Felszólalás adatai

KARÁCSONY GERGELY, az LMP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. Egy olyan törvény van most a tisztelt Ház asztalán, ami egy törvénykezési folyamat végállomása, legalábbis jelen tervek szerint ezzel zárná le a Fidesz kétharmados többsége a média átalakításával kapcsolatos jogalkotási terveit. Sajnos azonban azt is el kell mondanunk, hogy ha ezt a törvényt a jelenlegi formájában szavazza meg a tisztelt Ház, akkor ez a folyamat nemcsak egyben a Fidesz médiatörvénykezésének a végét, hanem bizonyos szempontból sajnos a sajtószabadság végét is jelentheti.

Ez a javaslat illeszkedik az eddig már elfogadott törvényekbe, és tulajdonképpen egy dominót indított el még nyáron. Ennek a dominónak most az utolsó tagja is felborulhat, ez a törvényjavaslat ugyanis súlyosan korlátozhatja a sajtószabadságot, és leginkább abban az intézményi környezetben, amit már nyáron a Ház elfogadott. A dominó első darabja volt az alkotmány módosítása, amelyből a kétharmados többség kivette a médiamonopóliumok elleni proaktív fellépés kötelezettségét, illetve puhított a szólás-, a vélemény- és a sajtószabadsággal kapcsolatos fogalmakon. De ameddig Magyarországnak olyan alkotmánya lesz, amiben szerepel az, hogy Magyarországon elismerik a szólás és a sajtó szabadságát, addig ez a törvénycsomag biztosan alkotmányellenes is lesz.

A következő lépés volt a médiahatósági, médiairányítási rendszer átalakítása, amellyel kapcsolatosan ott van az eredendő bűn, aminek tükrében kell ebben a törvényben minden egyes betűt értelmezni: kialakult egy olyan médiahatóság, ami teljesen egyértelműen - egyébként az alkotmány szellemét és betűjét is sértve - egy párt kezébe helyezte, méghozzá 9 éven keresztül, a magyar médiahatóságot, a magyar média irányítási rendszerét. Ráadásul ezen belül azt is el kell mondanunk, hogy ez a bizonyos Médiatanács, amibe, mint közismert, csak a Fidesz által delegált tagokat választotta meg a Ház, ráadásul nem is képes arra, hogy ilyen mennyiségű feladatot ellásson. Jelenleg a Médiatanács négy tagjának, a parlament által választott tagoknak olyan stábja van, amely teljesen alkalmatlanná teszi őket arra, hogy kövessék ezeket a folyamatokat, így marad, hogy a hatóság elnöke a miniszterelnök által kinevezett Szalai Annamária, akinek sokkal komolyabb elnöki stábja van, és egyáltalán képes átlátni azokat a szabályozási folyamatokat, amiket ez a törvény most a kezébe adott.

Ha folyamatról beszélünk, akkor arról is szót kell ejtenünk, hogy hogyan érdemes egy demokratikus sajtószabadságra valamit adó köztársaságban médiatörvényt alkotni. Biztosan nem úgy, hogy egyszer csak megjelenik a parlament honlapján három képviselő által benyújtott egyéni indítványként egy törvény. Mindenki pontosan tudja, hogy egy ilyen komplex és valóban rendkívül fontos terület szabályozásánál nem lehet, és nem is érdemes megkerülni a társadalmi párbeszédet. Az, aki a sajtó szabadságát akarja törvényben biztosítani, a sajtó nyilvánosságát, a társadalmi nyilvánosságot, a különböző szakmai, állampolgári vélemények becsatornázását megkerülve, az voltaképpen semmit nem ért a sajtószabadságból, semmit nem ért a szólásszabadságból. És sajnos ez a mentalitás nemcsak a folyamatra, nemcsak a törvénytervezet elkészítésének a folyamatára, hanem magukra a törvény tartalmi elemeire is, sajnos azt kell mondjam, nagyon erősen vonatkozik.

