Felszólalás adatai

ELNÖK: Az előbb még itt volt az ülésteremben. Hadd javasoljam a képviselő asszonynak, hogy valóban akkor két perc szünet erejéig várjon egy kicsit, amíg a miniszter úr visszaérkezik. Egy kis türelmet kérnék, gondolom, ez senkinek nem okoz problémát, két perccel tovább tart a vita, feltételezem, hogy a miniszter úr rövidesen visszatér az ülésterembe. Addig egy kis türelmet kérnék szépen. (Rövid szünet.)

Képviselő asszony, öné a szó. Még két perc sem telt el, úgyhogy remélem, méltányolja a miniszter úr gyorsaságát. (Derültség.)

BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Valóban azért tartottam fontosnak, hogy a miniszter úr jelen legyen, mert annyira az ő beszédéhez kapcsolódva szeretném megfogalmazni a véleményemet.

Az előbb már azzal kezdtem, hogy én egy nagyon komoly aránytévesztést éreztem a beszédében akkor, amikor részletekről beszélt; őszintén szólva azt reméltem, hogy a beszéde abból a munkaanyagból fog kiindulni, amelyet az egészségügyi rendszer továbbfejlesztésének programja címen éppen a közeli napokban megkaptunk mi, képviselők.

Ez az anyag valóban a fontos kérdésekkel kezd foglalkozni. Abból, hogy nem ilyen szerkezetű és nem ilyen üzenet értékű volt a miniszter úr beszéde, arra kell következtetnem, hogy ez nagyon munkaanyag, annyira az, hogy talán még a miniszter úr sem tudta magáévá tenni, nem tud azonosulni vele, pedig szerintem egy ilyen parlamenti vitanapon tényleg arra lenne szükség, hogy az alapvető kérdéseket vitassuk meg, ne azokat a mütyür részletkérdéseket, amelyek önmagukban, külön-külön természetesen fontosak, például, hogy hogyan szorítjuk vissza a dohányzást, vagy hogy mi történik ebben az országban a védőnőkkel, de egy ilyen vitanapnak a koncepcionális nagy kérdésekről kellene szólnia. Ezek a koncepcionális nagy kérdések pedig, még egyszer ismétlem, Kuncze Gábor beszédében kerültek elő, az ellátórendszer reformjának a kérdése formájában, illetve a finanszírozási rendszer reformja formájában.

A miniszter úr beszélt finanszírozási kérdésekről, elemekről. Említette az amortizációt például, hogy fontos megoldani az amortizáció beépítését; mindannyian izgatottan várjuk, hogy milyen megoldási javaslattal fog előállni a tárca. Amiről beszélt, amire utalt, az pusztán annyi volt, amit végigéltünk és végigvitattunk a tavalyi társadalombiztosítási költségvetési vitában, hogy tudniillik azt az amúgy is nagyon szűkös kasszát még a fejlesztésre fordítható pénzkeret számára is kinyitotta, anélkül, hogy a kassza összegét megnövelné.

(13.50)

De ennél lényegesen nagyobb problémám és izgalmam, hogy amikor pluszforrásokat követel a miniszter úr, anélkül, hogy az egész szolgáltató rendszer érdemi és lényegi reformlépései láthatóak lennének, akkor - esetleg feltéve, de meg nem engedve, hogy megkapja ezeket a pluszforrásokat - ezek szépen belefolynak a mai rosszul működő rendszerbe, és elvesznek anélkül, hogy hatékonyan hasznosulnának.

Közös kiindulási pontunk lehet az, hogy az egészségügyi rendszer jelenleg nagyon erősen forráshiányos. Ennek nagyon sok oka van, az a munkaanyag, amire hivatkozom, elég rendesen részletezi ezeket a ténykörülményeket, rámutatva, hogy a GDP 4,6 százaléka fordítódik egészségügyre, ami fele akkora, mint amennyit fejlettebb, sokkal nagyobb kasszával rendelkező országok a maguk pénztárcájából egészségügyre tudnak fordítani.

