Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Az én felfogásom szerint ez a törvényjavaslat egy útközbeni jelentés: a feudalizmus jelentése arról, hogy hogyan foglal el újabb és újabb területeket a magyar kultúrából. Nem a teljesítmény számít, hanem az előjog.

Nem fogja át a Magyar Művészeti Akadémia a magyar kultúra egészét, és nem is fogja. Nem integrál, és nem is fog. Ha van szervezet, amelyik ma megosztja a magyar kultúrát, akkor éppen a Magyar Művészeti Akadémia az. Egyáltalán nem törekszik arra, hogy összefogja, hanem kisajátít, foglal és harácsol. Szégyenszemre a Műcsarnokot, a mindenkori magyar kortárs kultúra egyik templomát elvette. Mióta Ferenc József akkori király átadta ezt a magyar kultúrának, kormányok és rendszerek mentek, de soha egyetlenegy szervezet nem vindikálta magának a jogot, hogy övé és kizárólag az övé legyen.

Előjog szerzése és nem a teljesítmény. Én semmilyen módon nem látom, hogy a Magyar Művészeti Akadémia bármilyen teljesítménnyel is rendelkezik, miközben a Magyar Művészeti Akadémia számos tagja kitűnő teljesítménnyel rendelkező egyén. Vannak, akik teljesítményükben kimagaslóak, vannak, akik saját területük munkájában részt vettek, de önmagában ez nem hibáztatható. A szervezet maga azonban az elmúlt másfél évszázad magyar kultúrájának legkártevőbb intézménye, amelyik a teljesítményt elveti, és amelyik az előjogokba kapaszkodik.

(12.50)

Olyan ez a törvény, tisztelt államtitkár úr, mint egy közepesre sikeredett középkori oklevél, amelyik arra hivatkozik, hogy azért kell most újabb területet elfoglalni, mert a korábbiakban már többet elfoglalt, tehát akkor természetes lépés, hogy még egyszer ugyanezt tegye. Nem volt elég a Pesti Vigadó! Nem volt elég a Hild-villa! Nem volt elég a megnövekedett állami támogatás! Most rávetette magát a Nemzeti Kulturális Alapra is, amelyik, ha valami, legalább ez összefogta a magyar kultúrát, és a mindenkori magyar állam és a mindenkori magyar kormányzat segítségével a magyar művészet legjelentősebb állami támogatója és szponzora volt.

Olyan ez, mint egy rossz színdarab. Tényleg komolyan gondolják, hogy az egyharmados részvétel a legjelentősebb döntésekben, az egyharmados részvétel a személyi kérdésekben, az kisebbséget jelent? Dehogy jelent kisebbséget! Egyértelműen feltételezhető, hogy az állam, a kormány, a miniszter által kinevezett jelöltek is ugyanazt a véleményt vallják, vallhatják, mint amit az MMA által delegált egyharmad, és azok a szakmai szervezetek, amelyek a megmaradt saját részükbe tagjaikat delegálhatják, legfeljebb a résztvevő szerepét játszhatják el. Alapvetően szembemegy ez mindazzal, amiért egyébként többen, sokan, a Nemzeti Kulturális Alap létrehozói annak idején ezt a célt megfogalmazták, és akik közül néhányan a koncepciójukat megváltoztatva, most a Nemzeti Kulturális Alap szétdarabolását, szétszedését, eljelentéktelenítését végzik, a Magyar Művészeti Akadémia jelen törvényjavaslatban megfogalmazott szándékának beteljesítésével.

A Magyar Művészeti Akadémiát én egy nézetazonosságon alapuló politikai szervezetnek tartom a kultúra területén, és nem szakmai szervezetnek, amely más szakmai szervezetekkel együttműködve, vitatkozva a magyar kultúrát gazdagítja. Minden tevékenységében politikai, és semmilyen tevékenységében nem látom a szakmaiságot. Amikor egy még felállítandó intézet vagy éppen munkáját elkezdő kutatóintézet első kutatóinak azt a feladatot adják, hogy kutassák már ki, hogy mit kívánnak kutatni, és ez így kerül megfogalmazásra, akkor ennek semmi köze sem kutatáshoz, sem kultúrához, hanem egy politikai cél megvalósításának tisztázásáról van szó. Csak ez egy kicsit sokba kerül a magyar adófizetőknek, ellenőrizhetetlenül, és mindenképpen úgy, hogy az a magyar kultúrát megosztja.

