A felszólalás szövege:

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Vendégeink! Az MDF rendelkezésére álló rövid idő szükségessé teszi számomra, hogy a lényegre korlátozzam felvetéseimet, ezért nem is szállok most vitába azzal az épp előttem felszólalt SZDSZ-es felszólaló torzképével, amit nyújtott, hiszen egyértelmű volt a szövegből, hogy belpolitika, a kormányváltás igénye motiválta a felszólalást.

Hadd említsem meg mégis, hogy az európai politika színterein szerzett tapasztalataink fényében jellegzetesnek tartható az a mód, ahogy az egyik utolsó ülésén a baden-würtenbergi tartományi parlament plenáris ülésen, szintén politikai vitanapon a közös Európa-politikát megjelenítette. Ezen a vitán jól kidomborodott az úgynevezett keleti bővítéssel kapcsolatos kétarcúság. Magyarország általában vett jó megítélése mellett - és ennek ellenére is - erős hangsúlyt kapott az az igény, hogy a további bővítések előtt kell rendezni az Európai Bizottság összetételét és a miniszteri tanácsban a szavazatok súlyozásának és a minősített többségnek a kérdését. Tudjuk, hogy ez gyakorlatilag kész helyzetet jelent az új tagjelöltek számára.

Elhangzott olyan vélemény, amely szerint ez a bővítés nagyméretű gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséget fog előidézni, és a strukturális és a kohéziós alapok mai összegéből nem finanszírozható az új belépő országok Portugáliához vagy Görögországhoz fogható mérvű támogatása. A fenntartások különösen erősek voltak a nyugati lakosság félelmeit kifejező témákban, amilyen a mezőgazdaság, a támogatáspolitika, a munkaerő-áramlás kérdése. Összhangban ezzel magunk is tapasztalhattuk a magyar-EU parlamenti vegyes bizottság brüsszeli ülésén október 11-12-én, hogy a lefolytatott vita számos eleme arra utalt, Európa hajlik a bővítési folyamat lefékezésére.

(12.10)

Ennek látható jele akkor az volt, hogy az időpontok körül jelentkezett egy tologatós játék - most már hosszabb ideje -, vagy pedig az a bizonyos agyonértelmezett népszavazási ötlet. Egy ideig tehát úgy tűnt, hogy a rendszerváltozás időszakának világos politikai elkötelezettségét felváltotta egy, a folyamat részleteinek nehézségeit túlhangsúlyozó - főként gazdasági - szemlélet, mely ma is hangot kapott egyik ellenzéki felszólaló, a MIÉP képviselőjének a részéről. Márpedig - ahogy Habsburg Ottó, akire többször is hivatkoztunk már ma, kifejezte - az integrációs tárgyalásnak nem a krumplipiacról kell szólnia. Annál is inkább, mivel az európai egységesülés kérdése alapvetően politikai, sőt mondhatom, biztonságpolitikai kérdés: érdemileg meddig lehet Európa határait úgy kiterjeszteni, hogy az ne okozzon elviselhetetlen feszültséget, viszont a lehető legnagyobb biztonságot nyújtsa a térség lakóinak.

Ha ezt fontolgatjuk és ezt latolgatjuk, akkor nem szabad szem elől téveszteni az olyan világméretű gondokat, mint a környezet állapotának romlása, az emberi jogok tömeges megsértése a világban, a nemzetközi szintűvé vált bűnözés, a terrorizmus, a világ népességének gyors növekedése, ugyanakkor a mi térségünk elöregedése, a szegénység és gazdagság fokozódó ellentéte, az információ és az anyagi javak egyre élesebben jelentkező polarizálódása, melyek mind szétfeszítették a klasszikus külpolitika kereteit. S ahogy a XIX. században a modernizáció a nemzetállamok kiteljesedéséhez vezetett, úgy a globalizáció a nemzetek fölötti szerveződések és hatalomgyakorlás kialakulásához.

Magyarországnak ebben a helyzetben egyrészt az a fő kihívása, hogy alkalmazkodnia kell a világgazdaság, a politika, a tudomány és a kommunikáció gyorsuló világfolyamataihoz, másrészt pedig meg kell védenie magát a globalizáció általános értékeket és helyi érdekeket elsöprő következményei ellen. A mi kicsiny nemzetgazdaságunk nagymértékben függ külső hatásokból. Én itt nem szuverenitásfeladásról beszélnék, hanem arról, hogy egy kicsiny és külhatásoknak kitett ország esetében a szuverenitás de facto, vagyis ténylegesen mindig is korlátozott és érezhetőn korlátozott. Magyarország kapcsán tehát inkább szuverenitásmegosztásról érdemes beszélni, és nálunk sokkal nagyobb és sokkal erősebb hatalmak esetén is előfordul, hogy szembekerülnek ezzel a kérdéssel.

Ezért a európai integráció a globalizáció bizonyos korlátozására való törekvéseként is megjelenik előttünk. Európa ugyanis felismerte, hogy államokra széttagolt piacaival és ugyanilyen szétaprózott politikával nem veheti fel a versenyt a világban. Igaz, hogy az integráció kezdetén a szén- és acélpiacról, a nukleáris fejlesztés kulcskérdéseiről volt szó, de az is biztos, hogy ez egy közös nevező volt csupán, melyet az integrációs lépések sorozata követett. A legnagyobb előrelépés ebben talán Maastricht, az európai uniós szerződés volt a gazdasági és pénzügyi unió tervével és a közös vízumpolitika kimondásával 1991-ben, melyhez képest 1997-ben az amszterdami szerződés újabb területeken lépett tovább - gondolok itt elsősorban a foglalkoztatáspolitikára.

De különösen Lisszabon óta már ezek az együttműködésre vonatkozó, láthatóan más hangsúlyok kiteljesedni látszanak, amikor programba kerül a tudásalapú gazdaság megteremtése, az úgynevezett európai kutatási és innovációs térség révén a belső piac és a szolgáltatások korlátainak megszüntetése. Ugyanakkor igen fontos előrelépés jelentkezik az alapjogi charta gondolatának felvetésével, mely elkészülés és elfogadás előtt áll, valamint a közös európai védelem gondolatának megerősödésével, mely a konfliktusmegelőzés, a válságkezelés és a békefenntartás kérdéseit európai kötelezettségnek is fogja fel, ugyanakkor a kollektív védelmet meghagyván a NATO keretében.

Magyarország már a rendszerváltozás után meg tudta fogalmazni, hogy csupán az Európai Unió tagjaként valósíthatja meg nemzetpolitikai fő törekvéseit. Az uniós alapelvek, amilyen az emberi jogok védelme, a térségi elv és a döntésmegosztás - vagyis a regionalizmus és szubszidiaritás - lehetőségeket villantanak fel. Sőt, ezek a lehetőségek ezen túlmenően kibővülnek a régiók önigazgatásának a kialakításával, amely Magyarországon is komoly feladatokat jelent még számunkra, hiszen a régió szerepe az úgynevezett NUTS-II. szintű nagytérségig - általában két-három megyényi - egyrészt forrásszerző, másrészt területi versenyképesség megvalósítását biztosító egységek kell legyenek.

Az alapok céljait éppen térségi szintre fogják meghatározni, ehhez pedig az Agenda 2000 alapján olyan területfejlesztési programokra van szükség, amelyek ezen a szinten egybefogják a ma még szétágazó fejlesztési törekvéseket. Ezek kialakításában részt kell vegyenek az állami és önkormányzati szerveken kívül a gazdasági szereplőket megjelenítő testületek, és a térségi szerveződés fokozatos kialakulására van szükség. Véleményem szerint regionális szintre telepítendők a nagyobb gazdaságfejlesztési támogatások és a térségek közti kapcsolattartás feladatai, a kistérségek pedig képezhetik alapját a helyi önkormányzati feladatok társulásban való ellátásának és a körzeti jellegű közszolgáltatások hatékonyabb és olcsóbb ellátásának.

Ezek a lehetőségek egyúttal a magyar nemzetet szétdaraboló Trianon meghaladására is lehetőséget nyújtanak, aztán a nemzeti kisebbségek hatékonyabb védelmére, fejlődési lehetőségének megteremtésére, még akkor is, amikor joggal kifogásolhatjuk, hogy az emberi jogok tervezett alapchartája nem érzékeny igazán a nemzeti kisebbségek kérdéseivel kapcsolatosan. Ahogy Joschka Fischer német külügyminiszter kifejezte, az Európai Unió alapvető jogok chartája egyúttal a jövendő európai alkotmány csírájának tekinthető, elfogadása előreláthatólag még az idén, a nizzai csúcson történik meg, de a szeptember 26-i plenáris vita óta világosan látszik, hogy a kisebbségi jogok egyértelmű megfogalmazása nem kerül be a szövegbe. Ez annál nagyobb probléma, mert az Európa Tanácsban kialakított erre vonatkozó dokumentumok figyelmen kívül hagyását is jelentheti.

Ha tekintetbe vesszük, hogy a magyarországi cigány népesség problémája az Európai Unióban történt megbeszélések alapján is kiemelt figyelemmel kísértetik, ahogy Verhaugen bővítési biztos úr kijelentette, hogy a cigányság kérdése összeurópai probléma - s ezt az európai uniós képviselők közül is többen megerősítették -, és ha tekintetbe vesszük, hogy NGO-felmérések szerint Európában körülbelül 100 milliós nagyságrendűnek tekinthető a nemzeti és etnikai kisebbségi lakosok száma, akkor nemcsak magyar, hanem összeurópai érdek, hogy az alapvető jogok chartájába hangsúlyosan kerüljön be a kisebbségek jogaira és jogbiztonságára vonatkozó szöveg és rendelkezés.

Azonban az említett lassulási élménnyel kapcsolatban meg kell mondanom, hogy örömmel láthatók az utóbbi időben, hogy a lelassulás ellen ható erők is feléledőben vannak. Amikor Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke e hó elején az országjelentésekkel egy időben nyilvánosságra hozta a csatlakozási tárgyalások stratégiai tervét, akkor remény nyílt arra, hogy az európai térség keleti felének befogadása talán lendületet vesz. Az Európai Bizottság útitervnek nevezett javaslata ugyanis erre utal.

Magyarország számára minden egyenlőtlenséget fokozó folyamat kedvezőtlen, ezért halljuk néha aggódással a nagycsoportos felvétel lehetőségét fokozó véleményeket, és a különbözőképpen megfogalmazódó, de a központot és perifériát mint tartós állapotot előrevetítő elgondolásokat - csak utalok az enhanced cooperation vagy pedig a többsebességes Európa gondolatára.