Pálffy István képviselőtársam említette azt, hogy ennek a törvénynek egy részét már megszavaztuk, valóban. Azt azért hozzátenném, hogy nem így szavaztuk meg. Tehát ez a törvény tulajdonképpen nemcsak abban az értelemben illeszkedik egy folyamatba, hogy egy végállomása egy törvénykezési projektnek, hanem abban az értelemben is, hogy felülírja a nyáron korábban elfogadott törvényeket, méghozzá egy nagyon koncepciózus irányba, lépésről lépésre darálja be a sajtószabadság bizonyos garanciáit.

És nagyon érdekes apróságok is vannak ezekben a módosításokban. Most hadd emeljem ki a legkevésbé fontosat, de azért mutatja az egésznek ezt az alamuszi jellegét, hogy például amikor a Médiatanács létrejött, akkor szó nem volt arról, hogy a Médiatanács tagjai vagy az elnöke költségtérítésben részesülhetnek. Itt van egy ilyen kis apró módosítása a törvénynek. Vagy a kedvencem az, hogy a médiatanácsi tagsággal kapcsolatos összeférhetetlenséget is módosítja a törvény. Kiderült az, hogy a Médiatanácsba valószínűleg megválasztottak egy olyan tagot, akivel kapcsolatosan fennáll az összeférhetetlenség. Ezt ő nyilván nem akarta megszüntetni. Tekintettel arra, hogy az összeférhetetlenség a tudományos kiadással kapcsolatban fogalmazódik meg, és a Médiatanács egyik tagja, Koltay András valóban egy tudományos folyóirat szerkesztőjeként valószínűleg összeférhetetlen lenne a médiatanácsi tagságával.

Tehát a lex Borkai és a lex Szapáry után itt van a lex Koltay is, ami annak függvényében eléggé pikáns részlet, hogy hozzám már hetekkel ezelőtt elszivárogtak ennek a törvénynek bizonyos részei, amik most egyébként szó szerint megjelentek a végső szövegben. Megnéztem a Word-fájl szerzőjét a számítógépemen, és Koltay András neve szerepelt ott, nem Rogán Antalé, nem Cser-Palkovics Andrásé, és nem is Menczer Erzsébet képviselőtársamé. Ezzel kapcsolatosan mindenféle mendemondák terjengenek arról, hogy ez a törvény hogyan készült. Ezek szerint Koltay Andrásnak is volt ehhez köze, ami egyáltalán nem biztos, hogy kárára válik a törvénynek, csak mutatja azt a folyamatot, hogy hogyan alkotunk médiatörvényt Magyarországon.

Tartalmi értelemben tehát nemcsak az eljárás, hanem az eredmény, ami végül is kijött a rendszerből, ez sem valami szívderítő. Én is elmondhatnám azt, hogy mik azok a pontok, amikkel egyetértünk, és vannak ilyenek, de a törvénynek van egy olyan alapvető szemlélete és egy olyan alapvető célkitűzése, ami messze felülírja a törvény előnyeit, amelyek kétségtelenül léteznek; leginkább az, hogy a törvény ebben a formájában, éppen a hatósági felügyelet hihetetlen kiterjesztésével, nagyon súlyos fenyegetettséget jelent a sajtószabadság szempontjából.

A legalapvetőbb probléma az, hogy bár Európában erre sehol nincsen példa, a hatósági felügyelet a törvény javaslata szerint kiterjedne nemcsak a rádiókra, a televíziókra és az intermédiás, az internetes felületekre, hanem kiterjedne a nyomtatott sajtóra és az internetre is. Miért? - kérdem én, hiszen erre semmilyen példát nem ismerünk, legalábbis tőlünk nyugatra vagy azokban a demokráciákban, amikhez egy picit szerintem hasonlítani szeretnénk itt mindannyian. És az eddigi magyarországi joggyakorlatban sem történt semmi, ami indokolná ezt, hogy a hatóság megítélje ezt, hatósági felügyelet alá kerüljön a nyomtatott sajtó és az internetes sajtó is.

Ráadásul tulajdonképpen az internet világában még a szerkesztett blogok is célkeresztbe kerülhetnek, hiszen a médiaalkotmány úgy fogalmaz, ami nemcsak a professzionális hírportálokra, hanem a spontán állampolgári kezdeményezésekben működő, és valóban komoly, egyre komolyabb véleménybefolyásoló szereppel bíró, szerkesztett blogokra is érvényesülhet. Ráadásul a hatósági eljárás alapját olyan bizonytalan tárgyú tényállások jelenthetik, amelyekkel nagyon nehéz mit kezdeni.

