Felszólalás adatai

A trianoni békediktátum következtében a szlovákok által lakott Felvidékkel együtt Csehszlovákiához került egy jelentős magyar terület is, a Felvidék. A történelmi Magyarország 1918-ban megkezdett, és a trianoni békediktátum 1920. június 4-i aláírásával véglegessé váló feldarabolása elsősorban az I. világháború végén kialakuló nagyhatalmi szándékok eredménye volt.

A végleges döntést aláírt trianoni béke értelmében Magyarország 11 vármegyéjének teljes területe, továbbá 11-nek kisebb-nagyobb részei kerültek a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá. Ezen a 2,5 millió lakos élt, ebből 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű. A Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt. A Párizsban jó kapcsolatokkal rendelkező csehszlovák külügyminiszternek, Benešnek sikerült elérnie, hogy a franciák beleegyezzenek Észak-Magyarország cseh megszállásába.

Az elcsatolt területeken ezrével bocsátották el állásukból a megalkuvásra nem hajlandó magyarokat, majd erőszakkal kiüldözték őket Csehszlovákia területéről. A magyar vasutasok, hivatalnokok, tanítók elüldözésével az imperiumváltást követő első hónapokban mintegy százezerrel csökkent a slovenskói magyarok száma. A közigazgatás átszervezései során azonban a szlovákiai járások határát eleve úgy alakították ki, hogy minél kevesebb olyan járás legyen, ahol a magyar lakosság aránya eléri a törvény által megkövetelt 20 százalékot. Tisztelt Képviselőtársaim! Ismerős történet, nemde?

A sokszor durva szlovákosítási hadjárat azonban nem csak nyelvi jogaiban sértette a magyarságot. Az új hatalom emberei igyekeztek minden nyomát eltüntetni a régvolt világnak. Ennek a gyalázatos hadjáratnak nemcsak a különböző utcai feliratok, utcanévtáblák estek áldozatul, de a magyar emlékművek, szobrok is. Ledöntötték többek között a dévényi és a Zobor-hegyi millenniumi emlékművet, továbbá Fadrusz János híres alkotását, a pozsonyi Mária Terézia-szobrot.

A szlovákosítási hullám természetesen nem kímélte az egyházakat és iskolákat sem. Az új hatalom útját bezárt vagy elszlovákosított általános és középiskolák szegélyezték. Egyik pillanatról a másikra számolták fel a rozsnyói és a lévai gimnáziumot, az eperjesi jogakadémiát és a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet. Színmagyar városokban alakultak szlovák nyelvű polgári iskolák, amelyek magyar iskola hiányában a szlovákosítás fontos eszközévé váltak.

A zsellértörvény alapján kis- és középbirtokos magyar parasztok sorát fosztották meg korábban bérbe adott földjeiktől, s juttatták azt a zsellérszerződést kötött bérlők tulajdonába. A törvény értelmében a szlovák földmunkások gyakran nagyobb birtokhoz jutottak, mint korábbi kenyéradó gazdáik. Az igazi érvágást azonban a földreform jelentette a magyarság számára. A földreform értelmében a 150 hektárnál nagyobb birtokok kerültek lefoglalásra és szétosztásra. Szlovákia domborzati viszonyai miatt ezek nagy része a déli területeken volt, így a magyarlakta területek egyharmada, körülbelül 300 ezer hektár esett a törvény hatálya alá, a parcellázás során azonban csak a felosztott terület 20 százalékát kapták az itt lakó magyarok, a földek nagy részét nemzet- és párthűség alapján szlovákok és csehek kapták. Kolóniák sora, körülbelül száz új telepes község jött létre a korábban színmagyar vidékeken. A morva és szlovák kolonisták számára a legjobb minőségű földterületeket hasították ki, és számos kedvezményt kaptak, hogy megmaradjanak a számukra idegen környezetben. Kedvező hiteleket kaptak, állami pénzeken iskolákat, templomot, középületeket emeltek számukra.