A mi részünkről az Európai Bizottság nekilendülése és a látható integrációs folyamat következő fázisa az, amihez kapcsolódik a Magyar Köztársaság Országgyűlésében képviselt pártok és a kormány közös nyilatkozata a csatlakozási folyamat aktuális kérdéseiről, mely ma már említésre került. Ez az okmány Európában kedvező fogadtatást nyert. Mi ilyen módon járulhatunk hozzá egy világos, fokozatos bővítési menetrendhez, mely egyúttal Európa biztonságát, politikai és gazdasági erejének fokozását szolgálja.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Vígh Ilona képviselőtársam felszólalása alkalmat nyújt nekem arra, hogy kiegészítsem egy másik szemponttal, ami a versenyképességgel és a munkára való felkészítéssel kapcsolatos szempont jelentőségét kihangsúlyozza.

Azt hiszem, az esélyegyenlőség az oktatásban rendkívül fontos. Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy 1996-ból származó uniós határozat már foglalkozik az aprófalvas települések népességmegtartó képességének kérdésével, és úgy látja, hogy az iskolafenntartás révén lehet ezt leginkább megerősíteni. Francia és brit oktatásügyi minisztériumi anyag húzza azt alá, hogy gyakran az iskola az utolsó közszolgálati intézmény a kistelepülésen.

Nagyon jól tudjuk, már behoztam a tisztelt Ház elé Pátka esetét, ahol gyakorlatilag e kis falu költségvetésének nagy részét az iskola fenntartása viszi el, de ezt nem adhatják föl semmiféleképpen, hisz ezzel a falu közéletének a lehetősége szűnne meg.

Ugyanígy fontosnak érzem azt, hogy ez a határon túli magyar vonatkozásban is kapjon hangsúlyt, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy abban az eredményben, amit Magyarország elért az európai felkészülésben, és ami Magyarország gazdasági felemelkedését jelenti, ebben benne van a határon túli magyarok eredménye, sőt nagyon gyakran itt végzett munkája is. Tehát az ottani oktatás, ennek a státusztörvény révén történő elősegítése és az ottani képzettség fokozása egyaránt olyan nemzeti érdek, amely egyúttal közvetlenül Magyarországnak is hasznos. Én azt szeretném ezzel kapcsolatban felvillantatni, hogy talán érdemes lesz a kistelepülések, kis iskolák kérdésében is egy vitanapot tartani a jövőben.

Köszönöm szépen.

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. A felmerült kérdésekkel kapcsolatban megpróbálok három rövid megjegyzést tenni, ha lesz rá elég idő.

Az egyik: Szanyi képviselőtársam említette a termőföld és - összekapcsolva vele - a munkaerő mozgásával kapcsolatos problematikát. Én nem látom olyan fenyegetőnek, mint ahogy ő azt fölvetette. Egyrészt azért, mert nyilvánvalóan a termőföldszerzésnél még a derogáció utáni időszakra is elképzelhető az életvitelszerűség, a mezőgazdasági foglalkozás kikötése, a huzamos helybentartózkodás, tehát olyan szabályok hozatala, mint ami például Dánia esetében is megoldhatónak bizonyult. Ugyanakkor kétségtelenül nem kívánjuk akadályozni a munkaerő mozgását, de nem különösebben érdekünk az sem, amitől az Európai Unió fél, hogy a munkaerő kiáramoljék, különösen nem az, hogy agyelszívás formájában. Azt hiszem, hogy ezek tárgyalással megoldható kérdések.

A másik kérdés a közigazgatás átalakítása, amihez viszont egy nagyon széles körű összefogás volna szükséges itt a parlamentben, hiszen nyilvánvaló, hogy a régiók kiépítése, a meglévő megyei szint mellett az annál magasabb és az annál kisebb térségek közigazgatási feladatainak elosztása és átgondolása együttgondolkodást és közös, eredményes munkát is igényelne. Akkor elérhetnénk azt, hogy a megyehatárok átrajzolása helyett inkább a szomszéd megyék, régiók összefogása, egy funkcionális kistérség jellegű együttműködés kialakulása történjék meg. Ezt tervezzük például Bicske és környéke egészségügyi ellátásában, amikor nemcsak a Fejér megye központjától viszonylag legtávolabb eső régiót, hanem ugyanakkor Pest megyének szomszédos falvait is össze kívánjuk kapcsolni egy szakellátási rendszerben.

Végül harmadszor, hogy a lakosság hogyan ítéli meg a csatlakozást: ebben nagyon nagy szerepe lesz és egyre nagyobb szerepe lesz az idő előrehaladtával annak, hogy mit látnak, mit tapasztalnak a saját bőrükön. Utalok a Phare-pénzzel történő kistérségi beruházások lebonyolítására és sorsára. Vajon itt a bürokrácia hatékonyságát vagy pedig a nehézkességét fogják-e tapasztalni? Utalok Vértesacsa, Bodmér és Vértesboglár példájára.

Köszönöm szépen.

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Tisztelt Miniszter Úr! Bicske város belterületének egy részén a Magyar Államvasutak 1-es számú vonala húzódik keresztül. A vasútvonal menti földterület elhanyagolt állapotban van, s ez a legnagyobb gondot Bicske alsó megállóhely környezetében jelenti, ahol a MÁV telekhatáros a református egyház temetőjével.

(16.10)

A vasút megépítésekor, jó száz éve e helyen terelőút, majd gyalogút létesült a megállóhoz. Mindez működött, amíg az újtelepi felüljáró híd meg nem épült, azóta viszont a fáit kivágták, a kavicsát, sóderfeleslegét ideszórják, a területet benőtte a gyom és a dudva. Ezért aztán sokan a temetőn keresztül, a sínpálya mentén, vagy éppen a síneken át közlekednek, és a temetőben ennek következményeként megszaporodtak a sírgyalázási esetek.

Kérném tehát a miniszter urat arra, hogy a vasúti pályaszakasz biztonságának növelésével is szíveskedjék segíteni a jelzett állapotok rendezésében. Gondolom, ehhez alapot ad egy 1997-es kormányrendelet, amely a kerítés létesítésének elrendelése esetén a telektulajdonosok oldali telekhatáron, a telekhatár fele hosszán kötelesek a kerítést megépíteni és fenntartani, másrészt pedig a temető védelmével foglalkozó törvény, amelyet az 1999. évben meghoztunk, indokolttá teszi ugyancsak a helyzet rendezését. Én azt hiszem, még indokoltabbá teszi az, hogy a korábbi betonalapú, drótfonatos kerítés tönkremenetelét a vasútépítés gépei okozták.

Azonban meg kell jegyeznem a miniszter úrnak azt, ami nem szerepel az elküldött anyagban, hogy október 6-a, a kérdésem feladása óta, örömmel jelezhetem, már történt valami. A MÁV elvégezte a peron mellett futó rézsű kitisztítását. Természetesen nagyon örülnék annak, ha a korábbi gyalogút járhatóvá tételét és a kerítés megvalósítását is biztosítaná a MÁV.

Várom a válaszát. (Taps a Fidesz és az MDF soraiban.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Magyar Állandó Értekezlet legutóbbi, december 13-14-i ülése felfokozott érdeklődés és csapkodó indulatok jegyében gyűlt össze. Érhető, hiszen ezúttal nem csupán a zárónyilatkozat tartalma volt a megbeszélés tétje, hanem a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényjavaslat is.

Mi tagadás, magam is bizonytalan érzésekkel érkeztem, a törvénytervezet ugyanis két alapvető kérdésre nem ad választ: az egyik a magyar állampolgárság lehetőségének kérdése, a másik a schengeni esetleges vasfüggönyé. Éppen ezért volt helyénvaló, hogy a miniszterelnök úr mindjárt a tárgyalás elején tisztázta: egyrészt a kettős állampolgárság lehetőségét nem zárja el a határon túli véreink elől ez a törvényszöveg, mert ahol ez nem jár a kisebbségi magyarságnak okozott hátránnyal, ott kétoldalú megállapodásokkal erre lehetőséget lát a továbbiakban is; másrészt a schengeni határzár áthidalható, és a magyar kormány át is kívánja hidalni olyan nemzeti vízummal, mely legalább a Magyarországra való beutazást az EU-tagság után is akadálytalanná teszi a tőlünk leválasztott magyaroknak.

Ezekkel az előfeltételekkel ugyanis mindjárt más környezetbe kerül a törvény, mely olyan jogosultságokat, kedvezményeket és támogatásokat foglal össze, amelyek révén a határainkon kívül rekedt magyar érezheti a magyar állam törődését, amikor szülőföldjén magyarként kíván fennmaradni, ugyanakkor azonban tarthatja is a kapcsolatot a maradék országban élő nemzettársaival. Ezt jelenti például az egyik oldalról az anyanyelvű oktatás támogatása, valamint az oktatási támogatás, nevelési segély kiterjesztése a határon túli magyar családokra, a másik oldalról pedig az utazási kedvezmények - mint amilyen a diák- és pedagógusigazolvány - kiterjesztése rájuk. Ezt kívántam korábban megfogalmazni abban a közoktatási törvénymódosító javaslatomban, amely most ebbe a törvényszövegbe több elemével be is került.

A gazdasági vállalkozások és az itthoni munkavállalás támogatása pedig végső fokon a magyar gazdaság megerősödését szolgálja itt is és ott is. Elhangzanak persze hamis felhangok is, egyesek etnobizniszt, sőt etnokorrupciót emlegetnek, és e szörnyszülött szavak arra céloznak, hogy kívánt állapottá válhat magyarnak lenni e földön. Tényleg szokatlan dolog ez, különösen Trianon óta, amikortól a magyarsághoz tartozás mindig hátrányt jelentett; amióta az államhatalmilag irányított magyartalanítás minden eszközét kipróbálták nemzetünk testén.

