Felszólalás adatai

BALCZÓ ZOLTÁN, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! A társadalom jólétének alapját a rendelkezésre álló gazdasági erőforrások, azok minél jobb kihasználása jelenti. Szerencsés országok esetében a természeti adottságok megteremthetik ezt az alapot. Magyarországot a trianoni döntés megfosztotta természetes gazdasági, földrajzi egységétől, feltételeitől, számunkra azóta a gazdaság fejlődésének alapját az emberi, az úgynevezett humán erőforrás kiaknázása teremti meg - tudatosan használtam most ezt a gazdasági terminológiát. Ezért is van különleges jelentősége a mai témánknak, a felsőoktatás helyzete elemzésének a benyújtott beszámoló és a jövőre vonatkozó határozati javaslat alapján.

A MIÉP álláspontja röviden összefoglalható: a megnövekedett hallgatói létszámhoz meg kell teremteni a minőségi képzés megtartásának és - sajnos azt kell mondanom - helyenként visszaállításának infrastrukturális és személyi feltételeit. Ennek megfelelően a beszámolót és a határozati javaslatot nem pontonként kívánom értékelni, hanem e legfontosabb cél teljesítése szempontjából.

Néhány megállapítást azonban indokolt tennünk a beszámoló stílusával, színvonalával kapcsolatban is.

Nagy a hasonlóság a korábbi rendszerben megszokott kényszeredett jelentéstételi stílus és e jelentés stílusa között. A megfogalmazások sok helyen nem konkrétak, sematikusak, és sajnos nyomokban sem tartalmaznak önkritikus elemet. Ez kissé azt is eredményezi, ami lélektani kérdés, hogy ha egy beszámoló, a beszámoló készítője önmaga is egy mérleget kíván adni, akkor az ahhoz hozzászóló is valóban kiegyensúlyozottan értékeli. Természetesen most is jogos igény az objektív véleményalkotás, de amikor egy választási propaganda ízű, csak pozitívumokat tartalmazó anyagot olvas az ember, akkor óhatatlanul elkezdi hozzátenni, néha talán erőteljesebben is, a kritikai elemeket.

Ez a beszámoló nem enged betekintést a valódi előrelépés és a nem teljesült elemek arányába, nem alapszik tényeken és hatáselemzéseken. A hallgatói létszámnövelés teljesült, a korosztály 34 százaléka tanul felsőfokú képzettség megszerzéséért, 2002-ben elérjük az EU-átlagot, és megcéloztuk az 50 százalékot is. Ez dicséretes - de miért hallgat következetesen minden kormányzat a diplomás hallgatók elhelyezkedésének a helyzetéről, a képzettség szerinti szakmában való, diplomát megkövetelő munkába állás számszerű adatairól? A felsőoktatási képzés vagy bármely reform sikerét a végzettek munkaerő-piaci értéke és a szakmában való elhelyezkedése határozza meg, sokkal jobban, mint bármilyen más, minőség szerinti értékelési mutató. Nincs szó a beszámolóban a felhasználókkal, a vállalatokkal, a gazdasággal való kapcsolatról.

Nem foglalkozik a beszámoló a doktoranduszok elhelyezkedésével, és azzal, hogy hányan fejezik be a megkezdett PhD-képzést; sokan esnek ki - vajon miért?

Egy szó sem hangzik el a nagy vitát kavart, az előző ciklusban beindított Széchenyi professzori ösztöndíjról, amely pedig éveken át nyújtott a magyar professzorok jelentős hányadának többletfizetéssel egyenértékű pluszbérezést, az egyetemi autonómia megkerülésével, központi pályázat alkalmazásával. Az ösztöndíj ebben a formában megszűnt, de erre vonatkozóan semminemű elemzést nem találunk.

A kreditrendszer jelenleg még végképp nem minősíthető, ezért túlzás azt mondani, hogy nagyrészt megvalósult. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a MIÉP véleménye szerint néha kissé túldimenzionált a kreditrendszer előtérbe kerülése. Természetesen szükség van ilyen azonos értékű egységek megállapítására, adott mértékig nyilván szükség van az átjárhatóságra, és természetesen örülünk annak, ha megnyílnak a külföldi felsőfokú tanulmányok folytatásának a lehetőségei is, meggyőződésünk azonban, hogy a legmagasabb szintű minőségi képzést itt, Magyarországon, az állami felsőoktatásnak kell biztosítania.

