Felszólalás adatai

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Jelen lévő Képviselőtársaim! Hozzá kell tennem, hogy a felszólalásom legelején a politikai államtitkár úr néhány megjegyzésére reflektáltam volna, azonban távollétében ezt csak a jegyzőkönyv számára mondom el; remélem, hogy el fogja olvasni, és ennek alapján a saját álláspontját is egyes kérdésekben netán felülbírálja.

Az első megjegyzésem az lenne, hogy valóban úgy tűnik, ez a vita kezd parttalanná válni, és a költségvetés tárgyalása az ötödik nap estéjén szétesett. Ennek azonban az az oka, hogy idén sem történt meg az egyes témakörök szerinti szakaszolás. Tavalyi, október 22-ei felszólalásomban már utaltam arra, hogy normális menete a költségvetési vitának csak akkor alakulhat ki, ha az egyes témaköröket egymástól elhatároljuk, a szakmai és politikai álláspontokat ütköztetjük, és miután viszonylag megnyugtatóan lezártuk azt az adott tárgykört, térünk át a következőre. Ennek a metódusnak a hiányában természetesen nincs lehetőség sem arra, hogy reflexiók elhangozzanak a véleményekre, sem pedig arra, hogy valóban, akár a hallgatók, akár a képviselők egy összefüggő gondolatmenettel megismerkedjenek.

Az adótörvények esetében a kormány ragaszkodott ahhoz, hogy az egyes adónemekről egymástól elkülönítve folyjon a polémia; ennek a ragaszkodásnak döntően politikai okai voltak. A költségvetés esetében azonban továbbra is a régi gyakorlat érvényesül, az, amelyben nincs mód - mint az előbb már kifejtettem - arra, hogy összefüggő álláspontrendszerek és egymásnak feszülő érvek megfogalmazódjanak, illetőleg egységes rendszert alkossanak. Ez azonban csak az első megjegyzésem.

A második megjegyzésem a politikai államtitkár úrnak egy konkrét felvetésére vonatkozik, hogy nincs tartalma a vitának, és ez már nemcsak a menetrendnek a kérdése. Miért nincs tartalma? Azért nincs, mert - mint erre Göndör István képviselőtársam utalt - fideszes szónokok egymás után lényegében ugyanazokat a szövegeket mondják el, meghatározott panelekből felépítve; és azért is ez a látszat, mert egyes képviselőcsoportok a vitában nem vesznek részt, átadják időkeretüket a legnagyobb kormánypárt számára.

Annak ellenére, hogy elég késői órában vagyunk, és a rádióhallgatók is nyilván már fáradnak, úgy ítélem meg, hogy érdemi kérdésekről kellene beszélni.

A saját témaköröm idén is, akár csak tavaly és tavalyelőtt, az önkormányzati költségvetés. Azonban ennek a taglalása előtt néhány általánosabb problémakörre is kitérnék. Mindenekelőtt arra, hogy minek köszönheti a Fidesz ezt a viszonylagos gazdasági sikert, milyen feltételek azok, amelyek a mostani kormányt hozzásegítik egy 5,5-6 százalékos gazdasági növekedéshez.

1994-1995 fordulóján, amiről ma is annyiszor megemlékeztek a legnagyobb kormánypárt felszólalói, a transzformációs válság elérte a mélypontját. Ebben közrehatott az is, hogy a világgazdaságban is a feltételek sokkal rosszabbak voltak, mint jelenleg. 1991-1993-ban az utolsó mély recesszióját éltük át a negyedik Kondratyev-ciklus leszálló ágának, mely az olajválsággal kezdődött és a kilencvenes évek közepéig tartott; ez összekapcsolódott a magyar transzformációs válsággal, és egy rendkívül súlyos helyzetben, a mexikói pénzügyi válság közepette került sor a Bokros-csomagnak a bevezetésére.