Anélkül, hogy pontos jogi garanciákat látnánk arra, hogy pontosan mire is vonatkozik a bírság, mi az a bűntett, amit el lehet követni, anélkül egy ilyen típusú hatósági rendszer tulajdonképpen egy állandó fenyegetettséget jelent most már a nyomtatott és az internetes sajtóra is, azokra a sajtótermékekre, amik ráadásul az elmúlt években - éppen a korábbi, egyébként alapvetően mégiscsak helyes és európai szabályozásoknak megfelelően - nem voltak kitéve egy ilyen fenyegetettségnek. Amennyiben valótlanságokat állítottak, vagy gyűlöletbeszédet folytattak, vagy bármilyen más, bírósági úton vizsgálható módon vétettek a törvények ellen, akkor nyilván bírósági eljárás indult, és ez így van rendjén.

Semmilyen érv nem szól amellett, hogy most ezt a felügyeleti rendszert kiegészítsük, és ezt az árnyat vetítsük a nyomtatott és az internetes sajtóra. Ráadásul ezek a bírságok, amelyek elvileg sem elfogadhatóak, brutális mértékűek. Ha valaki ismeri azt, hogy milyen büdzsével gazdálkodik Magyarországon egy kisebb példányszámú hetilap vagy napilap, akkor pontosan tudja azt, hogy például az országos napilapok és internetes sajtótermék esetén egy 25 millió forintos bírság, vagy a hetilapok esetében egy 10 millió forintos bírság gyakorlatilag azt jelenti, hogy ezek a sajtótermékek bezárhatják a kaput és megszűnhetnek.

Brutálisak azok az összegek is, amelyek a nagyobb piaci részesedéssel rendelkező rádiók és tévék esetében 200 millió forintot, a kisebbeknél 50 millió forintot jelentenek. De a legfontosabb az, hogy valójában nem világos az, hogy mi is az a bűntett, amit el kell követni ahhoz, hogy valaki megkapja ezt a büntetést, hiszen a törvény ezt éppen speciel nem szabályozza.

Már a médiaalkotmány vitája kapcsán is elmondtuk azt, hogy az Alkotmánybíróság korábbi határozatai alapján az a bizonyos kiegyensúlyozottság, amit Novák Előd képviselőtársam részben joggal, részben szerintem félreértés áldozataként számon akar kérni a média világán, az voltaképpen csak bizonyos típusú médiumoktól várható el, és a sajtó szabadsága és sokszínűsége szempontjából összességében nem az az érdekünk, hogy megvalósuljon minden egyes orgánum esetében ez a bizonyos belső pluralizmus, tehát hogy egy sajtótermék saját maga belülről a vélemények sokszínűségét megmutassa. Ez csak a nagy számban a fogyasztókhoz eljutó médiumoktól követelhető meg. Más dolog, hogy tőlük tényleg meg kellene követelni.

(11.20)

A sajtó szabadsága és a sokszínűsége szempontjából a külső pluralizmus értéke a fontos, magyarán az, hogy virágozzon minden virág, és persze tartsa be azokat a törvényeket, amelyeket eddig is be kellett tartani. De voltaképpen itt egy bunkósbottal vannak fenyegetve azok a kisebb példányszámú napilapok, internetes portálok, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a magyar állampolgárok médiafogyasztása ne egy ilyen monolit médiafogyasztási rendszer legyen, hanem egy sokszínű, amiben mindenki megtalálja a saját politikai értékének megfelelő orgánumokat.

És akkor itt még mindig nincs vége a sornak, hiszen a médiahatóság gyakorlatilag egy helyszíni razzia keretében lemásolhatja azokat az egyébként törvény által védett titkokat is magába foglaló dokumentumokat, amelyekről azt gondolja, hogy az eljárása szempontjából fontosak lehetnek. Ez például többek között, túl azon, hogy értelmetlen és elfogadhatatlan módon korlátozza a szerkesztői szabadságot, de korlátozza azoknak az emberi jogait és szabadságát is, akik például valamilyen információval segítették ezeknek a sajtótermékeknek a munkáját.

