Felszólalás adatai

Úgy ítélem meg, hogy ha valaha, most nagyon fontos volna a törvényben viszonylag nagy terjedelemben érintett gyermekvédelmi rendszer társadalmi környezetének, működésének értékelése és a szükség szerinti módosítása és korrigálása. Miért gondolom ezt? Azért, mert az adatok szerint bizony családok tízezrei, sőt akár százezrei gyorsuló tempóban csúsznak lefelé lakásvesztés, rezsitartozások felhalmozódása miatt. Megítélésem szerint alacsonyabb életszínvonalon, de stabil életfeltételek között működő családok jobban tudnak funkcionálni, és biztonságosabban el tudják látni a gyermekneveléssel kapcsolatos feladataikat, mint egy ilyen időszakban azok a családok, amelyek teljesen instabillá válnak éppen a társadalmi lecsúszás következtében.

Ilyenkor elég gyakori a szülők esetében a depresszió, a különböző szerekre történő rászokás, az alkoholizmus, és ezeknek a jelenségeknek az elsődleges vesztese a gyermek. Nem véletlen, ugyan adatokat ennek a törvénynek az előkészítése kapcsán nem igazán kaptunk, mégis az információk arról szólnak, hogy meglehetősen nagy a gyermekvédelmi rendszer igénybevétele iránti igény, a rendszerbe történő beáramlás. Míg a kiáramlásnak, annak a bizonyos nemes célnak, ami nagyon jól meg van fogalmazva, jogszabályként is meg van fogalmazva, hogy a visszagondozás a családban megtörténjen, a társadalmi realitása azért jelen pillanatban, azt gondolom, meglehetősen kétséges.

(16.40)

Tehát igazából nagy és fokozódó kihívás van a teljes gyermekvédelmi rendszerrel szemben, nemcsak a gyermekvédelmi szakellátásokkal, hanem az alapellátással, a gyermekjóléti szolgáltatásokkal és a hatósági eljárásokkal kapcsolatban is. Tehát átfogó korszerűsítés, de legalábbis egy teljesebb áttekintés lenne szükséges egy 15 éve született törvény eddigi működési tapasztalatainak az áttekintése és a mostani kihívásokra történő helyes társadalmi válasz megalkotása érdekében. Sajnálatosan ebben a törvényben a gyermekvédelmi rendszer nem erre a társadalmi kihívásra válaszol, hanem fontos, de mégiscsak azt kell mondani, hogy részszempontokat tesz prioritássá. Ezeket a részszempontokat úgy teszi prioritássá, hogy nem mindig sikerül a következményeket teljes körűen mérlegelni, végiggondolni és a törvényt úgy megalkotni, hogy a nemkívánatos folyamatokat ne erősítse, hanem gátolja, de legalábbis ne keletkeztessen nemkívánatos folyamatokat.

Mire gondolok? Fenntartói kérdéseket priorizál elsősorban, hiszen a dominó tovább dől, amit a megyék gazdasági konszolidációjának választott eszköze, az intézmények átvétele, államosítása indított el. Ez logikusan megy szépen tovább, és a települési intézmények átvétele is megtörténik. Itt természetesen lehet olyan érveket mondani, ami itt elhangzott a fideszes padsorokban, és ezek meggondolandók is, hogy mik azok a szakellátások, amelyek valóban értelmezhetőek egy település vagy egy kistérség, településegyüttes környezetében, hogy ez a sajátja, ezt nagyon fontosnak tartja, és ide fog fejlesztési elképzelést alkotni és forrásokat is fordítani, de azt gondolom, hogy a gyermekvédelem - és ez különösen, mondjuk, Kelet-Magyarországon jellemző - mégiscsak odatartozik, és odatartozik amiatt is, amit már valaki említett, itt szóba került, hogy bizony a megyei jogú városokban vannak olyan intézmények, ahol a szakellátás együtt van az átmeneti ellátással és alapszolgáltatással.

