Felszólalás adatai

ELNÖK: Köszönöm szépen. Most megadom a szót Nyitray Andrásnak, aki a T/542. számú előterjesztésről ismerteti a kisebbségi véleményt.

NYITRAY ANDRÁS, a honvédelmi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Tisztelt Ház! Amint az előbbiekben többször elhangzott, a többség és a kisebbség matematikailag igaz, de igen csekély, mindössze egyetleneggyel több szavazat volt az alkalmasság mellett, mint ellene.

Abban a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy július 10-én mi is az elsők között tárgyaltunk erről a törvényjavaslatról, és mindazok az egyébként már előre látható kifogások, amelyek aztán szinte törvényszerűen a legkülönbözőbb helyről beérkeztek ezzel kapcsolatban, mintegy igazolták azt a vélekedésünket, miszerint ez a javaslat, valamint a megelőző is ebben a formájában, illetve én ezt inkább egy kicsit nyomatékosítom, így semmilyen formában nem fogadható el. Ez egy alkalmatlan eszközzel, nem megfelelő módszerrel elkövetett merénylet egy olyan törvényen, ami már megszületett, amit mind ez idáig alkalmaztak, tehát azokon a törvényeken, amelyekre az itt most nem tárgyalt T/409. képviselői indítvány vonatkozott… - azokkal javítható módon ugyan korrigálható lenne mindaz, amit állítólag ezek a javaslatok tartalmaznak, de ezek így ebben a formában teljességgel elfogadhatatlanok.

Az általános vitában, amire sajnálatos módon sor fog kerülni, bár mi szerettük volna még ezt is elkerülni, természetesen nagyon részletesen is ki fogjuk ezt fejteni, de itt a következménynélküliség, az átvilágítandók vagy a tényfeltárandók köréből olyan fontos célcsoportok kihagyása, amelyeket nyugodtan lehet akár a korábbi rendszer fő bűnösei közé sorolni, teljességgel kezelhetetlen számunkra.

Nagyon sokat mondó, mondhatni freudi elszólás volt, amit Kósáné Kovács Magda az előbb mondott, hogy furcsa kényszerhelyzet adott indokot, hogy ezek ilyen kutyafuttában és átgondolatlanul bekerüljenek. Ezt szokták eufemizmusnak nevezni. Ez a furcsa kényszerhelyzet feltehetően Medgyessy Péter múltjának kiderülése volt, és erre kellett ilyen eszeveszett gyorsasággal egy teljesen alkalmatlan javaslatot benyújtani, de ezt mi nem tudjuk és nem is akarjuk méltányolni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz soraiból.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most a vezérszónoki felszólalásokra kerül sor, a napirendi ajánlás szerint 20-20 perces időkeretben. Kérem, közben tartózkodjanak a kétperces felszólalásokra történő jelentkezésektől, mert erre nem kerülhet sor. Az általános vitát a vezérszónoki felszólalások után elnapolom a következő ülésünkre.

Először megadom a szót Dávid Gyulának, az MSZP képviselőcsoportja nevében felszólalni kívánó képviselőnek.

DR. DÁVID GYULA, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Hallgatóság! Az elmúlt hónapok csatározásai, majd a nagy politikai indulatokat kiváltó vizsgálóbizottsági ügyek újult erővel vetették fel ismét az elmúlt rendszer állambiztonságához való viszonyunk minden kérdését. Vádak és védekezések, érvek és ellenérvek hangzottak el, és a sajtó kitüntető figyelme mellett a múlt megismerhetősége volt a téma.

Itt és most a kérdés úgy merül fel, hogy akarjuk-e, merjük-e lerombolni a jelenünk és az egyre távolabbi múltunk között még mindig ott magasodó, titkolózásból emelt falakat.

(13.10)

A múlt állambiztonsági gépezete, maga a rendszer csak az általa gyártott iratokon keresztül ismerhető meg. Titkolózzunk-e tovább, védjük-e az előző rendszerben született érdekeket, vagy törvényi keretek között, méltányosan, az egyéni jogokra is figyelemmel nyíljon fel minél magasabbra a megismerés kapuja? A válaszom: igen, tisztázzuk végre közös dolgainkat, tegyük megismerhetővé a múlt állambiztonsággal összefüggő iratait, és ezzel adjunk legalább információs kárpótlást az áldozatoknak és megfelelő kutatási anyagot a kutatóknak. Csak ez az ellenőrzött nyilvánosság lehet az egyetlen helyes lépés, mely kulcsot ad a múlt tisztázásához és lezárásához. Nem felejtést, tisztázást szeretnénk.

Mindamellett a nemzet biztonsági érdekeit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Igaz, hogy az elmúlt rendszer nem volt jogállam, de azt is látnunk kell, hogy az akkori állambiztonsági rendszereknek is voltak olyan állambiztonsági feladataik, amelyeket a szolgálatok a jogállam keretei között is végeznek. Nem azoknak az iratoknak a korlátlan feltárása és megismerhetősége a cél, amelyek a mai államunk biztonságának és nemzetközi kapcsolatrendszerének védelméhez kellenek. A múlt feltárását akarjuk, olyan módon, hogy eközben nemzeti érdekeink védelme is biztosított legyen.

A másik alapkérdés: akarjuk-e, szükséges-e átvilágítani a közélet szereplőit a teljes állambiztonsági múltra vonatkozóan? Kétségtelenül sok a nem tisztázott kérdés, és az ezzel az üggyel összefüggő jogszabályi környezet is kusza, ellentmondásos, rendezetlen. Minden jogi érvre van másik jogi ellenérv. A volt szocialista országok majd mindegyikében a társadalom szembetalálkozott ezekkel a problémákkal. Nem mondhatjuk el, hogy az egyik vagy a másik megoldás a tökéletes, hisz ezekben a kérdésekben nincs tökéletes megoldás. Tény azonban, hogy mindenütt felmerült a múlt rendezése iránti igény, és mindenütt kompromisszumokat kellett kötni.

Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt tizenkét év alatt nem sikerült megnyugtatóan rendezni az állambiztonsági múlt megismerésének problémáját. Az 1992-ben meghozott adatvédelmi törvény nagyon erős védőburkolattal látta el azokat a személyes adatokat, amelyek ott szerepelnek, szinte hozzáférhetetlenné téve az egyes szereplőkre vonatkozó minden adatot. 1994-ben jogszabály született a politikával közvetlenül érintkező személyek körének átvilágításáról, de ez a törvény is csak korlátozottan nyitott rést a múlt kapuján. Több alkalommal foglalkozott a kérdéssel az Alkotmánybíróság is. Lényegében kimondható: mind a mai napig szélesebb körben nem megismerhetők az állambiztonsági múlt tényei, adatai, iratai, és nem tudható pontosan, hogy személyében ki működött együtt az elmúlt rendszer állambiztonsági szolgálataival.

Ez azonban sok probléma forrása. Gondoljunk csak a közelmúlt belpolitikai eseményeire, azokra az indulatoktól sem mentes vitákra, melyek részben megmérgezték a belpolitikai légkört, részben elvették az időt és a lehetőséget aktuális problémáink megtárgyalása elől. Gyanakvással, bizalmatlansággal töltötték el a politikusokat egymás iránt, a közvélemény pedig lesújtó kritikával értékelte ezt az ellentmondásos helyzetet. Valóban ezt a helyzetet akarjuk konzerválni? Ha nem döntünk ebben a rendkívül kényes kérdésben, úgy ránk ég a feladat. A politikai közélet részvevői zsarolhatók maradnak, pillanatnyi érdekek döntenek majd arról, hogy kik és mit hoznak nyilvánosságra és mit nem. Továbbra is tág tere marad a pletykáknak, a sugdolózásoknak, és az egész politikai élet presztízse sérül.

Rohan az idő, már eddig is eltelt tizenkét esztendő, és nagyon sokat rostált az emlékezeten. Csak reménykedni tudunk, hogy ma még viszonylag használható állapotokat találnak a szakemberek. De nem halogathatjuk tovább a szembenézést, nem zárhatjuk el tovább a volt állambiztonsági szerveknél keletkezett összes iratot, és vállalniuk kell a megmérettetést a közélet alakításával közvetlenül foglalkozó állampolgároknak is. Nincs más lehetőség! A mi országunknak végre békére van szüksége.

A két törvénytervezet ismert, és úgy gondoljuk, hogy lehet és kell még finomítani rajta. Az 541. számú, a múlt feltárásáról rendelkező törvényjavaslat robbantja le a falat a múlt megismerhetősége elől, amikor kimondja, hogy a törvény hatálybalépésével az állambiztonsági iratok - kivételektől eltekintve - elvesztik titkos, szigorúan titkos minősítésüket. Ez a múlt megismerésének egyik legfontosabb előfeltétele. A múlt megismerésére két lehetőséget ad a javaslat, az egyik az, hogy az egyén maga ismeri meg és hozza nyilvánosságra - persze korlátozottan - a rá vonatkozó adatokat, a másik szerint pedig szélesebb körben, összefüggéseket is feltárva a tudományos kutatók kapják meg a jogot, jogszabályi korlátok között. Ha sikerül egyetértésben pontosítani a kutató fogalmát, akkor ezen a megoldáson keresztül dolgozhatja fel a társadalom legpontosabban a múltat.

A tervezet mindent elkövet az egyes érintettek személyiségi jogainak védelme, jogaik megóvása érdekében. De tudomásul kell venni, hogy nem lehet egyszerre állni és ülni is, a múlt valódi és tényleges feltárása során bizony óhatatlanul sérülni fognak bizonyos személyiségi jogok. A másik oldalon pedig a személyiségi jogok egy nagyon szűk, kiemelten védendő csoportja némileg korlátozza a múlt megismerhetőségét. Ha tetszik, ha nem, az ebben való kompromisszum és helyes arány a feltétele a kérdés lezárásának.

Miben különbözik a most benyújtott törvénytervezet az 1994-ben hozott és azóta többször módosított úgynevezett átvilágítási törvénytől? Sok mindenben. Logikai felépítése hasonlatos, de merítési köre mélyebb és szélesebb. Az alapvető különbség a tevékenységeket illetően az, hogy immár nemcsak a III/III-as csoportfőnökségnél, hanem az egész III-as főcsoportfőnökség alá tartozó tevékenységekben való érintettséget vizsgálni rendeli. Ez az alapvető különbség abból az Alkotmánybíróság által megállapított elméleti megfontolásból ered, miszerint a nem jogállami keretek között működött állam egyik állambiztonsági feladatokat ellátó részegysége sem tekinthető jogállaminak, tehát indokolatlan csak a III/III-as csoportfőnökséghez való tartozást kiemelni. Miután a jogszabály nem fűz hivatalvesztést mint szankciót az aktív érintettséghez, elméletileg nem kifogásolható a vizsgálati kör kibővítése. Majd a választók, az állampolgárok eldöntik, hogy a feltárt érintettség mennyiben befolyásolja őket az adott személlyel kapcsolatos véleményükben. Például egy hírszerző vagy terroristaelhárító múltját a közvélemény inkább felértékeli, mint lerontja.

A másik jelentős különbség a kötelező tényfeltárás alá vont tisztségek felsorolásában van. A korábbi szabályozás érdeklődésén kívül hagyta többek között a polgármestereket vagy az egyházak vezető tisztségviselőit. Minden bizonnyal mind a vizsgált tevékenységi körrel, de még inkább a tisztségekkel kapcsolatosan egekig csapnak majd a vita hullámai, és jó lesz ez így. A tényfeltáró bizottság az iratok alapján csupán csak határoz, és határozatát nyilvánosságra hozza. De a bizottság nem mond majd ítéletet, nem büntet, nem zárja ki az érintettet a további közéleti tevékenységből, csupán feltár, megállapít, tájékoztat. Ennyi szükséges, de egyben elégséges is. Ítélet nincs, minimálisan tizenkét évvel, maximálisan ötvenhét évvel az események után már roppant nehéz lenne ítélkezni, és talán szükségtelen is. A választók, a társadalom okos állampolgárainak gyülekezete a nyilvánosságra hozott adatokból pontosan olyan következtetést fog levonni, mely igazságos, méltányos és arányos.

Mint közismert, a miniszterelnök úr az ország jeles jogász szaktekintélyeit kérte fel, hogy előzetesen véleményezzék a két javaslatot. Bizonyára sok felszólaló idéz majd véleményükből, én csak arra hívom fel a figyelmet, hogy bár látszólag egységes véleményt adtak mint bizottság, de egyénenként, külön-külön bizony sokszor egymástól is eltért a véleményük. Az a tény, hogy a jogi szaktekintélyek sokszor egymással is ellentétesen ítélnek meg egy sor eldöntésre váró kérdést, azt jelzi, hogy a jog milyen ellentmondásos eszközrendszer, és csak segédeszköz lehet a problémák megoldása során.