Államtitkár úr a felvezetőjében hivatkozott arra, hogy az új médiaalkotmány egy fontos előrelépést tett a forrásvédelem szempontjából. Sajnos, azt kell mondanom, lehet, hogy ez volt a szándék, de az eredmény nem ez, hiszen a különböző sajtótermékek kötelezhetőek teljesen lila és egyáltalán nem definiált okokból arra, hogy kiadják az informátoraikat, méghozzá nemcsak akkor, ha valamilyen bírósági eljárás folyik - ami a régi szabályozás alapján történt -, hanem bármilyen okból, ami a nemzetbiztonságot vagy a közrendet sértheti. Azt hiszem, ennél kevésbé kézzelfogható és adott ügyben konkrétan megvizsgálható szempontot elképzelni sem lehetne.

További probléma ezzel kapcsolatosan, hogy ezek a szankciók azonnal végrehajthatóak, tehát lehet ugyan bírósághoz menni, de addigra már rég csődbe ment az a lap, az a cég, amelyik kiadott egy lapot, nem beszélve arról, hogy bizonyos szankciók esetében tulajdonképpen értelmetlen a jogorvoslat, hiszen azokat azonnal érvényesítik, például felfüggesztik a jogosultságát vagy bizonyos közlemény közzétételére kötelezik a sajtóorgánumot.

Aztán itt van az újabb szempont, amiről már, azt hiszem, Mandur képviselőtársam beszélt, ez a médiaszolgáltatási díj megállapítása. Semmilyen normatív, valamilyen jogi garanciát jelentő szempont itt nincs. A médiaszolgáltatási díj valószínűleg akkora lesz, amennyire ellenzéki az adott orgánum, hiszen semmilyen jogi garanciánk nincs arra, hogy ez ne így legyen, és ebben rendszerben - ami láthatjuk, hogy mennyire rövid pórázon tartja tulajdonképpen a médiahatóság elnökének a személyén keresztül a teljes magyar médiavilágot - nem tudunk nagyon jóindulatúak lenni azzal kapcsolatosan, hogy itt valóban valamifajta gazdasági szempontok fognak érvényesülni, hiszen érvényesülhetnének akár politikaiak is.

És akkor a következő lépés a médiabiztos intézménye, ami szintén egy nagyon széles jogkör alapján, és nemcsak a panaszosok, hanem bármilyen megkeresés alapján tulajdonképpen az ötvenes évek feljelentéseinek a logikáját hozza vissza, és ezzel kapcsolatosan egyébként szintén egy alkotmánybírósági határozat kimondta, hogy ez szintén nem felel meg az alkotmány szellemének.

Tehát ezek azok a szempontok, amelyek a nem közszolgálati média területén egy állandó fenyegetettséget jelenthetnek az újságíróknak, és éppen ezért számunkra ezek nem elfogadhatóak, és azt gondolom, ha a törvény bizonyos, sarkalatos pontjait nem sikerül módosítanunk, akkor Magyarország sajnos egy nagyon-nagyon rossz médiaszabályozással indulhat neki a következő éveknek, és folyamatos fenyegetettséget fognak érezni az újságírók, és bizony, az öncenzúra szerintem már most elindult a magyar sajtóban, és ezt a lehető legjobban lehet ezzel az állandó fenyegetettséggel tovább fokozni.

A következő dolog, amiről nagy vita volt - bár én nem ezt tartom a törvény legfontosabb problémájának -, a közszolgálati rendszer átalakítása, hiszen az már úgyis olyan rövid pórázon van, hogy innentől kezdve, hogy egy embert kell fölhívnia az illetékes elvtársnak vagy négy vezérigazgatót, azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen a történet szempontjából már lényegtelen.