Egyeseknek szokatlan, elfogadhatatlan belerévedni abba, hogy némi szerény előnnyel járhat, ha valaki szülőföldjén magyarként él, és netán egyszer csak megérzi a magyar állam gondoskodását is. Ilyenkor jön az az érv, hogy a magyarországi adófizető terheiből segítjük a más országban lakókat; de vajon - kérdezem, képviselőtársaim - tényleg egyoldalú-e ez a támogatás. Talán nem látható, de érezhető, hogy mit adott térségünk biztonságának az a tény, hogy a szomszéd államokbeli magyarok mindvégig szigorúan törvényes eszközökkel szálltak szembe az őket megrokkantó tisztességtelen, sőt erőszakos eszközöket használó uralommal; hogy önzetlenül támogatták az anyaország euro-atlanti integrációját; hogy munkaerejükkel és szellemi teljesítményükkel hozzájárultak az önkény utáni Magyarország felépítéséhez; hogy pótolták és pótolják fogyatkozó népünket, miközben zokszó nélkül tűrik a hazai hivatalok fura urainak eddigi szemléletét, amely szerint ők éppoly idegenek, mint a harmadik világ bevándorlói. Ők hozzájárultak országunk térségbeli biztonságához, s most mi az elkészítendő törvénnyel hozzájárulunk az ő biztonságukhoz ott, ahol élnek.

Így épít közösséget ez a törvényjavaslat azzal, hogy végre jogviszonyt teremt magyar és magyar között. Így telítődik meg tartalommal az a törekvés, amit olyan korán, de olyan lényeglátóan hirdetett meg Antall József, amikor miniszterelnökként kijelentette, hogy szívében minden magyar összetartozik, éljen határon belül vagy kívül. Valójában én ezt tekintem a nemzet békés újraegyesítésének erőszakmentesen és szomszédainknak éppúgy hasznára, mint magunknak, de azt hiszem, ezt nem is kell magyarázni a romlatlan szívű embereknek, azoknak, akik a romániai forradalom első hírére szájuktól vonták meg a falatot, hogy segítsenek; akik életüket kockáztatták a segélyszállítmányok célba juttatásakor. Erre az összetartozás-érzésre, erre a felebaráti szeretetre igenis építhetjük térségünk jövőjét.

Köszönöm figyelmüket. (Taps az MDF és a Fidesz soraiban.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Tisztelt Államtitkár Úr! Mindenekelőtt engedje meg, hogy kihasználva az alkalmat gratuláljak a kinevezéséhez, mind a magam, mind a mindkettőnknek annyira kedves kunsági nemzetrész nevében.

A kérdésem pedig arra irányul, hogy egyre több panasz érkezik hozzám a szerződésekből adódó kifizetési kötelezettségek elmulasztása miatt. A panasz lényege az, hogy főként a kisvállalkozók rendszeresen késve kapják meg a járandóságukat lejárt számláik után. Az érintett cég ilyenkor nekem a leigazolási eljárás hosszadalmasságára hivatkozik, a panaszosoknak pedig önkényesen későbbi időpontokra ígéri a kifizetés teljesítését.

Szerintem nem elfogadható, hogy a nem tőkeerős kisvállalkozások hitelezzenek a nagyoknak, hiszen láttuk a Mizo esetében is, hogy a beszállítók kiszolgáltatottak, hiszen nehéz pótolni egy nagy cég megrendeléseit, és ezzel azok gyakran visszaélnek.

A jelenség azonban sajnos általánosabb. Legutóbb választókerületem két településén is arról panaszkodtak a vezetők, hogy a Kincstár késlekedik a kifizetésekkel: így például Vereb község esetében az iskolaépítéshez igényelt céltámogatás késett annyira, hogy áthidaló hitelre szorultak, Bicske pedig május óta hiába várja az elnyert környezetvédelmi, vagyis KAC-összeget az igazoltan elvégzett, ÁSZ által már ellenőrzött csatornázási munkákra, és ez 90 millió forintos hiányt okozott a költségvetésében. S ahogy látom, az idén már nem is igen érkezhet meg ez a pénz. Ez esetben is kölcsönt kellett felvenni, és a kamatokkal növekvő hiányt maguk előtt görgetik, miközben a lakosság rossz gazdálkodással vádolja az önkormányzatot.

A kérdésem az, hogy lát-e módot az államtitkár úr, dezignált miniszter úr arra, hogy a szerződési fegyelem betartassék.

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a válaszát, államtitkár úr. Aggodalmamra mindjárt válaszolt is, mert azt is feltehettem volna kérdésként, hogy vajon csak nem tér vissza lopva a késői államszocializmusnak a körbetartozás-rendszere, hiszen nagyon sok példát hozhattam volna - csak kettőt emeltem ki - arra az esetre, amikor különböző szintű és különböző felek közötti szerződések be nem tartásáról van szó.

Véleményem szerint ilyenkor a piacgazdaság elve sérül, hiszen rendkívül jelentős anyagi veszteségeket szenvednek el akár a kisvállalkozók, akár az önkormányzatok. Az önkormányzatok esetében így például mérleghiányossá válhat maga a beruházás is.

Kérem tehát a további erőfeszítését a Pénzügyminisztériumnak az ön vezetése alatt is.

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót. Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Mondandómat egy személyes élménnyel kezdeném. Amikor a Külügyminisztériumban dolgoztam, felkeresett egyszer az üzbég számvevőszék küldöttsége. Elmondták, hogy korábban a rokon nyelvű Törökországban igyekeztek tapasztalatokat gyűjteni a rendszerváltozás közepette végzendő munkájukhoz, majd ezután jöttek Magyarországra. A régóta a világ nyugati feléhez tartozó török testvéreik alig értették az ő kérdéseiket, és nem tudtak választ adni a szovjet rendszer lebontásakor felmerülő problémákra. Ezért lelkesülten mondtak köszönetet rajtam keresztül Magyarországnak, mert itteni útjukon azt tapasztalták, hogy mi értjük az átalakulás kérdéseit. Azóta számos ízben tapasztaltam, hogy főleg a Kárpát-medencében és az azt körülölelő térségben milyen elismerés kíséri Magyarországnak a rendszer átalakításában elért sikereit. Örömmel vesznek minden tapasztalatot, és az is tanulságos a számukra, ha az átalakulások buktatóiról kapnak szakszerű elemzést.

Tudjuk, hogy az átalakulás idején nálunk is megjelentek a nagy segélyprogramok keretében nyugati szakértői cégek, egyetemi kutatók és civil szervezetek. Legutóbb a stabilitási paktum munkájában volt tapasztalható a felfokozott érdeklődés Magyarország tapasztalatai és segítsége iránt. A magyar politikai pártok nemzetközi ügyekkel foglalkozó politikusai pedig folyamatosan tapasztalhatják a felénk megnyilvánuló érdeklődést, különösen olyan területeken, ahol többletinformációkkal rendelkezünk nyugati kollégáinkkal szemben is. Ilyen területek például az önkormányzatiság, annak rendszerkérdései, kapcsolatai a gazdasági élettel és az önszerveződő civil szférával; ilyen a közigazgatási reform, a bankszektor kiépülése; ilyen volt korábban, de még most sem lefutott téma a privatizáció.

Az igény tehát megvan; a kielégítését viszont, úgy érzem, lehetne szervezettebbé tenni. Hiszen a magyarországi kis- és középvállalkozások, a kutatóintézetek aligha férnek hozzá nemzetközi szervezetek vagy éppen az érintett államok technikai segélyakcióihoz. Ez a terület ígéretes, államilag vezérelt területté tehető, ha valahol felmérik a támogatandó országok szükségleteit, és a külkereskedelmi, külügyi és a gazdaságfejlesztésben érintett szerveknél létezik egy olyan erre vonatkozó jegyzék, amelyből akár pályáztatással is kiválaszthatók a szolgáltatók. Az ilyen tevékenység fontos lehet a kialakuló kapcsolati tőkét tekintve, és országunk vonzó arculatát is erősítené. Különösen vonatkozik ez azokra az országokra, amelyekkel történelmileg kialakult kapcsolataink nem problémamentesek.

Kérdésem tehát az, megvalósíthatónak látja-e a kormány és az államtitkár úr egy ilyen tevékenység összehangolását, tárcaközi szintre emelését, a megfelelő adatbázis kiépítése, kezelő szervezetének működtetése révén.

Várom válaszát. (Taps az MDF soraiban.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm az államtitkár úr válaszát, és örülök, hogy ebben a hangsúlyt a multilaterálisról áttette a bilaterális vonatkozásokra, hiszen az USA-tól kezdve a brit, a kanadai s a többi programoknak a működéséről van tudomásunk. De hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy térségünkben Lengyelország is létrehozta már 1999-ben a Polish Know-how Foundot, amely a lengyel tudástömeget állami és külső forrásokkal főleg az ukrán, szlovák és balti területekre exportálja.

Ha azt akarjuk, hogy a magyar külpolitikai érdekek, és ezen túlmenőleg a magyar üzleti érdekek is megjelenjenek, sőt más térségi érdekek is, akkor nekünk kell nyilvánvalóan megszervezni, és ebben teljes mértékben egyetértek az államtitkár úrral, legfeljebb azt kifogásolom, hogy kicsit lassúak vagyunk ebben az elmondottak szerint, hiszen ez egy égető és sürgős kérdés. És nyilvánvalóan nemcsak a Távol-Keleten és Közép-Ázsiában, hanem elsősorban a térségünkben nagy az érdeklődés, különösen a Balkánon, és talán éppen itt a pillanatnak a sürgősségét is jelzi az, hogy a közös árvíz elleni védekezésben is nyilván közös szakértelemre lenne szükség és lesz szükség. Kérem ennek a figyelembevételét, és lehetőség szerint ennek a működésnek a felgyorsítását. (Az elnök jelzi az idő leteltét.)

Köszönöm szépen. Elfogadom a választ. (Taps a Fidesz és az MDF soraiban.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót. Tisztelt Miniszter Úr! Egy korábbi élményem látszik visszaköszönni. Még a Népjóléti Minisztériumban dolgoztam, amikor élesen merült fel a kérdés, hogyan oldható meg igazságosan a mozgássérültek kedvezményes gépkocsiigénylése. A kérdést akkor az tette szükségessé és indokolttá, hogy a nem rászorulók visszaélései miatt kellett szigorítani a szabályokon, és ez nehezítette a rászorulók helyzetét.

Valami ehhez hasonlót észlelek most, csakhogy ezúttal a gyermekparalízis okozta bénulásban szenvedők járógépeire vonatkozólag. A Heine-Medin-kórral járó bénulásban szenvedők száma ma körülbelül 17 ezerre tehető. Mivel 1955 óta védőoltással elkerülhetővé váltak az újabb megbetegedések, ezért olyan felnőtt emberekről van szó, akik a legtöbb esetben maguk keresik a kenyerüket, esetleg gyermeket is nevelnek, és mindez természetesen mozgást igényel a részükről. Azoknál az embereknél, akiknek alsóvégtagi bénulásuk van, járógépek teszik lehetővé azt, hogy a tartását vesztett végtagot stabilizálni tudják. Nos, ezek a bénult emberek most attól tartanak, hogy az ellátás szabályozásának megváltozása tovább nehezíti életüket, ugyanis immár csak a legegyszerűbb, legnehezebb, könnyen hibásodó járókészüléket kapják ingyenesen gyógyászati segédeszközként.