(13.20)

Fontos, hogy eltérő érdekeinket ne kíséreljük meg csak jogi elvek mögé rejteni, és ha a termékeny, építő vita után döntésre érett a helyzet, döntsünk. Ne csak a jog sokszor egymásnak is ellentmondó, bonyolult rendszerére támaszkodjunk; hallgassunk belső hangjainkra, közös bölcsességünkre is.

Ismétlem, maga az alapkérdés viszonylag egyszerű: akarjuk-e, merjük-e, hogy megismerhetőbb, átláthatóbb legyen a múlt állambiztonsági rendszere, mindazok az iratok és azok a személyek, akik abban a rendszerben az állambiztonsággal együttműködtek. Most vizsgázunk mindannyian, akik itt ülünk a képviselői padsorokban, vizsgázunk erkölcsből, jogból, bölcsességből és arányérzékből. A végső döntésünk bizonyítja majd igazán, hogy alkalmasak vagyunk-e betölteni a képviselői megbízatásból reánk háruló feladatokat.

Mindezekkel a gondolatokkal a hátam mögött ma nem bűnösök elítélését akarom, csupán azt, hogy a múlt megismerhetővé váljék; omoljanak le a falak, űzzük el a titokzatosságot, és tudjunk úgy beszélni ezekről a dolgokról, mint történelmünk egy megismerhető részéről - és tanuljunk belőle mindannyian. A mi országunknak békére van szüksége.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: A Fidesz-frakció jelezte, hogy a képviselőcsoport véleményét két képviselő mondja el. Először megadom a szót Demeter Ervin képviselő úrnak.

DEMETER ERVIN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A Fidesz képviselőcsoportja úgy döntött ezt követően, hogy egy vezérszónokot állít.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szokásainknak megfelelően én most a T/541. és a T/542. számú törvényjavaslatról kívánok beszélni, amit a kormány a Ház elé beterjesztett. Ezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert szokásainktól kicsit eltérően az igazságügy-miniszter úr a javaslatban lévő törvénytől jelentős, fontos pontokon eltérő álláspontot terjesztett be, amit én a magam részéről tulajdonképpen üdvözlök. Bár az érveinek és mondanivalójának az fogja az igazi súlyát megadni, ha az ez irányú módosító javaslatok a kormány és a tisztelt Ház támogatását is remélik és bírják.

Kicsit gyengítette az érvrendszerét, hogy az Igazságügyi Minisztérium tétlenül szemléli azt az eljárást, amit az egyik ellenzéki képviselő (Sic!) nevével elhíresült bizottság végez: ez a bizottság a munkáját egy ugyanolyan tartalmú országgyűlési határozat alapján végzi, mint amilyen törvényjavaslatot a kormány ide elénk letett - ugyanez alapján. Az Igazságügyi Minisztérium ezt tétlenül szemléli, ezért a miniszter úr szavai és érvei akkor lesznek számunkra meggyőzőbbek, ha ez valamilyen politikai akaratban, erőben is megnyilvánul. Megjegyzem: a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka sem értesült még erről a megítélésem szerint lényegi változásról, és a vezérszónoklatában még mindig erről a bizottságról beszélt.

Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor ezt a kérdéskört lajstromba vesszük és a szűk időkeretek között néhány szót beszélünk róla, érdemes néhány szót váltanunk ezekről a szolgálatokról, hogy mik is voltak annak idején ezek a szolgálatok; érdemes arról beszélnünk, hogy mi tette szükségessé a szabályozást; mindenféleképpen váltsunk szót a jelenlegi törvényről; váltsunk arról szót, hogy a kormány álláspontja és a javaslata miben tér el az eddigi törvénytől; és végül, de nem utoljára beszéljünk arról, hogy a Fidesznek milyen megoldási javaslatai vannak a probléma kezelésére.

A második világháborút követően kezdődött meg az állambiztonsági szervek működésének a kialakítása, kezdetben két vonalon: az államrendőrség politikai osztályából és a budapesti főkapitányság politikai rendészeti osztályából szerveződött az államrendőrség; Péter Gábor irányítása mellett 1946-ban gyakorlatilag egységes szervezetté vált. Még ennek az évnek az októberében formálisan belügyminisztériumi rendelet hozta létre az ÁVO-t, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályát, amelynek központi székhelye az Andrássy út 60. volt. A Belügyminisztérium kötelékébe tartozó szervezet alosztályainak már ekkor a működési és hatáskörébe tartozott a politikai pártokkal és az egyházakkal szembeni hírszerzés, elhárítás. Az ÁVO-nak a területi illetékességű szerveit is létrehozták, és ezek a megyeszékhelyeken egységesen fejtették ki a tevékenységüket.

1948 márciusában Rajk Lászlót Kádár János váltotta fel a belügyminiszteri tisztségben, ez a személycsere az államrendőrség szervezeti struktúrájában is változásokat eredményezett. Az addig is magas hivatali rangon létrejött BM Államvédelmi Hatóság, tehát az ÁVH hatás- és feladatköre, ügyköre tovább bővült ekkor. 1950-re az Államvédelmi Hatóság országos hatáskörű szervezetté vált, feladatköre kiegészült az internálótáborok feletti ellenőrzéssel - hisz addigra ennek a szervezetnek a tevékenysége révén léteztek internálótáborok is -, a feladata kibővült a hozzákerült katonai politikai osztálynak az utódgondozásából, illetve annak a feladataiból, valamint a szervezeti keretei között létrejött a belső karhatalom. Erre azoknak a figyelmét kívánom felhívni, akik a törvényből kiveszik az ’56-57-es karhatalmi tevékenységet, hogy nem tartozott az államvédelemhez: igenis, szervesen oda tartozott.

Az ÁVH ekkor, 1953-ban, a totális diktatúra időszakában van gyakorlatilag a csúcspontján, a szervezet vezetője az MDP legfőbb politikai döntéshozó szervezetének, a Politikai Bizottságnak is tagja, ezzel biztosítva lehetőséget a kézi vezérlés gyakorlatának.

