Felszólalás adatai

GÚR NÁNDOR (MSZP): Tisztelt Alelnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Türelemmel hallgattam a kétperces hozzászólásokat, úgy gondoltam, hogy nem lenne korrekt belenyúlnom kétpercesbe, amikor valamikor mégiscsak a ma este folyamán egy 15 perces hozzászólást tehetek.

Én egy kicsit messzebbről kezdem, és nem fogom megkerülni azokat a kérdéseket, amelyek a felszínre kerültek. Ha úgy húsz évvel ezelőttre, a rendszerváltás pillanatához tekintünk vissza, biztos emlékeznek sokan a Ház falai között, hogy annak idején az 1980-as évek végén 5,2-5,3 millió ember dolgozott ebben az országban. 5,2-5,3 millió! Majd egy-két év leforgása alatt, az 1990-es évek legelején 3,5 millióra csökkent a foglalkoztatottak száma. 3,5 millióra! 1,7 millió ember elveszítette a munkalehetőségét. Kik veszítették el a munkalehetőségüket? Legkiváltképp azok, akik a leghátrányosabb helyzetben voltak, a leghátrányosabb adottságokkal bírtak. Magyarul: azt is meg lehet fogalmazni, hogy részben ők saját maguk is okozói voltak annak, hogy elveszítették a munkalehetőségüket; de csak részben, nyilván, hiszen volt egy aktuális helyzet is.

Azt akarom ezzel mondani, hogy ennek a szituációnak nagyon sok cigány ember volt az alanya, a veszteségeknek az elszenvedője. Nagyon sok, de nem csak cigány ember. És még egyszer hangsúlyozom: szerintem alapvetően azért, mert azokkal az adottságokkal nem bírtak, nem sajátították el, amelyek ahhoz kellenek, hogy a kegyetlennek tekinthető munkaerőpiacon, ahol verseny van, helyt tudjanak állni. Pontosan ebből a megközelítésből fakadóan én nem most, már évekkel ezelőtt, hosszú évekkel ezelőtt is azt mondtam, azt vallottam, amit ma is mondok ebben a dologban, hogy alapvető fontosságúnak tartom azt, hogy az ember, minden ember azzal a tudattal ruházkodjék fel, hogy neki van dolga ebben a világban, legyen az felnőtt, vagy legyen az gyermek, az is kapja meg ezt a fajta indíttatást és nevelést.

Ha van dolga a világban az embernek, ha a felnőtt embernek az a dolga, hogy minden reggel felkeljen, és valamit tegyen a közjó érdekében, akkor az a dolga és kötelezettsége is megvan, hogy a gyermekét is ugyanerre nevelje, mindegy, hogy cigány vagy nem cigány. Ugyanazt mondom, amit Kontur Pál képviselőtársam az utolsó mondataiban mondott. Azt mondom, hogy Magyarországon vannak cigány és nem cigány magyar emberek. Cigány és nem cigány magyar emberek! Nem az a kérdés, hogy valakinek zöld vagy kék a színe, hanem az a kérdés, hogy mit tesz, hogy részt vállal-e, hogy szerepet vállal-e a közjó életre hívásában, hogy tisztességgel megpróbál-e eleget tenni azoknak a közelvárásoknak, amelyek megfogalmazódnak.

Az én személyes értékrendemben a társadalmi együttélésnek vannak minimumai, amelyeket mindenkinek tartania kell, legyen az cigány vagy nem cigány ember. Ha a nem cigány ember nem tesz ennek eleget, azt ugyanúgy meg kell ítélni, mint ha a cigány ember nem tesz ennek eleget. Ha ezt az utat járjuk, akkor szerintem helyes az, amit teszünk, mert akkor nem egymás ellenében feszítünk akár népcsoportokat, akár embereket, hanem a nem tisztes viseltetés ellenében lépünk fel. Én azt gondolom, hogy a Parlament falai között talán kivétel nélkül mindnyájan úgy gondoljuk, hogy az a jó, ha emberek nem egymással szembefeszülnek, hanem az a jó, ha mindenki a lehetőségeihez illesztetten megpróbál egyrészt a közjóhoz hozzátenni, másrészt azoknak a minimális társadalmi elvárásoknak megfelelni, amik az együttélés alapvető szabályaihoz hozzátartoznak.

Azt gondolom, a felnőttnek az a dolga, hogy megpróbáljon munkatevékenységet végezni. Ahhoz viszont, hogy ezt el tudja érni, igenis az elmúlt húsz esztendőben meg kellett tapasztalnunk és meg kellett tanulnunk azt is, hogy ezt csak akkor tudja megtenni, ha megfelelő tudásra tesz szert. Ismerik, többen tudják: Magyarországon azoknak az embereknek, akiknek nincs vagy éppen csak nyolc általános iskolai végzettségük van, 26-27 százaléka tud elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Azoknak az embereknek, akiknek szakmai képesítés van a kezükben, a közoktatás rendszerében odajutottak, hogy valamilyen szintű középfokú végzettséget szereztek, a kétharmada el tud helyezkedni. És azoknak az embereknek, akik diplomával bírnak, még ettől is nagyobb az esélyük. Nem mondom, hogy mindegyikük el tud helyezkedni, de nagyjából a 90 százalékuk ott van a munkaerőpiacon.

