Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: Házelnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Öt évvel ezelőtti hivatalba lépésemkor a következő szavakkal zártam beszédemet. „Készen állok arra, hogy a nemzet előtt álló nagy feladatból a rám jutó részt elvégezzem.” A mögöttünk hagyott években elnöki munkám központi kérdésévé a magyar érdekek és értékek képviseletét, a teljesítmény megbecsülését, a normativitást és a jövő nemzedékek iránt viselt felelősséget tettem. Hogy a vállalt munkából mit sikerült elvégezni, azt az önök előtt lévő összefoglaló tanúsítja. (Minden képviselő asztalán egy könyvcsomag található.) Feladat azonban maradt még bőven. Megtisztelő volna számomra, ha ezekben a kérdésekben ja­vas­lataikkal, észrevételeikkel segítenék munkámat.

Eredeti szándékom szerint az előbbi témákban, az előbbi témákat érintve szerettem volna beszélni az előttünk álló öt esztendőről. Azonban az elmúlt hónapok politikai közbeszédét figyelve úgy gon­doltam, hogy inkább a ránk váró egy évről szólok.

(13.10)

Meggyőződésem, ha így megy tovább, mindent lerombolunk abból, amit 1990 óta közösen felépítettünk. Mindent megkérdőjelezünk, minden, akár csak hallgatólagos megállapodást semmibe veszünk, minden határt átlépünk. Ha van bennünk szándék, hogy ne így legyen, találunk történelmi példát, amiből erőt meríthetünk a cselekvéshez: 1867, kiegyezés. Csak 150 évet kell az időben visszalépnünk.

Tisztelt Ház! Jó lenne legalább három dologban egyetértenünk: mindannyian Európa polgárai vagyunk; mindannyian a magyar nemzethez tartozunk; mindannyian tisztességes, becsületes, nyugodt életre vágyunk.

Lássuk az első kérdést! Mindannyian Európa polgárai vagyunk, és azok is maradunk. 1990-ben pártállástól függetlenül egyetértettünk az Európai Unióhoz való csatlakozás szándékában. Hogy ez a konszenzus a brüsszeli intézményekkel való napi vitákon felülemelkedve megmaradjon, Deák Ferenc gondolatait ajánlom figyelmükbe. 1867-ben, amikor a Habsburg-birodalom és a magyar nemzet érdekeinek összehangolása volt a feladat, Deák így érvelt a parlamentben. „Egyik cél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, (…) melyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű.”

Tisztelt Ház! Cseréljünk ki a szövegben egyetlen szót: birodalom. Hallgassuk csak! Egyik cél tehát az Európai Unió szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyekből többet elvenni, mint amit az Európai Unió szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű. (Taps a kormánypártok soraiban.) Ha Deák Ferenc itt lenne közöttünk, meghallanánk-e bölcs szavait?

A második téma: mindannyian a magyar nemzethez tartozunk. Két dolgot ajánlok az önök figyelmébe. Adjuk vissza nemzeti ünnepeink méltóságát! Ne abban versenyezzünk, ki hogyan tudja a másik rendezvényét megzavarni, de abban, hogy saját rendezvényeinket miként tudjuk a másikénál méltóbbá tenni; miként tudunk az aktuálpolitikai ki- és beszólások helyett magvas gondolatokat az ünneplőkkel megosztani; miként tudjuk a márciusi ifjaknak vagy ’56 forradalmárainak az illő tiszteletet megadni.

A másik kérdés a szolidaritás. Értsünk egyet abban, hogy ugyanaz a figyelem, ugyanaz a szolidaritás jár annak, akit hitéért vagy nemzeti kisebbséghez tartozása miatt üldöznek, mint akit származása miatt. A határokon túl élő magyarokért viselt felelősség ne csak alkotmányos rendelkezés maradjon, hanem ciklusokon átnyúló, közös programmá váljon.

(13.20)

Harmadszorra: mindannyian tisztességes, becsületes, nyugodt életre vágyunk. Ha kiindulópontnak elfogadjuk, hogy ebben idősek és fiatalok, hívők és nem hívők, kormánypártiak és ellenzékiek egyetérthetünk, kérem, fontolják meg a következőket.