Az állambiztonsági szervek szervezetében 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnöksége idején újabb változások következnek be: a létrejövő egységes Belügyminisztérium látta el ezután az államvédelmi, határőrizeti, karhatalmi, rendőri, büntetés-végrehajtási és egyéb rendészeti feladatokat. Ennek az ÁVH-nak a dicstelen működését az 1956-os forradalom és szabadságharc zárta le, amikor is október 28-án Nagy Imre akkori miniszterelnök rádióbeszédben jelentette be a gyűlölt ÁVH felszámolását. 1962-ig ezeket a tevékenységeket a rendőrség keretében végezték ideiglenesen.

1962-ben az állambiztonsági munkát új - idézőjelben, erősítetten mondom, idézőjelben -, úgynevezett “demokratikusö alapokra helyezték. A fő feladatait a következőkben határozták meg: a szocialista társadalmi rend védelmezése a külső és belső ellenség aknamunkájával szemben, az állam elleni politikai jellegű bűncselekmények megelőzése, felderítése, megszakítása, mindez természetesen a szocialista hazaszeretet és a proletár internacionalizmus, valamint a párthoz való feltétlen hűség jegyében - igyekeztem az akkori iratokból szó szerint idézni, nem pedig ironizálni. Az állam biztonsága tehát a továbbiakban is egyet jelentett az államhatalmat gyakorló társadalmi csoport politikai uralmának a biztosításával. Az állambiztonság érdeke ebből adódóan természetszerűleg egybeesett az állampárt politikai érdekeivel, amelyet az MSZMP Központi Bizottságának a Politikai Bizottsága közvetlen irányítással fejezett ki akkor.

Végleges formáját tekintve 1964-ben jött létre az a struktúra, amely lényegi változtatások nélkül egészen a rendszerváltozásig fennmaradt: a főcsoportfőnökség közvetlenül a belügyminiszter alá tartozott, irányítását a főcsoportfőnök, azaz az állambiztonsági miniszterhelyettes látta el, aki a belügyminiszter mellett a pártvezetés és a kormány tájékoztatásáért is felelt. A főcsoportfőnök vezetésével ülésezett a III-as főcsoportfőnökség véleményező és tanácsadó szerve, ezen jelen voltak a BM pártbizottságának a mindenkori titkárai.

Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Néhány szót akkor talán arról is beszéljünk, hogy mi tette szükségessé a szabályozást.

A miniszter úr véleménye szerint az átvilágítási rendszer nem jól működött, és nem sikerült civilizált keretek között tartani a vitát. Meggyőződésem szerint a jogalkotói inspirációt, a törvényt az tette szükségessé, hogy nem másról, mint Magyarország jelenlegi miniszterelnökéről derült ki, hogy D-209-es számon az egykori politikai rendőrség tisztje volt.

(13.30)

Ez többekben olyan álláspontot alakított ki, teljesen jogosan, hogy ez nem tartható, hiszen ha az eredeti törvényre visszatekintünk, amit ’94-ben fogadott el az Országgyűlés, pontosan az volt a szándéka, hogy az egykori állambiztonsági szervezetekkel együttműködőket valamilyen formában a politikai közéletből kiszorítsák.

Most beszéljünk a jelenleg hatályos szabályozásról, mert itt a vitában nagyon sok téves véleményt és álláspontot hallottam, illetve nagyon sok olyan kérdést mondtak az előadók szabályozandó kérdéskörnek, amelyre jelenleg hatályos törvények vannak - megvannak, léteznek, működnek. Például, csak hogy a legutóbbi felszólalóhoz csatlakozzam, a megfigyeltek korlátozás nélkül megismerhetik a rájuk vonatkozó információkat; a Történeti Hivatal közel tízezredik ilyen jellegű ügyfelét fogja fogadni. És még nagyon sok minden téves, tehát nézzük át, hogy mi volt az eredeti cél, hogyan jutottunk el addig, ahol a mostani hatályos szabályozás van.

A cél az volt, hogy a fontos tisztséget betöltők, illetve az ilyen tevékenységet ellátók tevékenységét, amelyet közbizalmat igénylő tevékenységnek minősítünk, összeegyeztethetetlennek nevezte a törvény az egykori állambiztonsági szervekkel való együttműködéssel. Ezért megpróbálta őket valamilyen formában törvényes keretek között ebből a közegből kiszorítani.

A másik szándék pedig - ami a második lépésben, 1996-ban valósult meg - az információs önrendelkezési jog biztosítása volt. 1994-ben született az első törvény. Megjegyzem, előtte ilyenért már részesültek szankcióban országgyűlési képviselő kormánytagok, hiszen amikor felmerült a gyanúja, hogy kapcsolatban álltak az egykori titkosszolgálatokkal, az akkori miniszterelnök - ez immáron tudható és ismerhető - ezért felmentette őket. De ’94-ben megszületett a törvény, amely több ponton nem állta ki az alkotmányosság próbáját - több ponton igen -, ezért az Alkotmánybíróság döntését követően, 1996-ban az akkori belügyminiszter, Kuncze Gábor terjesztette a módosított törvényjavaslatot az Országgyűlés elé.

Azért tartom fontosnak ezt a két mozzanatot, mert az akkori két politikai erő kormányon törvénykezett, törvényt hozott, ezért a kettő között lévő összefüggésekről, azonosságokról, úgy gondolom, joggal feltételezhetem, hogy úgynevezett politikai konszenzust tartalmaztak. Érdemes ezeket számba vennünk.

Politikai konszenzus volt abban a kérdésben, hogy nemkívánatos a közéletben azoknak a személyeknek a jelenléte, akik együttműködtek, ki kell szorítani őket. A törvény lemondásra szólítja fel ezeket a képviselőket, lemondásra szólítja fel! Zárójelben jegyzem meg, az tény és való, a törvény gyengéi közé tartozik, hogy amennyiben ennek a lemondásnak nem tesz eleget az érintett, nincs ereje ezt kikényszeríteni.

Egyetértés, ha úgy tetszik, politikai konszenzus volt abban a kérdésben is, hogy ennek a vizsgálatnak, hogy ki az, aki együttműködik, jogállami keretek között kell megtörténni; azaz erre az Alkotmánybíróság pontos támpontokat kapott, amelyek a törvényben benne foglaltatnak. Nevezetesen azt, hogy ezt az eljárást az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint kell végezni. Az Országgyűlés létrehozott erre egy bírákból álló testületet, akik felkészültek, függetlenek. Ha megnézzük az átvilágítást végző két testületet, az átvilágító bírák működését, és mondjuk, az egyik ellenzéki képviselő (Sic!) nevével elhíresült bizottságot, a kép magáért beszél. És politikai egyetértés és konszenzus volt abban is, hogy jogorvoslat létezik ezzel szemben. Ez az államigazgatási eljárás szabályaiból következik.