Hallottunk erre megoldást, Horváth képviselőtársam mondta, hogy feladat-ellátási szerződéssel szépen átvesszük. Igen ám, de abban a pillanatban a szociális főigazgatóságon fogják mérlegelni, hogy szüksége van például Miskolcon a gyermekek átmeneti elhelyezésének a kapacitásbővítésére vagy a családok átmeneti otthonának a bővítésére, miközben az önkormányzat a maga szociális rendszerén keresztül kapja először azokat az impulzusokat, hogy óriási szükség lenne, mert itt van a legszűkebb keresztmetszet, hiszen a gyermekvédelmi szakellátásban a kapacitásokat lehet pótolni a nevelőszülői hálózat bővítésével, de a fokozódó krízishelyzetek miatt előálló szociális katasztrófákat nem lehet, azokat csak ezeknek a másfajta kapacitásoknak a bővítésével lehet. Hát kérdéses, hogy úgy lesz-e felépítve a szociális főigazgatóság, olyan lesz-e az önkormányzatok és ennek a főigazgatóságnak a szabályozott, tehát nem informális, hanem szabályozott és kötelező kapcsolata, hogy ezek a társadalmi igények időben el fognak jutni, és megfelelő választ fognak-e kapni. Ezért ez a bizonyos fenntartói változás nem olyan egyszerű, és a megoldás is csak jogtechnikailag egyszerű, valójában a tényleges szolgáltatás és szükségletellátás szempontjából egyáltalán nem.

Felvetődik még itt egy kérdés. Szinte hitvitává válik a dolog, hogy jó lesz ez, merthogy forráskoncentráció lesz, merthogy az önkormányzatnak nem kellett bele pénzt tenni. Nem tudom értelmezni, hogy mi az, hogy jó, mi lesz jó. Ugyanis ebben a rendszerben sokféle jó van. Jó lehet, mondjuk, a költségvetésnek, hogy kevesebbe kerül. Ha kevesebbe kerül, mindenképpen lesz olyan intézmény, akinek ez rossz lesz, mert ha igazak azok, hogy kétszeres, háromszoros különbségek vannak az egyes intézményekben az egy ellátottra jutó forrásokban, akkor a változatlan összegű forrásból csak úgy lehet kihozni a kiegyenlítődést, hogy valakinek leveszik a forrását, másoknak meg emelik. Innentől kezdve azt már nem lehet mondani, hogy annak az intézménynek is jó lett. Aztán fel lehet tenni a kérdést, hogy a szakmai munka szempontjából mi lesz a jó. Tehát az a probléma, hogy a rendszer átalakításának a minőségi változására semmiféle mutató, fogalom nincs bevezetve, miközben az én tudomásom szerint 2010 előtt a szakma elkészített egy sztenderdet arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne ezt mérni. Én nem mondom, hogy azt változatlanul be kellene vezetni, de mindenképpen arról szól a történet, hogy ha egyszer van egy nagy változás, és azt mondjuk, hogy jó lesz, akkor meg kellene tudni valamilyen legalább két-három mutatóval mutatni, hogy azért lesz jó, mert ez meg ez, meg ez így fog változni, és ez jó a köznek, jó az intézménynek és jó az ellátottnak.

Van még egy probléma itt a nagy rendszerek átalakításával kapcsolatban. A gyermekvédelemben nem egy hangsúlyos intézmény, de mégiscsak rendkívül fontos dolog az úgynevezett jelzőrendszer; a különböző társadalmi szereplők intézményesült együttműködése, amely a megelőzést szolgálja vagy a probléma időbeli felismerését és még kezdeti szakaszban történő kezelését. Ugyanis a gyermekvédelmi szakellátásba bekerült gyereknél biztos, hogy nehezebb a problémák kezelése, mint akkor, amikor már észleljük, hogy a család nem igazán működik jól, de még nincs olyan nagy baj, hogy feltétlenül intézkedni kellene és védelembe venni, pláne kiemelni a családból. Ezek az intézmények... - nagy átalakítások, hiszen ez a jelzőrendszer tartalmaz egészségügyi szereplőt, köznevelési szereplőt, igazságügyi szereplőt, gyermekvédelmi szereplőt, társadalmi szereplőket.