A szakonkénti hitelesítés meglehetősen formális volt. Az ellenőrzésnek a tervbe vett, nyolcévenkénti ismétlése nem alkalmas az oktatás színvonalának a garantálására; nem ismételt akkreditációra van szükség, a minőség-ellenőrzésnek egész más rendszerét kell megtalálni.

Nem foglalkozik a beszámoló részleteiben a költségtérítéses képzéssel, ennek ellentmondásaival. Természetesen egyetértünk azzal, hogy egy felsőoktatási intézménynek legyenek saját bevételei, legyenek olyan kurzusai, tanfolyamai, amelyekből a kiadásaihoz megfelelő szinten saját bevételre tesz szert. Annak a helyzetnek azonban, hogy egyes szakokon a nappali képzés tekintetében is bizony jelentős mértékben elterjedt a költségtérítéses képzés, számos ellentmondása van; közvetlenül kihat a képzés színvonalára, hogy 61 pontos teljesítmény is elegendő az ebben való részvételre. Felmerül a kérdés: egy állami felsőoktatási intézmény, amennyiben a kapacitása adott szinten mégiscsak alkalmas arra, hogy ezek a hallgatók részt vegyenek a nappali képzésben, miért kér ezért pénzt. Úgy érzem, hogy emögött van egy hallgatólagos megegyezés, egy kényszerhelyzet: az állam nem tudja finanszírozni ennek a képzésnek a teljes volumenét, ezért azt mondja az intézményeknek: szedjél be pénzt, oldd meg, vegyél fel olyan hallgatókat, akik ugyanezért a képzésért fizetni is fognak.

(11.30)

Az oktatási és tudományos bizottságban több oldalról, kormánypárti oldalról is felmerült, hogy át kellene tekinteni a költségtérítéses képzés egészét. Erre való utalást nem találtam.

Az elmúlt évek legnagyobb változása a felsőoktatásban az intézményi integráció és a hallgatói létszám növekedése volt. Az intézményi integráció szerves fejlődés eredménye, új szakok jöhettek létre bizonyos intézményekben. Ugyanakkor több helyen arról van szó csupán, hogy majd talán összecsiszolódnak ezek az intézmények - és erre sok helyen láthatóan nem fog sor kerülni. És vannak olyan integrációk, amelyek esetében eleve látható volt a megoldatlanság, például ide tartozik a Testnevelési Egyetem beintegrálása a Semmelweis Orvostudományi Egyetembe. Nyilvánvalóan az új rendszerben sem csak az intézmények mérete alapján lehet önálló intézményről szó: itt vannak a művészeti felsőfokú intézmények.

Ezek számunkra mind azt erősítik meg, elfogadva és elismerve, hogy az integráció több területen hozott pozitív eredményeket, a felülvizsgálat azonban ilyen értelemben indokolt. Egyébként szükség lenne azt is megnézni, hogy vajon ez a bizonyos gazdasági hatékonyság érdemben hogyan valósult meg az integráció kapcsán, mert éppen hogy sok helyen ellentétes tapasztalatok is vannak.

Az integráció mézesmadzagja volt a világbanki program, hiszen azt hallottuk, hogy az ország nem rendelkezik saját erőforrásokkal a nagyarányú beruházási fejlesztéshez, és íme, itt a kedvező feltételű világbanki kölcsön. Utóbb kiderült az éves költségvetéseknél, hogy ez semminemű garanciát és kötelezettséget nem jelent a magyar kormányzat számára, főleg akkor, amikor az is kiderült, hogy például a kötvénypiacon sokkal kedvezőbb feltételekkel lehet kölcsön hitelforrásokhoz jutni, mint amit a Világbank adott volna. Másrészről kiderült, hogy olyan módon szólt bele a Világbank ezekbe a fejlesztési programokba, amely már az autonómiát veszélyeztette. Ezért természetesen egyetértünk abban, hogy ez a szerződés felmondásra kerül, és csak reményeink vannak, hogy a felsőoktatási fejlesztési programban pótlólag és utólag megvalósul mindaz, aminek már meg kellett volna történnie.

A sorrend hibás. A feltételek megteremtése nélkül jutott be ez a nagy hallgatói létszám a felsőoktatás rendszerébe, az intézményhálózatba, és most utólag próbáljuk ezeket a feltételeket megteremteni.