Egyetértés mutatkozott abban a kérdésben is, hogy az elítélendő tevékenység a III/III. csoportfőnökség tevékenységére terjed ki. Voltak a parlamentben felszólalások, amelyek szélesebb körről szóltak, de mind a két törvényjavaslatban - tehát az 1994-ben az MDF által előterjesztettben és az 1996-ban az SZDSZ-es Kuncze Gábor által előterjesztettben - kizárólag a III/III-as szerepelt; sőt a Demszky-Hack-javaslatban is kizárólag ez szerepelt.

Kialakult valamilyen fajta egyetértés az átvilágítandók körében, vagy legalábbis annak jelentős részében - ez benne van a törvényben -, valamint hozzákerült 2000-ben a sajtó, az egyházak és az ügyvédek, immáron önkéntes alapon. Egyetértés mutatkozott az információs önrendelkezési jog biztosításában is; ennek érdekében került létrehozásra a Történeti Hivatal, ami ezt a célt szolgálja és végzi a mai napig is. Ezt ajánlom mindenkinek a figyelmébe.

Ide kapcsolódó törvény volt még az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény, amely az iratminősítések felülvizsgálatáról rendelkezett. Aminek nem vizsgálták felül a minősítését, annak elveszett; majd a törvény erejénél fogva háromévenként ezeket az iratokat felül kell vizsgálni. Ez a törvény tartalmazta még, hogy ezeket az iratokat át kell adni a Történeti Hivatalnak, nemcsak a III/III. csoportfőnökség iratait, hanem mindazokat, amelyek nem kellenek a jelenlegi nemzetbiztonsági szolgálatok demokratikus működéséhez.

Két lépcsőben történt meg az iratok átadása. Az első lépésre még a Horn-kormány idején került sor; a második, nagy mennyiségű iratátadásra 2000. február 28-án, amikor abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy ezt magam tehettem meg a Történeti Hivatalban.

Ezen túlmenően két, megítélésem szerint nem nagy horderejű módosítás történt. Az egyik egy képviselői indítványra, 2000-ben: Csúcs László kezdeményezésére kiegészült az átvilágítandók köre a médiával, egyházakkal, önkéntes alapon, pártokkal, szakszervezetekkel. Majd 2001-ben történt még egy módosítás: ezt országgyűlési határozatra, az Országgyűlés felkérésére végezte el a kormány, amikor a Történeti Hivatalból gyakorlatilag szaklevéltár lett. Ez a kérdés azért lényeges, mert annak a hosszan tartó és nagy vihart kavaró polémiának a végére tett pontot, amelyik azt kifogásolta, hogy a szolgálatok maguk csemegéznek abban, milyen iratot adnak át és milyen iratot nem. A levéltári törvény általános szabályai szerint minden szolgálatnál keletkezett irat, amikor annak az ideje van, a Történeti Hivatalba kerül.

Körülbelül itt állt a törvény, amikor úgy döntöttek, vagy úgy alakult, hogy újraszabályozás szükséges, aminek - hangsúlyozni kívánom - nem más az oka, mint az, hogy Medgyessy Péterről kiderült, hogy a politikai rendőrség szigorúan titkos tisztje volt. Tekintettel arra, hogy érdemi érveket nem kaptunk arra, hogy mi a szabályozás oka - és ettől eltérőt -, én a jelenleg hatályos szabályozást és a kormány előterjesztését venném górcső alá és mondanám el arról a véleményünket.

Változtatni kíván a kormány azokon a tevékenységi körökön, amelyeket eddig elmarasztalás illetett, illetve amelyeket összeegyeztethetetlennek ítélt a törvénnyel, azokat módosítani kívánja. Az egyik irány, hogy kiterjeszti a teljes III-as főcsoportfőnökségre. Ezzel a magunk részéről egyetértünk. A részletes vitában erről a kérdéskörről lesz még alkalmunk bővebben is beszélni.

De beszéljünk arról, amivel csökkenteni kívánja a kormány az átvilágítandók körét: kikerülnek ebből a körből az ’56-57-ben karhatalmi tevékenységet végzettek. Vajon miért? Érdemi választ nem kaptunk rá, ezért csak találgatni tudok: bizonyára érint valakit ez a része, és azért vették ki, hogy ne érintse. Horn Gyuláról van természetesen szó, ha valaki nem tudná.

Módosítja, illetve csökkenti az átvilágítandók körét a kormányjavaslat azokkal, akik ezt a rendszert működtették, jelentéseit olvasták, akiknek a megrendelésére készültek ezek a jelentések. Érdemi választ és indokot nem kaptunk, hogy miért csökkentették ezzel a kört. Feltételezem, hogy a Szocialista Párt képviselőinek sorában nagyon sok embert vagy több embert érinthet ez, mint ahogy eddig már az átvilágító bírók törvényben megállapították, és nem egy személyt köztük lemondásra szólítottak fel.

(13.40)

Változtatni kíván a kormány a megállapítás eljárási rendjén. Ez egy sarkalatos kérdés. Bár örömmel hallottam az igazságügy-minisztertől, hogy felülvizsgálat alatt van ez az álláspontjuk, de azért mégis elmondanám, mi szerepel abban a javaslatban, amelyet önök előterjesztettek, és ha módosító javaslatot nem fogadnak el, akkor ez így marad.

Az átvilágító bírák helyett egy tényfeltáró bizottsági - amely kísértetiesen hasonlít a népbíróságra - testületet hoznak létre; a tevékenységét már nem minden esetben kell az államigazgatási eljárás szabályai szerint lefolytatni, és az érintettség megállapításához elég, ha a nyilvántartásokban szerepel valaki. Ez a Szocialista Párttól egy megszokott, tipikus módszer, amikor igyekszik összekeverni és összemaszatolni mindent - ’56-ban a gyilkosokat az áldozatokkal, jelen esetben a megfigyelőket a megfigyeltekkel. Tehát ha valaki a nyilvántartásokban szerepel, azt már érintettként kell megállapítani - ezen az elven működik. Zárójelben jegyzem meg, az ellenzéki képviselő (Sic!) nevével fémjelzett bizottság pontosan előrevetíti, hogy ha a törvényt ebben a formájában fogadják el, akkor mire számíthatunk.

