Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Az előttünk fekvő törvényjavaslat több pontjával szeretnék vitatkozni; a vita fogalmába beleértve azt is, hogy ahol egyetértek, ott azt hangsúlyozni fogom, ahol pedig kritikai észrevételem van, azt még inkább kidomborítom.

Nézzük először a doktori iskolákat, a doktori képzés ügyét! Az, hogy a javaslat a képzési időt meghosszabbítja, szerintem helyes és jó dolog. Ugyanakkor az, hogy két részre bontja, tehát a négy évet, a doktori képzés idejét kétszer két évre, ez nekem túl mechanikusnak tűnik. A PhD-hallgatók olyan felnőtt gondolkodók, akik tehetségüket tudják és kívánják magasabb szinten megmutatni. Nyilván van bennük a még magasabb fokú tudás iránti vágy, ugyanakkor ott van a kutatás ambíciója is. Ezt a négyéves időtartamot teljesen mechanikusan kettéválasztani, aminek az első fele egy még inkább emeltebb szintű egyetemi képzésnek tűnik, a második része pedig maga a kutatás, ezt életszerűtlennek tartom. Úgy gondolom, ennyire nem kell szabályozni egy törvénynek. Bízzunk jobban a doktori iskolák vezetőiben, professzoraiban, akik meg tudják azt állapítani és mondani, hogy konkrétan egy-egy hallgató esetében… ‑ hiszen itt éppen az a dolog lényege, hogy a jövő magyar kutató- és oktató- generációját nevelik fel, itt minden általános alany tévedés, az egyénre szabott gondolatok a megfelelőek. Ezt márpedig egy törvény jellegénél fogva nem tudja biztosítani. A jog annyira szabjon csak kereteket, amennyire mozgásteret biztosít, és amikor már a mozgásteret szűkíti, amikor túlságosan behatárolja egy doktori iskola vezetőjének, egy vezető professzornak a szakmai lehetőségeit, akkor, azt gondolom, az tévút. Tehát miközben egyetértek a meghosszabbított képzési idővel, kérem államtitkár urat, hogy gondolják azt végig, hogy vajon törvényi szinten, a paragrafus erejével kell-e ezt ennyire mechanikussá tenni.

Szeretnék egy dolgot tisztázni, ez pedig a lemorzsolódás kérdése, ami egy létező és igen jelentős probléma. Azt olvasom a 31. §-ban, de inkább talán idézem, hogy ne legyen ebből szemantikai nézeteltérés, a 4. pontja a következőt mondja: „A felsőoktatási intézménynek folyósított képzési támogatás összege a fokozatszerzési eljárás idejére az adott doktori képzésben részt vett hallgató után nyújtott képzési támogatás összegének felével csökkenthető, ha a felsőoktatási intézmény hallgatója nem szerez doktori fokozatot.” Egy kicsit magyarra lefordítva azt érzem ki belőle, hogy a lemorzsolódást mint problémát úgy kívánja megoldani, hogy az adott intézmény, illetve doktori iskola számára egyfajta fegyelmit helyez kilátásba, tudniillik, ha a te hallgatód nem végez, magyarán, nem végzi el a doktori iskola egészét, akkor ennek te vagy a felelőse, és ezért téged úgy büntetünk, hogy megvonhatjuk tőled a képzési támogatás összegének felét.

(20.10)

Szerintem ez rossz pedagógia. Meg lehet csinálni, és elő lehet állítani ezt a helyzetet, de erre a helyzetre elég világos a reagálás: ez a doktori iskoláknál színvonalcsökkenést fog előidézni, hiszen a doktori iskola azt mondja, hogy dehogy akarja ő elveszíteni a pénzt, majd bolond lesz kockára tenni az államtól kapott képzési támogatás 50 százalékát, akkor inkább még jobban behúzom a hallgatót a rendszerbe, nem kell annyit teljesítened, mert az a dolog lényege, hogy utánad megkapjuk a pénzt. Kérem szépen, ezt gondolják végig! Könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a szándék valóban helyes, hogy tudniillik a lemorzsolódást, ami igen jelentős arányú, csökkentsék, ezzel azonban nem a képzést magát, hanem a képzés színvonalát fogják csökkenteni. Nem javaslom ezt az utat.

