Felszólalás adatai

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Ha szabad azzal kezdenem, én pont ellenkezően gondolom, mint ahogy Balczó képviselő úr az előbb elmondta. Én maximálisan egyetértek azzal a felszólalással, amit Bazsa György mondott a rektori, illetve főigazgatói címekre és titulusokra vonatkozóan, ellenben vitatkoznék Jánosi Györggyel. Ezt már a múltkor is részben megtettük: nevezetesen a gazdasági főigazgatók vagy igazgatók kérdéskörével kapcsolatosan.

Én azt gondolom, hogy a gazdasági igazgatók helyzetét és funkciójukba való beiktatásukat tekintve a szituáció, a helyzet most egy kicsit - nem is kicsit, nagyon - más lesz, mint jelenleg, meg mint ami korábban volt. Én a következőkre gondolok:

Egyrészt azt hiszem, hogy az a tény, hogy a gazdasági főigazgatók mégiscsak napi szinten vinnék az egyetemek pénzügyi gazdálkodását, önmagában is felelősség. A kérdés az, hogy jelenleg hogyan működik a rendszer. Mert azt hiszem, ha ebből indulunk ki, akkor tovább lehet gondolni egy-egy későbbi lépés kifutási lehetőségeit is. Előre szeretném bocsátani, hogy természetesen tisztelet a kivételnek, és nem kívánok az általánosítás alatt mindent összemosni, inkább csak az érzékeltetés kedvéért.

Én a következőt tapasztalom és érzékelem: egyrészt azt, hogy az elmúlt évek során elég sok magyarországi, hazai felsőoktatási intézmény, többek között egyetem is halmozott fel adósságokat. Ennek nyilván rengeteg oka van, nem vitatom, hogy ennek rengeteg objektív vonzata is van. De én azt gondolom, hogy azért emögött vannak személyi felelősségek is. Konkrétan olyan ügyekre gondolok, amikor bizonyos intézmények sokszor arra játszottak meg játszanak is, hogy túlköltekeznek - ezen intézmények alatt elsősorban nagy intézményeket értek -, olyan megfontolásból, hogy úgyis nagy intézmény, az állam előbb-utóbb pénzügyi mentőövet fog neki dobni. Valljuk be őszintén, hogy ezek a várakozások, számítások eddig azért szépen sorra-rendre be is jöttek.

Kérdezem én, hogy ha az intézmények élén e tekintetben mégiscsak egyszemélyi felelősség van, volt-e komolyabb következménye ennek bárhol, bármikor. Én legalábbis nem tudok róla. Lehet, hogy volt, akkor az én tájékozottságom nem teljes e téren. De ez elég rossz következményeket szül, ugyanis ha a nagy intézmények esetében elnéző a rendszer, és mindig kisegíti őket egy-egy ilyen mentőövvel, akkor azon intézményeket, amelyek viszont jól igyekeznek gazdálkodni a lehetőségekhez mérten, gyakorlatilag bünteti.

Ha szükségeltetik, én még azt is meg merem kockáztatni, hogy például elég közhelyszerű a felsőoktatás szférájában az, hogy az ELTE pénzügyi dolgaihoz úgysem mernek hozzányúlni, mert mi lesz ott, hogyha. Ellenben én soha nem hallottam azt, hogy a vidéki egyetemek esetében bárki bármilyen helyzetben elnézőnek mutatkozott volna.

