Felszólalás adatai

A kiszáradóban lévő Szigetköz vízpótlási erőfeszítéseinek az elsődleges célja nyilvánvalóan a Duna 1992-es eltereléséből adódó károk mérséklése kell hogy legyen, valójában azonban az a probléma - ahogy Ángyán képviselő úr erre már utalt - az elmúlt 100-150 beavatkozásai nyomán alakult ki, és ma ebben a komplex megközelítésben kell kezelni a kérdést. Vagyis nem az Antall-kormány, nem a vízlépcsőszerződés felbontása, nem az elmúlt 8 év önmagában a felelős azért a helyzetért, ami létrejött a Szigetközben, de természetesen az elmúlt húsz év valamennyi kormánya is - ideértve az első és második Orbán-kabinetet is - hordoz felelősséget azért, hogy a mai napig a Szigetköz és a Duna ügye nem tudott megoldódni, nincsen előrelépés ebben az ügyben. Büszkélkedni, majd hátrafelé mutogatni éppen ezért senkinek nincsen oka, ez egy olyan kudarctörténet, ami a Szigetközben a szemünk elé tárul, amelynek a súlya az egész rendszerváltó elitet terheli.

A Duna felső szakaszának a belépcsőzése óta - amelyre Kepli képviselőtársam utalt - egyre kevesebb kavicsot, homokot és egyéb hordalékot, töltőanyagot hoz a víz az alsó szakaszra, magyar területen ezért a meder folyamatosan mélyül, ám néhány ponton, ahol a kemény aljzat a medermélyülésnek gátat szab - ennek fizikai akadálya van, például a visegrádi szorosban csak a hajózó út válik egyre sekélyebbé és járhatatlanná -, a főmeder egyre alacsonyabbra kerül, ami kiszáradással fenyegeti a folyó menti teljes mellékágrendszert. Tehát ez megint nem csak a Szigetköz problémája, a lentebbi mellékágrendszer is hasonló problémákkal küzd.

A bonyolult Duna-üggyel kapcsolatos politikai hibák sora az erőműrendszer felépítéséről szóló eredeti, és a fenti medermélyüléses jelenségre gyakorlatilag nem reflektáló, azt a problémát meg nem oldó '77-es magyar-csehszlovák államközi szerződés megkötésével kezdődött, és töretlenül folytatódott a folyó '92-es eltereléséig, sőt azután is. Amikor például '93. január 1-jén - talán emlékeznek képviselőtársaim - Csehszlovákia kettévált Csehországra és Szlovákiára, a Duna-ügy rendezetlen maradt, de a magyar kormány átaludta, az akkori magyar kormány a közbelépési lehetőséget. Szlovákia egyoldalúan a szerződés jogutódjának nyilvánította magát, Magyarország pedig ezt de facto elfogadta, amikor április 7-én aláírta a bősi kérdést a szlovák partnerrel együtt a hágai Nemzetközi Bíróság elé terjesztő különmegállapodást; ha nem teszi, kérdéses, hogy Szlovákia milyen pozíciókat tudott volna Hágában nyerni.

Az elmúlt húsz évet az elterelés óta végigkísérte a vízmegosztásról folyó, magyar szempontból teljesen meddő vita. Csehszlovákia eredetileg a teljes vízmennyiség 95 százalékát ígérte a főmederbe terelni, Szlovákia 40 százalékot vállalt, de az elmúlt húsz évben átlagosan 20 százaléknál többet soha nem kaptunk, előfordul, hogy ez a mennyiség a 10 százalékot is alig haladja meg. A hágai Nemzetközi Bíróság '97 szeptemberében hozott ítéletet, amelyben mind a két felet elmarasztalta, Magyarországot a vízlépcsőszerződés egyoldalú felbontása miatt, Szlovákiát pedig a Duna egyoldalú elterelése miatt, tehát egy olyan patthelyzet jött létre, amelyben mindkét fél rá lett volna kényszerítve arra, hogy valamilyen jogi megoldást találjon.

(11.10)

Az ítéletet azonban a felek azóta sem hajtották végre, tehát van egy végrehajtatlan 15 éves nemzetközi bírósági határozatunk, és a magyar fél gyakorlatilag ennek a hágai döntésnek a végrehajtása érdekében alig-alig tett erőfeszítéseket ebben az elmúlt 15 évben. Még az első Orbán-kormány idején a Székely-féle kormánybiztosság tett erőfeszítéseket bizonyos tárgyalások során, de azóta ez az ügy teljesen elsikkadt. Ez két szocialista kormányzatnak és az elmúlt két és fél év Fidesz-kormányzatának a közös felelőssége.

Az érvényben lévő és parlamenti határozattal alátámasztott magyar álláspont világos, és ebben nincs vita: számunkra a mindenkori vízhozam legalább 50 százalékának a megszerzése a prioritás. Ez a magyar álláspont, nem pedig az, hogy milyen technológiai megoldásokat találunk ki a meglévő, nem egész 20 százalékos vízmennyiségnek a kezelésére. Ez természetesen azt is jelentené, hogy a bősi vízlépcső kevesebb áramot termelne, amibe a szlovák fél vélhetőleg külső kényszer nélkül nem fog belemenni, tehát Magyarországnak elemi érdeke, hogy külső nyomást gyakoroljon - és nem csak kétoldalú tárgyalások révén - a szlovák félre a vízmegosztás kérdésében.