A nyugati hatalmak a szudétanémet kérdést az 1938. szeptember 19-én Münchenben megtartott nemzetközi négyhatalmi konferencián rendezték. A konferencia döntése alapján Csehszlovákia többségében németek lakta területeit október 1-jei hatállyal Németországhoz visszacsatolták. A müncheni döntés egyik függeléke kötelezte Csehszlovákiát, hogy három hónapon belül rendezze területi vitáit Lengyelországgal és Magyarországgal. Magyarország végül 11 927 négyzetkilométernyi területet visszakapott, több mint egymillió lakossal. A visszatért lakosságnak 84 százaléka volt magyar, a többi szlovák vagy rutén.

A szlovák parlament 1939. március 14-én kikiáltatta a független Szlovák Köztársaságot. Egy nappal később német csapatok vonultak be a cseh országrészekbe, s azokat Cseh Protektorátus néven a birodalomhoz csatolták. Ezzel párhuzamosan a magyar hadsereg megszállta Kárpátalja területét, megteremtve ezzel a közös magyar-lengyel határt. Az 1939. március 14-én önállósult szlovák állam fasiszta diktatúraként vonul be a történelembe.

Érdemes néhány szót vesztegetni a fasiszta szlovák állam politikai életére. A magyar párt elnöke végig az az Esterházy János volt, aki már a harmincas években is fontos szerepet játszott a slovenskói politikában, és a háború idején vált a magyar kisebbség vezéralakjává. Esterházy már akkor példát mutatott, amikor a magyar területek visszacsatolásakor Szlovákiában maradt. A szlovák parlament egyedüli magyar képviselőjeként azonban nemcsak a magyar kisebbség gondjaival foglalkozott, többször szót emelt a magyarországi szlovák kisebbség érdekében is.

Esterházy emberi nagysága a Szlovákiában kibontakozott zsidóüldözés kapcsán nyilvánult meg. A szlovák parlamentben egyedüliként csak ő nem szavazta meg a zsidók deportálását lehetővé tevő 1942. évi LXVIII. számú törvényt. Ma már tudjuk, hogy Esterházy tevékenyen kivette a részét az üldözött zsidókat menekítő akciókból is.

(22.50)

Segített nekik elbújni, s közel ezer zsidó megkeresztelését megszervezve, megmentette őket az üldöztetéstől.

További történet: 1945 elején a közben Moszkvában megalakult új szlovák kormány Kassára tette át a székhelyét. A kormányprogram a csehek és a szlovákok egyenjogúságát hirdette meg, miközben a németeket és a magyarokat kollektív háborús bűnösökké nyilvánította. A köztársaság területén található összes német és magyar iskola azonnali bezárását rendelte el. A magyar iskolák bezárása következtében közel 100 ezer magyar gyermeket megfosztottak attól, hogy anyanyelvén tanulhasson. Beneš elnök 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő.

A rendeletek szinte az élet valamennyi területén hátrányosan érintették a magyarokat. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket.

A hatalom nyílt nacionalizmusának megnyilvánulása volt a pozsonyi magyarok kitelepítése 1945 májusában. Egy, az első köztársaságban alkotott törvényre hivatkozva a pozsonyi magyarok döntő többségét kikergették lakásukból, és a Duna jobb partján fekvő Ligetfalun kialakított táborokba zsúfolták őket. Itt a táborba zárva vagy közmunkára ítélve tartották őket hónapokon keresztül, míg végül a táborokat 1945 augusztusában felszámolták.

A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán újból megkezdődött a munkaerő-toborzás. Mivel a szlovák vidékekről sokan települtek át önként az elnéptelenedett cseh határszélre, a hatóságok abban reménykedtek, hogy a magyarok is követni fogják őket. A magyarok között azonban csak elvétve akadtak önként jelentkezők, így a kormány ismét az erőszakhoz folyamodott. A szlovák telepítési hivatal által kidolgozott elképzelések szerint Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy átcsoportosítására sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt, férfiakat, nőket, gyerekeket, öregeket szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválasztották az igényelt munkaerőt. Innentől kezdve már minden a gazdák emberségén múlott.

A mai adatok szerint összesen 220 faluból vittek el magyarokat, akik 6602 házat és majdnem 4 ezer hektár termőföldet hagytak maguk mögött. A deportáltak otthon maradt vagyonát az állam az úgynevezett bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben csupán a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig annak tulajdonosai is. A bizalmiak nagy része volt partizánokból, az északi járásokból dél-szlovákiai kolonistáknak jelentkezőkből állt. Ezek sokszor már a deportálások végrehajtása előtt megjelentek a kiszemelt házaknál, és végignézték azt, hogyan hurcolják el a magyar családokat.

