Felszólalás adatai

Úgy gondolom, hogy az egyeztetésnek nem mondható, hogy amikor már beterjesztésre kerül egy javaslat, a legutolsó pillanatban valaki esetleg informális módon kikéri a véleményüket. De nem szeretnék én ezen sokáig rugózni természetesen, de azért a korhűség elvárja, hogy ezt elmondjam. Illetve maga az indokolás, amit önök most itt beterjesztettek, fekteti le, hogy a módosításra azért van szükség, mert a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata kérése alapján az előző, tehát a tavalyi határozat - idézem - nem következetesen használja az "elhurcolás" és az "elűzetés" fogalmakat. Tehát ez az indokolásban olvasható, ezzel vitatkozni természetesen lehet, de akkor ezt kellene meghatározni, hogy ez miért került bele az indokolásba. Egyébként való igaz, hogy ha a valódi egyeztetés és nem csak az utólagos bármiféle véleménykikérés történt volna meg, akkor nyilván nem keletkezett volna egy olyan blama - mert véleményem szerint az Országgyűlésnek ez egy blama, hogy egy év után kell módosítani a határozatot, és pont azért, mert a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata kérése alapján az nem felelt meg azoknak az elvárásoknak, amit a hazai németség támasztott ez irányba.

De rátérve az előterjesztés érdemi részére, én egy évvel ezelőtt is felszólaltam ebben a vitában, lévén, hogy nyolc évig voltam az akkor még német kisebbségi önkormányzatnak Budafok-Tétényben, a XXII. kerületben a tagja. Tehát azokat a folyamatokat, amelyek a helyi németségnek, helyi svábságnak - és ugye, ezt Budaörsre és egyéb településekre is lehet vonatkoztatni - el kellett szenvednie, és a még élő olyan emberekkel, akik megélték ezeket a kitelepítéseket is, gyakran volt szerencsém beszélni, és látni azokat az eredményeket - az eredményt itt természetesen negatív értelemben használva -, hogy hogyan lettek szinte száz százalékig német települések tulajdonképpen a német kultúrától vagy a német kultúrának a mindennapi megélésétől teljesen megfosztva.

Gondolok itt arra, hogy nem elég, hogy azok a számok, amiket ismertetni fogok, tényszerűen fennállnak a kitelepítésekkel kapcsolatban, hanem hogy Budaörs vagy Budafok-Tétény szinte száz százalékig német település esetén hogyan érték el azt, hogy az emberek egy részének kitelepítésével, más részének megfélemlítésével tulajdonképpen az anyanyelv mint a német nyelv megszűnt létezni, és akik német származásúak voltak, és nem telepítették ki őket, és még anyanyelvi szinten beszélték a nyelvet, azok már bizony nem tanították meg a gyermekeiket, így nem tanulhattak meg az unokáik sem. Hiába minden erőfeszítés, akár a német önkormányzatok részéről a német nyelvű oktatásra, amelynek egyébként nagy a hagyománya, és sokan élnek ezzel, hiába az, hogy nagyon sokan vallják német származásúnak magukat, de aki már nem anyanyelveként tanulja a magyar mellett a német nyelvet, annak már nyilvánvalóan hátrányból kell indulnia, és egy iskolában elsajátított németnyelv-tudás soha nem érhet fel az anyanyelvi szinttel.

Engedjék meg azt is, hogy ezzel kapcsolatban a hiányérzésemet fejezzem ki, hogy tulajdonképpen az LMP padsoraiból senki nincs jelen, az MSZP-től talán egy képviselőtársunk van jelen. Egyéb témáknál, amikor más tragédiákat tárgyalunk, vagy egyéb kitelepítésekről tárgyalunk, azért jóval nagyobb az aktivitásuk, és úgy érzem, hogy ez megalázó a magyarországi németek és az ő tragédiájuk felé, hogy a jogvédőket, akik liberális jogvédőnek és a kisebbségek irányában elkötelezettnek vallják magukat, ennyire érdekli ez a téma. Egyébként tavaly sem tolongtak a felszólalásokkal itt a parlamentben, sajnos ez az idén sem alakult máshogy.

De ha már újra nyílik ez a javaslat, akkor el kell mondanom azt is, hogy még mindig ott tartunk, hiába ez a második elfogadott határozat, ami persze nagyon jó és örülünk neki, hogy valami legalább megtörtént, de a kitelepítés kérdése, a kutatások és a valódi számok ismerete még a jelen pillanatban is óriási késéseket mutat. Jól tudjuk, hogy az 1970-es évekig ez egész egyszerűen tabutémának számított, fel se lehetett vetni az egész folyamatot, nemhogy kutatni lehetett volna, miközben a második világháború utáni kollektív megtorlások egyik legsötétebb korszaka, ami '45 és '48 között zajlott le, és tulajdonképpen a '90-es rendszerváltásig semmiféle érdemi kutatást nem lehetett folytatni, és azután sem sikerült ezt megfelelő állami támogatással megtenni.