Az elterelés, illetve a főmederi vízmennyiség 80 százalékának az elvesztése tragikus ökológiai, gazdasági és társadalmi következményekkel járt a Szigetközben, tudja az MTA Szigetközi Munkabizottsága az ökológiai károkat, ismerik a helyiek a gazdasági és társadalmi károkat, ezek tehát mindenképpen megoldásra szorulnak. Az élő Dunából hiányzó víz környezeti és vízgazdálkodási problémák forrása is, és ahogy az idő telik, ez a helyzet egyre súlyosabb, a problémák egyre súlyosabbak.

A szigetközi vízrendszer ugyanakkor, és ezt látnunk kell, eredeti természetes állapotában sekély vizű, gyorsan áramló, változó vízmagasságú, kavicsos medrű mellékágakból áll, ma ezek helyén jellemzően pangó vizű, eliszapolódó medreket találunk, ez nem a természetes állapot, de egy intenzív begátalással, belépcsőzéssel a Szigetköz területén ezt a helyzetet nem tudjuk megoldani. Ugyanez a pangó vizű állapot marad a Szigetközben, amely nem az ökológiai állapot helyreállítását fogja eredményezni.

Rajka és Dunaremete térségében a Duna vízszintje az elterelés következtében helyenként négy méterrel süllyedt a korábbi középvízszint alá, és másfél-két méterrel kisebb a korábban jellemző minimumértékeknél. Csökkent a vízjárás dinamizmusa is, korábban az egész Szigetközben egy intenzíven változó vízmagasság volt jellemző, ez a jelenlegi állapotban, ami korábban napi több tucat centiméteres vízingadozást jelentett a Szigetközben, mára hetes-havi időtávlatban is néhány centiméteres vízingadozást jelent. Ez megint csak azt mutatja, hogy az eredeti ökológiai állapottól jelentősen eltér a jelenlegi helyzet, azonban a belépcsőzés, begátazás azt a helyzetet sem tudja kezelni. A mellékágak többsége mindeközben kiszáradt, és egy olyan helyzet állt elő, aminek következtében az egész mellékágrendszer tulajdonképpen el van vágva mind a főmedertől, mind pedig a különböző mellékágrendszerek egymástól. Megfordult a talajvízszint áramlásának az iránya is. Jelenleg az eliszapolódott mellékágaktól az alacsony vízszintű főmeder felé halad a mélyben a talajvíz, és ez a felszín alatti talajvízkészletekre is veszélyt jelent.

Mindez azt jelenti, és elnézést, hogy ilyen részletekbe menően a szakmai helyzetet ecseteltem, de mindez azt jelenti, hogy mivel a Szigetköz ökológiai válságát nagyrészt a régi főmederbe és a mellékágakba jutó víz mennyiségének a csökkenése okozza, értelemszerűen a megoldást is csak a vízmennyiség növelésével lehet megtalálni, nem pedig a meglévő vízmennyiség ide-oda pakolgatásával. Ennek ellenére a vízpótlási javaslatok döntő többsége a vízszintemelés különböző variációit írja le, vízmennyiség-növelés nélkül. Tehát a helyzet kulcsa az, hogy Magyarország képes-e érvényesíteni a hágai döntésben neki ítélt vízmennyiség visszaszerzésére vonatkozó álláspontját avagy sem. Bármilyen további vita, döntés arról, hogy a megszerzett vízmennyiséggel milyen technológiai megoldások mentén tudunk optimális eredményt elérni, csak ezt követheti. Amennyiben nagyobb vízmennyiséghez nem jutunk hozzá ebben a nemzetközi vitában, a Szigetközi ökológiai kárai tovább fognak súlyosbodni, bármilyen műszaki megoldást fogunk találni rá.

Az egyes műszaki megoldások várható hidrológiai, ökológiai, hajózási, pénzügyi és egyéb vonzatairól ugyanakkor van egy terv, amit intenzíven képvisel néhány lelkes - és egyébként a jó szándékát senkinek nem vonom kétségbe - szervezet, de a lehetséges alternatívák kapcsán nem készültek átfogó vizsgálatok, amelyek az ökológiai, társadalmi, vízgazdálkodási hatásokat azonos mértékben elemezték volna. Tehát van egy helyzet, amikor a rendelkezésünkre álló vízmennyiségről nincs biztos tudásunk, és egy ilyen helyzetben kezdünk el olyan műszaki megoldásokról vitázni, amely műszaki megoldások nincsenek azonos mértékben megvizsgálva ökológiai, társadalmi, pénzügyi és egyéb hatássaik tekintetében.