(23.10)

Bevallom őszintén, nem tartom jó rendszernek, mint ahogyan azt sem tartom szerencsés helyzetnek, hogy ugyancsak - majdhogynem mondhatni közhely - ember legyen a talpán, akik egy-egy nagy intézmény pénzügyeihez hozzá mer nyúlni, mert az egyszerűen átláthatatlan. Itt valahol szerintem a dolog nincs rendben. Ha a túlköltekezés ilyen értelemben nincs megfogva, akkor azon túlmenően, hogy büntetik azokat az intézményeket, amelyek nem mennek bele egy ilyen megoldásba, feszültségeket is gerjeszt az intézmények között, ugyanis a jól gazdálkodó egyetemektől és főiskoláktól tulajdonképpen forrásokat von el az, hogy a máshol keletkezett hiányt valahogy szanálni szükségeltetik. Ez hosszú távon - most konkrétan nem az egyetemi integráció kérdésére gondolok - nem szerencsés, mert azt gondolom, hogy a főiskolák, egyetemek szintjén országosan is jó integrált egyetemektől vagy felsőoktatási intézményektől függetlenül is nagyon is kell és helyes dolog, ha vannak szakmai kapcsolatok és vannak akár projekt szintű együttműködések is - én ezt legalábbis a jövőre nézve fontosnak tartanám.

A másik megjegyzésem az, hogy egy ilyen jelenség nem más, mint a közpénzek pazarlása, és ezt megint nem tartom helyesnek és megengedhetőnek. Ha a közpénzekkel el kell számolni, márpedig az úgy helyes, ha el kell számolni, akkor azt gondolom, az is helyes, ha ennek viszonylag jól megfogható a felelőse is. Nem vitatom, hogy törvény jelenleg azt mondja ki, hogy egyszemélyi felelősség van, de a gyakorlatban ez nem minden esetben tetten érhető. Van egy másik oldala is ennek az egész ügynek: a mindenkori intézményvezetők - akár főigazgatókról van szó, akár rektorokról van szó - teljesen normálisan arról a szakterületről kerülnek ki, amelyben dolgoztak. Biológus volt, matematikus volt, filozófus volt, teljesen mindegy, a megfelelő tudományos minősítéseket megszerezte és a többi, és megválasztatik egy intézmény élére. Azt gondolom, hogy egyetlenegy ilyen vezetőtől sem várható el az, hogy jártas legyen, mondjuk, a közbeszerzési törvény mindenféle rejtelmeiben, a számviteli törvény mindenféle rejtelmeiben és így tovább, magyarán az ilyen vezetők óhatatlanul is a gazdasági igazgatóra vannak ráutalva.

Ilyen logika szerint persze érthető lenne az a felvetés, amit mondott Jánosi György, hogy úgymond azzal dolgozik együtt, akiben meg tud bízni. Nem vitatom, de lehet olyan szituáció is minden további nélkül - ha már volt egy ilyen típusú felvetés -, hogy jöhet majdan egy gonosz kormány, aki így meg úgy meg amúgy cselekedhet, de fordítva is fel lehet tenni a kérdést, hogy mi van akkor, ha az aktuális egyetemi vagy főiskolai vezetőnek ilyen értelemben nincsen biztos munkatársa a gazdasági igazgatói posztra, akire számíthatna, hanem gyakorlatilag valakit kell keresnie.

Gondolom, ebben a körben megint nem kell nagyon bizonygatnom, hogy egy ilyen felelősségteljes munka során nem kis összeggel kell bánni, és ugyanilyen volumenű tevékenységért egy gazdasági szakember a piacon sokkal többet keres, ergo előfordulhat az a verzió, hogy nem feltétlenül a legjobb szakembereket sikerül ehhez megtalálni, de lehet, hogy ez így nem mindig igaz. Amennyiben mégis dönteni kell egy gazdasági főigazgató személyéről, és ezt egy intézményi tanács teszi meg, ami jelenleg van, akkor az a kérdés merül fel, hogy hogyan áll össze egy ilyen intézményi tanács. Abban vannak oktatók, általában minősített oktatók, adott százalékban vannak benne az intézmény dolgozói részéről, alkalmazottai részéről, vannak benne természetesen hallgatók is, és ennek a testületnek kell döntenie olyan funkcióról, olyan feladatkörről, amely feladatkörre egyiknek sincs igazából komoly rálátása, ha úgy tetszik, szakmai kompetenciájuk egy pályázat érdemi elbírálásához nincs. Honnan fogja tudni - nem akarok megbántani senkit - mondjuk, egy nyelvész professzor, hogy X. Y.-nak, aki a gazdasági igazgatói posztra pályázik, a pályázati anyaga szakmailag valóban jó-e, korrekt-e és így tovább, lehetne ezt sorolni.