Meg kell jegyeznem - sajnos nincsenek jelen már a fideszes képviselők közül, csak azok, akiknek funkciójuk van mint jegyzőknek -, hogy 1995 márciusa előtt a fiatal demokraták vezető közgazdászai, elsősorban Urbán László akkori országgyűlési képviselő, igen kemény lépéseket követeltek, és amíg ezek a lépések nem történtek meg, azért támadták a kormányt, mert habozott, mert nem akart ilyen súlyos terheket hárítani az ország népességére. Abban a pillanatban, ahogy megszülettek a döntések, a Fidesz változtatott a magatartásán; igaz, Urbán László már nem volt képviselő, hanem a Világbankban töltött be meghatározott funkciót - jelenleg, mint közismert, a Postabank vezérigazgató-helyettese. 1996-tól a világgazdaságban egy gyökeres fordulat történt, a gazdasági növekedés ismét felgyorsult, jelenleg 3-4 százalék közötti, éves átlagot tekintve; ennek élén az Egyesült Államok áll, de az Európai Unió is felcsatlakozott ehhez. A transzformációs válság a mélypontján túljutott, és 1996 végétől, 1997 elejétől megkezdődött Magyarországon is a gazdasági növekedés. Nem egyedülálló példáról van szó, Lengyelországban is és Szlovéniában is hasonló folyamatokkal találkozhatunk, meg kell nézni ezen országok gazdasági növekedési mutatóit, akár az 1999-es évre, akár a 2000-es évre nézve, ezek nagyon hasonlóak a magyar adatokhoz.

(21.30)

Ez világosan mutatja, hogy itt elsősorban egy világgazdasági helyzetváltozás következményei érvényesülnek, másodsorban egy helyreállítási szakasz zajlik a mélytranszformációs válság után. Emellett pedig a Bokros-csomagnak is voltak pozitív következményei, elsősorban az, hogy helyreállította a külföldi befektetők bizalmát az ország iránt. Azt sem felejthetjük el, hogy a ma annyit dicsért exportteljesítmény 55-60 százalékát a legnagyobb multinacionális cégek nyújtják.

Tehát a Fidesz-kormánynak inkább örülnie kellene annak, hogy egy olyan korszakban kormányozhat, amikor már a feltételek egészen mások, s nem állandóan visszamutogatnia kellene egy korábbi időszakra, amelyben nagyon súlyos döntéseket kellett meghozni a szocialistáknak és a szabad demokratáknak, és mind a szocialista, mind a szabad demokrata politikusok túlnyomó többsége nem könnyű szívvel hozta meg ezeket a lépéseket, tudta tetteinek a következményeit. Abban talán bíztak az akkori politikai vezetők, hogy több megértést találnak, de ezt természetesen nem kapták meg.

De ha ők nem kapták meg, akkor nem várhatnak több megértést a mai kormánypártok sem, és nem lehet úgy fogalmazni, hogy az ellenzék uszít! Az ellenzék funkciója az, hogy kifejtse a politikai ellenvéleményét. Ezt én nem nevezném uszításnak. Nem láttunk többpárti parlamentáris demokráciában olyan ellenzéket, amely - rendkívüli helyzeteket leszámítva - támogatta és megszavazta volna a kormány költségvetését. A költségvetés vitája az a döntő eszköz, amellyel az ellenzék a parlamenti ellenőrzési funkcióját gyakorolni tudja. Ezt a funkciót semmilyen ellenzék nem fogja elutasítani, és semmilyen ellenzék ennek az eszköznek az alkalmazását nem fogja mellőzni.

Hozzá kell azonban azt is tennem, hogy az ellenzék politikai kritikájának ugyanakkor szakmailag megalapozottnak kell lennie - ennyiben egyetértek a kormánypárti felvetésekkel -, de egyben jelzem, hogy a Szocialista Párt szónokainak álláspontja és a benyújtott módosító indítványok megítélésem szerint kiállják a szakmai megmérettetés próbáját.