Miniszter úr beszélt a bérkérdésről, arról, mennyire tarthatatlanul alacsony a bérszínvonal az egészségügyben. Tény, hogy az átlagbér tarthatatlanul alacsony, de egy szót sem beszélt miniszter úr arról, hogy az orvostársadalom milyen erőteljesen, milyen intenzíven differenciált belül, egy szót sem szólt a hálapénzről - amit pár perccel ezelőtt Bauer Tamás kifogásolt -, arról, hogy az az 55 ezer forint bruttó átlagbér, amit az adatok tartalmaznak, az rendkívüli módon eltér, attól függően, hogy az átlagbér hálapénzes vagy hálapénz nélküli szakmában realizálódik. Súlyos hiba ezekről a kérdésekről úgy beszélni és úgy gondolkodni, hogy a hálapénzt szóba se hozzuk, nem is gondolkodunk róla.

Lehet, hogy nem fogalmazok pontosan, de mindannyian emlékszünk rá, hogy mindjárt az egyik első intézkedéseként a miniszter úr létrehozott egy bizottságot, amelynek az lett volna a dolga, hogy gondolja végig a helyzetet, elemezze a hálapénz teremtette körülményeket, és fogalmazzon meg valamilyen javaslatot a kérdés kezelésére. Azóta nem hallottunk róla, hogy ez a bizottság milyen munkát végzett, hova jutott, és mi az, ami javaslat formájában megfogalmazható.

Az ellátórendszer reformja során tekintettel kellene lenni egy csomó sajátosságra, ami az egészségügy specialitását jelenti. Arra, hogy itt nem lehet egyszerűen piaci viszonyokat követelni, nem lehet a magánosításról úgy gondolkodni, mint az élet sok más területén, mert ez egy nagyon speciális piac. A specialitása pedig alapvetően abból fakad, hogy a vevő meg az eladó nem kétoldalúan áll szemben egymással, ahogy az élet legtöbb területén a piacon, hanem van egy nagyon fontos harmadik szereplő is, a finanszírozó - az OEP -, és amit a vevő fizet, az áttételesen jelenik meg egy közös kasszában, és az OEP intézi a finanszírozást.

Kérdés, hogy fenntartható-e ez a monopolisztikus finanszírozási rendszer oly módon, hogy érdemben változzon ezeknek a pénzeknek a hasznosulása. Ebből a szempontból a legfontosabb kérdést nem érintette miniszter úr, hogy tudniillik ezeket a szolgáltatásokat hogyan tudja ellenőrizni ez a monopolisztikus pénztár, vagy hogy a szolgáltatások ellenőrzésének nem lenne-e hatékonyabb megoldási módja, ha ezt a monopóliumot ezen a ponton megpróbálnánk megszüntetni. Ezek alapvető kérdések, miniszter úr, és őszintén reméltem, hogy ezekről a nagy kérdésekről fogunk egy kicsit őszintébben beszélni ezen a parlamenti vitanapon.

Természetesen nem foglalkozott azzal a problémával sem a miniszter úr - ami igen kényes kérdés az egészségügyben -, hogy ennek a társadalomnak van egy mélyen gyökerező, máig meglehetősen feudális szerkezete, hogy különböző orvoscsoportok között rendkívüli érdekellentétek vannak a reformhoz való viszonyban, és hogy ezek között kellene valahogy az egészségügyi kormányzatnak egy olyan koncepciót letenni, amit részben az orvostársadalom, részben pedig - amiről szintén nem esik elég szó - az egészségügyben dolgozó szakdolgozók is el tudnak fogadni, akik sokszorosan hátrányos helyzetben vannak ebben a rendszerben.

Mindent egybevéve, ennek a mai napnak az volt a címe, hogy "Reform vagy retorika?". Úgy érzem, a mai nap ragyogóan bizonyította, hogy ez a kérdés így a kormány, a tárca számára sajnos nem vagylagos. Ami ma történt, az igazából arra példa, hogy reform helyett retorikát hallunk. Ez történt ma is.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az SZDSZ soraiban.)