Úgy tudom, miniszter úr, hogy a szigorítást itt is visszaélések váltották ki, olyan esetek, amikor az eszközt készítő ortopéd műszerész olcsóbb alkatrészeket épített be, mint amiket elszámolt. Ez azonban a korábban létezett, majd megszüntetett műszaki ellenőrzéssel is megoldható lenne, hogy ne a hátrányos helyzetű rászorulót sújtsa a kialakult helyzet.

Ezért tehát a mozgássérült emberek nevében kérem miniszter úr kedvező döntését ebben az ügyben. Várom válaszát. (Taps a kormánypártok soraiban.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Miniszter úr, mi tagadás, a viszontválaszra számos érvet gyűjtöttem össze magamnak, de miniszter úr válaszából az az érzésem támadt, hogy itt fölösleges ezeket most akkor elmondanom.

Remélem, hogy ezek a tárgyalások sikerrel végződnek, és azt hiszem, közös érdekünk az, hogy a mozgássérülteknek ezt a jó hírt el tudjuk vinni. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

DR. KELEMEN ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Elnök Úr! Egyik előttem szóló képviselőtársam szavait árnyalva, én úgy láttam, hogy ha az ember régi okmányokat forgat, a kettős monarchia idejéből valókat, akkor gyakran találkozik azzal, hogy külföldön - és ez elsősorban Romániát jelentette, ahol már találkoztam ezzel a panasszal - a magyar munkavállalók és üzleti ügyekben eljáró személyek panaszai esetében hivatali érdektelenség volt jellemző. Azt hiszem, ez természetes, pontosabban az természetes, hogy az önálló magyar konzuli szolgálat az első világháború után a szuverén Magyarország feltámadásához kötötten tudott kialakulni.

Tisztelt Ház! A magyar állampolgárok védelme, emberi jogainak és alapvető szabadságainak biztosítása bel- és külföldön egyaránt alkotmányos kötelességünk. Ezért az MDF örömmel üdvözli az előttünk fekvő törvényjavaslatot a konzuli védelemről, amely a jogvédelem és ezen túlmenőleg az állampolgáraink és honos jogi személyek érdekeinek külföldön történő érvényre juttatása és védelme céljából rendelkezik erről a szerteágazó területről.

Nyilvánvaló, hogy a helyét változtató, sőt országát elhagyó személyt érhetik váratlan események, és ekkor gyakran az őt körülvevő fizikai és jogi környezet ismerete sem biztosított számára. Ezért a XIX. század második felétől, mondhatjuk: a kiegyezéstől indult meg az a jogalkotási folyamat, amely az utazással, a külföldön tartózkodással kapcsolatosan kívánt rendelkezni. Az időpont talán természetes is, hiszen 1848-ig a feudális berendezkedésű állam nem igényelte, hogy ilyen irányú szabályozás legyen, azt követően pedig az abszolutizmus nem tette azt lehetővé. Az első útlevéltörvényt a képviselőház 1886. évi határozata alapján 1903-ban adták ki, párhuzamosan a külföldiekről szóló törvénnyel, az első kivándorlási törvénnyel és a határőrség felállítását elrendelő törvénnyel. Ez a törvény még nem írt elő vízumkötelezettséget a külföldre utazáshoz, de még útlevelet is csak akkor kellett kiváltani, ha valaki Törökországba, Oroszországba, néhány balkáni államba utazott vagy éppen kivándorolt.

A szabadság ilyen foka ma már elképzelhetetlen, érdemes viszont emlékeztetni arra az 1942-ben, Borbély Zoltán és dr. Kapy Dezső szerkesztésében megjelent, a 60 éves magyar rendőrséggel foglalkozó monográfiára, amely leírja a Trianon után kialakult helyzetet, eszerint: "A háború után, 1919 augusztusában az útlevél- és vízumkényszer erősítette az országok közti politikai határokat. A megcsonkított Magyarország számára különösen sok gondot jelentett a nemzetközi forgalom megnehezítése. Trianon elszakította az ország kétharmadát, és magyarok milliói rekedtek kívül a csonka hazán. Ezeket az elszakított területeket és lakóit számtalan szál fűzte az itthon maradottakhoz. Ebben az időben a budapesti útlevélhivatal bonyolította le a legnagyobb forgalmat az egész világon. Ebben az időben 80-100 főnyi személyzet intézte az útlevelek adminisztrációját. Napi 1000-1500 útlevelet adtak ki és hosszabbítottak meg még télen is, és ez a szám nyáron 2-3 ezerre emelkedett. Naponta ennyi útlevél, képzelhető, hogy milyen munkát adott és milyen jelentősége volt. A csonka ország és az elszakított területek között állandó volt a jövés-menés, bár a ki- és beutazást az utódállamok politikai okból, az irredenta gondolattól való félelmükben, máskor pedig csupán vegzatúrából erősen megnehezítették."

Tisztelt Ház! Különös fintora a sorsnak, hogy most szinte hasonló helyzet is kialakulhat az EU által megkövetelt újabb akadály felállításával. Éppen ezért nagyon is szükséges lesz, hogy a határainkon túl, a szomszédságban élő magyarok ezúttal már ne legyenek kárvallottai a mi csatlakozásunknak, hanem az anyaországgal való kapcsolat megerősítése révén még talán előnyös helyzetbe is tudjuk őket hozni.

Kedves Képviselőtársaim! Ha a századforduló környékén tájékozódunk, akkor azt látjuk, hogy a konzul feladatát a kor szakirodalma elsősorban abban látja, hogy az állam alattvalói és kereskedelme érdekeit képviselje külföldön mint hivatalos közeg, és a kereskedelmi konzul hivatalát - ahogy akkor hangsúlyozták - csak mellékesen látja el, ő többnyire kereskedő. Manapság a különbségtétel a feladatok kibővülése folytán a hivatalnokként dolgozó és a tiszteletbeli konzulra különül el. Hadd foglalkozzam kicsit a tiszteletbeli konzul szerepével!

Ennek az ókorban indult intézménynek a fejlődése még a mi rendszerváltoztató folyamatunkra is jellemző. A tiszteletbeli konzuli hálózatunkat ugyanis a kemény diktatúra éveiben a kommunista éberség megsemmisítette, és az ötvenes évektől a rendszerváltozás küszöbéig ez a tevékenység tetszhalott volt nálunk. Feltámadására a lehetőséget a 2/1988. augusztus 1-jei külügyminiszteri rendelet teremtette meg, és ettől kezdve a fejlődés robbanásszerű volt. Ma már Afrikától Észak-Amerikáig szinte az egész világot átfogja a tiszteletbeli konzuli hálózatunk, hiszen a világ 72 országában 143 tiszteletbeli konzuli képviseletünk működik. Tiszteletbeli konzuljaink jelentős része magyar vagy magyar származású, de mindre jellemző a fogadó ország társadalma részéről az elismertség, megbecsülés akár gazdasági, akár kulturális vagy tudományos téren. Az e téren megmutatkozó fejlődésnek több rugója is van. Az egyik természetesen a költségvetési kényszer, amely a külképviseleti rendszer bővítését nem segíti elő. Ugyanakkor viszont a tiszteletbeli konzuli irodák - mint tudjuk - fenntartási költségei nem a Külügyminisztérium költségvetését terhelik.

Másik ilyen rugója a feszítő kényszer, a kiutazó magyar turizmus dinamikus növekedése, szélesedő gazdasági és kereskedelmi érdekeink hálója, amely a külföldi érdekvédelem hatékony működtetését és folyamatos bővítését igényli. Harmadiknak tekinteném a magyar állam és a külföldön élő magyarság kapcsolattartásának kölcsönös igényét. És a végére hagytam egy kellően nem közismert és így nem is elismert tényt, hogy a tiszteletbeli konzuli hálózat beleszervül a helyi társadalomba, és ezzel tulajdonképpen egy civil diplomáciával közelebb kerül a magyar állam a fogadó ország népéhez is és az ott élő vagy ott tartózkodó magyarokhoz is. A működés hatékonyságát ez nagyban képes fokozni, de gyakran az emberközeliség az ügyintézésben is lényeges előnyt jelent. Hivatásos külképviseleteink a tiszteletbeli konzulok révén sokkal könnyebben elérhetik a helyi hivatalokat, ami föderális államszerkezet, az adott országon belüli nagy távolságok - mint például az USA, Kanada vagy Ausztrália - esetében vagy például a svájci kantonrendszer esetében különösen hasznos. Az időről időre megtartott konzuli konferenciák - amilyen volt az úgynevezett tiszteletbeli konzuli világkonferencia 1996-ban és 1999-ben - a szakmai tájékoztatáson túlmenően közvetve az országkép kedvező alakításához is hozzájárulnak.

Tisztelt Ház! A törvényjavaslat világosan rendelkezik, amikor kimondja: konzuli védelemre a magyar állampolgár jogosult. Ugyanakkor az általános indoklás felvillant egy ennél szélesebb szemhatárt, amikor arra utal, hogy részben Magyarország hagyományos nyitottsága, de igen nagy mértékben a trianoni megosztottság eredményeként különleges szempontként jelentkezik annak számbavétele, hogy a magyar nemzet tagjainak jelentős hányada él határainkon túl, és így különös hangsúlyt kap az az igény és annak a partner részéről történő ismételt elutasítása vagy legalább a lehető legvégső határig történő halogatása, hogy a Székelyföld szívében végre legyen magyar konzulátus. Aki azonban idén is látta az évről évre megismétlődő március 15-ei ünnepségeket a Székelyföldön - és erről a Duna Televízió sok képet hozott -, az előtt világos, hogy ottani nemzettagjaink újra hitet tettek a magyar szabadságeszmény mellett. Dávid Antal regényének címére utalva azt mondhatom, hogy ha Háromszék nem alkuszik, nos Csík, Udvarhely és Gyergyó sem engedhet a kisebbségi társadalmat szorongató nyomás alatt, sőt bízom benne, hogy eljön az idő, amikor a meggyötört csángó magyarok is kikövetelik a nyelvhasználat mélyen emberi jogát.