Viszont van egy másik szempont, ami egészen elképesztő, ez pedig a frekvenciák kiosztásával kapcsolatos szabályok. Az elmúlt években óriási botrányok voltak, és azt hiszem, a jogállamiságba vetett hitet nagyon súlyosan erodáló botrányok voltak a frekvenciák kiosztásánál, gyakorlatilag az ország egész területén elérhető rádió- és tévéfrekvenciákat nem sikerült jogállami módon kiosztani, hiszen jogerős bírósági ítéletek mondták azt, hogy jogsértőek voltak a korábbi döntések.

Ehhez képest talán örülnünk kellene annak, hogy perelhetőek a mostani döntések. Voltaképpen, ha jobban megnézzük, ez eléggé egy alibi tulajdonképpen, és semmilyen előrelépés nem történik. Perelni ugyanis csak alaki érvényességi okból lehet egy pályázat esetében, ráadásul a törvény tulajdonképpen beemeli azt a lehetőséget, ami korábban is megtörtént, hogy alakilag érvénytelen pályázatok nyerhetnek, és tulajdonképpen a törvény azt a nonszenszt, azt a törvénytelenséget építi be saját magába, hogy a pályáztató, ebben az esetben a hatóság nem veszi észre azt, hogy valamely pályázat érvénytelen.

De tulajdonképpen fölösleges is az egész cécó, hiszen egy másik ponton kimondja a törvény, hogy a Médiatanács addig pályáztathat meg egy frekvenciát, ameddig egy olyan pályázó nem érkezik, aki neki tetszik, vagy pedig - hogy ennél még egyszerűbb megoldást alkalmazzon - nem is ír ki pályázatok bizonyos médiapolitikai megfontolások alapján, amelyek egyébként a törvényben nincsenek felsorolva, vagy legalábbis olyan félmondatok, amik alapján ezt nagyon nehéz jogállami módszernek elképzelni.

Nyilván ezzel együtt is persze beszélnünk kell arról a brutális átszervezésről, amely a magyar közmédiában történt, történik vagy történni fog a törvényjavaslat alapján, amivel kapcsolatosan már elmondtam, hogy igazából nem gondolom azt, hogy ez egy ördögtől való lenne. Tehát valóban, azt a BBC-modellt, amire szoktunk hivatkozni, bele lehet látni ebbe a szabályozásba, és ha éppen nagyon jóindulatú vagyok, akkor akár bele is látom. Szerintem ez egyszerűen nem fog működni ebben a formájában egyébként, és voltaképpen teljesen abszurd helyzeteket idéz elő néhány ponton.

Például az a rövid pórázon tartásnak az esete, tehát tulajdonképpen miközben az Európai Unió is kimondja, hogy közszolgálati feladatokhoz mindig társadalmi megrendelést és világos költségkeretet kell szabni, itt tulajdonképpen a normatív finanszírozása eltűnik a közszolgálati médiumoknak, hiszen ez a bizonyos közszolgálati költségvetési tanács fog évről évre dönteni arról, hogy éppen kinek mennyi jut, semmilyen normatív iránymutatás ezzel kapcsolatosan nincsen, és semmilyen társadalmi kontroll sincsen ezzel kapcsolatosan. Érdekes, hogy amíg a Költségvetési Tanácsot éppen egy ilyen nevetséges, 10 millió forintos költségvetési támogatással akarják a következő évben fenntartani, vagy talán még annyival sem, addig éppen a média rendszerében hoznak létre egy ilyen költségvetési tanácsot, ezzel valóban egy jelentős visszalépést téve a nyáron elfogadott törvényekhez képest, amelyekben a közszolgálati kuratóriumnak volt bizonyos befolyása ezeknek a költségvetéseknek a kialakítására.

Tulajdonképpen azt látjuk, hogy miközben az állam az adófizetők pénzét önti bele a közszolgálati média rendszerébe, azáltal tulajdonképpen a spórolásra hivatkozva vonják össze a szerkesztőségeket vagy számolják föl a szerkesztőségek autonómiáját.

Én önmagában nem bánom azt, hogy a közszolgálati média nagyobb költségvetési támogatásban részesül, de ha ezt arra akarjuk fölhasználni, hogy valamifajta kormánypropagandának adjunk hátszelet, és a kormány elég zavaros intézkedéseit - gondoljunk, mondjuk, a nyugdíjügyre - egy nagyfokú és egységes kormányzati propagandával akarjuk lenyomni a közvélemény torkán, akkor ez bizony egészen másféleképpen néz ki.

