Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. STAUDT GÁBOR (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Igyekszem néhány új szemponttal kiegészíteni az elhangzottakat, persze néhol jobbikos képviselőtársaimat meg kell ismételnem, hiszen jómagam is aláhúznék egy-két olyan általuk elmondott fontos dolgot, amelyek bár lehet, hogy elhangzottak, de mindenképpen érdemesek arra, hogy nyomatékosítsuk őket.

Először is, amiben mindenkivel egyetértünk, azt hiszem, ez lehet egy nemzeti minimum, hogy a Magyar Honvédségnek, pontosabban a magyar katonáknak azt az áldozatos munkáját, amit elvégeznek nap mint nap, maximálisan tiszteljük, becsüljük. Köszönet jár érte, főleg azért, mert sajnos ‑ és ez főleg a Magyarországon szolgálatot teljesítő katonákra igaz ‑ az anyagi körülmények, amelyek számukra megadattak, nemcsak az elmúlt években, hanem a rendszerváltás után amilyen módon alakultak a jövedelmek, ez mindenképpen egy áldozatos munka a honvédek részéről, hogy ezt ellátják. Természetesen a misszióban valamivel jobb az az anyagi körülmény, amit ők ezért kapnak, de a felelősség és az életük kockáztatása egy olyan ellentételezése ennek, ami kapcsán nem mondhatjuk azt, hogy túl lennének fizetve akkor sem, ha misszióban vállalnak szerepet. Hozzátéve azt is, hogy sok esetben ez az egyetlen út a katonáknak, hogy olyan jövedelemhez jussanak, ami már, mondjuk, alkalmassá teszi őket, hogy félretegyenek vagy a jövőjüket is megalapozzák, de ezt inkább csak egyfajta felvezetésként szerettem volna elmondani.

A miniszter úrhoz egy kérdést intéztem az elmúlt hetekben, amelynek témája az volt, hogy Magyarország törekszik-e vagy miért nem törekszik a NATO-n belüli semlegességre, a NATO-n belüli semleges álláspont felvételére. A miniszter úr azt a választ adta ‑ ez elérhető a parlament honlapján ‑, hogy számára értelmezhetetlen a NATO-n belüli semlegesség fogalma. Nos, én úgy gondolom, és ha már a mai napon az Országgyűlés előtt tárgyaljuk ezeket a javaslatokat, és ennek kapcsán a NATO-szerepvállalásaink is terítékre kerülnek, akkor néhány szót kell ejteni arról, amit egyébként Gyöngyösi Márton képviselőtársam megtett, hogy mit gondolunk mi NATO-n belüli semlegességről. Ez nem feltétlenül, jelen állapotban nem a NATO-tól való semlegességet jelenti, bár ahogy Gyöngyösi Márton képviselőtársam elmondta, eljöhet egy olyan helyzet, hogy akár a NATO-tagságunk is veszélyt jelenthet, vagy nagyobb veszélyt jelent az országra, mint az abból való kimaradás. Jelen pillanatban még nem feltétlenül tartunk itt, de a jövőben eljöhet egy ilyen helyzet. De attól még, hogy ennek a védelmi szövetségnek a tagjai vagyunk, e szövetségen belül törekedhetünk arra, hogy Magyarország érdekeit és csak a magyar érdekeket tartsuk szem előtt, és ne vegyünk részt feltétlenül minden misszióban, vagy a misszióban való részvételt ahhoz kössük, hogy az Magyarország érdekeit mennyiben segíti elő. És itt az érdekeket nem feltétlenül csak diplomáciai érdekekre lehet szűkíteni. Természetesen az is lehet egy érdek, hogy mi legyünk a jófiúk, vegyünk részt, és akkor megsimogatják a fejünket ‑ ahogy talán Demeter képviselőtársam mondta, hogy mi vagyunk a legjobb réskitöltők? Ez is persze egy kiváló és nagyon szép elismerés, de mi nem réseket szeretnénk kitölteni, hanem Magyarország határait megvédeni, adott esetben egy támadás esetén. A célt kell tehát először meghatározni, és a NATO-n belül is arra kell törekedni, hogy ezeknek a céloknak megfeleljünk.