A család szent. A gyermek sérthetetlen. 1990 után hallgatólagos egyezség volt közöttünk, hogy a közéleti szerepet nem vállaló családtagok, különösen a gyermekek, nem részei a politikai diskurzusnak. Az ő életük az ő magánügyük. Nekünk, politikusoknak semmi közünk hozzá. Ki, hol, mikor, kivel mit csinál, kinek milyen a nemi identitása, vallási meggyőződése, politikai eszmélése ‑ nem tartozik ránk. (Taps.) És ha a bulvármédia nem is tudja időnként türtőztetni magát, nekünk nem kell erre az útra tévednünk és a családot, a gyermekeket érintő kérdéseket nemtelen politikai támadásra felhasználnunk.

Végül néhány szó a közbeszéd állapotáról. Közös történelmünk nem minden szereplője egyformán megbecsült számunkra. De Széchenyit mindannyian tiszteljük, de Kossuthot mindannyian idézzük, s Deák Ferenc előtt mindannyian megemeljük a kalapunkat. Hát akkor mindez ne csak üres szónoki fogás legyen, hanem váljon erőforrássá! Ha valamit, hát tőlük azt megtanulhattuk: ha másként is látták a jövőt, ha más-más következtetést vontak is le egy adott történelmi helyzetből, senki, még a legnagyobb rosszhiszeműséggel sem vitathatja el tőlük, hogy mindannyiuknak a szeme előtt ‑ s hadd legyek most patetikus ‑ a haza üdve lebegett. Kérdem: miért nem ez a mérce ma is? Ismét Deák Ferencet idézem: „Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.”

Tisztelt Ház! Közbeszédünk színvonala az utóbbi időben drámai mértékben romlott. Itt és most mindezért nem akarom porciózni a felelősséget, de a politikai számosság okán mindig a kormánypártoké a nagyobb. Nem érdemes méricskélni: ki kezdte előbb, ki volt először a durvább, ki lépett át először egy határvonalat. Közös a felelősségünk a közbeszéd jelen állapotáért. Közös a felelősségünk a hogyan továbbért.

Egy év van még a választásokig. A választópolgárok többsége biztosan nem akar ez idő alatt egy kitörésre készülő vulkán tetején élni. Kérdés: megadjuk a másiknak a kellő tiszteletet, érveket mérünk-e össze érvekkel, tényeket tényekkel ‑ vagy indulatokat indulatokkal. Tanulunk-e Deák Ferenc önmérsékletéből, aki 1867. márciusi képviselőházi beszédében a következőket mondta: „Egyes kifejezéseket, mik a vitatkozások folytában ellenem tán élesebben is voltak intézve, hasonlókkal viszonozni nem fogok. Ily feleselések se a vitatkozás tárgyát tisztába nem hozzák, se az ország jövőjét elő nem mozdítják.” Csak rajtunk múlik. És most nem arról beszélek, hogy nem lehet véleménykülönbség közöttünk. Volt is, lesz is. Hogyne láthatnánk, hogyne értékelhetnénk másként ugyanazt a helyzetet! Én most saját önbecsülésünkről, a közbeszéd magánbeszédre ható romboló erejéről beszélek. Hovatovább eljutunk oda, hogy már csak vicsorogni tudunk egymásra. Nem kellene! Szeretném, ha mindezen elgondolkodnának.

Inspirációként hadd tegyem meg én az első lépést. Itt és most megkövetem mindazokat, akiket elnökségem alatt egy rossz mondattal, egy indulatos megjegyzéssel vagy durva szóhasználattal megbántottam vagy megsértettem. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)

(13.30)

Tisztelt Ház! Kossuth híres Cassandra-levelében így fordul Deákhoz: „…Úgy látom, …hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, több mint veszélybe, halálba sodortatik…” „Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanák.” Kossuthnak a kiegyezést bíráló mondatait gyakran szokták idézni. A két államférfi ekkor már szinte semmiben nem értett egyet egymással. De a levél megszólítása és tónusa mégis tisztelettudó. „Barátom… Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében férfikorunk szebb szakán keresztül, midőn még egy irányba haladtunk a hazafiui kötelesség ösvényén.”

Tisztelt Ház! A súlyos kritika és a másik iránti tisztelet jól megfér egymás mellett a levélben. Okuljunk belőle! Legyen közös erőforrásunk a reformkor, március idusa, 1867, 1956, és amikor érveinket összemérjük, mindig ugyanaz a négy szó legyen a szemünk előtt: A haza minden előtt! (Fejét meghajtja, majd lelép a szónoki emelvényről. ‑ Hosszan tartó taps a kormánypártok padsoraiból. ‑ Dr. Áder János terembiztosi kíséret mellett a köztársasági elnöki páholyba távozik.)