Pont ez az, ami miatt egészen pontos számokat, bármennyire is furcsa, de ma sem tudunk. Lehet, hogy egy település fel tudta dolgozni a múltját, de egyébként Budafok-Tétényben is felmerült az a probléma, hogy azok az iratok már az akkori tanácsháza, most önkormányzat pincéjében már csak részlegesen lelhetők fel, a családi memoárok meg, jól tudjuk, hogy nehezen összegyűjthetőek, és erre teljes körű kísérlet nem is történt.

Az biztos, hogy az 1941-es népszámláláson 447 ezer ember vallotta magát német anyanyelvűnek, ebből 330 ezer német nemzetiségűnek. Ma hozzávetőlegesen egy 230 ezres számról beszélhetünk, akik német nemzetiségűnek vallják magukat Magyarországon, és ha figyelembe vesszük a háború által okozott jelentős emberveszteséget, amiből a magyarországi németek is létszámarányuk fölött kivették a részüket, tehát sajnos az emberveszteségek a németség körében is kimagaslóak voltak, akkor valószínűsíthetjük, bár pontos számokat nem tudunk mondani, hogy '45-ben a Magyarországon tartózkodó német lakosság több mint felét biztosan, de még inkább kétharmadát kitelepítették.

A kitelepítések érintették a szovjet munkatáborokat, ők jártak talán a legrosszabbul, Nyugat-Németországba, majd később Kelet-Németországba folytatódtak a kitelepítések, nem hivatalosan viszont a Szovjetunió több államát is érintették, oda is kitelepítették a magyarországi németeket, sokszor olyan államokba, amelyeknek kultúráját vagy nyelvét egyáltalán nem ismerték.

Budaörsön '46. január 19-én, szombaton éjjel kezdődött el a kitelepítés, és hogy érzékeltessem, hogy ez mivel is járt, a megelőző hetekben már lezárta a rendőrség a települést, tehát onnan se ki, se be nem lehetett menni, nem lehetett elhagyni azt. Éjszaka, álmukból ébresztették fel az embereket, csupán néhány órájuk volt összeszedni azokat az értékeket, amelyeket magukkal kívántak vinni. Ez kezdetben 50 kilót jelentett, aztán később ez 100 kilóra emelkedett. De a számarányokat illetően - és Budaörs sajnos egy rossz értelemben jellemző példa - '41-ben 8448 ember vallotta magát Budaörsön német nemzetiségűnek, '49-ben csupán 36 ember merte ezt bevállalni. Nyilván a 8500 ezer emberből valószínűleg nem mindenkit telepítettek ki, egy jó részüket kitelepítették, de a maradék is '49-ben félt bevallani, és tulajdonképpen csoda, hogy még 36 olyan bátor német nemzetiségű ember élt, aki ezt megvallotta, és kockáztatta akár az életét is.

Elmondhatjuk tehát, hogy Budaörs esetében is a lakosság több mint 90 százalékát kitelepítették, és egyébként ez néhány hét leforgása alatt történt. Ezek után, hogy a helyzet még rosszabb legyen, még a szabad emlékezés jogát is elvették ezektől az emberektől, és a kommunizmus évtizedei alatt még beszélni se lehetett és megemlékezni se lehetett arról a tragédiáról, ami őket érte.

(13.10)

És hogy még egy jellemző történelmi tényt elmondjak, a kitelepítések már önmagukban is a szövetségesek, a nyertes oldalon álló szövetségesek egész lelkivilágát jól példázzák, de a potsdami értekezleten lefektetett jogszabályokat sem tartották be Magyarországon - valószínűleg egyébként máshol sem -, és sokkal embertelenebb és jogtalan körülmények között zajlott, mint amit annak idején meghatároztak, bár azok a körülmények sem mondhatók túl pozitívnak, ezért az amerikaiak többször javasolták, hogy a politikai rendőrség helyett a katonaság felügyelje a kitelepítéseket. Ezt azonban a magyar fél figyelmen kívül hagyta, ezért az amerikaiak több ízben leállították a kitelepítést, és ennek, tehát az amerikai fellépésnek lett a következménye - és itt szintén felhívnám ezekre az úgynevezett könnyített körülményekre a figyelmet -, hogy elérték azt, hogy már öt nappal korábban értesíteni kellett a kitelepítendő embereket a kitelepítésről, 10 napi élelmet biztosítani kellett, és 100 kilogrammra emelték azokat a személyes holmikat, amiket magukkal vihettek. Azt hiszem, ez mindent elmond, hogy előtte milyen körülmények uralkodhattak.