Tisztelt Ház! Visszatérve az általános kitekintéstől a törvényjavaslat szövegéhez, amikor az MDF nevében támogatom a konzuli védelemről szóló törvényjavaslatot, akkor végső soron az állampolgárok emberijog-védelméhez, a világban szétszórt nemzet összetartozásához, az államok és társadalmak alapvető szabadságjogokon alapuló kapcsolatrendszerének fejlődéséhez és jobb működéséhez való hozzájárulását várom tőle.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Engedjék meg nekem, hogy elsősorban a határokkal megosztott nemzet szempontjából kíséreljem meg áttekinteni az előttünk fekvő törvényjavaslatokat, annál is inkább, mert küszöbön áll az úgynevezett státustörvény kérdése a közeljövőben.

Ezt azért is érzem fontosnak, mert a tervezetekben nem szerepel sehol sem a nemzettagsági igazolvánnyal rendelkező magyar, aki tehát nem magyar állampolgár. Ezt teljesen értem ugyan, hogy egy, még meg nem hozott törvényre hatályossá váló törvényszöveg nehezen vonatkoztatható, de ha valahol, akkor ennél a törvénycsomagnál tekintetbe kell venni, hogy a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényjavaslat, mely már megérkezett a képviselőkhöz, így a Belügyminisztérium előtt is jól ismert és átvitatott, milyen módon érinti a hozzánk külföldről érkezőkre vonatkozó jelen törvénycsomagot.

Jó példa erre az állampolgársági törvény 4. §-ának módosítása, mely kedvezményeket ad a honosításnál azoknak a legalább öt éve folyamatosan Magyarország területén élő személyeknek, akik az ország területén születtek, avagy kiskorúságuk idején kerültek országunkba, avagy egyszerűen hontalanok. Vajon nem kellene-e felvenni a kedvezményezettek közé olyanokat is, akiket nem véletlenszerűen sodort ide a sorsuk, hanem egyszerűen magyarok, nemzetünk tagjai?

(13.40)

A nem itthon élő magyarok számára furcsának tűnik majd az állampolgársági törvénynek az a fajta szabályozása, amely szerint a leszármazás elve alapján adott esetben még olyan külföldit is magyar állampolgárnak kell tekinteni, akit esetleg már semmi sem köt az országhoz, a nyelvünket nem beszéli, és lehet, hogy valamelyik ősének magyar állampolgársága igazolható, de ez már nem igazán ad neki kötődést. Ugyanakkor azonban azok számára, akik a párizsi békeszerződés erőszaka lévén lettek más ország polgárai, e lehetőség kizárt. Ez a szülőföldön maradás mint elv különben sem lehet irányadó a most tárgyalt kérdésben, hiszen a bürokratikus szabály milyen alapon tekinti inkább szülőföldnek egy magyar számára a szomszéd ország többségek lakta területeit, mint például az anyaországot, márpedig a tényleges szülőföldről való elvándorlásba nincs is eszköze beleszólni.

A külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvényjavaslat világossá teszi azt, hogy a szigorú vízumkényszer korszaka is beköszönthet az úgynevezett későbbi külső határok mentén. Számomra és az utódállamokban élő magyarok számára nagy kérdés, hogy hogyan alakul a vízumkiadás rendje. Lesz-e politikailag lehetőségük a magyar külképviseletek megfelelő megerősítésére a vízumkiadás és az idegenrendészeti feladatok ellátása érdekében? A csíkszeredai konzulátus körüli vonakodást tekintve engedjék meg, hogy a magam részéről nagyon szkeptikus legyek ez ügyben. Félek, hogy rövidesen megtapasztaljuk most esetleg Schengen-tünet formájában azt az óriási adminisztrációs terhet, ami Trianon után egyszer már észlelhető volt, és amiről a konzuli védelemről szóló vitában már felszólaltam: 80-100 főnyi személyzetnek adott munkát Magyarországon az a tény, hogy a szétszakadt családok igyekeztek egymáshoz utazni, most pedig ha rossz esetben a határon túli magyaroknak adandó vízum kiállítása válik ügyintézési feladattá, hasonló helyzet alakulhat ki.

Tisztelt Ház! Kétségtelen, hogy a törvénytelen bevándorlások feltartóztatása egész kontinensünk számára egyre élesedő gond, ez az oka annak, hogy a harmadik pillérbe tartozó normák közösségivé tétele folyik. A menekültügyi és bevándorlási politika az EU-ban mindmáig egymástól eltérő nemzeti szabályokon alapult, mert korábban a társországok nem akartak lemondani arról a jogukról, hogy maguk bírálják el, ki léphet a területükre. Az Unió fejlődésével, a belső mozgás akadálymentesítésével és a külső népesedési nyomás fokozódásával a beléptetés, a menekültstátus megadása, a menekültek ellátása, a letelepedés, a tartózkodás, a mozgásszabadság mind egységes szabályozást igényel, és ez az amszterdami szerződésben megszabott határidő erősen közeledik. Mindebből az is következik, hogy az utódállamokban élő magyarok és Magyarország közti kapcsolatok rendezésének további lehetőségeit nem az idegenrendészeti szabályok alakításával kell megkísérelnünk, hanem sokkal inkább az állampolgársági törvény keretein belül.

Miniszterelnökünk épp a szomszédsági törvény kapcsán szögezte le, hogy ez nem lehet akadálya a kétoldalú megállapodáson alapuló kettős állampolgárság létrehozása megalkotásának. Ezért feltűnő az, hogy amíg a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvénytervezet megteremteni kívánja az érintett személyi kör jogi állapotát, státusát, és utal is idegenrendészeti, valamint az állampolgársági törvényre több helyen, például az állampolgárság elvesztéséről lemondással, az állandó magyarországi lakóhelyről mint kizáró tényezőről, a beutazási és tartózkodási tilalomról és kiutasításról beszél, éppen ezért a már említett kapcsolatot és összefüggést a mostani törvénycsomag és a szomszédsági törvény között olyan szervesnek vélem, amelyiket még együtt kell átgondolni. Erre azért is érdemes gondolni, mert lehet, hogy rövidesen újra módosítások igénye merül fel e tekintetben, ennek a most vitatott törvénycsomagnak az anyagában.

Ugyanis mi akadályozza azt, hogy ha majd az igazolvánnyal rendelkező magyar közöttünk kíván élni, felmentést kapjon a letelepedési engedély megszerzése alól, és ha az állampolgársági vizsgát eredményesen letette, várakozási idő nélkül nyújthassa be állampolgársági kérelmét? Hiszen a várakozási idő célja kettős: módot nyújt a hatóságoknak az alaposabb ellenőrzésre, valamint a külföldi személy beilleszkedésére. Az a nemzettársunk viszont, aki megkapta a magyar igazolványt, már korábban a magyar hatóságok látókörébe került az igazolvány kiállítására irányuló eljárás során. Szeretném hinni, hogy amennyiben egy személy a Magyar Köztársaság érdekeit sértő tevékenységet folytatott a korábbiakban, akkor az igazolványt eleve nem kaphatja meg. Ám a beilleszkedéshez szükségtelen várakozási időt elrendelni ez esetben, miután az illető magyar kultúrához kötődik, azt ismeri... - a magyar társadalomba való beilleszkedéséről, a mindennapi életben való eligazodás képességéről, a magyar nyelv ismeretéről, valamint az alapvető társadalmi ismeretek megszerzéséről állampolgári ismeretek formájában vizsgát is tesz.

Ugyanígy ajánlhatónak vélem, hogy amennyiben az igazolvánnyal rendelkező magyarral együtt élő nem magyar nemzetiségű házastársa, nem magyar nemzetiségű kiskorú gyermeke Magyarország mai területén kíván élni, letelepedési kérelmét, kérelmüket az állampolgársági törvény 4. § (2) bekezdése, illetve az idegenrendészeti törvény 18. § (2) bekezdésében meghatározott kedvezményeknek megfelelően nyújthassák be. Úgy vélem, ezek a könnyítések nem gerjesztenék a szülőföldről történő elvándorlást, és különösen akkor nem, ha a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény eléri célját, és valóban alternatívát jelent a vízumkényszer bevezetését követően is a letelepedéssel vagy az állampolgársággal szemben. Hiszen az állampolgárság kérvényezésével az érintett személy máris kikerül a szomszédsági törvény hatálya alól, valamint az állampolgárságnak és letelepedésnek továbbra is feltétele maradhat a magyarországi lakhatás és megélhetés biztosítottságának igazolása. Sőt, további biztosítékot jelenthet az a körülmény is, hogy amennyiben valaki csalárd módon szerezte meg a magyar állampolgárságot vagy letelepedést, akkor lehetőség van annak visszavonására, mint ahogy az idegenrendészeti törvény 23. §-a, az állampolgársági törvény 9. § (1) bekezdése biztosítja ezt.

Mindezekre a felvetéseimre persze lehet azt mondani, hogy a külföldi magyarok jogállását rendező törvény meghozatala után térjünk vissza rá, van azonban olyan további kérdéscsoport, amely mindenképpen a jelen joganyagban tisztázandó. Az egyik ilyen a hazatelepülők nyugdíjának kérdése. Van nálam olyan panaszlevél, melyben arról számol be írója, hogy számára külföldön állapították meg nyugdíját, és nem található olyan hazai szerv, mely az ő nyugdíjas státusát megállapítaná. Továbbmegyek: ha a nálunk letelepedett nem rendelkezik állandó magyarországi lakóhellyel, és így a lakóhelyét csak az idegenrendészeti hatóság tartja nyilván, és emiatt nem kerül a személyi adat- és lakcím-nyilvántartás hatálya alá, akkor nem fognak részére az érvényes jogszabályok szerint nyugdíjat megállapítani, bár a szomszédos államok többségével szociálpolitika terén kötött egyezményeink vannak - az 1962. évi 5. törvényerejű rendelet 5. §-ára utalok. Ezzel az idősek áttelepedése elé súlyos akadály gördül, mert Magyarországon élő gyermekei gyakran nem rendelkeznek olyan jövedelemmel, hogy itteni nyugdíj nélkül is eltarthassák szüleiket. Ebbe a körbe tartoznak olyan nyugdíjasok, akik egyébként még voltak is magyar állampolgárok, sőt akár harcoltak is magyar hadseregben.