Ennek kapcsán tudjuk feltenni a kérdést, hogy Magyarország érdeke egy adott misszióban való részvétel, avagy nem. Bizony a NATO-n belül is, ahogy akár az Európai Unión belül is vagy bármilyen nemzetközi szervezeten vagy szövetségi rendszeren belül bizony lehet egy semlegesebb álláspontot vagy egy élenjáró, a mainstream érdekeknek mindenképpen megfelelő álláspontot felvenni. Erre értjük mi azt, hogy bizony a saját magyar nemzeti érdekeinket a NATO-n belül is máshogy kellene képviselnünk. Természetesen ezzel lehet vitatkozni, de a Jobbiknak attól még ez az álláspontja.

Az is elhangzott, hogy a NATO alapvetően egy védelmi szövetség, de nem úgy működik és nem úgy cselekszik az elmúlt időszakban, ahogy egy védelmi szövetségtől ezt elvárnánk. Mi inkább a védelmi képességekre koncentrálnánk, és itt megint csak Magyarország megvédését kell előtérbe helyezni.

Abban egyet tudok érteni, hogy bizonyos missziókban való részvétel egy jó gyakorlóterep lehet, hiszen a honvédeknek meg kell tanulniuk a honvédelem mesterségét, és nyilvánvalóan ezt kiképzéseken és gyakorlatokon százszázalékosan nem lehet elsajátítani. Tehát lehetnek olyan szituációk, lehetnek olyan nemes célok, nemes missziók, amelyekben való részvételünkkel valóban a magyar honvédek képességét tudjuk növelni. Ez abszolút igaz; talán a honvédelmi miniszter úr fogalmazott úgy korábban, hogy a lőporszagot meg kell hogy érezzék a honvédek. Ebben egyetértünk, de ez nem jelenti azt, hogy minden misszióban élenjáró módon részt kellene vennünk.

Itt hoznék is néhány példát, hogy mire gondolok. Az afganisztáni szerepvállalásról sok szó esett, egyébként talán a legkifejezőbb az, ezt néhány éve itt a parlamentben is felhoztuk, hogy maga Karzai elnök mondta azt, hogy ez egy csúfos kudarc, és hogy a szövetség katonai jelenléte, és az, amit Amerika sikerként értékel, az egy kudarc volt, és nem hozott jólétet az afgán embereknek, csak káoszba taszította az országot. Ezt az az elnök mondta, Karzai elnök, akit egyébként az amerikaiak segítettek hatalomra, és még ő is úgy értékelte, hogy ez nem egy sikertörténet. Akkor tulajdonképpen igazat lehet neki adni; mi sem tartjuk sikertörténetnek, annál is inkább, mert a béke fenntartásához a kivonulás előtt ‑ vagy ugye a kivonulás most tart, naprakészen talán a honvédelmi miniszter úr tudná megmondani, hogy most hány katona tartózkodik ott, de az én információim szerint ‑ 130 ezres haderő volt az, ami még ott tartózkodott a kivonulás megkezdésekor a szövetséges részről, tehát ebben az afgán haderő nincsen benne, az afgán biztonsági erők létszáma nincsen benne; most ennyi katona kellett ahhoz, hogy a békét, az elhozott demokráciát megvédjék. Miután Amerika is belátta, hogy ki kell vonulni, nem bírják anyagilag, azt találták ki, hogy akkor a NATO-szövetségesek majd anyagilag is támogassák azt, hogy ott a rendet fenn lehessen tartani. Ez Magyarország esetében „csekély” évi 500 ezer dolláros összeget jelent. Három év alatt közel félmilliárd forint az, amit pénzben kifizetünk. Itt szó nincs arról, hogy a magyar honvédeket majd trenírozzuk, hogy ott tartjuk őket ‑ ez egy pénzügyi teljesítést jelent. Szerintem ezt az összeget a Magyar Honvédségre is fel lehetett volna használni, sokkal hatékonyabban és sokkal jobban.

