Felszólalás adatai

BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Olyan törvény módosításán dolgozunk most, ami hat évvel ezelőtt született. Ki kell mondanunk, hogy '93-ban nem sikerült első nekifutásra igazán jó szociális törvényt alkotni. Következett ebből, hogy ezt a törvényt évente - volt, hogy évente többször - módosítottuk. És ezt csak részben magyarázza az, hogy változtak a körülmények ezek alatt az évek alatt.

Mindebből viszont az következik, hogy jelenleg egy igen bonyolult, nagyon nehezen áttekinthető, nagyon sokszor módosított törvény van a kezünkben, és ez a mostani javaslat is egy nagy lélegzetű módosítás, jelentős módosítás a maga ötvenöt paragrafusával. Azt gondolom, hogy rövid időn belül hasonlatos lesz ez a törvény a legendás '75. évi II-eshez, a társadalombiztosításról szóló törvényhez, amelyben a legképzettebb jogászok is csak nagy-nagy nehézségek árán voltak képesek tájékozódni, és aminek azóta már az lett a sorsa, hogy kidobtuk az ablakon.

Az általános vitában általános megjegyzésekkel szeretném kezdeni a mondanivalómat, bár ez az ötvenöt paragrafus, ami előttünk van, olyan rengeteg részletkérdést érint, hogy nyilván részletkérdésekkel is érdemes az általános vitában is foglalkozni, de egy rövid felszólalás keretében nyilván nem tudok majd mindenre kitérni.

Az első benyomásom a törvényjavaslat olvasása után az volt, hogy ami benne van ebben az ötvenöt paragrafusban, az zömében nem rossz. Jelentős részben ezek a módosítások jogtechnikai jellegűek, illetve kiegészítő jellegűek: ez a törvény új intézményeket vezet be jelentős számban.

Az első kérdés, amivel foglalkozni kívánok, az éppen az intézményi ellátás sorsának kérdése. Ez a javaslat, ami a kezünkben van, az intézményi ellátás részletező szabályozása, a szabályozás részleteinek további bővítése, azzal az indokkal, hogy megnőtt az intézményre várakozók száma. Bevezető gondolataiban a miniszter úr hangsúlyozta, hogy a jogbiztonság erősítése a célja annak, hogy az intézményeket körültekintően szabályozzák.

Én egy, a törvény szűken vett keretein túlmutató alapösszefüggésből szeretnék kiindulni, és ez a következő. Az intézményi ellátás drága. Általában drága az intézményi ellátás, és általában humán szempontok miatt is preferálható az otthoni ellátás fejlesztése. Tehát az ahhoz való segítségnyújtás, hogy otthon kerüljön gondozásra, illetve ápolásra a személy, aki erre rászorul. A statisztikai adatok szerint az elmúlt években az intézményi ellátottak köre jelentős mértékben - mintegy 60 százalékkal - nőtt, míg az otthoni ellátást igénybe vevők, illetve megkapók köre jelentős mértékben, mintegy 40 százalékkal csökkent.

Azt gondolom, olyan összefüggések végiggondolására lenne szükség akkor, amikor egy szociális tárca ehhez a kérdéshez hozzányúl, ami adott esetben túlmutat a tárca keretein. Élesen és szakmai szempontból korrekt módon szétválasztható a gondozás és az ápolás kategóriája, de ha az ember felől közelítjük meg a kérdést, akkor nem biztos, hogy szükséges ezeket szétválasztani. Azt gondolom, akkor inkább arra lenne szükség, hogy a szociális tárca az egészségügyi tárcával együttműködve keresse azokat a megoldási lehetőségeket, hogy az otthoni ápolásra is nagyobb mértékben, nagyobb mennyiségben sor tudjon kerülni, hogy ne kelljen valakit feltétlenül kiemelni a családi környezetéből, és ehhez - még egyszer hangsúlyozom - a drágább intézményi ellátási formát választani.

Igaz ugyan, hogy ez a törvényjavaslat néhány elemében tartalmaz olyan kitételeket, amelyek az otthoni gondozás fejlesztését célozzák meg, de igazából csak a címszavak szintjén. Amikor a gondozási központ bevezetésre, illetve megfogalmazásra kerül, akkor gyakorlatilag csak egy másfajta felsorolásban találjuk meg a már létező, működő intézményeket, amiből viszont nem következik, hogy ezeknek az intézményeknek a köre jelentős fejlődésen fog keresztülmenni.