Azt gondolom, hogy egy olyan előterjesztésben, amely arról szól, hogy pályázat van, az intézményi tanács azt mérlegeli, véleményt alkot róla, és utána még befut egy újabb kört a minisztériumnál, több biztosítékot látok, egészen egyszerűen azért, mert azt gondolom, hogy több eszköze van egy minisztériumnak szakmai oldalról körüljárni egy ilyen dolgot. Az egyetemeknek általában nincsenek külső szakértői, vagy nagyon minimális oldalról lehet ezt megközelíteni.

A következő észrevételem ezzel kapcsolatban az, hogy így is elég komoly vagyon felett kell napi szinten gazdálkodniuk és rendelkezniük, de egy integrált egyetem esetében ez a többszörösére növekszik. Önmagában az integráció gyakorlati folyamata, az elkövetkezendő egy év elég komoly vagyoni kérdéseket fog felvetni, elég sok napi szinten megjelenő bizonytalansággal, az átmenet minden nyűgével. Azt gondolom, hogy ilyen helyzetben, amikor ráadásul többszörösére növekedett felelősség van, és amikor a szervezeti kérdések sokasága is napirenden van és terítéken van, akkor szerencsés az, hogyha a gazdasági ügyek vonatkozásában elég világosan látni lehet azt, hogy X. Y. az, aki ezért felelni fog.

Az egyetemek, főiskolák integrációja kapcsán csak érzékeltetésül mondom, hogy milyen tételekről lehet majdan itt beszélni; én a debreceni ügyeket ismerem értelemszerűen. A debreceni egyetemek, felsőoktatási intézmények integrációjával olyan volumenű költségvetéssel fog rendelkezni már az integrált egyetem, amely megközelíti magának a városnak a költségvetését, és ezek nagyságrendileg már nem ugyanazok az összegek, mint voltak eddig külön-külön a Kossuth Egyetemen, az orvosi egyetemen, az agráregyetemen és így tovább. Ezek nagyon komoly tételek. Ha az a szerkezet, amelynek hiányosságai jelenleg mégiscsak vannak - utaltam adósságokra és így tovább -, változtatás nélkül kerül át az integrált egyetemek méretére, akkor ezen hibalehetőségek ugyanúgy benne vannak. Nem vitatom persze, hogy a másik esetben is lehetnek hibák, csak arról még nem tudunk. Ha ezek a hibalehetőségek benne vannak, és ugyanúgy felhalmozódhatnak adósságok, hiányok és így tovább, akkor a probléma ott van, hogy jelenleg a különböző egyetemi szinteken megjelenő adósságok százmilliós tételekben mérendők. Ez is nagyon sok, ilyen nagyméretű, integrált felsőoktatási intézmények esetében tartok tőle, hogy ezek már milliárdos tételékké duzzadnak.

Szerintem nem lenne szerencsés dolog, ha az ezredforduló előtti és utáni évtizedeket sommásan úgy lehetne minősíteni, hogy, mondjuk, a '90-es évek a bankkonszolidáció évei voltak, és a 2000-2010 közötti esztendők pedig az egyetem konszolidációinak évei lesznek - vagy voltak, ha az utókor erre visszatekint. Én nem tartanám ezeket szerencsésnek.

Van egy másik megjegyzésem: általában a nyugati egyetemeken külön van választva a szakmai irányítás és a pénzügyi irányítás. Azt gondolom, hogy az első lépést megtehetjük itt, Magyarországon is ebbe az irányba, és azt hiszem, hogy ez egy ilyen javaslat lenne.

Köszönöm.