Természetesen külön kell beszélni a személyi feltételekről, az egzisztenciáról, arról, hogy a jelenlegi jövedelem biztosítja-e az oktatók számára a kiegyensúlyozott értelmiségi lét és a hivatás feltételeit. El kell ismernünk az előrelépést, azonban azzal a megfogalmazással megint nem tudunk egyetérteni, amely a következőképpen hangzik: "A garantált oktatói bér a következő kinevezési fokozat elérésére ösztönző belső dinamizmusa révén - az ágazat értékeinek és érdekeinek megfelelően - a minőségi munkát, a felívelő oktatási-kutatói életpálya megvalósulását támogatja."

Nos, hadd mondjam el, a jelenlegi főiskolai oktatói bérekben hogyan tükröződik mindez! Előrelépésnek, fontosnak tartjuk, hogy a tanársegédek kezdő fizetése növekedett, ez 92 ezer forint - nyilván bruttó összegeket mondok -, más kérdés, hogy ez is a nemzetgazdasági átlag alatt van. Mi ez a belső dinamizmus? Komoly szakmai feltételeknek kell eleget tenni, hogy valaki átlépjen a következő kategóriába. Ez azt jelenti, hogy egy kezdő tanársegédhez képest egy tízéves gyakorlattal, a megfelelő feltételek teljesítésével rendelkező főiskolai adjunktus 103 500 forintot kap, vagyis tíz év után - a jelenlegi szintet nézve -, mondjuk, 6500 forinttal több a haza vitt vagy átutalt pénze. Fel kell tenni a kérdés: hol van ebben ösztönző dinamizmus?

Számításaink szerint a felsőoktatás konszolidációja, ami alatt azt értem, hogy az oktatói bérek olyan mértékben növekedjenek meg, amire volt példa e kormányzati ciklus alatt, 70 százalékkal a jelenlegi szinthez képest, és ez már valóban lehetővé tenné a hivatásnak olyan gyakorlását, hogy nem mindenfajta másodállással kellene a feltételeket megteremteni. Nos, ez a 70 százalékos emelés, beleértve az oktatást segítő fontos, nem oktató dolgozók bérét is, terhekkel együtt mintegy 30 milliárd forintot tenne ki. Ezen el kellene gondolkodni, hogy annyi mindent konszolidáltunk az elmúlt évtizedben ebben az országban, vajon a felsőoktatás konszolidációja nem éri-e meg ezt a 30 milliárd forintot.

Végezetül hadd térjek ki egy részletkérdésre, amelynek azonban a súlya nagy. A beszámolónak van egy külön rövid pontja, amely a tanító- és a tanárképzés fejlesztésével foglalkozik. Ezt azért tartjuk kiemelten fontosnak, mert az erkölcsi nevelésnek, a nemzethez tartozás érzésének, a szolidaritásnak a kialakulása bizony vagy a családban kell hogy megtörténjen, vagy az iskolában. Jó, ha ez egymást erősítően történik meg, de adott esetben a család helyett kell ennek a feladatát az oktatásnak vállalni, és nyilván a tanítók, a tanárok képzése ebből a szempontból kulcskérdés.

Amikor erkölcsi nevelésről beszélünk, sokszor szlogennek tűnik, hadd említsek meg egy statisztikát, amely a Népszabadságban jelent meg: "Hit, erkölcs példaképek nélkül?" A 8-14 éves korosztályban végeztek egy felmérést, a legfontosabb emberi tulajdonságok alatt mit tartanak, és ki miben hisz. A legfontosabb emberi tulajdonságok közül a felsorolt tizenötből - nyilván többet lehetett kijelölni - az első az erős, a második az ügyes, a harmadik a ravasz, a negyedik a talpraesett. Az okos a tizedik helyen áll, a jóindulatú a tizenötödik, a szorgalmas a tizennegyedik.

Ki miben hisz? Első helyen a sok pénz - 81 százalék; a második helyen Amerika - 42 százalék jelölte meg; a harmadik a leleményesség, a negyedik a külföldi lehetőségek; a munka középen van. Amikor hitről beszélünk, azt is gondolhatnánk, valóban ott volt a lehetőségek között Isten, pontosabban úgy szerepelt a felmérésben, hogy Isten segítsége. Ebben 10 százalék hisz; és, tisztelt képviselőtársaim, a "ki miben hisz?" tizenhármas rangsorában az utolsó helyen kullog a tudás.

Állandóan arról beszélünk, hogy a tudásalapú társadalmat kell megteremteni. Ha nem fogunk össze annak érdekében, hogy a tudás méltó helyre kerüljön, akkor ez nem fog sikerülni.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)