Ezek után térnék át a következő, még mindig általános jellegű témakörre, és ez az infláció ma is és az előző napokon is oly sokat emlegetett kérdése.

Tavalyi felszólalásomban azt állítottam, hogy a 6,3 százalékos fogyasztói árindex-növekedés irreálisan alacsony szám, 8 százalék körüli várható. Azért mondtam 8-at az általam akkor feltételezett 8,5 helyett, mert az előző felszólalók azon a vitanapon - kormánypárti felszólalókra gondolok, természetesen - inflációs várakozások gerjesztésével vádolták az ellenzéki képviselőket. Nos, a 8,5 százalék is alacsonynak tűnik, 9,5-10 százalék közötti lesz az idei évre a várható fogyasztói áremelkedés. Ilyen körülmények között nem beszélhetünk arról, hogy az infláció terén bármiféle eredményt a kormány elért volna.

Hozzá kell azonban tennem, hogy nem azért bírálom a kormányt, mert ilyen magas a fogyasztói árindex emelkedése. Ezt döntően ugyanis a kormány hatókörén kívüli okok idézték elő. Csak a mai nap adatait említeném: a Brent-olaj ára 31 dollár 10 cent volt novemberi előrejelzésre, az amerikai könnyűolaj ára hordónként meghaladta a 33 dollárt. Azért fontosak ezek az adatok, mert az OPEC tagállamainak nyárutón hozott döntése utáni fejleményeket mutatják. Akkor még sokan bizakodtak abban, hogy a termelés valamelyest gyorsuló növekedése megállíthatja az áremelkedést, sőt megfordíthatja ezt a folyamatot. Ma már látjuk, hogy nem ez történt.

Ilyen körülmények között a kormánynak is felül kellene bírálnia álláspontját, mert a hagyományos elképzeléseik nyilvánvalóan nem állják meg a helyüket. Lehetetlennek tartom, hogy jövőre 5-7 százalék közötti, 2002-ben pedig 4-6 százalék közötti legyen az infláció. Ezt a magyar gazdaság külkereskedelem-érzékenysége, a csúszóleértékelés, a növekvő importárak, a dollár ma is annyit emlegetett erősödése, az euró gyengesége egyaránt alátámasztja.

Azt is látni kell, hogy a világgazdaság amikor egy fellendülő szakaszba ér - és most abban van -, akkor az áremelkedés üteme, ha nem is nagy ugrásokkal, de gyorsul, és a magyar gazdaságpolitikának az a külön balszerencséje, hogy akkor tudta volna az inflációt 10 százalék, majd 5 százalék alá nyomni, amikor ez az ellentétes tendencia a világgazdaságban megindult. Ennek következtében számítani kell a következő években is, 2001-ben egy 8, 2002-ben egy 6-7 százalékos, tehát a kormány által előre jelzettnél nagyobb mértékű fogyasztói árnövekedésre.

A kormány hibája az, hogy nem számol ezzel. A tavalyi költségvetési törvényjavaslat esetében is elmondtam, hogy legalább több alternatívát dolgozna ki a kormány, legalább sávokat állapítana meg, legalább orientálni tudná a felhasználókat, az egyes költségvetési szervek vezetőit, hogy mi várható, hogy mennyi lesz az ő költségvetési támogatásuk és saját bevételük reálértéke. Nem ezt teszi.

Ma már nem hiszem azt, hogy bárki is hinne ezekben az inflációs előrejelzésekben; tavaly sem ez volt a helyzet. Azt azonban ma sem tudják pontosan megmondani, megfelelő kormányzati álláspont hiányában, hogy mire is számíthatnak akár 2001-ben, akár 2002-ben. Világosan látni kell, hogy a bevételek - mint ezt nagyon sokan elmondták az elmúlt öt nap folyamán - a tervezettnél jóval magasabbak lesznek, a kiadások viszont kontrolláltak maradnak. Ennek következtében egy jelentős többletbevétel keletkezik, amelynél nemcsak az a lényeg, hogy azt parlamenti kontroll nélkül vagy csak hiányos kontroll mellett lehet felhasználni, hanem az is, hogy ezzel az eszközzel - mint erre Kupa Mihály volt pénzügyminiszter, mostani független képviselő utalt - egy szigorító fiskális politikát is meg lehet valósítani; meg lehet valósítani számos területen, ahol nincs valorizáció, a jövedelmek további kivonását.