Magyarul: a tudás érték, és nekünk az a felelősségünk, hogy azt a fajta gondolatot, gondolkodást közvetítsük, hogy igenis minden élethelyzethez igazítottan a gyermeknek az a dolga, hogy az iskolába járjon, a gyermek tanuljon, minimális tudást szerezzen, hogy arra építkezni lehessen, akár a szakmaszerzés lehetősége is kiterebélyesedjen előtte.

Én azt gondolom, hogy nem lehet másképp azokat a nehézségeket, a tartós munkanélküliség helyzetét vagy bármilyen más ilyen, szociális problémákra visszavezethető élethelyzetekhez illeszkedő problémákat megoldani, csakis akkor, ha azt a szabályozási rendszert, amelyet most a kormányra készülő pártszövetség nevében egyéni képviselői indítvánnyal benyújtottak, végiggondoljuk, hogy mi abban a jó, akár kiegészítjük módosító javaslatokkal, mert azt gondolom, hogy alapvetően az irányultsága a történetnek nem elvitatható. Egyébként egy-két esztendővel ezelőtt mi is ezt tettük, a léptékek tekintetében nem jutottunk el oda, amit ma ez a törvényjavaslat magában hordoz.

Tudott, ismert, mi is azt mondtuk, hogy adott helyzetekben a családi pótlék természetbeni juttatását kell foganatosítani, ennek a mértékét 50 százalékban határozták meg akkor a Parlament falai között. Most túllép ezen ez a törvényjavaslat, bár úgy lép túl rajta, hogy igazából annak a fajta logikának, döntésnek a tapasztalásairól még kevés visszajelzése van, de túllép rajta, és egy keményebb, egy drasztikusabb megfogalmazást tesz, és abban bízik, hogy ennek kézzelfogható eredménye lesz.

(20.20)

Azt gondolom, a lényeg az, hogy kézzelfogható eredménye legyen. A lényeg az, hogy mindenki megtalálja a helyét, hogy a szülő érezze a felelősségét, kötelességét, a gyermek pedig élvezze a lehetőségét mindennek. Nem hiszek abban, hogy a gyermek önmagától nem akar tanulni. Nem hiszek abban, hogy a gyermek azért nem jár iskolába, mert ő a génjeiben hordozza mindezt. Nem, ebben nem hiszek. Abban hiszek, hogy az embert, a gyermeket közvetlen környezete formálja. Abban hiszek, hogy az a fajta miliő, amelyben éljük az életünket, a család, a legintimebb közösség mértékadó módon hat ránk. Ezért fontos az, hogy kimozdítsuk a szülőket is, ne csak a gyermekekről gondoskodjunk, a gyermekeket akarjuk mindenáron iskolába vinni. Oda kell vinni őket, de a szülők számára is lehetőséget kell adjunk.

Ehhez illesztetten szeretném még egyszer visszaidézni, amit ma már egyszer elmondtam a Ház falai között: azért tartottam jónak 3-4 évvel ezelőtt, amikor kardoskodtunk néhányan azért, hogy a leghátrányosabb helyzetű, a halmozottan hátrányos helyzetű térségekben és ilyen sajátosságokkal bíró emberek számára, ha mást nem, ha a munkaerőpiac nem tud lehetőséget kínálni, akkor legyen kormányzati felelősség a tekintetben, hogy igenis próbáljon meg munkalehetőséget kínálni. Ez az "Út a munkához" program, ismert önök előtt. Tavaly 134 ezer ember fordult meg ezen program keretei között, és nem 1 hétre, nem 1 hónapra, átlagosan 6 hónapos időtartamra. Azokban a családokban, ahol munkavállalási lehetőséghez jutottak a felnőttek, a gyermekek előtt valami más rajzolódott ki, mint adott esetben korábban. Az rajzolódott ki, hogy apámnak is van dolga ebben a világban. Ha neki van, akkor valószínűleg nekem is kell hogy legyen. Ha neki dolgoznia kell, akkor nekem valószínűleg el kell mennem az iskolába.

