Felszólalás adatai

DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót, bár azt gondoltam, hogy erre már sose fog sor kerülni a mai napon. Meg kell állapítanom, hogy az egészségügyi kérdések iránt tetemesen növekszik a tisztelt Ház érdeklődése, korábban ezt sokkal szűkebb körben tárgyaltuk meg. (Göndör István közbeszól.) Ennek én örülök; aminek kevésbé örülök: a szakértelem nem teljesen párhuzamosan haladt a létszám szerinti növekedéssel.

(18.00)

Mert azt gondolom, egy kicsit merészség azt mondani, hogy valamilyen rendeletben egy önkormányzatot bármire lehet kényszeríteni, miszerint hogy adja át a tulajdonát. Azt gondolom, hogy ez legalábbis az önkormányzati törvényben való elmélyülést nem teljesen tükrözi. Hasonlóképpen némi meglepetéssel figyeltem a piaci viszonyok kocsmai szintű, mármint a kocsmai működtetéssel való példálózást. Valóban, egy kocsmáros úgy cselekszik adott körülmények között, ahogy képviselőtársunk erről beszélt, csak az egészségügy egy korlátozott piac, a kocsma meg nem korlátozott piac, és azokat a szabályokat bizony nagyon komolyan kell venni, amelyek itt megkötöttségként jelentkeznek.

Egyébként nagyon sok ellenérvet hallunk az ellenzék oldaláról. Nekem ezek az ellenérvek, tisztelt képviselőtársaim, borzasztóan ismeretesek. Ugyanilyen ellenérvek fogadták 1991-ben a háziorvosok funkcionális privatizációjára vonatkozó előterjesztést, ugyanígy - képletesen szólva - a tető beomlásával riogatott az akkori ellenzék. Ma az ellenzéki pártok programjában is mint az egészségügy működtetésének egyik báziseleme szerepel a funkcionális privatizáció. És mit akart a kormány? Azt, hogy elég volt ebből a mintegy próbajáratból '91-től, '92 elejétől mostanáig, ez bevált, akkor tovább kell lépni, hiszen az igaz megállapítás, hogy a funkcionális privatizáció csak egy lépés. Egy helyes irányú lépés, jó lépés, durva hiba lett volna kötelező erővel bevezetni, időt kellett hagyni a kollégáknak arra, amíg ez általánossá vált és így tovább. De teljesen logikus feltételezése a kormányprogramnak, hogy itt az idő arra, hogy ezen funkcionális privatizációhoz valós privatizáció tartozzék. A kormánynak ez a szándéka az adott környülállásokon megbukott.

Én most evvel olyan nagyon sokat nem akarok foglalkozni; arról szeretnék szólni a tisztelt Háznak, hogy a különféle szereplők számára ez a törvénytervezet, amelyik most előttünk van, illetve a mögötte lévő szándék, amely egy távlatos szándék, amely az egészségügyben a privatizáció felé mozdul el, mit jelent. Evvel tovább fogom növelni a zavart abban a kétszintűségben, hogy most jelenleg mi történik és mik a vágyak, amiket szeretnénk, hogy történjenek, mégis megteszem.

Rögtön az első ponttal kapcsolatban ugyanis valaki már szóvá is tette - és egyetértek -, hogy egy kicsit a beteg szempontjából is néznünk kellene mindazt, ami történik. Én szeretnék a betegekhez fordulni a tekintetben, hogy sem ettől a lépéstől, sem attól a lépéstől, amely az egészségügy eszközállományát tulajdonba kívánja, adott esetben magántulajdonba kívánja adni, nem kell félnie a betegnek. Ez nem az ő ellenében, hanem ez az ő érdekében történik - én legalábbis nagyon remélem, hogy ha sor kerül majd rá, akkor így fog történni. A legcentralizáltabb állami egészségügy is összeegyeztethető a leginkább magánosított ellátó rendszerrel. Erre Anglia nagyon jó példa. Igaz, hogy most nagyon sok kritika éri a pillanatnyi angol egészségügyet, ennek ellenére nem hiszem, hogy a rendszer alapelvei nagyon megkritizálhatók - a működés nyilván sok esetben más.