A lakosságcsere azután vetődött fel a cseh vezetésben, miután a potsdami konferencia elutasította a magyarok egyoldalú kitelepítését. A Szovjetunió beható támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket. Ezzel visszaélve, a cseh bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, és végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akiknek háborús bűnösként kellett volna elhagyniuk szülőföldjüket.

A lakosságcsere 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. Az áttelepítésnél 76 616 magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét. Óriási különbség mutatkozott a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal és 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött.

Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a szlovák-magyar határt. A háború befejeztével a múlttal való leszámolás legfontosabb eszközei a háborús bűnösöket elítélő perek voltak. A szlovákiai magyar kisebbséget aránytalanul sok per sújtotta, hiszen a perek megkonstruálói így akarták elérni, hogy a lakosságcsere-egyezmény értelmében minél több magyart tudjanak Magyarországra áttelepíteni. Természetesen a perek a korabeli nacionalista propaganda eszközei is voltak, mivel a magyarság bűnös szerepét próbálták dokumentálni, ezért sorozatban fogták perbe a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A sokszor tömegessé váló perek közül méreteiben a kassai magyar per volt a legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnössé.

A szlovák nemzetállam kialakításának egyéb eszközeitől, a lakosságcserétől, a deportálásoktól és a reszlovakizációtól nem lehet különválasztani a felvidéki magyar települések nevének megváltoztatását. Az 1948 nyarán napvilágot látott rendelet célja Dél-Szlovákia etnikai képének megváltoztatása, magyar jellegének eltüntetése volt. A 946. számú rendelettel összesen 710 település nevét változtatták meg, amelyek nagy része magyar nyelvterületen volt található. A deportálásból hazatért magyarok vagyonjogi helyzetének rendezése még évekig eltartott, és máig negatív következménye van.

A jelenlegi helyzet sem megnyugtató. A szlovák politikai közéletben a durva, nacionalista, magyarellenes irányzatú pártok támogatottsága igen erős. A külső máz, amely megkísérli a demokrácia benyomását sugározni, azonnal lepereg, és az alatta rejtőző valódi benső, az őshonos magyarok elleni uszítás, az esetenkénti erőszak és a magyarok törvény előtti egyenlőtlenségének esetei, a gyűlölködő nacionalizmus és az erőszakos beolvasztási kísérlet folytonossága a valódi belső tartalom. A Beneš-dekrétumokhoz való görcsös ragaszkodás, az afeletti európai szemet hunyás az Unió szégyene, egyben jó példája a kettős mérce alkalmazásának esetére az EU életében. Dr. Juhász Imre véleménye szerint, aki az EU-ban napirendre tűzette a Beneš-dekrétumok kérdését, a dekrétumok egy része összeegyeztethetetlen az uniós alapszerződéssel és az alapjogi chartával, ennek ellenére a szlovák parlament 2007-ben, már uniós tagállamként megerősítette sérthetetlenségüket, mintegy kőbe vésve azokat az emberijog-sértéseket, amelyek 1945-ben az akkori Csehszlovákiában élő magyarok és németek ellen irányultak. A Beneš-dekrétumokat nem szabad egyfajta jogtörténetként szemlélni, hiszen nagyon sok tekintetben ma is az élő jog részét képezik, például a szlovák háborús bűnösök büntetlensége és a dekrétumok következményeit ma is elszenvedi a felvidéki magyarság, akárcsak a '40-es éveket követően. Az Európai Uniót jellemzi, hogy szava sem volt eddig a kollektív bűnösség elve alapján készült jogszabályok szlovákiai megerősítése kapcsán.

A szülőföldjükről erőszakkal elűzött honfitársaink emléknapjának törvényi elfogadása nemes cél, egyben erkölcsi támogatást is jelent a hazájuktól elszakított területen jelenleg is élő magyarok minden küzdelméhez. Kérem képviselőtársaimat, támogassák a törvényjavaslat elfogadását.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)