Felszólalás adatai

DR. VOJNIK MÁRIA (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Mielőtt a hozzászólásom érdemi részére térnék, szeretném elmondani Babák képviselő úrnak, hogy egy ilyen mondat után önt valószínűleg minden úriemberklubból kigolyóznák egy életre. Amúgy, ha ezt az ön képviselőtársai, képviselőtársnői jól viselik, ez természetesen az ő dolguk. (Babák Mihály: Úgyis azt mondják, önöknél.) Én meg azt gondolom, ön egyszerűen udvariatlan. Ma végigfecsegte az Országgyűlést, az összes hozzászólása ilyen stílusú volt. Én már elmondtam egyszer önnek, képviselő úr, nem fogok reagálni, bármit fog erre mondani, mert Kuncze Gábor úr hozzászólását idéztem az elmúlt ülésen. Arról szólt, amikor egy ilyen képviselői hozzászólásra reagált, azt mondta, abba a mélységbe, amelybe ön ment le, képviselő úr, a keszonbetegség kockázata nélkül nem lehet ön után menni. (Babák Mihály: Ez önön látszik is. - Szórványos taps az ellenzéki oldalon.) Úgyhogy, úgy gondolom, ennyit ezért a megmozdulásért minden körülmények között, képviselő úr, megérdemelt.

Tisztelt Országgyűlés! Az a feladat, amelyet magunk elé tűztünk, valóban rendkívül nehéz. Hogyan lehetne eleget tenni egy olyan követelményrendszernek, amely abból következik, hogy az Európai Unió tagja lettünk, hogy vállaltuk, hogy három olyan feltételnek mindenképpen megfelelünk, amelyet nagyon nehéz teljesíteni: hogy az inflációt egy meghatározott mérték alatt tartjuk, hogy az államháztartási hiányt az össznemzeti termékhez arányítva meghatározott szint alatt tartjuk, és hogy a folyó fizetési mérleg hiányát a meghatározott mértékig csökkentjük. Mindemellett elvárható egy államtól, és ezért szóltam erről a költségvetés kapcsán, hogy olyan társadalmilag fontos funkciókat teljesítsen, amelyeket az állampolgárok minden körülmények között elvárnak, azt, hogy ennek megteremtsék a feltételeit - a közoktatás, a közegészségügy, az önkormányzatok, a közútfejlesztés, a környezetvédelem, és sorolhatnám, hiszen erről szól a költségvetés -, mindeközben meg kellene tartani egy egyensúlyi állapotot, ami rendkívül nehéz.

S hogy ahhoz a témához térjek, amelyért elsősorban szót kértem: a társadalombiztosítás költségvetésének tervezésekor hogyan lehet azt az egyensúlyi állapotot valamelyest is megközelíteni, amely szinte minden országnak megoldhatatlan feladatot jelent, hogy az egészségügyi ellátások területén megnyíló és hihetetlenül kitáruló lehetőségek és a pénzügyi korlátok között melyik az az egyensúlyi állapot, amelyet még viselni tudunk.

És akkor a bevételekről. A társadalombiztosítás szolidaritási rendszerének alappillére, hogy a teherviselő képességgel rendelkezők vegyenek részt ezeknek a közfeladatoknak a finanszírozásában, hogy a fiatal szolidáris az időssel, az egészséges a beteggel. A törvények azt a feladatot szabták, hogy ebben a közteherviselésben a törvények erejével, ha kell, kényszerítse ki, hogy ebben a közös felelősségben mindenki részt vegyen. Ma a munkáltatók, munkavállalók, járulékfizetők az egészségbiztosítás kiadásainak alig 63 százalékát képesek előállítani a járulékaikból. Bevontuk a kötelezettségvállalásba a biztosítottaknak azt a körét, akik nem fizetnek járulékot. Helyettük azok az állampolgárok állnak jót, akik egyébként más adókkal amúgy is terheltek a költségvetés által, vagyis hogy más állami jövedelmeket ide kell csoportosítani. Hol van hát a határ? Az az egészségügyi kiadásokra szánt 1668 milliárd forint csak azon az áron keletkezhet, hogy elvesszük az emberektől. Igen, lehet azt mondani, hogy szörnyű, a zsebükben kotorásznak, horribile dictu, még utána is néznek annak, hogy vajon annyit fizetett-e be, amennyit elméletileg a kötelezettségei ennek a mértéknek az elérésében lehetővé tesznek, és azt találjuk, hogy a begyűjtött pénz még ahhoz a kiadáshoz mindig nem elég, amelyre képviselőtársaim azt mondják, hogy feltétlenül teljesíteni kell.