Magyarán, ha egy államilag irányított, önkormányzatilag finanszírozott egészségügyben előáll egy olyan helyzet, hogy most pályázni lehet valami központi pénzre és meg lehetne szerezni egy EKG-t a rendelőbe, akkor a vezérmotívum az lesz, hogy a mi önkormányzatunk pályázzon, a mi önkormányzatunk szerezze meg, nem pedig az lesz, hogy erre az EKG-ra most ténylegesen szükség van-e az adott rendelőben vagy nem. Ezt ismerjük még a reform megindulása előtti időből, és ez tulajdonképpen azóta is így működik. Amíg nincs meg a szereplők személyes érdekeltsége például a fölszerelés dolgában, addig bizony ez mindig így marad. A beteg érdekét is szolgálja, hogy ne presztízsvásárlások történjenek, hanem a tényleges szükségletnek megfelelő műszerezettség álljon elő.

A mai háziorvos a következő szereplő, akiről szeretnék beszélni. Sokan azt mondják, hogy ingyen jut valamihez, és ehhez még személyi jövedelemadót is kellene fizetni - hallottuk ezt a fölvetést. Tisztelt Képviselőtársaim! Én azt gondolom, hogy a háziorvosok nem kis része nem ingyen jutott ehhez, hanem a feketepiacon ma is kiadott egy bizonyos összeget ahhoz, hogy hozzájusson a praxisához. Ha ez a törvény mást nem tesz - és talán miniszter úr nem sértődik meg, olyan sokkal többet nem is tesz annál -, mint hogy ezt az egész kérdést általánossá, átláthatóvá, egy bizonyos idő után illetékezhetővé, vagyis tisztességessé teszi, akkor azt gondolom, hogy ez már önmagában egy érdem, de nem pluszteher és semmiképpen nem szja-alap, amiről beszélünk.

Amit itt most nevesítünk működtetési jogként, az tulajdonképpen az a helyzet, hogy az érintett kolléga az adott számú magyar háziorvosi praxisok közül az egyiknek a birtokosa. Nem annak a birtokosa, ahol éppen dolgozik, hanem a rendelkezésre állók közül egynek a birtokosa. Ez a helyzet, hogy birtokon belül van, teszi lehetővé most a feketepiacon, később valóságos piacon, hogy ezt a birtokon belüliséget átadja valakinek. Itt elég sok elvarratlan szál van, erről talán még egypár gondolatot szeretnék majd mondani.

Most azonban a többi szakmával való szembeállítás kérdéséről szólnék. A törvénytervezet jelenlegi formájában, az elején van egy bekezdés, amelyik általánosságban beszél az orvosról, és utána jelen törvény keretében ezt beszűkíti a területi ellátási kötelezettséggel működő körre, háziorvosra, gyerekorvosra, fogorvosra. Ez azt jelenti, hogy maga a törvény kinyitotta ezt a megoldást az úgynevezett szakorvosok felé is. Nem jó szó ez, tisztelt képviselőtársaim, hiszen a háziorvosok is szakorvosok ma már, tehát a nem alapellátás felé történt meg ez a kinyitás. Egy külön törvény kell hozzá természetesen, de egy minimális lépést, egy törvényi hivatkozási helyet már megtettünk egyébként valami olyasmi felé, ami ma már az országban él. Ma már vannak olyan kórházi osztályok, diagnosztikus és nem diagnosztikus osztályok, magánrendelők, szakorvosi, tehát járóbeteg-ellátási szakorvosi rendelők, amelyek bizony ebben a valamilyen magánosított rendszerben működnek. Én őszintén szólva nem örülök ennek. Nem örülök ennek, mert ezt nem szabályozott körülmények között sikerült megtenni, a sok spontaneitás a kimazsolázás jelszóval illethető, és a törvényeink erejének egy gyöngesége, hogy nem találtuk meg azt a pontot, hogy ezt tudnánk szabályozni, adott esetben tiltani. Éppen ezért tulajdonképpen sürgetőleg nézek miniszter úrra, hogy persze nem két héten belül, de érdemes lesz ezt szabályozni, mert úgy tudom, De Gaulle mondta, hogy amit nem tudsz megakadályozni, azt támogasd - de akkor szabályozd, tartsd rendben és vidd értelmesen tovább!

