatnia kellene a kormánynak és nem szembe fordulni a dolgozókkal.

Nagyon zokon vettem azt, amit az államtitkár úr a munkaidő-kedvezmény megváltásának megszűnéséről mondott. Majd több munkát végeznek az érdekvédők - hallatszott. Miután a szakszervezeti munkát 90 százalékban társadalmi munkában végzik a tisztségviselők, a pénz megvonásával éppen azt a szakértői díjat veszik el a szervezetektől, ami nagyon kell ahhoz, hogy a munkáltatóval, az ő teljes apparátusával érdekvitát lehessen folytatni. Úgy gondolta talán az államtitkár úr, hogy ezentúl a munkáltatók több időre engedik el az szb-titkárokat szakszervezeti munkát végezni? Mint a liga volt elnöke, tudja, hogy ez nem így van. Az érdekvédelmet éppenhogy erősíteni kellene és nem gyengíteni. Mi ebben egyébként számítottunk az államtitkár úr támogatására. Azok az emberek, akik társadalmi munkában felvállalják mások érdekeinek képviseletét, inkább tiszteletet érdemelnek, nem pedig támadást és gyűlöletet, mert sok esetben az állam ellenőrzési feladatát is átvállalják, és igenis segítenek a kollégáknak.

Az, hogy a módosítással rosszabb vagy jobb helyzetű lesz-e a munkavállaló, ez nem kinyilatkoztatás kérdése. Számba kell venni az új szabályokat, minden lényeges új szabály szerint, amely előttünk fekszik, a dolgozó vagy többet fizet, mint eddig, vagy el lehet küldeni, mert megöregedett, felelősségre vonható a munkáltató kénye-kedve szerint, holott eddig csak a kollektív szerződés szabályai szerint lehetett eljárni. Visszaszorulnak a kollektív szerződés jogosítványai, gyengül az érdekvédelem. Hát akkor csak rosszabbul jár a munkavállaló!

Tisztelt Képviselőtársaim! Külön szeretnék foglalkozni a leltárfelelősség tervezett szabályozásával. Csak közbevetem, hogy ez legalább félmillió embert érint vagy még ennél is többet, hiszen nemcsak kereskedőket, bolti eladókat érint, hanem mindenkit, aki áruval foglalkozik, tehát nem lényegtelen ügyről van szó.

Azzal kezdem, hogy az Európai Unió országaiban ilyen szabály nincs, meggyőződésem, hogy ez nálunk sem maradhat meg az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk után. Hogy miért nem, arra részletesen kitérek.

A leltárfelelősség szabálya a magyar munkajogban kifejezetten szocialista, pontosabban szovjet találmányként került be, és a társadalmi tulajdon védelmét volt hivatott szolgálni. Az áru mindenkié, tehát egy kicsit mindenki feleljen érte a munkabér egy részével. Csak időközben a magántulajdon lett nálunk is a domináns. Az egykori kereskedelmi minisztérium már egyszer visszavonta, deregulálta a leltárszabályokat, és részletesen indokolta, hogy az új gazdasági rendben ez a szabályozás nem feladata az államnak, az árukezeléssel kapcsolatos költségek és kockázatok az üzleti kockázat kategóriájába tartoznak.

Az egész módosítást a tőke-munka viszonyába való durva, ráadásul egyoldalú beavatkozásnak tekinthetjük. A leltárszabályok pedig egyenesen az üzleti kockázatot hárítják át a munkavállalókra. Az Alkotmánybíróság ugyan formai okok miatt a deregulációt megszüntette, de egyben a következőket mondta: "Ha a jogalkotó úgy véli, hogy az adott társadalmi viszonyok szabályozása nem indokolt, akkor azt a felhatalmazást is hatályon kívül kellett volna helyezni, miszerint a témát szabályozni kell, felhatalmazás híján ugyanis az alkotmányellenesség fel sem vetődött volna, így tehát valóban formai okokról van szó."

Tisztelt Képviselőtársaim! Aki ezt a normaszöveget írta, az boltban még csak vásárlóként járt, és fogalma sincs a szakmáról. A 170. § szerint a leltárhiány az értékesítésre, a forgalmazásra szabályszerűen átadott és átvett, ismeretlen okból keletkezett, a kálót meghaladó mértékű hiány. Az első kérdés az, átveszik-e az árut a bolti dolgozók. A válasz: a bolti dolgozók sohasem veszik át az árut, mert ez fizikailag képtelenség. Ha azonban azt a leltározáskor mégis megtennék - már aki jelen van a leltárfelvételnél -, utána naponként szállítnak árut az üzletbe, amihez az alkalmazottak, az eladók szintén nem nyúlhatnak, így nem is tehetők felelőssé a hiányért. Ezzel a szabályozással egyébként a jelenlegi rendet is felrúgja a tervezett módosítás.

Ma a szabályozást a bevezetőben említett okok miatt a munka törvénykönyve a kollektív szerződésekre bízza. A kollektív szerződések lefedik az egész szakmát. A szakma egyébként ma másként rendezi a felelősség kérdését, mint az itt leírtak. Egyébként ez tipikusan olyan ügy, amit ágazati kollektív szerződésben lehet, illetve kellene szabályozni, figyelemmel a szakma írott és íratlan szabályaira. Az előterjesztőnek még arra sem volt ideje, hogy ezt tanulmányozza.