Tehát azt gondolom összességében, hogy az eddig elvégzett vizsgálatok alapján is az a legfontosabb tapasztalat, hogy a műszaki alternatívák hatása nagymértékben különbözik aszerint, hogy a teljes vízmennyiségnek mekkora hányada kerül a főmederbe, illetve hogy mi az a fő szempont, amelynek alapján az értékelést elvégezzük. Tehát valóban dönteni kell, és ebben az egyben Kepli képviselőtársammal egyetértek, döntenünk kell, hogy a Duna ökológiai állapotának a helyreállítását célozzuk, vagy egy kibetonozott hajózóutat akarunk létrehozni Magyarország vízügyi főtengelyében, vagy milyen egyéb célokat próbálunk követni. Ezek nagyban fogják befolyásolni, hogy milyen műszaki megoldásokat fogunk választani, de jelen pillanatban, azt gondolom, fordítva ülünk a lovon. Egy technológiai megoldás, műszaki megoldás áll a vita középpontjában, amikor az alapvető kérdés az, hogy mit akarunk összességében a Dunával és a kapcsolódó vízrendszerekkel kezdeni, és hogy ennek fényében hogyan tudunk egy nemzetközi vitában a magyar álláspont érvényesítése érdekében hatékonyan fellépni.

Az idő szűkössége miatt már csak egy dologra szeretnék kitérni. Az alapvető kérdés tehát a vízmennyiség visszaszerzése, a kérdés az, hogy erre Magyarországnak van-e reális lehetősége. Látjuk, 15 éve a hágai döntést nem tudjuk végrehajtani kétoldalú tárgyalások keretében a szlovákokkal, a nemzetközi jogi helyzet ugyanakkor nem kedvezőtlen Magyarország számára. Egyrészt a hágai döntés egyértelműen leszögezi az ökológiailag szükséges vízmennyiség jogosultságát a magyar fél számára, amennyiben a magyar fél azt kommunikálta a hágai döntést követően a Nemzetközi Bíróság felé, hogy jóhiszemű tárgyalásokat folytat a szlovák féllel, és a hágai Nemzetközi Bíróság jelenleg ennek az információnak a birtokában van. Így 15 év után, azt hiszem, ideje kimondani, hogy nem folynak jóhiszemű tárgyalások Szlovákiával, egyébként sajnos egyáltalán nem folynak tárgyalások Szlovákiával, de mindenesetre jogos a magyar fél szándéka arra, hogy visszavigye az ügyet a hágai Nemzetközi Bíróságra, és arra kérje a hágai Nemzetközi Bíróságot, hogy kötelezze a szlovák felet az első hágai ítéletben megállapított vízmennyiség visszaadására. Ráadásul a két fél európai uniós csatlakozása új nemzetközi jogi helyzetet teremtett, mind a két félre érvényesek az európai uniós jogszabályok, és jelenleg a szlovák fél ezen jogszabályoknak, direktíváknak, előírásoknak hosszú sorát - oldalakon lehet sorolni, hogy milyen hosszú sorát - sérti meg.

Ezek alapján a magyar kormány - és ez a magyar kormány felelőssége -, ha 15 év késlekedés után végre tényleg megoldást akar találni a Szigetköz problémáira, egy olyan dunai kormánybiztosságot állít fel, amely hatékonyan képes fellépni a nemzetközi jog területén, majd a hágai Nemzetközi Bírósághoz visszaviszi a dunai vízmegosztás kérdését, a strasbourgi Európai Bírósághoz fordul az európai jogszabályok megsértése ügyében, és az Európai Bizottságnál kötelezettségszegési eljárásokat indít a víz keretirányelv szlovák fél általi megsértése miatt. Ezek azok a lehetőségek, amelyekkel a magyar fél már néhány éves távlatban a szlovák félre olyan nyomást tud helyezni, amelynek eredményeképpen Magyarország hozzájuthat ahhoz a vízmennyiséghez, amely jár neki a hágai ítélet alapján, és utána ennek a vízmennyiségnek a birtokában lehet értelmes vitát folytatni arról.

(11.20)

Mert sajnos azt be kell látnunk, hogy pusztán a vízmennyiség 50 vagy még nagyobb százalékának visszaadása sem fogja önmagában a Szigetköz ökológiai állapotának helyreállítását eredményezni. Tehát szükség lesz ennek birtokában is műszaki megoldások alkalmazására. Valóban, amit az ember elrontott, abba az embernek be kell avatkoznia, hogy helyreállítsa, és ehhez szükség lesz műszaki megoldásokra. De ezekről értelmes vitát és az optimális műszaki megoldásokat akkor fogjuk tudni megtalálni, ha tudjuk, hogy mennyi az annyi, ha tudjuk, hogy mennyi az a vízmennyiség, amivel a Szigetközben gazdálkodni lehet, mennyi az a vízmennyiség, amivel ki lehet elégíteni az ökológiai rendszerek igényeit, ki lehet elégíteni a helyben élő közösségek jogos igényeit, ki lehet elégíteni azokat a gazdálkodási igényeket, amelyeket figyelembe kell venni.

Köszönöm a szót. (Szórványos taps az LMP soraiban.)