Én tehát azt gondolom, hogy a többi szakmában valóban megjelent az a gondolat, hogy a kutyafáját, a reform első szakasza is a háziorvosoknak kedvezett, most ez a lépés is a háziorvosoknak kedvez. Ebben van igazság, de van remény is. Miniszterelnök úr is elmondta, hogy járóbeteg-szakellátás, fekvőbeteg-szakellátás irányában mozdítjuk tovább ezt a szekeret.

Mi a helyzet az önkormányzatokkal? A törvény jelenlegi formája az önkormányzatok jogait nem érinti. De én föl merem vállalni az együttgondolkodást, hogy ha elérkezik az idő politikailag és egyéb szempontból is arra, hogy az ellátási felelősséget el lehet vinni az önkormányzatoktól, ami azt is jelenti, hogy a kiadásokat ezzel kapcsolatban el lehet vinni az önkormányzatoktól, akkor azokon a területeken, ahol az önkormányzatoknak jogos igénye van, hogy rálássanak a folyamatra, meg lehet találni az együttműködést, a véleményezést, azokat a jogokat, amelyek valóban a gördülékeny munkának elengedhetetlen feltételei.

(18.10)

Egy kistelepülésen például elképzelhetetlennek tartom, hogy alapvető személyi ellentét legyen az orvos és a polgármester között. Meg kell találni, és meg lehet találni azokat a lehetőségeket, ahol a polgármesterek, a testület ezt a fajta jogosítványát valamilyen formában megőrzi, működteti, érvényesíti. A nagyvárosokban ez talán kevésbé probléma, de valószínűleg ott is van egy ilyen irányú igény. Ilyen értelemben talán azt is mondhatom, hogy az önkormányzatokról egy sikeres privatizálásnál a teher elvonható, az ésszerű beleszólási jog viszont biztosítható. Ez a teherelvonás egyébként valóban egy államháztartási reformlépés: oda vinni a kiadásokat, a gondokat, a bajokat, ahol érzékelik az eredményeket is. Ma ez - amint azt az előbbi bevásárlási példánál is mondtam - még nem így van.

Végül egypár gondolat az új nemzedékről. Sokan szóvá tették már, hogy mi is lesz most azokkal. Rendben van, aki ma birtokon belül van, az majd szerezhet magának egy papírt, hogy ő ennek a működtetési jognak a birtokosa. De mi lesz az új nemzedékkel? Nem annyira a friss diplomásokat kell említeni, hiszen azért a jogszabályok most is eléggé körülírják, hogy mi mindent kell elvégezni ahhoz, hogy valaki háziorvos legyen. De ettől a probléma még valós, az új nemzedéknek be kell kerülnie ebbe a rendszerbe, és akik később nem családi alapon jutnak a működtetési joghoz, azoknak ez bizony egy olyan többletköltség, amelyre eddig nem kellett számítani, hacsak éppen úgy nem csinálunk, mintha nem lett volna az, ami volt.

Való igaz, hogy jelen pillanatban a törvény nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Nem is vagyok benne biztos, hogy a törvénynek kell ezzel foglalkoznia, de a háziorvosi praxis ma egy jó megélhetést biztosító praxis, következésképpen hitelképes annak a megszerzése. Például nagyon jó kamarai feladatnak tartom egy olyan alap létrehozását, amely megsegíti a praxisba kimenni szándékozókat, és egy visszatérítendő, mérsékelt kamatozású kölcsönnel ebben a dologban egy előbbre lépés tud történni. Ha hitelképes, akkor ez bank levezetésével is történhet természetesen, és akkor még egyszerűbbé válik a kérdés. Ez a problémakör a világ számos országában meg van oldva, egy fejlett piacgazdaságba beletartozik ennek a megoldása.