Teljes mértékben egyetértek az igazságügy-miniszter úr azon véleményével, hogy nem sikerült civilizált keretek között tartani ezt a vitát. De akkor nézzünk a mélyére, hogy mikor nem sikerült a vitát civilizált keretek között tartani, és hol lépett ki a vita a civilizált keretek közül! Akkor lépett ki, tisztelt képviselőtársaim, amikor a törvénnyel egyező eljárási rendet léptettek életbe egy országgyűlési határozattal egy vizsgálóbizottságnál, amely a szerint működik, amelynek az eljárása törvénytelen, tisztességtelen. Erre az országgyűlési határozatra az Igazságügyi Minisztérium jelen lévő képviselője a vitában rábólintott, és a kormány támogatásáról biztosította.

Elnök Úr! Tisztelettel szeretném az elnézését kérni, hogy minimálisan túl kell lépnem az ajánlott időkeretet, de igyekszem maximálisan visszafogni magam.

ELNÖK: A minimális túllépés, kérem, képviselő úr, tényleg minimális legyen.

DEMETER ERVIN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Akkor végezetül a módosító indítványokról szólnék. Mielőtt félreértené Kósáné Kovács Magda, hogy alkalmasnak találtuk a vitára, a javaslatból megítélésünk szerint egyedül a lajstromszáma tartható meg - a T/541., 542. -, a többi módosításra szorul.

Mi a mi elvünk? Az az elvünk, hogy a piramist állítsuk a feje tetejéről a talpára. Az egész rendszer úgy működött, hogy alul voltak a hálózati személyek, az ügynökök, a besúgók; fölötte voltak a hivatásos tisztek, legyenek azok szt-tisztek vagy nyílt állományúak; e fölött működött a politikai irányítás, a politikai apparátus. Mi azt mondjuk, amikor összeegyeztethetetlennek nyilvánítjuk ezt a tevékenységet a demokratikus közélettel, ennek megfelelően a felelősség súlyának arányával végezzük ezt el; állapítsuk meg, hogy ez a tevékenység összeférhetetlen a demokratikus közélettel, és mondjuk ki, keressük meg a jogi megoldását. Mi sem rendelkezünk tökéletes megoldással, de keressük meg a jogi megoldást, hogy ezek az emberek hosszú idő után végre kikerüljenek a politikai közéletből.

Végezetül úgy gondolom, a törvényjavaslat, amit elénk tettek, még a jelenlegi szabályozást is gyengíti. Azon az ürügyön, hogy Medgyessy Péter ügynökmúltja kiderült, önök a szabályozást nem szigorítani, hanem enyhíteni szeretnék, és ettől a pillanattól kezdve nem állunk egy erkölcsi platformon a törvény tárgyalásakor.

Köszönöm a tisztelt figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Amíg Fodor Gábor, az SZDSZ-képviselőcsoport nevében felszólaló képviselő megérkezik, egy mondatot hadd tegyek az előbbi túllépésről. Amikor lényeges kérdésekről van szó, akkor az ellenzék - bocsánat, ugyanabba a hibába esem -, az egykori ellenzék, a mai kormánypárt képviselőjének is megadtam ezt a lehetőséget. Köszönöm szépen. (Dr. Fodor Gábor fellép a szónoki emelvényre.)

Képviselő úr, öné a szó.

DR. FODOR GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt parlamenti Képviselők! Tisztelt érdeklődők, mindenki, aki nézi, hallgatja a parlamenti közvetítést. Azt gondolom, közhely, ha azt mondjuk, és természetesen sokan hivatkoztak erre a közhely igazsága mellett is, hogy egy igen fontos törvényjavaslat, sőt két törvényjavaslat tárgyalását kezdi el most a Magyar Országgyűlés, de magam is szeretném megerősíteni ezt az álláspontot, mert úgy érzem, az ügy valóban fontos.

Rögtön azzal is szeretném kezdeni a felszólalásomat, hogy szeretném picit körbejárni azt a társadalmi közeget, ami miatt ma Magyarországon, 2002 nyarán, így az ősz elején fontossá, aktuálissá vált ez a kérdés: a múlttal való szembenézés, az úgynevezett ügynökkérdés, az állambiztonsági szolgálatokkal való együttműködés, a pártállami állambiztonsági szolgálatokkal való együttműködés kérdése. Ezzel a bevezetéssel szeretnék egyúttal választ adni az előttem felszólaló Demeter Ervin képviselő úr felvetéseire is, hiszen ő azon az állásponton volt, hogy kevesellte az érveket arra vonatkozóan, miért is vannak most előttünk ezek a törvényjavaslatok, miért is kezdi el a vitáját a Magyar Országgyűlés ezeknek a beterjesztett javaslatoknak.

Nos, először is szeretném felhívni a tisztelt képviselők figyelmét arra, hogy a magyar társadalomban az elmúlt két évben nagyon intenzív szembesülés zajlott le az egykori múlttal, az állambiztonsági múlttal. Ez a magyar közvéleményt alapjaiban rázta meg. Emlékszünk Tar Sándor író esetére, amely ügy a budapesti Jelenlét újságban indult, majd az Élet és Irodalom hasábjain vitákban folytatódott, és a Kenedi Jánossal való levélváltásában kulminálódott vagy került a nyilvánosság elé az ügynökkérdés, a III/III-as ügynökkérdés ügye. Az egész magyar szellemi életet vagy legalábbis annak jelentős részét megrázta, hosszú hónapokig folyt erről a vita.

Nyilván mindannyian fel tudjuk idézni Esterházy Péter könyvét is, a “Javított kiadásö-t, amely szintén megrázta a magyar közvéleményt. Esterházy az életművének általa is egyik legfontosabb darabjának tekintett “Harmonia caelestisö megírása után szembesült azzal a ténnyel, hogy édesapja a III/III-as ügyosztálynak dolgozott, és ezen megrázó felismeréséből írta ezt a könyvet, amely valóban rendkívül felkavaró olvasmány, és megdöbbentő tényekkel szembesíti a könyvet elolvasókat.

És ebben a helyzetben találkozott a magyar közvélemény Medgyessy Péter ügyével, amikor kiderült az, hogy a miniszterelnök szt-tisztként annak idején az állambiztonsági szolgálatoknak dolgozott, a III/II-es ügyosztálynak. Majd folytatódott a történet.