(21.40)

Tehát a kormány kritikájának az a lényege, hogy az infláció alultervezésével - mint erre például Pozsgai Balázs képviselőtársam is utalt - folytatja a jövedelemkivonást a közszférából, miközben azzal vádolja az előző kormányt, hogy az inflációval - s persze más eszközökkel is - a közszférából jövedelmeket vont ki.

Varga Mihály politikai államtitkár úr egyik felszólalásában utalt arra, hogy a hibás tervezés nemcsak a mostani kormány sajátja, hiszen 1995-ben 20 százalékra tervezték az inflációt, de az 28,2 százalék lett. Ez 41 százalékos növekmény. 1999-ben a kormány 2000-re 6,3 százalékos inflációt tervezett, 6-7 százalékos határon belül ezt tartotta a legreálisabbnak, és a várható növekmény - mondjuk jóindulatúan - 9,5 százalék lett. Ez több mint 50 százalékos tévedés, tehát még ebben is sikerült 10 százalékkal meghaladnia az előző kormány hibás előrejelzését. Meg kell jegyeznem, hogy amikor a Horn-Kuncze-kormány az 1995. évi költségvetést előterjesztette, egyes vezetői még bíztak abban, hogy meg lehet úszni egy nagyobb megszorító intézkedéssorozatot, és ezért nem számoltak egy robbanásszerűen felgyorsuló inflációval. Hozzá kell tennem, nem ez volt az első a rendszerváltás után; először a Kupa-program hozott létre egy gyors inflációt 1991-ben, akkor 35 százalék volt az árnövekedés üteme; ez volt egyébként a rendszerváltás korszakának a legnagyobb inflációs árindexe.

Miért beszéltem az inflációról ilyen részletesen? Nemcsak azért, mert alapkérdése a költségvetésnek, hanem azért is, mert témám, az önkormányzati költségvetés szempontjából ez az adat döntő fontosságú. 1999-re visszanézve és 2000-re nézve azt tapasztaljuk, hogy a központi költségvetési támogatás plusz az áfa együttes összegének a reálértéke csökkent 1999-ben 1,2 százalékkal, 2000-ben pedig várhatóan - az ÁSZ 3. számú füzetének 1. számú melléklete szerint - 3,3 százalékkal. Zárójelben megjegyzem, hogy ez a 3,3 százalékos csökkenés - amit 9 százalékos infláció mellett feltételezek - valamit még emelkedhet is, ha az infláció üteme 9,5 százalékot ér el vagy netán azt is meghaladja.

Ebből tehát az következik, hogy olyan két évben, amikor a gazdaság növekedése 4,5 százalék volt, illetőleg 5,5-6 százalék közötti lesz, ilyen időszakban is reálérték-csökkenést kellett, hogy a központi támogatás plusz szja együttes összegnél az önkormányzatok elszenvedjenek. Ez olyan helyzet, ami külön magyarázatot igényel. Magát a szituációt elég keményen bírálták szocialista képviselőtársaim, én megpróbálnék a háttérbe is belepillantani, hátha az okok is láthatóak lesznek.