Ezeknek a nagy rendszereknek az átalakítása itt élezi ki, ezen a területen különösen, és itt hat az eredményesség ellen leginkább, ha a koordináció kérdését nem kezeljük sokkal komolyabban, és eddig csak a rendszerek önmagában történő, saját logikája alapján történő átalakítása volt, és azt gondolom, ha valahol, a gyermekvédelemben rendkívül fontos lenne a koordinációval külön is foglalkozni, hogy az átalakítások után, tehát nemcsak a gyermekvédelmi rendszer fenntartói átalakítása, hanem az összes többi, amiről beszéltem, átalakítása után hogyan is fog működni és alakulni. Azért hozom ezt itt szóba, mert a legutóbbi eset az volt, amikor a gyermekvédelmi szakember a rendőrtől kérdezte meg, hogy ha már foglalkoznak ezzel a családdal, miért nem jelezték, hogy itt gond van. A rendőr azt mondta, hogy ők már nem részei, úgy tudják, ennek a jelzőrendszernek, kiszálltak belőle. Tehát itt tényleges társadalmi probléma van, intézményi és működési probléma, amivel mindenképpen foglalkozni kellene.

A másik probléma, hogy a gyermekvédelem egy szeletében próbálja ezt a bizonyos családban gondozást mintává tenni. Ez a szakma régi vágya, és azt gondolom, mindannyian egyetértünk azzal, hogy ez egy mindenképpen jó irány, de van egy társadalmi valóság. A társadalmi valóság pedig az, hogy nem a nyugati minta szerint jól szituált családok vállalják azt, hogy egy-egy árván maradt vagy fogyatékkal, vagy magatartászavarral küszködő gyermek nevelésében részt vesznek, hanem megélhetési lehetőséggé vált, különösen azokon a területeken, ahonnan mi jöttünk, Észak-Magyarország, Észak-Alföld területén. Óriási a jelentkezés a rendszerbe a nevelőszülői státus eléréséért. Gondolom, hogy ennek a törvényi átalakításnak, amit én egyébként üdvözlök és támogatok, tehát hogy foglalkoztatási jogviszonnyá alakul, a nyomán ez még inkább egy komoly érdeklődést fog kiváltani. De azért szembe kell nézni azzal, hogy az információk szerint a családba történő visszagondozás fehér holló; évente ha egy van, akkor az nagyszerű dolog.

Tehát inkább arra kellene felkészülni, hogy bizony, ha egy család odajut, hogy a gyermeket ki kell emelni, akkor annak a gyermeknek arra kell számítani, hogy évekig, akár évtizedig is ebben a gyermekvédelmi rendszerben és nevelőszülőknél fog maradni. Igen ám, de ha azt akarjuk, hogy a visszagondozás és a családba visszakerülés egy reális lehetőség legyen, akkor ezt nem a gyermekvédelmi szakellátásban kell csak elintézni, hanem az alapellátás megerősítésében. Sőt, ezen túlmegyek: a szociális ellátásban és a családtámogatásban egy más szemléletet kell megerősíteni vagy bevezetni, hiszen önök ezeket a családokat, amelyek funkciózavarral küszködnek, nyilvánvalóan kiskorúsították. Olyan szabályokat vezetnek be a szociális támogatásban, amelyek korlátozzák az ő felnőttségüket, helyettük dönt sok mindenben. Lehet egy ilyen irány is, csak akkor ne tűzzünk ki olyan célokat, hogy persze majd a gyermekvédelmi szakellátásból vissza fogjuk gondozni őket. Ha a családtámogatás és a családgondozás szociális eszköze nem arra irányul, hogy amennyire lehet, belátható távlatban alkalmassá tegyük ezeket a családokat arra, hogy valóban családként funkcionáljanak, akkor ne reméljük azt, hogy majd a nevelőszülőktől vissza fog kerülni a gyerek, hanem akkor azzal kell számolni, hogy nem helyettes szülők, hanem helyettes családok hálózata fog létrejönni, a nem működő családok helyett fogunk keresni olyan családokat, amelyek remélhetőleg működnek, és el tudják látni a gyerekek nevelésének a feladatait.