A másik kérdés, mely az előttünk lévő joganyagban méltánytalanul hátrányba hozhat határon túlról érkező magyarokat, az a tény, hogy mind az idegenrendészeti törvény, mind az állampolgársági törvény egyaránt kedvezményezi azt a külföldit, akinek felmenője volt magyar állampolgár. A kedvezmény igénybevételére való jogosultságot ebben az esetben a felmenő magyar állampolgárságát igazoló vagy valószínűsítő okirat alapozza meg. Hölgyeim és Uraim! Ha ez a szabályozás így marad, akkor például a csángók egészében kimaradnak a kedvezményezettek köréből, miután ők a történelmi határon túl élnek, esetükben a magyar felmenőre vonatkozó okirat beszerzése gyakorlatilag lehetetlen.

Végül, az előbbihez hasonló megjegyzés kínálkozik az állampolgársági törvény 20/A. §-ához, mely a névmódosítással foglalkozik, eszerint a névmódosítási kérelmet okirattal vagy szakvéleménnyel kell alátámasztani. Ha meggondoljuk, hogy amilyen könnyen ferdítették és fordították le vagy át a magyar neveket a szomszéd államokban, ugyanolyan nehézkesen, érthetetlenül és bürokratikusan viselkednek hatóságaink itthon e kérdésben. Miért kell e kérdésben bármit is igazolni vagy szakvéleményeztetni? Talán mégiscsak a személyi szabadságában kéne álljon, önazonosságához kéne tartoznia, hogy úgy szólíttassa magát, ahogy együtt élő közösségében kapta nevét. Ha külső erőszakkal ezt elferdítették, joga legyen helyesbítést kérni legalább az anyaországban. Az erőszakkal fenntartott, ráerőltetett idegen név végül is az illető magyar voltának kétségbe vonása, rosszabb talán még annál az érzéketlen gyakori kérdésnél is, ami gyakran elhangzik az ő esetében, hogy honnan beszél magyarul. A szomszédsági magyarokról szóló leendő törvényünkben épp azt az alapelvet kívánjuk kinyilvánítani, hogy mindenki maga dönti el identitását, azt, hogy hova kíván tartozni, még akkor is, ha a békeszerződések ezt nem vették tekintetbe.

Köszönöm figyelmüket.

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Bauer képviselőtársamnak szeretném azt válaszolni néhány felvetésére, hogy egyrészt azt hiszem, valamiféle félrehallás lehetett, vagy nem egyformán értünk minden magyar kifejezést, mert igaz, hogy a magyar személynek a latin perszóna a megfelelője, de a magyar nyelvben, ha valakire azt mondják, hogy perszóna, az mást jelent, mint ha azt mondják, hogy személy. Nem érzem pejoratívnak Lezsák úr azon szóhasználatát, hogy személyről beszél, de ez fülek és értelmezések különbsége.

Abban, azt hiszem, teljes mértékben egyetértünk, hogy az üldözöttek emberi jogainak biztosítása fontos feladat. Amikor törvénytelen bevándorlásról beszéltem, akkor ez a mondat ilyen szempontból értéksemleges volt. Kétségtelen, azt mondtam, a törvénytelen bevándorlások feltartóztatása egész kontinensünk számára élesedő gond. Ez a mondat ebben a formájában nem állásfoglalás, hanem egy helyzet rögzítése. Azt is kifogásolom, hogy úgy értette Bauer képviselő úr, a Magyar Demokrata Fórum azt az álláspontot vallja, hogy ki-ki maradjon a saját fenekén. Azt hiszem, épp ez ellen beszéltem, épp az ellen beszéltem, hogy a szülőföldön maradás jogát kötelezettséggé vagy röghöz kötéssé alakítsuk át, esetleg általunk formált törvényekkel. Épp ez ellen beszéltem, és ez vonatkozik természetesen a magyarországi romák kivándorlására is.

Végezetül pedig, hogy mi okozta azt, hogy vannak összeegyeztetetlen részek, véleményem szerint, a jelenleg előttünk levő belügyi jellegű törvénycsomagban és a várhatóan elénk kerülő státustörvényben - egyszerűbben így nevezem -, ezt nyilvánvalóan a kormányzatnak kell kezelnie. Egy dolog azonban biztos, hogy előbb-utóbb ezt az összehangolást végig kell gondolni.

Köszönöm szépen.

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr!

Olyan panasszal kerestek meg, amely megítélésem szerint csak jogalkotással orvosolható. Panaszosom 1957 januárjában, a forradalom után menekült Svédországba, és 1998 novemberében települt haza. Előtte külföldön ment nyugdíjba, s ezt azóta onnan folyósítják számára.

Hazatelepülése után szembesült azzal a ténnyel, hogy nincs olyan magyar hatóság, amely az ő nyugdíjas státusát megállapítaná. Így például utazási kedvezményt sem tud igénybe venni, mert az utazási utalványt egyetlen magyar hatóság sem állítja ki részére. A dologban véleményem szerint az az érdekes, hogy a 287/1997. (XII. 29.) számú kormányrendelet 4. § (1) bekezdésének b) pontja szerint azt a külföldről hazatelepült magyar állampolgárt, aki külföldről részesül nyugellátásban, igenis megilletik a rendeletben részletezett utazási kedvezmények.

Igen ám, csakhogy a Nyugdíj-biztosítási Főigazgatóság csak az általa folyósított nyugellátásban részesülők számára tudja az utalványt megküldeni. Az e körön kívül eső jogosultakról nem rendelkezik adatokkal, sőt, az 1997. évi LXXXI. törvény 96. §-a szerint róluk adatokat nem is tarthatnak nyilván. Ha tehát valóban meg akarjuk adni a kedvezményeket, akkor a vonatkozó kormányrendeletben levő joghézagot valamiképpen ki kéne küszöbölni. Talán úgy, hogy az említett kormányrendelet (1) bekezdése b) pontját kiegészítjük. Az én javaslatom az volna, hogy valami ilyenformán; idézem magamtól: "Aki külföldről részesül nyugellátásban, annak az utazási kedvezményre jogosító igazolást, utalványt az Országos Nyugdíj-biztosítási Főigazgatóság adja ki."

A kérdésem tehát az volna, miniszter úr: kívánja-e rendezni mielőbb az itt előadott gondot, és támogatja-e a megoldási javaslatomat. Tisztelettel várom válaszát. (Taps az MDF padsoraiban.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a miniszter úr válaszát. Mindenekelőtt azt, hogy ilyen gyorsan szakértői egyeztetésre is sor került, és azt is főleg, hogy sikerült egyértelművé tenni, hogy nem a jogalkotói szándék és a valóság között van valamiféle eltérés, hanem ténylegesen meg kívánjuk adni ezt a kedvezményt mindazoknak, akik érintettek voltak az eddigiek során. Köszönöm szépen tehát a kedvező és gyors intézkedést, és reménykedve várjuk a megoldást.

Elfogadom a választ. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Miniszter Úr! A Velencei-tó a fővároshoz közeli vízparti üdülőhely, emelkedő idegenforgalommal, ennek megfelelő beruházásokkal, mint amilyen a vízutánpótlás biztosítása, mederrendezés, mesterséges félsziget kialakítása, evezős pálya kiépítése. Miközben ezek a folyamatok folynak, egy ellentétes hír az, hogy a tóhoz közel a lakott területen fáradtolaj-feldolgozó üzemet akarnak létesíteni.

Fenntartásokkal fogadtam, mert számomra nehezen érthető, hogy a veszélyes hulladékot feldolgozó üzemnek egyáltalán miért kell a nagyon érzékeny biológiai egyensúlyú Velencei-tó vízgyűjtő medencéjében megépülnie. Hiszen feltételezem, hogy a leggondosabb üzemeltetés mellett is előfordulhat, hogy meghibásodás esetén a tó szénhidrogén-szennyezést kap, ami a csekély vízutánpótlás miatt végveszélybe sodorhatja a tó egész környezeti rendszerét, ökoszisztémáját, és maga a veszélyes hulladékfajták telepi mozgatása is egy másik veszélyforrás lehet.

Azonban ettől függetlenül is, három műszakban dolgozó, átlagban napi száz tonna fáradtolajat feldolgozó üzem technológiája hőszennyezést mindenképpen okozhat, ami - a vízben oldott oxigén csökkenése révén - közismert, hogy eutrofizációt okozhat. A környék gyakran magas talajvízszintjére való tekintettel a technológiai víznek a talajban történő szikkasztásos elhelyezése is kifogásolható, de a közműcsatornába bocsátása is előzetes hűtést feltételez. Ugyanakkor a tervezett kapacitás még arra is utal, hogy bérmunkára is számítanak, ez pedig fáradtolaj külföldről való ideszállítását is jelentheti, és ez további szennyezésterheléssel fenyeget.

Ennek az összképnek a birtokában kérdezném azt megalapozott aggodalommal a miniszter úrtól, hogy mi az ön álláspontja a tervezett üzem tárgyában. Várom válaszát. (Lezsák Sándor tapsol.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Hack Péter a felszólalásában említette a külföldről kétféle minőségben érkező személyeket: az egyik az, aki külföldi állampolgársággal rendelkezik, de tulajdonképpen magyar nemzetiségű, a másik pedig, ami a családegyesítések kapcsán történő magyarországi tartózkodást, letelepedést jelenti. Ennek egy speciális vetületére szeretném még egyszer fölhívni a figyelmet, mert úgy érzem, továbbra sem megnyugtató számomra. Ez pedig az, hogy ha a letelepedett nem rendelkezik állandó magyarországi lakóhellyel és lakóhelyét az idegenrendészeti hatóság tartja csak nyilván, tehát nem kerül bele a személyi adat- és lakcímnyilvántartásba, akkor attól tartok, hogy a nyugdíj-megállapításnak továbbra is nehézségei lesznek, és nem fognak számára nyugdíjat megállapítani. Ez abban az esetben, ha a Magyarországon élő magyar állampolgároknak olyan hozzátartozóiról, felmenőiről van szó, akik itt tartózkodnának Magyarországon, ez bizony egzisztenciális problémákat okozhat a magyar állampolgárok részére.

Kérdésem és meggondolásom ezzel kapcsolatosan az, hogy vajon meg akarjuk-e azt akadályozni, hogy a szülők gyermekeiknél tartózkodjanak. Ez annál is inkább felmerül bennem, ugyanis mivel nem voltam teljesen biztos kérdésem jogosságában, a társadalombiztosításnál megpróbáltam ennek utánanézni, de nem tudtak megnyugtatóan válaszolni erre - úgyhogy szeretném, ha a kormány és a beterjesztő ezt megfontolná.

Köszönöm szépen.