A kormány kettős célt követ, és szerintem e két cél ütközése vezetett ehhez a reálérték-csökkenéshez. Az egyik célja az volt, hogy csökkentse a jövedelemcentralizációt. 1999-ben a jövedelemcentralizáció foka 42,9 százalék volt, 2003-ra pedig az irányszám szerint 37 százalék lesz, és közben évről évre zajlik ennek a csökkenésnek a folyamata. Közben azonban a kormány arra is törekszik, hogy megerősítse a központi államigazgatási szervek pozícióját. Miniszterelnök úr mai felszólalásában utalt arra, hogy azért nő számos központi kormányzati és államigazgatási szerv költségvetési támogatása olyan dinamikusan, mert rendkívül sok új feladatot kaptak, illetve vettek át más szervektől. Ez önmagában méltányolható. Azonban rendkívül nehéz számos új feladatot meghatározni s egyben a jövedelemcentralizáció fokát mérsékelni is. Ha ez a két cél összetalálkozik, akkor óhatatlan, hogy valaki vesztes legyen, s ez ebben a helyzetben, 1999-ben és 2000-ben az önkormányzati szféra volt.

Ezzel magyarázom azt, hogy a gyors gazdasági növekedés ellenére ennek a szférának a pozíciói nem javultak, hanem romlottak. Én is adatokat idéznék, miként ezt fideszes képviselőtársaim a nyugdíjak és más tárgykörök esetében megtették. 1997-ig, '98-ig lényegében együtt csökkent - ha nem is azonos mértékben - a központi költségvetési szervek támogatása és az önkormányzatoké. 1998-ban az önkormányzatok 3,6 százalékos reálpozíció-javulást értek el az önkormányzati támogatás plusz szja együttes összege tekintetében. 1999-ben 13,2 százalékot javult a központi költségvetési szervek támogatása reálértékben, s mint már jeleztem, 1,2 százalékot romlott az önkormányzati szféráé. 2000-ben 5,7 a várható javulás a központi közigazgatási szerveknél, mínusz 3,3 az önkormányzati szféránál. 2001-ben 10 százalékos növekmény várható reálértékben a központi költségvetési szerveknél, 8,5 az önkormányzatoknál, amennyiben reálisnak tartom az inflációs előrejelzést; de ha a 8 százalékot veszem alapul a jövő évi infláció meghatározásakor, akkor viszont ez a 8,5 százalék 5,8 százalékra esik vissza.

Jauernik István képviselőtársam már részletesen beszélt arról, hogy a GFS-rendszerben számított bevételek hányada hogyan alakul a hozzáadott értéken belül. Elmondta az adatokat is, ezeket most nem ismételném meg. Azonban utalnék arra, hogy a GFS-rendszerben számított bevételek nominálértékben 2001-ben 10,4, 2002-ben 6,4 százalékkal növekednek. Reálértékben ez a növekedés a kormány inflációs előrejelzése esetén 4,2, illetve 1,4 százalék, 8 százalékos infláció számbavételével viszont 2,3 százalékos a növekedés 2001-ben, ám mínusz 0,5 százalék 2002-ben. Ezek az adatok ellenőrizhetők, döntően az Állami Számvevőszék általam már említett 3. füzete 1. számú mellékletéből, illetőleg a nagy költségvetési dokumentumokból származnak.

Azt is meg kell jegyeznem, ilyen körülmények között az önkormányzatok joggal vetik fel, hogy miért nem részesülnek nagyobb mértékben a megtermelt többletből, miért kell ilyen körülmények között is például a dologi automatizmust nullának tervezni, de mondhatnék más példákat is.

Röviden kitérnék arra is, hogy milyen az önkormányzatok forrásszerkezete. Egyértelműen látni lehet, hogy a vállalkozó önkormányzat időszaka történelmileg lejárt, helyét pedig az adóztató önkormányzat foglalta el. Míg 1999-ben az szja és a helyi adók együttesen a bevételek egynegyedét teszik ki, a 2003-as irányszám szerint ez az arány már egyharmad. Ez egyértelműen mutatja a tendenciát: az önkormányzatok arra kényszerülnek, hogy egyre fokozottabb mértékben vessenek ki helyi adókat, miközben az adóterhelés a központi adónemek esetében nem, vagy csak minimálisan mérséklődik. Itt a tb-problémával nem foglalkozom, mert az a társadalomnak csak egy szűkebb körét érinti.