Ugyanakkor ez is egy komoly kockázatokat jelentő út, hiszen a kicsi gyermek, amíg 3-5 éves, aranyos, kedves, addig nemcsak a családban, hanem a család társadalmi környezetében is elfogadott.

(16.50)

De amikor elkezd kamaszodni - és úgy egyébként a nem családból kiemelt gyerek esetében is a kamasszal elég sok probléma lehet -, mondjuk, ott van három család az utcában egy vidéki kis faluban, ahol mondjuk, háromszor négy kamasz nevelkedik, az már tizenkettő, el tudom képzelni, hogy milyen ijedtség lesz. Már csak azért, mert Miskolcon megtörtént, hogy gyermekek átmeneti otthonát szerettünk volna egy diósgyőri családi házas övezetben csinálni 24 fővel, és azt reméltük, miután ez középosztálybeli környék volt, hogy jelentkezni fognak, hogy a gyerekeket elviszik templomba meg vasárnapi ebédre, hogy segítenek áthidalni ezt az időszakot. Átmeneti otthonról van szó, tehát ez azért egy más minőség, mint a gyermekvédelmi szakellátás. Ehelyett olyan felzúdulás tört ki, hogy a környékre ne jöjjenek ilyen gyerekek, mert közbiztonsági meg erkölcsi kockázatot jelentenek.

Tehát egy fővárosban vagy egy nagyvárosban ez a dolog még elképzelhető. A kistelepüléseken meg könnyen elképzelhető az, hogy mihelyt nagyobb lesz a gyerek és elkezd visszabeszélni a nevelőszülőnek, szépen vissza fogja adni a gyerekotthonoknak, és innentől kezdve a gyerekotthonok nem nevelési, gondozási intézmények lesznek, hanem a problémás gyerekek gyűjtőhelye vagy az idősebb korosztály gyűjtőhelye, és el fog válni egymástól.

Miután nincs visszafele út, tehát a nevelőszülő azt mondhatja, hogy nem kell a gyerek, az intézmény egyelőre nem alkalmazhat ilyen szempontból semmilyen határozott intézkedést, neki tűrni kell a nevelőszülő szándékát és okát, van egy olyan kockázat, hogy egy ilyen szegmentálódás ki fog alakulni, és a törvény jelen állapotában ezzel sem foglalkozik.

Az utolsó néhány gondolatom pedig az, hogy misztifikálja a nevelőszülőt a pedagógussal szemben még akkor is, ha a nevelőotthoni pedagógusokkal kapcsolatos intézkedések mindenképpen üdvözlendőek. Ez a 12 éves korhatár-meghatározás - hogy mondjam, persze, nyilván a jogalkotónak valami fogható, mérhető és értelmezhető dolgot kell mondani, de enyhén szólva kétséges.

Aztán nincs rendezve az, hogy a gyermek tankötelezettsége 16 év, a gyermekvédelmi ellátása 18 év. A gyermekvédelmi gyám ügye is meglehetősen necces, hiszen államtitkár úr utalt rá, hogy a különböző szereplők érdekellentétének a kezelésére alkalmas. Magyarán: a nevelőszülő abban érdekelt, hogy nála maradjon és ne a családba legyen kigondozva, mert addig kap érte pénzt, a gyermekotthon ugyanebben érdekelt, hát majd jön a gyám, aki el fogja ezt intézni. Mondtam, nem az a probléma, hogy ők ragaszkodnak a gyerekhez, hanem hogy nincs hova hazagondozni, és innentől kezdve az, hogy a törvény szövegéből az derül ki, hogy a nevelőszülő, az dajka, etetheti meg mosdathatja a gyereket, de minden intellektuális feladatot az orvosi ellátástól az iskolába íratásig a gyermekvédelmi gyám lát el, ez őszintén szóval valahol a nevelőszülői státusnak, a vele kapcsolatos elvárásoknak és feladatoknak a leértékelése.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)