Felszólalás adatai

DR. FÜLE ISTVÁN (MSZP): Elnök úr! Tisztelt Ház! A jövő évi költségvetés egyenes folytatása a Bokros-csomag óta eddig összeállított mindenkori költségvetésnek. Az Orbán-Torgyán-kormány jó tanítványnak bizonyult, s habár többször elátkozta Bokrost, ezt feltehetőleg azért tette, hogy ne látszódjék a választási ígéretekben megtestesülő látszólagos kurzusváltás és a valóságban a korábbi metódus folytatása közötti ellentmondás.

Az év eleji problémákra utaló ellenzéki kritikára éppen a kormány érvelésében találhatjuk meg a Bokros-csomag folytatását, azaz a fiskális szigort, a kiadások lassabb, a bevételek gyorsabb növekedését. Maradt a fő cél is, a fenntartható növekedés, anélkül, hogy a javak újraelosztásában változás következne be. Illetve csak egy, ez pedig a gazdagok javára történő átcsoportosítás, ami a Bokros-csomagban nem volt benne. Csomag nélkül sem jutott előre eddig - mint ahogy jövőre sem - az egészségügy, az oktatás, a kultúra, a közlekedés, a környezetvédelem, bár kétségkívül a nagy vesztesek az önkormányzatok, illetve a tb-alapok.

A 2000. évi költségvetés keretszámai, a jegybank monetáris politikája, a különböző kormányzati lépések tehát a múlt folytatását ígérik, ezért ellenzékiként akár meg is dicsérhetnénk a kormány jövő évi büdzséjét. Amiért nem teszem, az azért van, mert közben eltelt, eltelik öt év, az idő is és a helyzet is változik, változott.

Feltehetjük a kérdést: mi a magyar gazdaságpolitika legjellegzetesebb tulajdonsága? Ez a következő. A lehetséges gazdaságpolitikai eszköztárral úgy gazdálkodni, hogy a még fenntartható, maximális GDP-növekedési ütemet elérjük - ami persze messze nem 7 százalék -, ami azt is jelenti, hogy az egyensúly ne romoljék, esetleg javuljon is. Ezek jól láthatók a költségvetési törvény mellékleteiben felsorolt számokból is.

A csúszó leértékelés rendszerének és a forint ingadozási sávjának fenntartása mellett megpróbálja mérsékelni a folyó fizetési mérleg hiányának növekedési mértékét és valamelyest csökkenteni az inflációt, valamint a költségvetés deficitjét, miközben a forint leértékelésének ütemét is lassan mérsékli.

(18.40)

Tisztelt Ház! Mint jeleztem, a helyzet azóta, beleértve a világgazdaságit is, megváltozott, a gazdaságpolitika lehetőségei csökkentek. Az Európai Unióban, amelyhez csatlakozni akarunk, létrejött a közös pénzügyi rendszer, az euróval mint pénzegységgel együtt, még korábban pedig Maastricht kijelölte azokat a kritériumokat, amelyek az oda vezető utat határozzák meg. Egy ilyen helyzetben a mindenkori magyar gazdaságpolitikának optimális lehetősége a fentiekhez való igazodás, mind a kritériumokhoz, mind az egységes pénzügyi rendszerhez. A mai gazdaságpolitika nem erről szól. Ez ugyanis az euróhoz rögzített árfolyamot, a csúszó árfolyam eltörlését, a GDP-arányos deficit 3 százalékos szintjét, következésképpen jóval alacsonyabb kamatszintet igényel.

A változást az említetteken túl az is indokolja, hogy az infláció 10 százalék alá csökken, ebben a tartományban viszont a rendkívül makacs természetű csökkentése igen nehéz. A csúszó leértékelés pedig automatikusan beépíti az inflációs várakozást, ami általában is fontos az infláció esetében, de 10 százalék alatt az 0,1-0,2 százalékos csúszó leértékelés is viszonylag nagyarányú inflációs várakozást gerjeszt. Beindul egy ördögi kör, amiből nehéz kilépni. Ez ebben az évben jól látható volt. Az év közben várthoz képest magasabb lesz az infláció, s feltehető, hogy ha nem lesz változás, akkor jövőre ugyanígy járunk.

Az inflációval azért is célszerű többet foglalkozni, mert az elmúlt 10 év költségvetéseinek, így a jövő évinek is ez a kritikus pontja. Ma az infláció határozza meg a kamatszintet, az újraelosztás mértékét, a béreket, a nyugdíjakat s más, a költségvetésből finanszírozott területek pozícióit, sokszor a központi akarattól függetlenül is. Jobb lenne, ha a reálszféra teljesítménye, a termelékenység növekedése határozná meg mindezt.

Ha abból indulunk ki, hogy mielőbb EU-tagok szeretnénk lenni, akkor is a korábban elmondottak szerint kellene eljárni, azaz csatlakozni az euro mechanizmusához, s a maastrichti kritériumok mielőbbi végrehajtását szorgalmazni. Ez ráadásul csak rajtunk múlik. A vélemények abban persze megoszlanak, hogy az integrációs modell milyen fokú fiskális koordinációt követel meg. Az egyértelművé vált, hogy a maastrichti alapelvektől gyökeresen elütő filozófiájú, cél- és eszközrendszerű államháztartási gyakorlatot egyetlen tagállam sem folytathat, még a legerősebb sem.

Ma már a Bank of England is egyre gyakrabban egyeztet az Európai Központi Bankkal, ami jelzi, hogy az önkéntes összehangolódás, szinkronizáció nemcsak a reálmutatókban, hanem a gazdaságpolitikai finomhangolásban is végbement, mára már befejezett tény.

Mindebből az következik, hogy a tagjelöltek integrációérettségének a megítélésében s az országvéleményekben is nagy súllyal esik latba az, hogy a fiskális politikájuk mennyiben harmonizál az uniós elképzelésekkel. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy ez ugyan nem formális tagsági követelmény, úgy mint a sajtószabadság, a környezetvédelem vagy az emberi jogok tiszteletben tartása, de azért nagyon is jelentős és számon kért felvételi kritérium. A bekerülni kívánó ország, főleg kevésbé meggyőző múltbeli teljesítmény mellett, nem tudja a szavahihetőségét, az integrációérettségét bizonyítani fiskális politikai alkalmazkodás s az ennek megtörténtét igazoló számszerű eredmények előzetes felmutatása nélkül. Mi egyelőre nem itt tartunk.

Tisztelt Ház! A kormánynak igazából nem áll szándékában az infláció csökkentése, nincs antiinflációs csomag, nincs törekvés arra, amit jeleztem - nem véletlenül. A magasabb infláció magasabb bevételt jelent, a kiadások reálértéke csökken. A költségvetésben szereplő alacsony infláció nem is a realitásokat hivatott tükrözni, sokkal inkább annak a bemutatását, hogy a kormány úgymond törekszik a bérek, a nyugdíjak és a többi emelésére, de majd az a fránya infláció lesz az, amire rá lehet fogni, ha mégsem lehet több kenyeret vásárolni az elértéktelenedő forintból.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiban.)