Lehetetlen az, hogy a helyi adók szerepét radikálisan növeljük, ha nem teszünk valamit a központi adóterhelés mérséklése érdekében. Megítélésem szerint - és a Szocialista Párt ilyen jellegű hosszú, illetve középtávú programot fogalmaz meg az önkormányzati gazdálkodás reformja érdekében - az előrelépés feltételezi azt, hogy a központi adók egy részét helyi adóvá változtassuk, hogy például a személyi jövedelemadót két részre osszuk, egy központi és egy helyi részre, az áfa egy részét átengedett bevétellé nyilvánítsuk és így tovább. Lehetetlen az, hogy az önkormányzatok feladatai növekedjenek, ugyanakkor bevételeik egyre inkább csak töredékben származnak központi támogatásból. A központi támogatás aránya most már 29 százalék; igaz, ha az Egészségbiztosítási Alapból átvett összegeket figyelembe veszem, akkor ez több mint 40 százalék lesz. Ám az hosszú távon, de már középtávon sem elfogadható, hogy a helyi adóterhelés egyszerre erősödik a központival, vagy legalábbis a központi nem kellő mértékben mérséklődik.

(21.50)

Az önkormányzatok forrásszerkezetében - mint már jeleztem - a felhalmozás és tőke jellegű bevételek arányának radikális csökkenése az egyik oka az adók súlya ilyen mérvű növekedésének, a másik ok pedig a központi támogatások stagnálása, illetőleg egyes esetekben arányuknak a csökkenése.

Röviden ki kell térnem arra, hogy milyen elveket fogalmaz meg az önkormányzati gazdálkodással kapcsolatosan a kormány, s ezek mennyire teljesülnek. A kormány - egyébként nagyon helyesen - néhány alapelvet rögzít, s ezek az elvek önmagukban helyesek és méltányolandóak, hiszen megfogalmazza a normativitás követelményét, a szolidaritás követelményét, a területi kiegyenlítés követelményét, az arányosság elvének érvényesítését és a társulások támogatását. A normativitás szerepe azonban gyengül, hiszen míg régebben a normatív hozzájárulások az összes támogatás és hozzájárulás csaknem háromnegyedét tették ki, jelenleg ez az arány épphogy meghaladja a 60 százalékot.

Ami a feladatarányosságot illeti, nem kívánnám részletesen idézni a számvevőszéki jelentésből azokat a hiányokat, amelyek számos területen feladatellátásokkal kapcsolatosan megfogalmazódnak, például a hulladékgazdálkodási törvény esetében, de mondhatnék más példákat is. A szolidaritás elve bizonyos fokig valóban érvényesül, azonban ez az autonómia elvébe ütközik, mert a szolidaritás elvének az az érvényre juttató döntő eszköze, hogy a személyi jövedelemadóból a települések csak 5 százalékban részesednek, 27,99 százalékot bevonnak a normatív hozzájárulások és támogatások körébe, 7,01 százalékot pedig a kiegyenlítő célra fordítanak. Csak az önkormányzati források körének jelentősebb bővítése tenné azt lehetővé, hogy az önkormányzati autonómia elve ne sérüljön, ha a szolidaritás elvét érvényesíteni kívánjuk.

Végezetül megjegyezném, a Szocialista Párt idén is részletes módosítócsomagot, mintegy alternatív költségvetést nyújt be, s ebben az önkormányzati szféra számára 80 milliárd forint többletet kíván biztosítani, emellett még egy külön keretet a szociális lakások építésére. Bízom abban, hogy kormánypárti képviselőtársaim mérlegelni fogják a szocialista javaslatok politikai ésszerűségét és szakszerűségét.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)