Demeter Ervin képviselő úr részéről nyilván elszólás volt, amikor mindig ellenzéki képviselőnek aposztrofálta Mécs Imrét (Demeter Ervin: Igen, valóban elszólás volt.), hiszen az általa vezetett bizottságra gondolt. E bizottság munkája kapcsán szembesült a közvélemény azzal, hogy nevek kerültek nyilvánosságra, és jó néhányan azok közül, akiknek a neve nyilvánosságra került, elismerték azt, hogy együttműködtek az állambiztonsági szervekkel különböző módon. Tehát a helyzet az, tisztelt képviselő úr, és mindenkinek mondom ezt, aki úgy érezte, nem világos az, hogy miért van előttünk ez az ügy; azért, mert ez az egész magyar közvéleményt érdekli, az egész magyar közvéleményt az elmúlt években megrázta, és világosan szembesített minket azzal, hogy valami nincs rendben a szabályozással, valami nincs rendben ezek körül az iratok körül, nem tudtunk igazából szembenézni a múltunkkal, nem tudtuk letisztázni ezeket a kérdéseket. Máig is az a helyzet, hogy nehezen összerakható, indokolható, feltérképezhető indokok és szempontok alapján kerülnek ki iratok, és ezen iratok alapján kerülnek emberek olyan helyzetbe, amely sokszor méltánytalan helyzet, sokszor a leleplezés kínos helyzete, de mindenképpen olyan szituációk, amelyeket más keretek között és más formában kellene ebben az országban elrendezni. Tehát itt baj van, elrendezetlen az egész kérdéskör, és ezért szükséges újra átgondolni azt, hogy az a törvényi szabályozás, amely Magyarországon megszületett ’94-ben, ’96-ban, 2000-ben, 2001-ben, az ismert módosításokkal együtt, alkalmas volt-e arra, hogy ezt a helyzetet kezelje.

Nos, az én állításom az, hogy nem. Nem volt alkalmas arra, mert mindazok, amelyeket felsoroltam, sajnos ezek a tények azt mutatják, hogy nem tudtuk a múlt ügyeit elrendezni, nem tudtunk ezzel világosan szembenézni, nem tudtuk feltárni olyan mélységben a múltat, ahogy kellett, és nem tudtuk a közéletre ilyen módon ezeket a normákat áttranszformálni, megjeleníteni, azért, hogy a magyar közéletben érvényesüljenek olyan normák, olyan szabályok, amelyek mindenki számára elfogadhatóak, sőt tisztelhetőek. Ezért elengedhetetlen az, hogy megnézzük, hol volt a hiba, mit kell másként tenni, és hogyan tudunk korrigálni és javítani - hangsúlyozom - törvényi megoldásokkal.

(13.50)

Mert az a meggyőződésem, hogy a vizsgálóbizottságok működése hasznos és fontos egy parlamentben, de ezeket a kérdéseket nem a vizsgálóbizottságok fogják eldönteni, hanem a mindannyiunk által nyíltan megvitatott és remélhetőleg minél szélesebb körben elfogadott elvek, amelyeket a Magyar Országgyűlés a nagy nyilvánosság bevonásával alakít ki.

Azt is szeretném megjegyezni, én itt hivatkoztam arra, hogy a közvélemény hogyan reagált ezekre az eseményekre, és bizony érdemes szembenéznünk azzal, hogy a közvéleményt ezek a kérdések érdeklik. Ugyan a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az embereknek kicsit - vulgárisan szólva - elegük van az úgynevezett ügynökkérdésből, ez nyilván így van, de a közvélemény-kutatások nem teszik fel olyan finom módon ezt a kérdést, ahogy fel kell tenni, vagy fel kellene tenni, ha valóban az érdekelne minket, hogy az embereket érdekli-e ez a téma. Hiszen a másik oldalról árulkodó az is, hogy ha bármilyen módon ez a kérdéskör előkerül, akkor az újságok címoldalán jelenik meg, minden sajtótermék azonnal legfőbb híradásában ad erről tudósítást, vagyis tudják azt, hogy bizony az embereket érdekli, és így lehet eladni ezeket a termékeket. Tehát sajnos komoly érdeklődésre tart számot; illetne nem is mondom azt, hogy sajnos, mert rendben van, az én véleményem szerint helyes, hogy komoly az érdeklődés ekörül, és nemcsak az érdeklődés miatt, hanem az általunk állított erkölcsi és politikai normák miatt is tisztánlátásra van szükség ezekben az ügyekben. S azt gondolom, a köztünk levő vitáktól függetlenül, hogy ki hogyan látja ezt a kérdést, hol tartja helytelennek az eddigi szabályozást, hol tartana helyesnek új szabályozást, az mindannyiunk meggyőződése, hogy jogállami megoldásokra van szükség e téren.

Azt is szeretném elmondani, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége kezdetektől fogva ezt a kérdést egy nagyon fontos és érzékeny kérdésnek tekinti, és törekszik arra, hogy ennek törvényi és megfelelő szintű törvényi szabályozása legyen. Azért fogalmazok így, mert mielőtt idejöttem, épp Dávid Ibolyával beszélgettünk, és ő hívta fel a figyelmemet arra - joggal -, hogy annak idején, amikor 1990-ben az SZDSZ képviselői elsőként terjesztettek be törvényjavaslatot, az úgynevezett Demszky-Hack-féle törvényjavaslatot e tárgykörben, az a III/III-as csoportfőnökségre vonatkozott. Ez igaz is, de meg kell mondanom, hogy annak idején, ’90 és ’92 között én a nemzetbiztonsági bizottság tagja voltam, és emlékszem rá, ahogy ez a bizottság egy külön bizottságot küldött ki azért, hogy feltérképezze egyáltalán az állambiztonsági szolgálat, a pártállami állambiztonsági szolgálat működését. Ugyanis ’90-ben mi, akik ide képviselőként bekerültünk a parlamentbe, nyugodtan mondhatom, hogy a demokratikusan megválasztott parlamenti képviselők java része semmiféle ismeretanyaggal nem rendelkezett arról, hogyan működtek ezek a szervezetek. Tehát nem véletlen, hogy az első javaslat a III/III-asra fókuszált. Onnantól kezdve, amikor már a következő törvényjavaslatok kerültek a Ház elé, a Szabad Demokraták Szövetsége minden alkalommal azt az álláspontot képviselte következetesen, és ma is azt képviseli, hogy ezeket az iratokat egységesen kell megítélni, nem lehet különválasztani őket, nem lehet pusztán csak a III/III-as csoportfőnökség irataira irányítani a figyelmet, hanem az egész III-as főcsoportfőnökség tevékenységét kell górcső alá venni.