Tehát a kötelességérzet, az a fajta tudat, ami bele kell ivódjon a gyermekbe, meggyőződésem szerint alapvető fontossággal bír. Ezért mondom, mondtam, és ma is teszem azt, hogy arról beszélek, meggyőződésem szerint az a fajta logika, amely a gyermeket az iskolába viszi, akár a picit szankcionálisnak tekinthető íze mellett is a törvényjavaslatnak nem elítélendő megítélésem szerint. De hozzáteszem, úgy gondolom, önmagában nem elégséges. Szükségszerű olyan kellékekkel kiegészíteni, amelyek motiválnak, ösztönöznek is. Mondok példát rá. Bevezettük annak idején, ez év februárjától a szakmunkástanuló gyermekek, fiatalok vonatkozásában működik a tanulmányi ösztöndíj rendszere.

Szeptembertől a mai ismereteim szerint még inkább, még intenzívebben, még nagyobb léptékű finanszírozási feltételek mellett működik; főleg azokban a szakmákban, ahol a munkaerőpiac részéről igény van arra, kínálat van a tekintetben, hogy ilyen fiatalokat vagy ilyen képzettséggel bírókat vegyenek fel.

Miért jó ez a rendszer? Azért jó, mert arra ösztönzi a családokat is, legkiváltképp a szegény vagy mélyszegénységben élő családokat, hogy a család fenntartása érdekében is, a tanulmányok finanszírozhatósága érdekében is a gyermeket arra ösztönözze, hogy ilyen típusú, ilyen irányultságú szakmai képesítéseket szerezzen. Ennek előfeltétele, amiről beszélünk ma, hogy a 8 általános iskolai végzettség is adott legyen. De miért hozom szóba? Azért hozom szóba, mert fontosnak tartom, hogy ha első lépcsőben eljutunk odáig, hogy egyre kevesebben legyenek azok, akik kimaradnak az általános iskolai képzés rendszeréből, akkor ezt követően egyre többen legyenek azok, akik eljutnak a szakmai képesítés megszerzéséig. Ismertek a számok, tudják azt is, diplomát a cigányságon belül a fiatalok 1 százaléka szerez; szakképesítést is, egy kezemen tudom megmutatni, hogy milyen arányban.

Ha ez így folytatódik, ha ebben nem sikerül váltani, akkor tényleg nagyon nagy traumákkal kell szembenézni. Ezért tartom fontosnak azt, hogy túllépjünk ennek a törvényjavaslatnak a szellemén. Hogy ne csak ez legyen a fókuszban, hanem az is, amit módosító indítványként benyújtottunk, és remélem, hogy a parlament kétharmados többségével bíró pártszövetség be tudja majd fogadni, hogy a családi pótlék a vonatkozásban is illeszkedjen ehhez a fajta logikához, hogy a szakképzés rendszerében, ahogy a közoktatásban osztályról osztályra halad előre a fiatal, egyre növekedjen a családi pótlék mértéke. Hogy miért? Két oka van alapvetően. Az egyik az, mert nyilvánvaló, hogy az oktatás költségei növekednek azáltal, hogy a gyermek, a fiatal előrehalad a szakoktatás rendszerében. Másrészt azért, mert ha a családi pótlékon keresztül is ösztönözzük, hogy vegyen részt a szakképzés rendszerében, és mindezek mellett az ösztöndíjrendszert is működtetjük, ez már együttesen olyan nagyságrendű forrást jelent a család, a gyermek számára a képzés finanszírozhatósága tekintetében, amely kellőképpen ösztönöz. Tehát nem csak és szankcionál, nem csak és szorít, hanem támogató segítséget is nyújt.

Azt gondolom, hogy ezek így, együttesen segíthetnek minket abban, hogy legkiváltképp a halmozottan hátrányos helyzetű térségekben, a halmozottan hátrányos helyzetű, sajátossági jegyekkel bíró emberek és gyermekek vonatkozásában segítő kezet lehessen nyújtani. Ha ez a logika érvényesül, és ha a családtámogatás rendszerét a családi pótlék megadásának, juttatásának rendszerét is bekapcsoljuk, és összekötjük az iskoláztatás, a szakmai képzés lehetőségével, mikéntjével, akkor, azt hiszem, sokkal kézzelfoghatóbb és jobb eredményeket fogunk az elkövetkezendő időszakban látni, mint amivel adott esetben szembenéztünk az elmúlt 20 esztendő viszonylatában.

Az utolsó mondataim tehát összegzésként arról szólnak: én abban hiszek, hogy mindenkinek van dolga ebben a világban. Abban hiszek, hogy a felnőtt és a gyermek ugyanígy köteles feladatokat ellátni. A felnőtt, ha lehetősége van, akkor munkában, ha nincs lehetősége, akkor törekednie kell, hogy munkához juthasson, a gyermek pedig azért, hogy tudást szerezzen, mert így juthat a munka közelébe. Ha ezt tesszük, ha erre szocializáljuk úgymond gyermekeinket, akkor meggyőződésem, hogy ennek a társadalomnak a javát szolgáljuk, és akkor a holnap ilyen értelemben szebb lehet, mint a ma, talán még szebb, mint a tegnap.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Szórványos taps az MSZP padsoraiban.)