DR. KELEMEN ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves magyar Testvéreink! A Magyar Demokrata Fórum vezérszónokaként engedjék meg nekem, hogy ebben a számunkra ünnepélyes pillanatban, amikor először indítunk útra az országunk határaink túl élő magyarokra vonatkozó törvényt, felidézzem az ide vezető út legfőbb állomásait. Az MDF politikájának, amely a lakitelki sátorban a magyarság esélyei megjelöléssel vette kezdetét, a szomszédságban élő magyarok közösségeinek sorsával való törődés szerves részét képezte és képezi.

Az első lépés a határainkon kívül rekedt nemzetrészek elismerése és magunkhoz ölelése útján - mint már mások is említették - rendszerváltoztató miniszterelnökünké, Antall Józsefé volt, aki akkor még a támadások össztüzében vállalta, hogy a 15 millió magyar közösségében gondolkodik. Ennek jegyében született meg a Határon Túli Magyarok Hivatala, mely létével is jelezte, hogy Magyarország politikája csak az összmagyarság bevonásával lehet valóban magyar politika.

Egy olyan kicsinnyé szabott és nyitott országnak, mint amilyen hazánk, azonban nem elég, ha megfogalmazza saját álláspontját az adott kérdésről, meg kell kísérelnie elfogadtatnia törekvéseit a nagyvilágban. Az a magyar siker, amely országunknak először a térségből Európa tanácsbeli felvételében megnyilvánult, lehetőséget adott arra, hogy az európai politikai és emberi jogi gondolkodás fő műhelyében nagy hangsúlyt kapjon a nemzeti kisebbségek mint közösségek kérdése.

(12.00)

E területen mindnyájunk számára legismertebb a híres 1201-es ajánlás 1993-ból, amely az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csatolható teljes körű kisebbségvédelmi kiegészítő jegyzőkönyvtervezet szövegét terjesztette be a miniszteri bizottság elé, mely idén az Európa Tanácsban egy újabb jelentéssel kiegészülve erőteljes támogatást kapott, megfogalmazva egyúttal a végrehajtás ellenőrzésének hatékonyabbá tételét is.

Következő lépésnek tekinthető az a törekvés, amely meg kívánta formálni a magyarországi, és a szomszédságbeli magyar politikai erők közös tanácskozó testületét, majd ennek ülését rendszeressé kívánta tenni. A szomszédsági viszonyok megromlását előrehuhogó álfélelmek, és a nyilvánvalóan szűkkeblű hazai megfontolások okozta gátak ellenére ez a testület megszületett, és kikövetelte helyét a nap alatt. Ezért készítettem el még az előző kormány idején a "Politikai nyilatkozat az egyetemes magyar nemzetről" című, P/5574. számmal jegyzett indítványomat, amelyben többek közt az Országgyűlés kifejezi akaratát, idézem: "hogy az anyaország az államszervezet részét képező, a magyar állam nemzetközi szerződéseivel összhangban álló, alkotmányos kapcsolattartó szervezetet működtessen". Ugyanakkor mindnyájan emlékezhetünk még arra az időre, amikor a nemzeti oldal közös - Németh Zsolt jelenlegi államtitkár, Pallag László és a magam nevével -, hárompárti országgyűlési határozati javaslatot nyújtott be arra vonatkozólag, hogy ezeket, a határon inneni és túli szervezetek közös tanácskozásait rendszeressé tegyük. Ebből az akaratból fakadóan született meg a magyar csúcsból - immár a jelenlegi koalíciós helyzetben - 1999. február 20-án a Magyar Állandó Értekezlet. Ezzel eldőlt az a belvita is, hogy veszélyes-e az összmagyarság tanácskozásait intézményesíteni, és az is, hogy nemcsak hogy nem sodort ez minket veszélybe, hanem megteremtette alapját az együttes döntéshozatalnak.

A Magyar Állandó Értekezlet, a MÁÉRT már az 1999 novemberében megtartott második ülésén felkérte a magyar kormányt a határon túli magyarokról szóló törvény megalkotására. Ezt a munkát véleményem szerint az tette lehetővé, elvégezhetővé, hogy a polgári kormány már 1998-ban történt hivatalba lépésétől kezdve törekedett arra, hogy minden érintett tárca felelősen foglalkozzék a határon túli magyarok érdekeivel, ahogy ezt a miniszteri munkaköri leírások és több minisztérium erre specializált részlegei is jól jelzik. Ily módon a Határon Túli Magyarok Hivatala megkapta a többirányú ágazati segítséget ahhoz, hogy összehangoló munkájával elkészüljön ez a törvénytervezet, és itt szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy miről szól a szomszédsági magyarok hosszú, keserves története. Véleményem szerint arról, hogy mit tehet egy emberközösség, egy nemzet, amelyet külső erő megfosztott egységétől, és a külhatalom olyan viszonyokat teremtett, amelyben a szétszakítottság megszüntetésének minden megnyilvánulása önmagában is sokirányú, fenyegető reakciókhoz vezethetett, vezethet. Hogyan óvhatja meg egy nemzet azon részeit, amelyek egy vagy gyakran inkább számos ellenséges szándékú politika alávetettei lettek, hogyan akadályozhatja meg elsorvadásukat?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Számunkra Trianon nemzeti szerencsétlenség, de nem csak az - történelmi mértékű kihívás is. A kérdés az, hogyan tudjuk meghaladni, és tudunk-e egyáltalán valamit kezdeni vele. A békediktátum után természetes, hogy az első visszahatás irredenta volt. Történészek túl gyakran elítélőleg szólnak erről, pedig természetes reakció: sajog az amputált végtag. Vak vágyaink követése azonban nem hozott megoldást, nem kerülhettük el a világégést sem, mely tömegsírjainkhoz vezetett.

Ma pedig, fájdalmas történelmi tapasztalatok birtokában más utakat keresünk. Megkíséreljük Európa békés fejlődésébe bekapcsolni mindazokat a területeket, ahol magyar él. Ebben segíthet nekünk az a fejlődés, amely Európa 2000 éves birodalmi politikája helyett - főként a második világháború, de mindkét világháború tapasztalatain okulva -, a nemzetek együttműködésén alapuló világrész képét alkotta meg. Megkíséreljük meglelni ebben a keretben a megoldást a magyar nemzet életképességének feltámasztására, úgy, hogy ezt ne érezhessék szomszédaink súlyos fenyegetésnek. Persze kihívásnak érezhetik, hiszen az emberek és a nemzetek közti versengés természetes dolog, a fejlődés rugója.

Tisztelt Ház! Örömmel veszem kézbe ezt a törvényjavaslatot, amelyben benne van többéves munkánk, közös munkánk. Amikor még kilátás sem volt ilyen törvényre, akkor előbb módosító indítványokkal bombáztam az 1993. évi LXXX. számú közoktatási törvényünket, majd pedig elkészítettem e tárgykörben a T/779. számú önálló indítványomat, "A határon túli magyarok anyanyelvi oktatásának támogatása" címmel. Tettem ezt azért, mert bár magam nem az oktatásügyben dolgoztam, de felfogtam, hogy a magyar anyanyelvi oktatás megerősítése a legfontosabb eszköz a határainkon túli magyar közösségek túléléséhez.

Akkor a javaslatomban - melyet határon túli legitim, magyar szervezetek oktatási szakembereinek véleményét igénybe véve alakítottam ki - háromféle módon törekedtem támogatni a magyar nyelv és műveltség oktatását: egyrészt kedvezmények biztosításával a határon túli magyar pedagógusoknak; másrészt a térségi együttműködés kiépítésével, a határon túlnyúló intézmények jogrendünkbe emelésével, a pedagógiai döntéshozatal szerveiben való határon túli pedagógus részvétel törvénybe iktatásával, az ottani szülői és diákszervezetek véleményének becsatlakoztatásával döntési rendszerünkbe, vagyis e területen is előrelépve abban a tekintetben, hogy országos intézményeink nemzeti intézményekké tudjanak válni; harmadrészt pedig a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény kiegészítésével oly módon, hogy iskolai, elsősorban tankönyvtámogatást kapjon minden tanulmányait magyar anyanyelvén folytató gyermek.

Egy megjegyzést tennék ez utóbbihoz, vagyis a határon túli tankönyvsegély gondolatához. Amikor később meghallottam, hogy a magyar kormány minden első osztályba lépő gyermeknek Millenniumi olvasó- és daloskönyvet ajándékozott, rögtön írtam a miniszterelnöknek, kérve, hogy az anyagi lehetőségek függvényében terjessze ki ezt az akciót a határon túlra is. Nagy örömmel olvastam azután az Ungváron kiadott Kárpáti Igaz Szó január 13-ai számában, hogy megindult a könyv eljuttatása a kárpátaljai iskolákba, a Kárpátaljai Pedagógusok Szövetségének terjesztésével.

Így megvalósul elképzelésemnek az a lényege, hogy Magyarország megszólítja a nemzet tagjait a határainkon innen és túl is. Amikor a parlament oktatásügyi bizottsága nem fogadta el a csomagba foglalt törvénymódosításomat, a legfőbb érv az volt, hogy rövidesen meg fogunk alkotni egy olyan törvényt, amely átfogóan rendezi a határon túli magyarokra vonatkozó egész kérdéskört. Ez volt az ok, amiért bele tudtam törődni az azonnali segélynyújtás elhúzódásába.

Hölgyeim és Uraim! Az anyag íme elkészült, amely a MÁÉRT plénumán és bizottságaiban folyó munka során folyamatosan alakult. Most is hagy maga után számos kívánnivalót, de ez a törvény szabályozta terület újszerűsége miatt van. Azt hiszem, szokva vagyunk ahhoz, hogy a rendszerváltozással összefüggő törvényeknél bizony sokszor nagyon nehéz előre kiszámítani különösen a gazdasági, pénzügyi következményeket. Éppen ezért ez nem riaszthat el a feladattól. A visszajelzések révén majd tovább tökéletesíthető a törvény, és nem utolsósorban kialakul egy olyan ügyintézői kar, amely elkezd térségi méretekben, az egész magyarságban gondolkozni. Azonban ma még ettől eléggé távol vagyunk.

Ennek a törvénynek nincs előzménye sem a magyar jog, sem a magyar politika történetében. Először kísérel meg előrelépni egy jogilag megalapozott megoldás felé abban a súlyos kérdésben, amit egyfelől a nemzettagok tömegeinek jogfosztása, másfelől másodrendű állampolgárrá való lefokozása együttesen jelent, ugyanakkor azonban beilleszkedik egy általános megoldáskeresésbe is. Hiszen már hallottuk másoktól, Európában több helyen, de szomszédainknál is, hogy megszülettek, vagy születőben vannak olyan törvények, amelyek a határaikon túl élő nemzettagokra vonatkoznak.