Külön szeretnék beszélni egy lényeges kérdésről, ami itt előfordul, mégpedig a felsőoktatási intézmények és a külső intézmények közötti kooperációról, a vállalkozás lehetőségéről. Ez egy olyan gondolat, ami időről időre, úgy fél évtizedenként minden kormánynál előjön, amikor mi voltunk kormányon, mi is tettünk ebben lépéseket, azokat a lépéseket, amelyeket önök aztán 2010-ben, illetve 2011-ben a törvénnyel kidobtak az ablakon, most meg néhány évvel később… ‑ egyébként szerintem racionálisan, mert a probléma attól, hogy önök a mi elképzelésünket kivágták, ott van.

Itt arról van szó, hogy hogyan lehet kooperációra bírni a magyarországi felsőoktatási intézményeket és az oktatási intézményeken kívül, de hasonló körben kutató vagy éppenséggel fejlesztést végrehajtani kívánó intézményeket, cégeket, vállalkozásokat, aminek az lenne az eredendő elképzelése, hogy a magyar felsőoktatás viszi a tudást, azt a szakmai tapasztalatot, ami valóban bizonyos területeken kimagasló, bizonyos területeken vállalkozásra alkalmas még, és valamilyen módon pedig a külső vállalkozást működtető anyagi forrást hoz be ebbe a közösbe.

Azt szeretném kérni az államtitkár úrtól ‑ hogy ebben mi és én magam véglegesen állást tudjunk foglalni ‑, hogy tisztázzunk egy kérdést, ami a gyakorlati megvalósításban lényeges, tudniillik azt, hogy a felsőoktatási intézmény, illetve annak egy bizonyos intézményrésze, intézete az állami bevételből beszerzett eszközöket behozhatja-e a szolgáltatásba, mert kérem szépen, ez a szövegben szerintem nem teljesen világos, és ez egy nagyon lényeges ügy. Közös célunk kell hogy legyen, hogy értelemszerűen az állami támogatásból szerzett beruházást, amit egy állami felsőoktatási intézménybe tettünk be, ne vigyük ki, és ne más üzleti céljait szolgálja. Világos, nekünk az az érdekünk, hogy a magyar állam és annak intézménye gazdálkodjon a legjobban. Nyilván a kooperációhoz a tudás mellett kell még bizonyos más infrastruktúra is, ezért szeretném kérdezni tehát, még egyszer pontosítom, hogy az állami bevételből beszerzett eszközök a szolgáltatásba bevonhatók-e. Erről tehát én most nem kívánnék mondani pozitívumot, negatívumot, hanem kérdezem, és nyilván az államtitkár úrnak van módja, hogy ezt tisztázza.

Az intézmények besorolásának ügyét én problematikusnak látom, szerintem nem sikerült megoldani a problémát azzal, hogy új kategóriákat alkottak. Ez korábbi tervekben is előfordult, hol drasztikusabban, hol más területek gyakorlatát, kanadai, észak-amerikai felsőoktatási, sajátos intézmények példáját kívánták behozni, akkor az elvetésre került. Nem hiszem, hogy az teremt színvonalat, ha egy in­tézmény, adott esetben egy főiskola nevét vagy tábláját kicseréljük, és most az lesz ráírva, hogy „egyetem”. Szerintem inkább pontosan kellene a kategóriákat megszabni, és ebben nem kell feltalálni újból és újból vagy újabb és újabb ötletekkel előállni a tekintetben, ami egyébként tisztázott. Azt gondolom, elég erős konszenzus volt abban, hogy mely intézményt nevezhetjük Magyarországon egyetemnek, és nem gondolom, hogy ezt változtatni kellene. Az egyébként, hogy bizonyos esetekben kimondottan színvonalas képzést nyújtó főiskolák itt egy más elnevezéssel egyetemi rangot kapnak, nyilván sokak számára lehet presztízskérdés, de önmagában ettől, hogy rektori láncot viselhet a vezető, és hogy a táblán akkor nem az lesz felírva, hogy „college”, hanem „university”, még a belső tartalmat nem változtattuk meg. Ezért én ezt nem tartom meggyőző érvelésnek, és a beosztást nem tartom innovatívnak.

