Felszólalás adatai

MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Öt évvel ezelőtt elkísérhettem Göncz Árpádot Auschwitzba. Mély megrendüléssel jártunk a szörnyű helyen, ahol több mint egymillió, tervszerűen és gyalázatosan elpusztított embertársunk hamvai nyugszanak a kubikgödrökhöz hasonló, precízen kialakított iszaptavakban, amelyek egyúttal a legnagyobb magyar temetőt is alkotják. Közel félmillió magyar nyugszik ott, keserves golgotáik végigszenvedése után, mindmegannyi Krisztusként méltatlan halált szenvedve. A magyar polgárság, különösen a vidékinek jelentős része pusztult oda, magyar állampolgárok, akik a magyar állam közegeinek közreműködésével jutottak oda.

Barátaink, bajtársaink nyomát is kerestük: a 16 éves Angyal Istvánét, akit később '56-ért pusztított el egy másik embertelen rendszer, akinek végig kellett néznie nővére felakasztását az Appel Platzon, átélnie édesanyja és rokonai megölését; az '56 után szintén halálra ítélt Gál József íróét, aki katolikusként nőtt fel - s folytathatnám a sort.

(21.20)

Minket pusztítottak ott. Ott is. Az örök embert, az emberfiát. Iszonyatos batyukat hurcolunk, hiszen a múltunkkal nem tudtunk szembenézni. Nem tudtunk, nem hagytak, és bizony sokan nem is akartak. Soha igazán tisztességgel és mélyen ki nem beszélhettük dolgainkat. '45 és '47 között elindult valami demokráciacsíra, sok döccenővel, de hamar elfojtották. Később a diktatúra elnyomott mindent, s csak 1989-ben jutottunk el oda, hogy szembenézzünk egész XX. századi múltunkkal. Már nem él apáink és nagyapáink nemzedéke, nem tudjuk megkérdezni őket, hogyan csúszhattak lépésről lépésre Auschwitzig, ami a század totális csődjének szörnyű szimbóluma lett; miként hozhatták meg a zsidótörvényeket, a fajgyalázási törvényt, az egyre szorító kirekesztések rendszerét, amelynek végén az életből való végleges kiszorítás, az Endlösung állt.

A német társadalomnak sokkal nehezebb volt a helyzete, hiszen Európa egyik legnagyobb kultúrnemzetének kellett szembenéznie nehéz múltjával, mégis a demokrácia légkörében, az értelmiség legjobbjainak segítségével jó huszonöt év alatt eljutottak az önvizsgálathoz és a katarzishoz. Ez nem adatott meg nekünk. Most kell pótolnunk. Fel kell dolgoznunk az első világháborúba való bemenetelést, Trianont, a kényszerpályát, a harmincas éveket, a magyar társadalom eltorzulását, a zsidótörvényeket, a második világháborút, a Don-kanyart, a holokausztokat, azt, hogy miként hagyták magukat felszalámizni, a fordulat évét, az ötvenes éveket. Néhány hetünk adatott '56-ban, hogy megkezdjük a leltározást és mindennek a helyretételét. Levertek minket, és újabb koloncok rakódtak reánk. A magyar történelemben példátlan méretű és súlyú megtorlás, majd a sunyi, íratlan és artikulálatlan, piti kispolgári keretek közötti kiegyezés, a nemzeti amnézia. Halmozott csődtömeg, ami gyermekeink és unokáink vállát nyomja.

Ha elhárítjuk magunktól a felelősséget, ha mindig másokban keressük a hibát, az elkerülhetetlennek vélt külső tényezőkben és kényszerekben, akkor a gyenge emberek módjára nem jutunk előbbre. Ahhoz, hogy megtisztuljunk, hogy értékesebbé váljunk, az kell, hogy feltárjuk a valóságot, a tényeket, tanuljunk a hibákból, nehogy megismétlődjenek. Amíg ezt nem tesszük meg, aggodalmak és szorongások között élünk. Nem lehetünk biztosak a dolgainkban, hiszen nem ismerjük igazán saját társadalmunkat. Riadtan figyeljük a baljós jeleket, lehet, hogy túlértékeljük vagy éppen alábecsüljük azokat. Részben a tudatlanságnak, felvilágosulatlanságnak tulajdonítható a kirekesztő, fasisztoid nézetek és megnyilvánulások felbukkanása és főleg eltűrése. Ezért is kell üdvözölni minden olyan lépést, amely az ifjúság felvilágosítását a hivatalos oktatási keretek között elősegíti. De ez csak a kezdet, nem elégedhetünk meg.

Különösen nagy nekünk, keresztényeknek, Krisztus követőinek a felelőssége. Kegyetlen paradoxon, hogy a zsidó-keresztény kultúra talaján jött létre ez a szörnyű szembeállítás és kirekesztés. Hiszen közös a Mindenhatónk, a zsidó szent iratok a mi Ószövetségünket is képezik. Nekünk kell elsők között szembenéznünk a múlttal. Nemcsak a bűnökkel, de a mulasztásokkal is ugyanolyan mértékben.

Fontos, hogy valamennyi közéleti ember, politikus tanuljon a feltárt múltból. Nagy a felelősségünk. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Azt kérem, ki-ki világnézete, hajlamai szerint gondolkozzon el az évforduló alkalmával, aki tud, imádkozzon őértük, az áldozatokért, testvéreinkért, az auschwitzi lelkesedett iszapért, ne csak azokért, akik az Auschwitzba vezető utakat előkészítették és kikövezték.

Köszönöm a türelmüket. (Bauer Tamás és Béki Gabriella tapsol.)