Nekem nagyon nehéz megmagyarázni azt, hogy magyar adófizetői forintokból támogatjuk az egyébként ott megteremtett békét és jólétet, mert ha egyébként ezt nem tennénk meg, és a NATO-tagországok nem fizetnék ezeket a vaskos összegeket… ‑ nyilván az általuk fizetett összeg, bár nyilvánvalóan Magyarország teljesítőképességéhez képest ezt is soknak tartjuk, de a nagyobb államok ennél sokkal többet raknak a közös kalapba ‑, ezt szintén nem lehet sikertörténetnek nevezni, hogy konkrétan nekünk kell az afgán erők fenntartását finanszírozni, a magyar államnak. Aki ezt sikernek tartja, sok év missziós hadművelet után, azt hiszem, az távol áll a valóságtól.

Sajnos ugyanez igaz, azt kell mondjam, egy picit a Baltikum védelmére is, mert ez is egy önkéntes felajánlás volt. Honvédelmi miniszter úr mondja el, ha máshogy tudja, hogy milyen nemzetközi szerződésben kényszerítették ránk, hogy ezt a honvédelmet megtegyük, mármint a Baltikum légtérvédelmét. Pont azt a Baltikumét, amely a legkiélezettebb helyzetbe kerülhet világpolitikailag, és pont egy ütközőzóna lehet a NATO és Oroszország konfliktusában. Na, mi most ott vállaltunk légtérvédelmet, ráadásul úgy, hogy ez egy önkéntes vállalás volt; vagy ha ránk kényszerítették, akkor ez egy új információ, és nyilvánvalóan erről nekünk nincs tudomásunk, hogy mi kényszerből látnánk el ezt a feladatot. Nyilván még lehetne sorolni tovább azokat a felajánlásokat, amelyek csupán azért történnek meg véleményünk szerint, hogy a jófiú képében tetszelegjünk a NATO-vezérkar előtt, de ennél azért felelősségteljesebb védelmi rendszert kellene kialakítanunk.

A svájci példát szeretném felhozni. Persze lehet erre ezt mondani, hogy Svájc egy gazdag állam; hozzáteszem, hogy amikor Svájc a függetlenségét és a semlegességét kimondta és erre az útra lépett, akkor egy nagyon szegény állam volt.

(11.20)

Meg kell nézni a történelmi visszatekintést, meg kell nézni a történelemtankönyveket! Amikor Svájc kitalálta, hogy számára hosszú távon ez lesz a békét és a függetlenséget szavatoló megoldás, akkor bizony Svájc Magyarországnál jóval szegényebb állam volt. Az, hogy így meg tudtak gazdagodni, talán pont annak köszönhető, hogy ki tudtak maradni a világháborúból, és a béke szigetévé tudtak válni. No igen, de kellett ehhez egy több százezres haderő, egy sorkatonai haderő is, ami bármikor bevethető, akár néhány órán belül.

Egyébként ‑ csak hogy egy egyszerű példát mond­jak ‑ Svájcban egy magánházat sem engedélyeznek addig felépíteni, amíg a tervekben nem szerepel, és nem építenek egy bunkert alá, és minden épületnél ezt elvárják a mai napig, és mindenkinek - nem csak legenda, ez tény ‑, miután megtörtént a kiképzése, akkor a fegyverét vinnie kell, megfelelő módon otthon kell tartania, megvan a bevonulási terv. Svájc védelmére készültek fel, nem egy támadó módon, de a lényeg az, hogy Svájcot el lehetne foglalni, de csak olyan veszteségek árán, még egy nagyhatalomnak is olyan veszteség árán, ami nem feltétlenül érné meg. A svájciaknak tökéletesen megtérült ez a gondolkodás anyagilag is, hiszen láthatjuk, hogy hol tartanak, és meggyőződésem, hogy hozzátartozik ez is. Ráadásul évente lőgyakorlaton kell részt vennie mindenkinek, és ha nem megfelelő módon teljesítenek, akkor a bankárt is 2-3 napos továbbképzésre beutalják bizony, és nemcsak hogy hármat-négyet lőni kell, hanem a megfelelő pontszámot is el kell érni ezeken a lövészeteken. Ezt egyébként a svájciak mondták el, nem légből kapott, mint egyféle misztifikált legendákról beszélünk.