Végül beszéljünk a doktori ösztöndíjak és az intézményi gazdálkodás ügyéről, mert ebben a törvényben és az egész környezetben ezt látom a legproblematikusabbnak, vagy ha nem ennyire finoman szeretnék fogalmazni, akkor azt gondolom, itt hiba történt. Itt az elképzelés eredendően, amely a felsőoktatási intézmények oktatói egy részének valamivel jobb financiális, anyagi körülményeket próbál csinálni, az ellenkezőjére futott, és szerintem nagyobb a felfordulás, mint az első bejelentés előtt volt. Önök kilátásba helyeztek a felsőoktatás méreteihez képest egy jelentős összeget, és ezzel a jelentős összeggel bevásároltak maguknak egy, a felsőoktatás egészét érintő jelentős felháborodást, mert nem jó az, amit javasolnak.

Bár gondolom, itt nagyjából mindannyian tisztában vagyunk a részletekkel, és nem is az én feladatom ennek az előadása, de röviden összefoglalva mégiscsak arról szólt a történet, hogy egy bizonyos mértékű emelést helyeztek kilátásba a tanársegédeknek és az adjunktusoknak, de ezt úgy, hogy a tudományos ösztöndíjasoknak vagy ha tetszik, a PhD-ösztöndíjasoknak annyival jobban megemelték volna az ösztöndíját ‑ végül is ők hallgatók ‑, hogy a hallgatói ösztöndíj összege meghaladta volna a tanársegédek bérét, és gyakorlatilag azonos vagy hasonló lett volna az adjunktusok bérével. Hát, azért valljuk meg, ez az összes jó szándék mellett is egy hibás elképzelés. Nem lehet olyat tenni, hogy egyébként egy PhD-hallgató az államtól ösztöndíjban több pénzt kap, mint az ő munkáját koordináló, ha nem is a legfőbb tapasztalatokat átadó, de mégiscsak már a hallgatói státuson túllépő, kezdő oktató, kutató, tanársegéd, illetve adjunktus. Ez egyfelől teljesen igazságtalan, más tekintetben az égadta világon semmilyen célt nem szolgál. Ha azt akarták, hogy a fiatalok ‑ már hozzávetőlegesen fiatalabbak az egyetemi korfán belül ‑ nagyobb inspirációt kapjanak, akkor előre elmondom, hogy ez nem inspirációt hozott, hanem intézményeken belüli felháborodást és tiltakozást.

Mint ahogy arról is beszélni kell, hogy csak azért nem említem a nyilvánosság előtt is most már megismerhető szöveget, amit az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának immár több száz oktatója aláírt, mert eredendően a munkahelyem nekem is ott van, ezek az emberek az én tanáraim, kollégáim, akikkel együtt kezdtünk, vagy éppenséggel azok a fiatalabbak, akiket már mi tanítottunk.

(20.20)

Kérem, teljes a felzúdulás, és engedjék meg, hogy csak annyit mondjak, hogy minden szavuk igaz, amit oda leírtak. Ezért egy másik, még nyilvánosságot nem látott szövegből szeretnék idézni, akik erről a rendelkezésről a következőt mondják. „Ha valaki kiválóan teljesíti a PhD-tanulmányait, egyetemi karriert kínálunk neki azzal a rövid üzenettel, hogy öreg, a fizetésed most öt-hat évig alacsonyabb lesz, mint eddig az ösztöndíjad, mint amikor PhD-hallgató voltál, de ha jól dolgozol, elérheted az ő szintjüket is, és adjunktusként majd akár témát is vezethetsz nekik.” Ezt sikerült elérni.

Tisztelettel kérem ennek az átgondolását, mert így, ebben a formában ezt a törvényt mi nem fogjuk tudni támogatni. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP soraiban.)