Ráadásul ez még mindig nem minden, mert például a terjesztési kötelezettségek rendszerében tulajdonképpen burkolt módon egy újabb költségvetési támogatást kíván adni a javaslat a közszolgálati médiának azáltal, hogy ki akarja kényszeríteni azt, hogy ingyenesen szerepeljenek a közszolgálati műsorok a kábeltévék szolgáltatásánál is. Ráadásul egy külön pikáns elem, hogy a Médiatanács elő akar írni még olyan, általa preferált magántelevíziókat is, amelyek közszolgálati jellegűek, és ezeket is be akarja vetetni a különböző csomagokba a kábeltévék esetében. Nem nagyon értem, hogy mi alapján tud mérlegelni a Médiatanács a különböző, nem közszolgálati médiumok között, milyen szempontok alapján döntheti el, hogy mi számít a közérdeknek.

A közszolgálatisággal kapcsolatosan komoly vitákat lehetne folytatni, amiket nem folytattunk le sem itt a Házban, sem máshol, tehát voltaképpen a mai napig nem tudjuk, mi az, hogy közszolgálat, és ez nemcsak a közszolgálati médiumok átszabása kapcsán, hanem általában a törvény más pontjain is előkerül. Szerintem a közszolgálatiságnak egy ilyen furcsa fogalma vetül rá más szempontokra.

Nagy fájdalmam, hogy a közösségi rádiózás gyakorlatilag megszűnik a törvény értelmében, és ezeket összevonják a korábbi közműsor-szolgáltató kategóriával. Ezzel egy olyan helyzetet teremtenek, hogy az almát és a körtét próbálják egy kategóriába sorolni, és tulajdonképpen azokra a közösségi rádiókra, amelyek egy nagyon speciális célközönséghez szóltak eddig, és ebben az értelemben, közösségi értelemben, a nonprofit értelmében tulajdonképpen közszolgálatot láttak el, összevonva a közműsor-szolgáltató kategóriával olyan abszurd kötelezettséget sóznak rájuk, amelyeknek nem fognak tudni megfelelni, részben azért, mert egyszerűen nincsen olyan anyagi támogatásuk ezeknek a közösségi rádióknak, hogy képesek legyenek például közszolgálati célú műsorszámokat szolgáltatni. Azt gondolom - bár önmagában támogatom a nemzeti kvótát a rádiók esetében meg a televíziók esetében is -, hogy az 50 százalékos zenei kvóta ebben a kategóriában kicsit talán túlzásnak tűnik.

(11.30)

Egy másik szempont, hogy a sokat emlegetett jelentős befolyásoló erejű médiaszolgáltatók esetében kivetett, gyakorlatilag egy burkolt adó, egy újabb ágazati adó jelenik meg, a reklámbevételek 3 százalékát kell új magyar filmalkotások támogatására fordítaniuk, de ezt valójában úgy teszik, hogy ezt adóként be kell fizetniük az alapba. Igazán nem akarok fogadatlan prókátorának látszani ezeknek a médiaszolgáltatóknak, de azt gondolom, önmagában attól, hogy több pénzünk lesz filmek gyártására, nem fognak többen filmet nézni. És éppen néhány héttel ezelőtt itt a parlamentben egy interpelláció kapcsán egyet is tudtam érteni Halász János államtitkár úrral abban, hogy a magyar filmek nem jutnak el a fogyasztókhoz.

Sokkal szerencsésebb lenne egy olyan szabályozás, amely nem egyszerűen egy adó befizetésével, hogy úgy mondjam, letudja ezt a fajta kötelezettséget a jelentősebb tévécsatornák esetében, hanem valamifajta olyan kooperációt alakítson ki, hogy ezek a médiaszolgáltatók érdekeltek legyenek magyar tartalmú műsorszámok lejátszásában, hogy valóban hozzájárulhassanak az audiovizuális nemzeti kultúra erősítéséhez. Ez a különadó tulajdonképpen azt jelenti, hogy ezzel le van tudva a dolog, hiszen ezek a nemzeti kvóták, amelyek meg vannak állapítva, sem kényszerítik ki igazából egy olyan fajta médiavilág rendszerét, amelyben a magyar filmművészet például felületet vagy egyáltalán bármilyen promóciót kaphat a magyar televíziózásnál. És szerintem ez az alapvető oka annak, hogy a magyar filmek egyszerűen nem jutnak el a magyar fogyasztókhoz. Egy abszurd példa, hogy egy cannes-i nyertes film, Kovács Ágnes filmje Magyarországon nem is lett bemutatva. Nem tudom, mikor fog eljutni bárkihez is.