A kiskereskedők, ahol nincs kollektív szerződés, jellemzően önfoglalkoztatók, vagy ezt vallják magukról. Náluk egyébként szó sincs szabályos áruátadásról, így aztán leltárfelelősségről sem, a multiknál pedig az otthoni gyakorlatnak megfelelően nincs ilyen szabályozás.

"A leltárhiány az a hiány, aminek az oka, okozója ismeretlen." Kérdezem én: hogy lehet felelősségre vonni bárkit is olyan hiányért, amelynek nem tudjuk az okát és az okozóját? Mindez egy zárt raktárban még elképzelhető, de egy nyílt árusítási boltban sehol a világon.

Itt kell foglalkoznom a lopás kérdésével. Azt állítják a munkáltatók - mellesleg ez a foglalkoztatási bizottsági ülésen is elhangzott és itt is -, ha lopják az árut, akkor felelősségi szabály is kell. Először is, a munkavállalók általában nem lopnak, ha azonban az áru mégis eltűnik, a kérdés: ki a tettes, vagy ki a felelős, vagy ki lop? A szakma és a rendőrségi információk azt tartják, hogy a hiány oka fele részben legalább a vevőlopás, nem is elsősorban a megélhetési lopás, hanem az üzletszerű bűncselekmény.

De nézzük az áruhiány másik felének keletkezését; ehhez csak az áru útját kell nyomon követni. Eltűnhet az áru már a gyárban, a szállítónál, az áruátvételnél, de lehet ok a nem szándékos adminisztrációs hiba is. Az árut egyébként a boltvezető veszi át, és csak a legvégén látja, illetve kezeli az alkalmazott. A főszabály persze az, hogy a hiány oka ismeretlen. A kérdés ismét az: ki vonható akkor felelősségre? Ezért állítottam, tisztelt képviselőtársaim, hogy sehol Európában - és higgyék el, ismerem a szakmát - nincs olyan szabály, hogy vétlenség estén felel a bolti dolgozó a bérével olyan áruhiányért, amely árut át sem vett, olyan boltban, ahol szabadon ki-be járnak a vevők és a szállítók, és hogy ezt az állam még törvénybe is foglalná, ez végképp elképzelhetetlen. Felvetődött az is, hogy kauciót kérnek a dolgozóktól. Ez egyszerűen csak törvénytelen, semmi köze a munkajoghoz.

A tervezetben számtalan elképesztő szabály is van, ezekkel főként a részletes vitában foglalkozom.

(21.30)

Csak említésképpen néhányat: az anyag előhúz a semmiből egy új megállapodási rendet, az úgynevezett leltárfelelősségi megállapodást, aminek aláírása ezentúl alkalmazási feltétel lesz, hiszen nem fognak mindenkivel külön megállapodást kötni. Eszerint a jövőben a kereskedelemben csak úgy vesznek fel valakit, ha eleve aláírja a felelősségi megállapodást, ahány bolt, ahány cég, ahány vállalkozó, annyifélét. A szakma nevében előre is köszönjük!

A módosítás szerint a jövőben a munkáltató állapítja meg a káló mértékét a korábbi kollektív szerződéses szabállyal szemben. Ez rosszabb, mint ha visszaállítanák a főnök fegyelmi jogát. Ilyen sem fordulhat elő Európában, az európai jogban.

De elképesztő a felelősség mértéke is, még a szocializmusban is csak néhány havi mozgóbérrel kellett felelni a társadalmi tulajdonban bekövetkezett hiányért. Most pedig több lehet a vétlen felelősség esetén fizetendő összeg, mint a gondatlan károkozás esetén kiszabható kártérítés. A tervezetben rendezetlenek a fogalmak, a számviteli szabályokkal semmilyen harmóniában nincsenek az itt leírtak. Azt a társasjátékot, hogy vannak, akik felelnek, és vannak, akik nem, de az előbbi megengedheti az utóbbinak, hogy dolgozzon, munkaügyes legyen a talpán, ha végrehajtja. Vagy gondolják meg, tisztelt képviselőtársaim, ha elkészül egy leltár, utána naponként jön az áru, hetenként áraznak. Hogyan állapítható meg, hogy a százforintos fogkrém hiányzik vagy a százötven forintos?

Végül szintén megemlítem, hogy még egy üzemitanács-választást is részletesen szabályoz a munka törvénykönyve; azt a személyt, aki a munkavállalók nevében aláírja a leltárfelelősséget - és itt pénzről van szó -, ez a személy kötelezettséget vállal, nem nevesíti a törvénymódosítás. Ő egyszerűen csak meghatalmazott. De ki választja? Választott-e, a munkáltató embere, boltvezető-e vagy ki ő? Azért ha a kormány rá akarja terhelni az üzleti kockázatot a dolgozókra, legalább ilyen alapvető kérdéseket tisztázni kellett volna. Ilyen jogosítványt a munkáltatók soha nem kaptak Magyarországon, bármilyen furcsa, még az ötvenes években sem.

Úgy vélem, az eddig elmondottakból látható, hogy ez a szabályozás egyszerűen képtelenség. Ez a szöveg nemhogy általános vitára nem alkalmas, de az, hogy a parlament elé kerülhetett, a szakma szégyene, a parlament méltóságának semmibe vétele. Aki pedig összekeveri a kauciót, a védelmi pénzt a munkajoggal, az nemcsak hogy a szakmát nem ismeri, de ahogy mondani szokták, egyéb dolgokra is képes.

Köszönöm. (Taps az MSZP padsoraiban.)