Át kellett szabni a társadalombiztosítási járulékok arányait, mert a társadalombiztosítás befolyt járulékainak csak egy része megy az egészségbiztosítás költségvetésére, most többet kellett adni a munkáltatók befizetett járulékaiból a Nyugdíj-biztosítási Alapnak, mert a másik oldalon ezt az egyébként járulékkal és szolgálati idővel megelőlegezett és elvárt várományt is minden körülmények között teljesíteni kell. Akkor hát az a kérdés, hogy az az állam, amely ezt a biztosítási pénzt beszedi, valóban egy megátalkodott, rettenetes pénzgyűjtő szervezet-e, vagy ez a normális természete, hogy a társadalombiztosítási kiadásoknak fedezetet teremt.

Pelczné Gáll Ildikó azt mondja itt szemben velem, hogy: nono! Én pedig azt mondom, hogy meddig kellett volna még viselnünk azt, hogy az Egészségbiztosítási Alap mindig egyensúlytalan költségvetése egyre nagyobb hiányokat tolt maga előtt. Talán emlékeztetnem sem kell, hogy két évvel ezelőtt a hiány már elérte az egészségbiztosítási kiadások egyharmadát, meghaladta a 130 milliárd forintot. Vajon akkor nem kell-e arról is gondolkodni - gondoskodni is akár -, hogy ennek a hiánynak a mértéke semmiképpen ne menjen egy megengedhető mértéken túl?

Ezért vontuk be a közfelelősség viselésébe azokat, akiket egyébként eddig még ez a teher nem sújtott. Nem egy öncélú pénzbegyűjtési akcióról van itt szó, és hát mit nyújtunk érte? Mert ez a másik kérdés. Természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen képviselőtársaim a költségvetések előző évi kiadási oldalát is végignézhetik, csak néhány számot mondok. A gyógyító ellátások elmúlt négy évére és a gyógyszerkiadások elmúlt négyévi változásaira szeretném felhívni a figyelmüket. Míg 2004-ben 654,5 milliárd forintot fordítottunk gyógyító ellátásokra, addig 2007-ben ez 717,5 milliárd forint lesz. Ez 10 százaléknyi növekményt tartalmaz. Sok ez vagy kevés? Az igényekhez képest kevés, a lehetőségeink szerint szinte már sok.

Vegyük a gyógyszerkiadásokat! 2004-ben 288,9 milliárd forintot fordítottunk gyógyszerkiadásra, 2007-ben a tervezés 364,2 milliárd forintot irányoz elő, ez 126 százalék. A 2004-2006 közötti két év alatti növekmény pedig 138 százalék. Sok ez vagy kevés? Ha azt mondják, hogy a rászorulók több gyógyszert igényelnek, akkor azt mondják, hogy kevés. Ha azt mondjuk, hogy mire van lehetőségünk, akkor lehet, hogy sok. Hol kell akkor ezt az egyensúlyt valamilyen módon keresni? Hogy a lehetőségeink között megpróbáljuk ésszerűsíteni az ellátásokat. Mert az egészségügyi reform célja, képviselőtársam, hogy a szolgáltatások színvonala javuljon, hogy a hozzáférés egyenlőtlenségei mérséklődjenek, és az állami kiadások fenntartható mértékűek maradjanak. Ha ebben van közöttünk véleménykülönbség, akkor ebben a dologban sajnos nem elég á-t mondani, nem elég azt mondani, hogy növeljük a kiadásokat, mert azt is meg kell mondani, hogy ennek mi a fedezete.

(19.50)

Szándékosan nem szakmai, orvosszakmai példákat hoztam elő, mert a költségvetésben ezeknek az orvosszakmai céloknak a teljesítése során muszáj pénzről beszélnünk, bevételről és kiadásról és arányokról.

A szakbizottságban sajnálatomra ellenzéki képviselőtársaink csak megismételték azokat a szlogeneket, amelyeket önök az előbb elmondtak, és nem segítettek bennünket abban, hogy ezt a nagyon kényes és nagyon nehéz egyensúlyt jobban találjuk meg.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)