Azt is egy félreértésnek gondolom, hogy a törvény azt mondja ki, hogy a jelentős befolyásoló erejű médiaszolgáltatók kötelesek legyenek hírműsort szolgáltatni. Abszolút reális az a helyzet, hogy tematikus csatornák elérik ezt a fajta nézettségi arányt. Nem gondolom azt, hogy a Paprika Televíziónak vagy bármelyik sportműsornak, vagy éppen gyerekcsatornának kellene hírműsort szolgáltatnia. Szerintem ez is egy félreértés, ami a közszolgálatiság fogalmának a ki nem beszéléséből származik.

Továbbá a törvény szellemiségét jól mutatja az, hogyan viszonyul a társszabályozás rendszeréhez. Örülök, hogy ez egyáltalán megjelenik, bár nem világos, hogy a televíziós szolgáltatások miért maradnak ki, és az sem világos, hogy miért lehet tulajdonképpen bármilyen konkrét jogszabálysértésre hivatkozva a társszabályozási rendszert megszüntetni.

Tehát azt gondolom, hogy azok a kritikák, amelyeket joggal fogalmaznak meg az ellenzéki pártok a törvényjavaslattal kapcsolatosan, és biztos vagyok abban, hogy amikor végre sikerül a társadalmi szervezeteknek is elolvasniuk ezt a törvényt, akkor ők is hangosan szóvá fogják tenni a véleményüket, ezek azért elég kemény kritikák lesznek. Tegnap a MÚOSZ adott ki egy közleményt, amely gyakorlatilag igen éles szavakkal bírálja ezt a törvénytervezetet.

Azt gondolom, hogy ez a törvény ebben a formájában egyszerűen nem méltó Magyarországhoz. Nem méltó ahhoz az országhoz, amely modern polgári nemzetté válásának legfontosabb dokumentuma, az 1848-as 12 pont első sora a sajtószabadságról szól. Nem méltó ahhoz a Harmadik Köztársasághoz, amelynek az egyik legfontosabb történelmi emléke az lehet, amikor Cserhalmi György ezt a bizonyos 12 pontot elszavalta a Magyar Televízió épülete előtt. Azt gondolom, hogy ez a törvény nem méltó egy európai uniós tagállamhoz sem, hiszen nagyon sok európai uniós normával erősen szembemegy. És azt gondolom, nem méltó ahhoz a három fideszes képviselőtársamhoz sem, aki a nevére vette ezt a törvényt.

Az LMP nevében azt tudom ígérni, hogy tucatnyi módosító indítványt fogunk beadni, megpróbáljuk védeni, amit védeni kell, és megpróbáljuk menteni, amit lehet, de ebben a formájában ez a törvény számunkra nem elfogadható, és egészen biztosan alkotmányellenes is. Tehát ahogy eddig a médiarendszer átalakításával kapcsolatosan meg a médiaalkotmánnyal kapcsolatosan Alkotmánybírósághoz fordultunk, és nincs kétségem afelől, amíg az Alkotmánybíróság jogkörét nem fogják ebben az értelemben is megnyirbálni, és nem veszik ki a médiaügyeket az általa megvizsgálható területek közül, biztos vagyok benne, hogy az Alkotmánybíróság igazat fog adni az álláspontunknak.

Én arra kérem önöket, hogy fontolják meg azokat a módosító javaslatokat, amelyeket az ellenzéki pártok beadnak, és gondoljuk újra azt, hogy kell-e Magyarországnak egy ilyen, a sajtószabadságot durván korlátozó törvény.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az LMP, szórványos taps az MSZP padsoraiban.)