El kell mondani azt is, hogy ebben az esetben sem történt meg a valódi kártérítés. Lehet, hogy részletpróbálkozások történtek, a német állam volt egyébként még, aki megpróbálta kivenni a részét ebből a folyamatból, de valódi kártérítés nem történt, ugyanúgy, ahogy a felvidéki magyarság kitelepítése kapcsán sem. Bár ott azt a gyalázatot elkövette Magyarország, hogy magára vállalta a szlovák fél helyett ezt a kártérítést, de azóta se történt meg, ez egyébként '90 óta a leghosszabb ideje megvalósuló jogsértés, amit az Országgyűlés és Magyarország nem pótolt, és nem tartotta be a kötelezettségét, ami annál is furcsább, mert ez a magyarok irányában fennálló kötelezettség, és itt a felvidéki kitelepítések kapcsán is beszéltünk erről az Országgyűlésben, de úgy tűnik, hogy még mindig csak addig sikerül eljutni, ha magyarokról, németekről van szó, hogy maximum a megemlékezés és maximum az Országgyűlés által egy határozati javaslatban lefektetett megemlékezés az, ameddig el tudunk jutni, és például az anyagi kártérítés, vagy bármiféle, akár emlékévnek a meghatározása, ami sok más esetben működik, ez egészen egyszerűen elképzelhetetlen, sajnálatos módon elképzelhetetlen, és ez egyébként felveti a kormány felelősségét is, hogy bár egy apró lépés, hogy ez a határozati javaslat megtörtént, de a valódi lépéseket is meg kellene tenni.

Hozzáteszem, ez nemcsak magyar probléma, a szudétanémetek kérdését is ide lehetne venni, de akkor már messze haladnánk, eljuthatnánk a Beneš-dekrétumokig, ami a németeket és magyarokat egyként tette jogfosztottá, egyként fosztotta meg minden javuktól, és ha még tovább evezünk, akkor rájöhetünk, hogy ezek a Beneš-dekrétumok bizony még mindig, ma is hatályban lehetnek, erre a csehek és a szlovákok adott esetben hivatkozhatnak, ez alapján a kártérítéseket és az elszámolást megtagadhatják. Ha még eggyel tovább megyünk, akkor azt láthatjuk, hogy az Európai Uniót ez egyébiránt semmilyen módon nem zavarja, ezt természetesnek tartják, és az Európai Unió alapjogi chartája, amelyre szeretnek úgy hivatkozni, mint egy alapjogi katalógusra, amelyet minden országnak be kell tartania, mit ad Isten, egyébként Lengyelország és Nagy-Britannia tekintetében már eleve a felmentés megtörtént. Tehát nem beszélhetünk itt egy általános kötőerővel bíró joganyagról, az Európai Unióban, úgy tűnik, minden csak a gyengékre vagy a nemzeti érdekeket érvényesíteni nem tudókra kötelező, mindenki másra nem. Hozzáteszem a lengyelek védelmében, hogy ők azért nem fogadták el, mert a kereszténység védelmében voltak olyan lelkiismereti problémáik, amelyek alapján ezt nem tudták elfogadni. Tehát a lengyeleknek igazuk volt, amikor az ő szempontjukból ezt felvetették, de hozzáteszem, hogy akkor egy olyan chartát kell megfogalmazni, amely mindenki számára kötelezővé tehető, és hozzáteszem azt is, hogy kibúvót nem lehet alóla adni. Ahogy egyébként a csehek, bár jogilag vitatható módon, de az utolsó pillanatban a lisszaboni szerződés ratifikálása és aláírása során kizsarolták magukat; egyébként hozzáteszem, hogy ehhez kellett a magyar fél hozzájárulása is, tehát a többi ország egyhangú hozzájárulása. Azt már elmondtam itt többször, nem fog önöknek meglepetést okozni, hogy Bajnai Gordonnak hívták azt a miniszterelnököt, aki a magyar nemzeti érdeket akkor is és többször is elárulta, és így egyébiránt - elnök úr, egy percet kérhetek, és akkor be tudom fejezni -, így a folyamat sajnos a kitelepítésektől Bajnai Gordonig végig is ért. Nem szeretnénk, ha Magyarországnak többet olyan kormánya lenne, amelyik a kommunizmus gyászos időszaka után annak örökségét továbbvinné, és ahogy azt elmondtam, annak örülünk, hogy ez a határozati javaslat létrejött, de kérem, hogy közösen lépjünk még egyet előre, és a valódi kártérítés és a valódi megemlékezés irányába tegyük meg a közös lépéseket.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)