Ehhez képest a törvényjavaslat egyéb területei, amelyeket korrekt módon ismertetett az államtitkár úr, önmagukban természetesen megállnak, a deregulációval vagy például a francia-magyar filmegyezmény dolgával akár még egyet is érthetnék. De azért valljuk meg őszintén, hogy ennek a törvénynek a jelentősége nem ezekből a szükséges, a törvényjavaslat második, harmadik részében szereplő kisebb jelentőségű ügyekből áll. Ezt a törvényt kizárólag a Magyar Művészeti Akadémia feudális térfoglalása miatt terjesztették elő, és ha már így van, hogy a törvénnyel a parlament elé jönnek, még néhány ügyet odatettek, hogy az egyben kerüljön a Magyar Országgyűlés elé.

Nem látom be és nem is fogom belátni, hogy miért kívánja bármely szakmai vagy legalábbis magát annak tartó testület, hogy a magyar kultúra egészéről gondoskodjon ‑ ilyen feladatra ugyanis nincs szükség. Arra van szükség, hogy a magyar államnak a kultúrával kapcsolatosan legyenek elképzelései, és tudja, hogy mi az, amit éppen a saját maga által létrehozott, már úgy gondolom, a törvényhozás által létrehozott kulturális alapon keresztül a szakma bevonásával segít és véd. De hogy egy testület vindikálja magának a jogot ahhoz, hogy meghatározza, esztétikailag mi a szép, az ország számára mi a hasznos és a kultúrában mi az előrevivő, ez a gondolat, tisztelt képviselő asszonyok és képviselő urak, a történelemben mindig is halálra volt ítélve.

Önök hozhatnak ide még számos törvényt, a költségvetésben így-úgy megfinanszírozhatják a saját nézetükön alapuló politikai szervezetet a kultúra területén, majd újabb és újabb igényekkel jelentkezhetnek, ha kinéztek maguknak egy újabb és újabb palotát valahol Budapest környékén, ettől még a létjogosultság nem igazolódik vissza. De fordítsuk meg kicsit a dolgot! Nézzük, hogy ha ez a gondolkodásmód lenne a meghatározó a jövőben, hogyan nézhetne ki a magyar kultúra és annak intézményrendszere! Mi van akkor, ha egy másik politikai érdekcsoport, legyen az bármelyik, a közeljövőben vagy a távolabbi jövőben ugyanezt a szempontrendszert választja, és azt mondja, hogy neki nem a Műcsarnok kell, a saját szervezete nem a Műcsarnokot igényli, hanem mert ott az operakedvelők vannak többségben, a Magyar Állami Operaházat? És egy újabb törvénnyel egy majdani politikai irányzat azt mondja, hogy ezt a gondolkodásmódot folytatom, amit önök most gyalázatos módon elkezdtek, csak éppenséggel nem a Hősök tere egyik oldalát akarják, hanem az Andrássy út közepén álló Magyar Állami Operaházat? Tessék már megmondani nekem, hogy a két gondolkodás között mi a különbség! Semmi! És jön egy harmadik, amelyik meg azt mondja, hogy ők viszont a klasszikus festészetet, művészetet kedvelik, és ha már az egyik politikai irányzat kisajátította saját szervezetének a Műcsarnokot, ők átmennének a tér túlsó felére, és ők a Szépművészeti Múzeumot akarják. Egy újabb politikai irányzat meg majd úgy gondolja iksz év múlva, hogy mégiscsak a legújabb építésű, a magyar kultúra nagyszerűségét dicsőítő intézmény, a Művészetek Palotája legyen az övék. És akkor az a szervezet majd a Művészetek Palotáját kéri magának.