(10.20)

Az intézményi ellátással összefüggő másik nagy kérdés, amelyik nekem ebben a törvényjavaslatban tulajdonképpen a legnagyobb problémát okozza, a beutalási rend megváltoztatásával kapcsolatos. Hallottuk az expozéban is, hogy a változás iránya a szakmaiság kiterjesztése érdekében az az irány, hogy az intézményvezető kapja meg a döntési jogosítványt. A miniszter úr hangsúlyozta, hogy természetesen garanciákkal körül van bástyázva ez a rendelkezés, ez a javaslat, én viszont ezeket a garanciákat igazából nem találom meg ebben a törvényben - nincsenek ilyen garanciák!

Nézzük meg a mai magyar valóságot! A tartós bentlakásos intézményeknek kétféle tulajdonosi köre alakult ki, jelentős mértékben szaporodnak a magántulajdonban lévő intézmények. Ezek az intézmények, azt gondolom, a gondozást igénybe venni kívánó réteg legjobb helyzetben lévő szintjét emelik le, hiszen ezek fizetéses intézmények, és nagyon sok helyen nagyon magas a beugró azért, hogy valaki be tudjon kerülni, és magas az az összeg is, amelyet a folyamatos bentlakásért havonta be kell fizetni.

Az önkormányzati tulajdonú intézményeknél természetesen hosszú várólista alakul ki, ahol nincs ilyen magas beugró, és ahol a havi költségtérítés is kifizethető, illetve mérsékelt színvonalon van megállapítva mint térítési díj. Kezeli ugyan - és régtől fogva kezeli - a törvény a sürgősséggel elhelyezendők problémáját, de nem kezeli, semmilyen módon nem kezeli a várólista tisztességes kezelésének a problémáját. Ha az intézményvezető lesz az, aki egy személyben dönt, úgy is mint utalványozó és úgy is mint az utalvány felhasználója, akkor szükségképpen az intézmény speciális érdekei lesznek azok, amelyek mindig előtérbe kerülnek; akkor szükségképpen erősödhet, fel fog erősödni a korrupció e tekintetben - akkor az intézményvezető nagy valószínűséggel abból a rétegből, amelyik a magánellátást nem képes megfinanszírozni, tehát a várólistás rétegből a még leginkább fizetőképes szintet fogja előnyben részesíteni. Nagyon komolyak és nagyon alaposak az ezzel kapcsolatos aggodalmaim.

További kérdés, ami ebben a törvényben nagy hangsúllyal előkerül, a lakóotthonok kérdése. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy ebben a törvényben, ahol egy paragrafus mintegy négy bekezdésben írja le a lakóotthonokat, nem sikerült igazán jól maga a definíció. Mert igaz ugyan, hogy a lakóotthonok Nyugat-Európában is a legkorszerűbb, legmodernebb ellátási formának tekinthetők, és könnyű belegondolni, hogy már csak a méretekből kifolyólag is mennyivel humánusabb ellátást biztosíthatnak, mint a mamut méretű intézmények, a lakóotthonnak van valamilyen specifikuma, amelyre mi a fogyatékos személyek jogairól szóló törvény megalkotása során gondoltunk, és amely gondolat itt, a szociális törvénymódosítás kapcsán nem köszön vissza, ez pedig a személyre szóló fejlesztési program. Komoly a félelmem, az aggodalmam azzal kapcsolatban, hogy ha a lakóotthonok úgy fognak működni, ahogy ez a pár pont felvázolja a lakóotthon működését, akkor ezekből gyakorlatilag csak egy miniintézmény lesz. És mini méreteiből kifolyólag egy kicsit drágább intézmény lesz, mint az a mamut, amelyben a korábbi években tipikusan elhelyezték az ellátásra szorulókat.

További problémám a lakóotthonokkal kapcsolatban, hogy felső korhatárt is megfogalmaz a javaslat, mégpedig az öregségi nyugdíjkorhatár színvonalán, ezt pedig nem tartom indokoltnak. Azt gondolom, hogy egy 60-62 éves ember még természetesen alkalmas lehet arra, hogy lakóotthoni körülmények között éljen, amelynek az önellátás - vagy a részleges önellátás - lenne az egyik legfontosabb eleme. Következésképpen a felső korhatárt elhagyni javaslom.

Vannak a javaslatnak olyan részei, amelyek tartalmaznak pozitívumot, jelentős pozitívumot. Hogy a legfontosabbat emeljem ki: ilyen részletnek tartom, hogy a közcélú munkáért járó díjazást előírja a törvényjavaslat. Nagyon sok anomália termelődött ki az előző években ezzel kapcsolatban, az önkormányzatok nagyon sokszor ingyenmunka-lehetőségnek tekintették a munkanélküliek foglalkoztatását. Gönczöl Katalinnak nem kis érdeme van abban, hogy ez a törvénymódosítás ide bekerülhetett, azt gondolom, alkotmányossági szempontok miatt, amit mindenképpen támogatni fogunk mi is.