Felhívnám még egy történelmi példára a figyelmet. Ha a magyar történelem nem jelentene kellő tanulságot arra, hogy miért kell önállóan, a magyar határok védelmére megfelelő honvédséget fenntartanunk, mert sajnos jelen pillanatban, azt kell mondjam, néhány óráig tudnánk egy támadással szemben a magyar határokat megvédeni, és nem úgy, mint a svájciak, akik egy támadó hadsereg irányában komoly veszteségeket tudnának előidézni. Magyarországon ez nem állna fenn, arra várhatnánk, hogy az amerikaiak megérkezzenek. Szokták erre azt mondani, hogy ha egy országnak nincs hadserege, akkor gyorsan kap majd egyet a szomszédjaitól.

De hogy a történelmi példát, amit ígértem, elmondjam, nézzék meg, mi volt a finn-szovjet háborúban. Egy nagyon hasonló, világpolitikailag nagyon hasonló helyzet volt, amikor a Népszövetség mindenekfelett, és a nagyhatalmak Népszövetségben való egyesülése a békét próbálta garantálni, és Finnország hitt abban, hogy őt meg fogják védeni, ha egy agresszió áldozata lesz. Nem is készültek háborúra, azokat a felvetéseket, amik a honvédség fejlesztését és a finn parlamentben a ’30-as években a finn haderő fejlesztését célozták, lesöpörték, azt mondták, hogy itt van a Népszövetség, és minket nem fognak megtámadni, vagy ha megtámadnának, akkor majd segítenek minket skandináv barátaink, vagy a Népszövetség megsegít, ezek voltak a pacifista a gondolatok. Nos, ezt a szovjet támadás teljesen megváltoztatta, amit ’39-40-ben a téli hadjáratban láthattunk. Az az agresszió példa nélküli, és ráadásul nem is csak a honvédelmi része ‑ mert ez is megérne egy misét ‑, hanem ahogy a nagyhatalmak ehhez viszonyultak. Természetesen elítélte a Népszövetség, de semmiféle segítséget nem küldtek, nemhogy hivatalos segítséget, hanem még az önkénteseket is akadályozták, hogy odaérjenek a finn frontra és segítsék a szovjetek elleni harcban Finnországot. Nagyon érdekes, hogy a skandináv államok tartózkodtak a népszövetségi szavazáson, amikor a Szovjetunió elítéléséről kellett volna dönteni és a Népszövetségből való kizárásáról.

A mai helyzet gyakorlatilag alig változott azóta. Hiszünk abban, hogy egyrészt minket soha senki nem fog megtámadni ‑ legyen így ‑, de nem készülünk fel, hogy önerőből meg tudjuk-e magunkat védeni. A finnek megtanulták a példát a téli hadjáratban, rájöttek, hogy csak magukra számíthatnak, sajnos még északi testvéreikre sem. Hozzáteszem, hogy Magyarország nyújtotta az egyik legjelentősebb segítséget Teleki Pál vezetésével. Magyarország volt az egyetlen, szinte az egyetlen, aki szervezett haderőt küldött és nem csak az önkénteseket nagy nehezen eljuttatta, sok helyen még az önkénteseket is gátolták, hogy eljussanak. Tehát a magyar honvédeknek akkor is helyén volt a szívük, és a magyar kormányzatnak akkor is helyén volt a szíve. Mi azt szeretnénk, hogy ez a jövőben is így legyen. Finnország megtanulta a példát, tudomásom szerint olyan haderővel bírnak azóta, amely leszámolt azokkal az illúziókkal, hogy őket bárki megvédené.

Azt szeretnénk, ha a jövőben Magyarország is erre az útra lépne, és NATO-szövetség ide vagy oda, de a Magyar Honvédség önállóan is képes legyen Magyarország határainak a megvédésére. Köszönöm, elnök úr. (Taps a Jobbik soraiban.)