Kell-e várnunk, amíg azok a kérdések, amelyeket kormánypárti oldalon puhábban, ellenzéki oldalon élesebben felvetnek, egy íróasztalnál megoldódnak? A kilencvenes évek elején megindult folyamatokra visszagondolva azt gondolom, hogy nem szabad várni. Nem szabad várni, mert egyébként egy ilyen jellegű lépésnél a fokozatosság jelent szerencsés megoldást, itt erre a fokozatosságra van lehetőség. Azok közé tartozom, akik a mostani törvényben foglaltakat valójában kevésnek tartják, de meg kellett értenünk, hogy szegény ember vízzel főz, most ennyi áll rendelkezésünkre - már úgy értem, jogi mozgástérben. A gondolkodásunkra ennek az eddig is létező, de nem világos, földalatti praxisjognak - hogy én is használjam ezt a kifejezést, de azért ismétlem, hogy a törvény működtetési jogot említ - a tényleges, hogy így mondjam, felszínre kerülése mindenképpen hasznos lesz.

Egy kisebb gondot, egy lehetséges veszélyt hadd osszak meg a tisztelt Házzal. Minthogy nem tudtuk a működtetési jogot valódi praxisjogként definiálni, tehát azt mondani, hogy ezen település egyetlen háziorvosának... - vagyis ezen településhez való jogról volna szó -, ezért egy nagyon sajátos helyzet állhat elő. Hadd fogalmazzak konkrétan: a Rózsadombon valaki elad egy praxisjogot, vagyis működtetési jogot, az önkormányzat pedig a megüresedett háziorvosi állást meghirdeti. Ki pályázhat erre? Pályázhat az, aki megvette a praxisjogot, hiszen nyilván ahhoz, hogy valaki háziorvos legyen, szükség van arra, hogy legyen praxisjoga. De a körzeteket betöltő összes háziorvosnak is van praxisjoga, és a törvény jelenlegi állapotában az összes háziorvos pályázhat. Nyilván az összes nem fog, mert jól érzi magát fatornyos hazájában - talán kár volt Rózsadombot mondani. Nem akarom konkretizálni, az illető polgármester unokaöccse is pályázik egy másik megyéből, és mit tesz isten, ő fogja megkapni, nem pedig az, aki a praxisjogot megvette a megüresedő praxisból.

Ma nem látom azt a jogi akadályt, amely ezt lehetetlenné teszi. Sőt, az önkormányzatok egy része örül is ennek, mert jobban ki tudja élni azt a jogát, hogy ő dönti el, ki legyen az illető körzetben a háziorvos. És ez az a momentum, amelyre én azt mondom, hogy ugyan ez egy erőltetett példa, de a Parkinson-törvények alapján azonban az erőltetett példákra is oda kell figyelni. Lássuk a medvét! Kezdődjön el a háziorvosi működés ebben a formában, és nézzük meg, hogy ez egy valós veszély-e a tényleges realitások világában, vagy pedig egy teljesen elméleti probléma. Akkor elég szabályozni, tiltani, mederbe terelni, ha tényleg morálisan elfogadhatatlan lépések történnek a valóságban. Mert egyébként azt remélem, hogy kétharmados törvények hiányában is meg lehet találni azt a visszafogó erőt, amely egy ilyen immorálisnak tekinthető lépésben a tisztesség irányába tereli a kollégákat. Egyébként, ha abban igazam van, hogy ez jogilag szabad, de etikailag tisztességtelen lépés, akkor máris megvan a megoldás, mert ebben az esetben a kamarának van lehetősége, hogy éljen a maga etikai jogosítványaival, és akkor az egész probléma máris lekerült a napirendről.

Tehát azt gondolom, hogy nyugodt lélekkel lehet erre a törvényre igennel szavazni. Hogy ez a törvény jobb lett-e vagy rosszabb - vagy változatlan lett valódi tartalmát tekintve - a decemberinél, azt gondolom, úgyszólván mindegy. Ha azonban ez a törvény nem indul el a maga útján, akkor az egészségügyben marad a helyben taposás, ha viszont elindul a maga útján, akkor háziorvosaink bizonyos szempontból megint kísérleti nyúl szerepet is öltenek, és előharcosai lesznek a többi szakma számára előbb a funkcionális, majd a valós privatizáció megvalósítása érdekében. Nem sértő szándékkal mondtam a kísérleti nyúl szerepet, ezért inkább az "élharcos" szót is hangoztatom, ennek is van egy áthallása, úgyhogy az áthallásokat és a beszédemet befejezve megköszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)