Pozitívumnak tekintem, hogy az önkormányzatok és a munkaügyi központok együttműködését picit korrektebbé, pontosabbá teszi az a szöveg, amelyik a kezünkben van, amikor előírja a jegyző jelentési kötelezettségéhez a 8 napos határidőt.

Nagyon pozitív dolognak tekintem, amiről már az egyik előttem szóló képviselőtársam is említést tett, hogy a gyesnél figyelemmel van arra, hogy ennek az időtartama hosszabb, mint a munkanélküli jövedelempótlónak a szüneteltetésével kapcsolatban előírt két év, tehát hogy itt nem 24 hónap, hanem 36 hónap kerül majd rögzítésre. Ezek mind pozitívumok, de apróságok.

A családsegítő szolgálattal kapcsolatban hasonlóképpen pozitívumnak tekintem, hogy a továbbképzést, mégpedig a kötelező továbbképzést előírja a törvény, némi feladatszélesítés mellett. Ugyanakkor itt is olyan szempontok kerülnek megemlítésre kötelezően, amelyek túlmutatnak ezen a törvényjavaslaton, azon, ami ebben a törvényben elintézhető, elrendelhető. Itt egy nagyon fiatal szakmáról van szó. A jelenlegi gyakorlat az, hogy a szociális munkásoknak csak egy része szakképzett, jelentős része nem szakképzett, és a szociális munkások megbecsültsége olyan alacsony, hogy nagyon gyakran szinte egy színvonalon élnek a gondozottaikkal. Azt gondolom, hogy ha a szociális tárca jelentős változást, minőségi változást akar elérni ebben a kérdésben, akkor nagyon komoly harcot kell folytatnia azért, hogy több pénz legyen ennek a foglalkoztatási csoportnak a finanszírozására. De ezt már nem először mondom el, különböző apropók kapcsán már szóba hoztam.

Még egy részletkérdést szeretnék szóba hozni, ez a rendszeres szociális segéllyel kapcsolatos kérdés, amely megint csak túlmutat ennek a szociális törvénynek a keretein. A szociális törvény valamikor abból a célból jött létre, hogy azt a bizonyos szociális hálót kifeszítse, amelyen olyan apró lyukak vannak, hogy nem potyog ki rajtuk senki. Ehhez képest a mai magyar valóság az, hogy nagyon sokan kipotyogtak ezen a hálón, jelentős mértékű tartós munkanélküliség van jelen az országban, mégpedig meghatározhatatlan sokaságban, hiszen a regisztrációból ők már régen kiestek.

(10.30)

Állítom tehát, hogy van egy réteg Magyarországon, amelyik ellátatlan, teljesen ellátás nélküli, és az a módosítás, az a pontosítás, amit most a rendszeres szociális segély vonatkozásában a javaslat tartalmaz, abszolút nem érinti, nem segíti megoldani ezt a kérdést. Sőt, azt gondolom, hogy ha már kinyitottunk ezt a paragrafusát is a szociális törvénynek, akkor talán - az előző gyakorlatot felülbírálva - jó lenne végig gondolni, hogy az a szabályozás, ami a megelőző három évben kötelező kétéves együttműködést írt elő a munkanélküliek számára, az bizony megengedhetetlenül hosszú időintervallum. Teljesen jövedelem nélkül nem lehet ilyen időt kibírni, illetve előírni, éppen ezért én a magam részéről ennek az időintervallumnak a rövidítésére teszek majd javaslatot.

Befejezésül szeretnék utalni rá, hogy az eredeti, '93-as törvény tartalmazott egy távoli, hatéves határidőt, a '99. decemberi határidőt, amely éppen most jár le, azzal kapcsolatban, hogy különböző ellátásokat, intézményi feltételeket az önkormányzatoknak meg kell teremteni. Ez a törvény most kényesen kikerüli ezt a kérdést, ezt a paragrafust történetesen nem módosítja, miközben tudnivaló, hogy az önkormányzatok jelentős része - legalábbis májusig - nem tett eleget ennek a kötelezettségnek. Az új intézmények vonatkozásában viszont bevezet két távolabbi határidőt, hogy időt adjon a felkészülésre. Remélem, a törvénymódosításon túl a Szociális Minisztériumnak lesz figyelme arra, hogy számon kérje majd a törvényi kötelezettség betartását.

Már említettem, hogy magam több módosító indítványt megfogalmaztam és még továbbiakat megfogalmazok, abban a reményben, hogy az előttünk fekvő szövegen lehet javítani, pontosítani, de tudva, hogy az igazán fontos, súlyos problémákat, összefüggéseket, amelyek - még egyszer hangsúlyozom - túlmutatnak a törvény keretein, azokat ezekkel a módosító indítványokkal nem lehet kezelni.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps az SZDSZ és az MSZP soraiból.)