Ezt indítják el. Ezt indították el akkor, amikor a nemzeti kultúra egészéhez tartozó egyik meghatározó szentélyt, a Műcsarnokot odaadták egy intézménynek. Példát adtak arra későbbieknek, hogy ők ugyanezt folytatva nemhogy integráljanak, nemhogy összefogjanak, hanem szétdaraboljanak. A legrosszabb példa, ami az elmúlt évszázad magyar kultúrájában volt, bár versenytársai különböző időszakban kétségkívül vannak. De azért valami miatt mégiscsak végig kell gondolni azt, hogy sem az első világháború előtti, sem a két világháború közötti, sem a második világháború utáni legkülönbözőbb rendszerek nem gondoltak arra, hogy a magyar kultúra egyetemes intézményrendszereit szétdarabolják ‑ itt pedig ez megtörténik, és azt mondják erre, hogy integrál. Hát, semmit nem integrál! Szétdarabol. Mint ahogy a magyar kultúra alkotói között is nemhogy összefogást hirdetne, hanem elkülönít.

Ne mondják nekem, hogy egyébként csak azokat a művészeket, a kultúrában kitűnőségeket ismernek, akik a Magyar Művészeti Akadémiában ott vannak! Hát azért hány számos kitűnőséget tudunk, akik nem hajlandóak és nem is fognak hajlandók lenni ebbe a kultúra területén tevékenykedő politikai szervezetbe belépni! Ne mondják ezért, hogy összefog, meg integrál! Éppen ez a szervezet az, amely megbont és elkülönít.

Nem gondolom, hogy ha a kormány ebben döntött, rosszul, és a többségi frakció nagyobbik pártjának vezérszónokát meghallgatva támogatja, akkor ennek a parlamenti döntésnek a szavazását ez az én felszólalásom módosítani fogja. Nem is ezért szóltam.

(13.00)

Ha ezt akartam volna, a tapasztalatokból ítélve nem is gondolom, hogy akár a vitában részt kellene venni. De szükség van idejekorán éppen az ország nemzetgyűlésében a nyilvánosság ‑ még ha korlátozott nyilvánosság is ‑ előtt és a jegyzőkönyvbe elmondani, hogy mindaz, amit a Nemzeti Kulturális Alappal itt művelnek, az kulturális értelemben vett szégyen. Egy olyan testületet, egy olyan szervezetet, amelyet egyébként a legkülönbözőbb irányzatok és azok, akik nem tartoznak semmilyen politikai irányzathoz, hoztak, hoztunk létre, a legkülönbözőbb időszakokban próbáltuk óvni, hogy megmaradjon, és amit kaptunk ‑ helyesen ‑ egy 1993-as parlamenti döntéstől, és megvolt annak az előzménye is.

(Az elnöki széket Jakab István,
az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Készséggel elismerem, hogy egyébként a Nemzeti Kulturális Alap gondolata nem a törvény elfogadása előtti pillanatokban jött létre, hanem még korábban. Nagyszerű dolog! Egymást követő kormányok ‑ egyébként Orbán Viktor első kormánya is ’98 és 2002 között ‑ próbálták a Nemzeti Kulturális Alapot úgy védeni, hogy az a kultúra számára és mindenki számára továbbra is az állam legfontosabb szponzoráló és támogató tevékenységét megvalósító intézmény legyen és maradhasson. Önök ezt a konszenzust rúgják föl.

Ez a döntés nem viszi előre a magyar kultúrát. Ez a döntés újabb ‑ jó feudális, középkori módon, még a reformországgyűlések előtti döntések hangulatát visszaidézve ‑ előjogot, újabb privilégiumot ad egy, a kultúrában szereplő politikai szervezetnek. Önök erre a döntésükre nem lesznek büszkék. Azt gondolom, talán a lelkük mélyén már most is tudják. De még súlyosabb kárát látom annak, hogy nemcsak az országgyűlési képviselők és az Országgyűlés számára, hanem a teljes magyar kultúra számára nemcsak hogy haszontalan, hanem kimondottan káros és rossz. Köszönöm szépen. (Szabó Szabolcs tapsol.)