Felszólalás adatai

DONÁTH LÁSZLÓ, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság előadója: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A mi bizottságunk, ugyanúgy, mint az előbb említettek, egy héttel ezelőtt végigtárgyalta a beterjesztett két javaslatot; a nemzetpolgárságról szólót 11 igen, 4 nem és 4 tartózkodó szavazattal alkalmasnak minősítette általános vitára, a Szülőföld Alapról szólót pedig 11 igen, 2 nem és 6 tartózkodás mellett.

Az az igazság, hogy a mi bizottságunkban lényegesen nagyobb összhang volt ezek szerint - jóllehet közel két és fél órás disputára került sor az említett javaslatokról, mint a megelőző bizottságokban -, valószínűleg azért, mivel semmiféle kétség nem merült fel sem ezen, sem a másik oldalon a tekintetben, hogy egyaránt az a mi célunk vagy törekvésünk, hogy azok, akik a határon túl születtek meg, ott tudjanak boldogulni, emberhez méltó életet élni, és ehhez közösen kell nekünk segítséget nyújtani.

Illetve abban sincsen különbség, hogy mindig mindenfajta segítséget meg kell adni azoknak az embereknek, akárhol éljenek is, akiket emberi méltóságukban, szabadságukban, bármifajta alapvető emberi jogukban korlátozás ér. E tekintetben egy különös vita, mondhatnám némi iróniával, nyelvészeti vita alakult ki, mivel számomra is, hasonlóképpen a nyilván kisebbségi véleményt ismertető Láyer Józsefhez vagy Ékes Józsefhez, a fogalom némileg bizarr. Tehát ez a szóalkotás, hogy nemzetpolgár, nem jól konnotálódik.

Tudomásul veszem, hogy mindenkinek joga van szavakat alkotni, különösen a jogászoknak, mégis az az érzésem, sokkal egyszerűbb polgártársról beszélni, honfitársról beszélni. De a nemzetállam kihalása után vagy lassú felszámolódása után bizonyos értelemben problematikus a nemzetpolgár kifejezés, különösen akkor, ha inkább európai polgárról, vagy ha tetszik, európai utasról kellene szót váltani. De ez az egyik része volt csak ennek a problémának.

Különböző képviselőtársaim egészen bizarr hasonlatokat vetettek fel a kérdés kapcsán, rántottától lúgozásig. De akit ez érdekel, kérje ki a bizottság jegyzőkönyvét, okulásul fog szolgálni arra, hogy bizony ez az egész kérdéskör, ami a nemzethez való viszonyunkat illeti határon innen és határon túl egyaránt, mindenféle teherrel meg van nyomorítva, nehéz vele kapcsolatban fogalmazni, pontosan, szépen szólni, miközben mindenki arra vágyik, hogy ez így történjék.

Másrészt tele van tisztátalan indulattal mégis e kérdés megközelítése, ami azonban nem a tárgy felelőssége, hanem a tárggyal foglalkozó ember felelőssége. És ennyiben lelkiismeret-mozdító is volt ez a több mint kétórás emberi jogi bizottsági ülés, azt hiszem, mindnyájunk számára, akik azon részt vettünk, hogy nagyobb méltósággal lássuk azt, ami a múltban történt hiányként, mulasztásként, vagy ami a mi kötelességünk itt vagy a közeljövőben.

A többségi álláspont mögött, ismétlem, az a meggyőződés húzódik, hogy segíteni kell, meg kell oldani, amit nekünk így és itt meg lehet oldani, amellett, hogy bizony, ha az ember ezt emelt fővel teheti, elválasztva a valós problémákat, ideológiai vagy ehhez hasonló hitványságoktól, az lényegesen becsületesebbé teheti ezt a fajta törekvésünket, akkor is, ha bizonyos kérdésekben eltér a véleményünk; különös tekintettel arra, hogy hiszen nem egyes vagy kettes polgárságról, állampolgárságról van alapvetően szó, hanem arról, hogy van-e az embernek értéke akkor, ha magyar Budapesten vagy Brassóban, vagy Lendván, vagy éppen Lőcsén.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)