(12.10)

Ha ők érzik ennek szükségességét, mennyivel inkább érezhetjük át mi magunk, akik számára az országhatárt úgy állapították meg, hogy nemhogy nemzeti kisebbség ne maradjon országunkban, de inkább nagy tömegeink kerüljenek más államok fő hatalma alá? Ezért is érzem álságosnak, amikor egyesek a nálunk élő kisebbségek helyzetét kölcsönösségi alapon igyekeznek szemrevételezni, hiszen a határok a magyar nemzettest megcsonkításával lettek megállapítva, és ahol még maradt nemzeti kisebbség jelentősebb számban, ott újra működésbe lépett a második világháború után a türelmetlenség, amikor a szlovákok esetében még lakosságcsere, a németek esetében kitelepítés foszlatta tovább országunk többszínű voltát.

A mai Magyarország nemzetiségének egy része kicsiny és szórványban él. Ebből fakadóan első megközelítésben kedvezőnek látszott számukra a nemzetiségi hovatartozás érzékeny adatként kezelése. Ebből persze az az ellentmondás fakad, hogy a többségi lakosság szavazata is alakítja választott testületeit, és ebből már volt zavar például a román kisebbség esetében, de a cigányok között is gyakran felmerül ez a kérdés. Ezért a jelen törvénytervezet a határon túli magyartól elvárja azonossága felfedését, amennyiben jogalanya kíván lenni ennek a törvénynek, hiszen különben ez nem volna megállapítható, mármint a jogalanyisága.

A törvényjavaslat alapja tehát a hovatartozás szabad megvallása. Ezen alapelv segítségével határozza meg azok körét, akikre vonatkozik. Felmerült már többször a vitákban, hogy vajon megfelelő alap-e ez a jogalanyok megállapítására. Véleményem szerint igen. Hiszen a legmodernebb emberi jogi okmány - hogy mást hangoztassak, mint ahol eddig a hangsúlyok voltak -, a Nizzában kihirdetett Alapvető Jogok Chartája is kimondja a gondolat, a lelkiismeret szabadságát, valamint a szabadság gyakorlásának a jogát. Erről pedig fogalmilag sem lehet lemetélni a hovatartozás, az identitás szabad megválasztásának és megvallásának jogát. Ezért említettem előbb a magyarországi nemzetiségek példáját, ahol gondot okoz, hogy a személyes azonosságvállalásnak nem biztosítottunk szerepet.

Van, aki bizonytalankodik abban, hogy ez az anyag nem tartalmaz-e hátrányos megkülönböztetést a szomszédos országok nem magyar lakosai számára. Az a véleményem, hogy már a kérdés ilyen megközelítése is a trianoni görcsöt jelzi. Hiszen ha például egy rokkantnak vagy egy idős embernek könnyebbséget nyújtjuk, azt józan ésszel csakis olyan előnyadásnak tekinthetjük, amelyik éppen a charta harmadik fejezetében foglalt egyenlőségi elv átültetése a valóság viszonyai közé, a gyakorlatba. Ha egy több mint 80 éve hátrányos helyzetbe szorított nemzeti közösség és annak kultúrája érdekében nyitunk lehetőségeket, akkor az valójában éppen az esélyegyenlőség felé tett lépés. Csak nem akarjuk elfogadni a nyúl és a teknősbéka futóversenyét, mint az egyenlő esélyek példáját?

Szándékunk egyértelmű: jogsértés nélküli jogkiteljesítés, mégpedig a magyar közösség minden tagja számára, mely más államba került és ott kisebbségben van; nehéz helyzetű társadalmi csoportnak tekinthető, és ezért az Európa Tanács által szorgalmazott kisebbségvédelmi keretegyezmény, úgy vélem, épp erre a léthelyzetre vonatkozik. Ugyanakkor a törvénytervezet jogkiterjesztő is, mivel a kedvezményeket biztosítani kívánja nem magyar személyeknek is, azok családi kapcsolatai alapján. Ha ezen a téren hiányosságot látunk, úgy ez inkább abban mutatkozik, hogy nem kizárólag a szomszédos országokban élnek olyan magyarok, akikre a törvény hatálya véleményünk szerint kiterjesztendő, de erre még visszatérhetünk a vita folyamán.

Tisztelt Ház! A szomszédságban élő magyarokról alkotott törvénytervezet mindenekelőtt üzenet. Osztom Duray Miklós véleményét, aki úgy tartja, hogy ha jelentősebb előnyöket nem is tartalmazna a határon túliak számára, akkor is, a törvény meghozatalának ténye önmagában megtartó erő volna a tőlünk elszakítottan élőknek, úgy, ahogyan ilyen ereje volt annak idején Antall József kijelentésének az összetartozásunkról.

Azonban ez a törvénytervezet szakmailag sem üres. Már elgondolásakor megfogalmazódott az az általános érvényű cél, hogy Magyarország a szomszéd államokban élő magyaroknak nyújtott jogosultságokkal erősítse a nemzet összetartozását, de ugyanakkor hozzájáruljon az őt körülvevő térség politikai és gazdasági megszilárdulásához és fejlődéséhez.

A törvénytervezet által felölelt terület kiterjedt és sokágú volta eleve megszabta jellegét, ami nemigen lehet más, mint kerettörvény, amelyben az alapvető, elvi jellegű rendelkezések kapnak helyet, megszabván a fő csapásirányokat a rendezendő területek dzsungelében.

A végrehajtási rendeleteket a szaktárcák hivatottak kidolgozni és a folyamatos tapasztalatok alapján szükség szerint újraszabályozni. Így elérhető, hogy a való életviszonyok sokrétűségéhez folyamatosan alkalmazkodhassék nemzetpolitikánknak a határon túli része is, anélkül, hogy minden kisebb módosításhoz a törvényhozás teljes gépezetét kellene belendítenünk.

A választóvizet a törvényjavaslat egészének megítélésében a Magyar Demokrata Fórum számára - de kimondhatom nyíltan: a számomra is - az jelentette, hogyan tudjuk a megmaradás erőit fenntartani ott, ahol a jogalanyok élnek, vagyis szülőföldjükön.

A már említett törvénymódosító javaslatomban igen fontosnak tartottam, hogy mindazon családok és tanítók, akik az elmúlt hosszú évtizedek barátságtalan közege ellenére is magyar oktatási intézményeket tartanak fenn és oda járatják gyermekeiket, kapjanak jelzést arról, hogy a magyar nemzet szuverén, szabad része számon tartja őket, és elismeri erőfeszítésüket magyarságuk megtartásáért. Ez pedig nem oldható meg pályázati alapon, mint egyébként a határon túlra szóló támogatások többsége. Ez személyi válogatás nélkül kell szóljon azoknak, akikben a mostoha körülmények között is tovább él a nemzet.

Az intézmények támogatása más dolog, ott helye van a pályáztatásnak. Ezért a törvénytervezet támogató megítélésében részemről nagy szerepet játszik miniszterelnökünknek a családtámogatási rendszerre vonatkozó bejelentése, mely máris beépült a törvénytervezet szövegébe. Ez ugyanis közel áll ahhoz, amit álláspontunkként épp most vázoltam.

Tisztelt Ház! Végezetül hadd jegyezzem meg: ez lesz az első olyan magyar törvény, amely a nemzetünk határon túli tagjaira végre nem idegenként, hanem hozzánk tartozóként tekint. Bízunk abban, hogy a húsvéti héttel kezdődően a mi határokat átívelő közösségünk is közelebb kerül a feltámadáshoz. Úgy legyen!

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Bicske neve sajnálatosan összefonódik a szocializmus eocénprogramjának kudarcával. A halott városrész képébe azonban nem nyugodhatott bele a kisváros, megvásárolta az ingatlanokat, hogy elejét vegye a szociális problémagóc kialakulásának, ami több helyen szomorú tapasztalat, ahol elértéktelenedő településrészek vannak. A terület és az épületek hasznosításához azonban külső tőkebevonásra volt szükség.

Különféle tervek születtek az épületek és közöttük a 10 ezer négyzetméter hasznos alapterületű, korábban diákotthonnak tervezett épület hasznosítására. Egy időben oktatási intézménnyé történő kialakítása is megvalósíthatónak látszott, majd a kormány bérlakás-politikájába kapcsolódva az önkormányzat gazdasági szervezete olyan tervet dolgozott ki, amely lehetővé tette az önkormányzati bérlakásalaphoz történő pályázást, és ezzel a város számára 110 lakás kialakítását, ezek között 54 bérlakással.

Az előzetes költségbecslések eleve jelzik a vállalkozás méretét. Az összberuházás 960 millió forint értékű, ebből a szóban forgó épület felújítására és átalakítására 400 millió forint igény jelentkezik. A gazdasági miniszter úr döntésével vissza nem térítendő állami támogatás formájában ehhez 309 millió 306 ezer forinttal járul hozzá.

Kérdésem államtitkár úrhoz inkább kérésnek tekinthető: kérem, továbbra is kísérje figyelemmel az egész kistérség sorsát befolyásoló város fejlődésének megindulását, segítse e fővárosközeli, de korábban elakasztott fejlődési terület kibontakozását. Legyen Bicske a szocialista korszak sikertelenségének látványából a polgári építés jelképévé!

Várom válaszát.

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Nagy Gábor képviselőtársamnak a munkavállalás legalizálásának jelentősége kapcsán elmondott szavai rendkívül fontosak abból a szempontból, hogy más megvilágítást adnak az előtte elhangzott kis vitarészletnek, ami Potápi Árpád és Bauer képviselő úr között fölmerült, vagyis hogy lesz-e feszültség ebből a törvényből adódóan. Ha lesz feszültség, azt hiszem, ez a verseny feszültsége, hiszen nyilvánvalóan azt mondani, hogy semmiféle feszültség nem lesz, ez egy kicsit idealista elképzelés volna, mint mindig, hogyha egy esélytelen társadalmi réteg esélyhez jut egy adott társadalmon belül, és ez nyilvánvalóan jelent feszültséget. De ezt nem kell úgy tekinteni, mintha valami fenyegető mértékű feszültség lenne, hiszen a munkavállalás legalizálása kapcsán, amit Nagy Gábor mondott, arra szeretnék rámutatni - és talán jó példaképp vagy jó rávilágító eszköz erre -, hogy a rabszolga-felszabadítás talán nem okozott-e feszültséget. Okozott, és mégis előrevitte a világot.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiból.)