Amikor erről beszélek, hogy mit kell vizsgálnunk, akkor szeretném elmondani azt is, hogy nagyon fontos a vizsgálatok kapcsán a beterjesztett törvényjavaslat. Én igen lényegesnek tartom az igazságügy-miniszter úr expozéját, amelyben valóban megjelentek más és különleges hangsúlyok is a törvényjavaslathoz képest, és ez így is van rendjén. És örülök annak, hogy az úgynevezett Sólyom-bizottság is elkészítette a jelentését, amelyben sok használnivaló megjegyzés van, még akkor is, ha szeretném világossá tenni azt is, hogy én magam ezzel a jelentéssel alapvetően, tehát az alapirányát tekintve nem értek egyet, de nagyon fontosnak tartom azokat a különvéleményeket is, amelyek megszülettek, így Majtényi Lászlóét, Hack Péterét és Bencze Györgyét.

Nos, amikor most az egész helyzetről akarok beszélni, akkor természetesen a bizottság jelentéséből is szeretnék kiindulni és a törvényjavaslatok által felvetett fő problémákból is.

Szeretném először is azzal kezdeni, hogy amikor a törvényjavaslatok megalkotásra kerültek, az Igazságügyi Minisztérium által beterjesztésre kerültek, akkor azon túl, amiről beszéltem, a társadalmi közegen túl, amely indokolta önmagában a szabályozást, néhány hamis állítással is meg kellett küzdenie, ha úgy tetszik, a törvény beterjesztőinek.

Milyen hamis állítások rögzültek itt az elmúlt években, részben a téves törvényi szabályozás, részben más okok miatt Magyarországon? Az első az, amire már utaltam, hogy csak a III/III-as iratok, illetve a III/III-mal kapcsolatba kerülő személyek végeztek nem jogállami tevékenységet, illetve ez az a tevékenység, amelyet nem jogállaminak tekintünk. Nekem az a meggyőződésem, és az SZDSZ-nek is az a meggyőződése, hogy téves ez a felfogás. Megjegyzem, minket ebben a meggyőződésünkben megerősít a Sólyom-bizottság, amely a jelentését úgy kezdi - és most idézek ebből a jelentésből, rögtön az elejéről -: “A rendszerváltozás előtt Magyarországon nem volt jogállam, ezért a titkosszolgálatok működése sem lehetett jogállami. Nem lehet egyes személyek titkosszolgálati múltját arra hivatkozással titokban tartani, hogy a szolgálatok tevékenysége a jogállammal összeegyeztethető volt.ö Tehát az a véleményünk, hogy egységesen kell kezelni ezeket az iratokat, és nem lehet a vizes lepedőt - megint csak idézőjelbe téve - pusztán a III/III-ra ráhúzni.

Másfelől az is hamis és tarthatatlan állítás volt az elmúlt időszakban, hogy a múlt megismerése, az átvilágítás pusztán csak a III/III-ra vonatkozik. Nem lehet a múltat önmagában ezekből az iratokból megismerni. Az ügyek ennél bonyolultabbak, és természetesen a múlt sem ismerhető meg pusztán csak az összes iratból, a III/I-II-III-IV. irataiból, ez egy szelete ennek. És nyilván a törvények pedig nem a múlt megismerését szolgálják, már olyan értelemben, hogy nem a múltat tárják fel, hanem a múlt feltárásának a lehetőségét biztosítják. De nagyon lényeges dolog, hogy világos legyen számunkra, mindannyiunk számára, hogy túl kell lépnünk ezen a téves közhiedelmen vagy berögződésen a magyar közéletben, mármint amire az előbb utaltam, hogy az átvilágítás, illetve a múlt megismerése csak a III/III-as területre vonatkozna.

Harmadrészt azzal is szembe kellett néznünk és szembe kell néznünk őszintén, hogy az iratok teljes körű megismerhetőségét nem helyettesítheti az átvilágítás típusú eljárás. Az átvilágítás típusú eljárás mást jelent, és ez a törvényjavaslat, ami itt van előttünk, az egyik törvényjavaslat többek között arról szól, hogy a múlt megismerhetőségét sokkal szélesebb körben kell értelmeznünk, és eljött az ideje annak, hogy az eddigi szabályozáshoz képest jóval szabadabban, jóval nyíltabban, jóval nyitottabban és a nyilvánosság bevonásával történjen az adatok megismerése, történjen meg a történészek és a múlttal foglalkozók feltáró munkája, és kerüljön nyilvánosság elé mindaz, aminek a nyilvánosság elé kell kerülni.

Hack Péter, akire már hivatkoztam, hogy különvéleményt írt a Sólyom-bizottság jelentéséhez, beszél arról a különvéleményében - és ezzel én nagyon egyetértek -, hogy nemcsak a múltról szól ez a történet, hanem nagyon erősen szól a jelenről, hiszen a múlt megismerését, ahogy mondtam, szolgálja mindaz, ami előttünk van, de egyúttal a jelen kérdését is szolgálja, hiszen tudnunk kell azt, hogy a jelenben kik miért hoznak döntéseket, a döntéseik mögött milyen megfontolások állnak, milyen személyes életpályák, tragédiák, egykori élethelyzetek. És szolgálja a jövő érdekét is, ahogy ő fogalmazza, teljesen helyesen, ez a szabályozás azért, mert ha netán valaki a jövőben nem jogállami megoldásokhoz érezne vonzódást ebben az országban, akkor szembesüljön azzal, hogy ennek következményei lesznek és következményei vannak egy tisztességes jogállamban.

Az a véleményem, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslatok ráadásul jelentős fordulatot is jelentenek az eddigi szemléletmódban, ugyanis sajnos az elmúlt időszakban a törvényi szabályozás döntően a volt tisztek és ügynökök érdekeit tekintette és tartotta szem előtt, különböző megfontolások miatt. Az itteni javaslat alapvető áttörést hoz: itt az áldozatok szempontját hozza be a képbe jóval nagyobb erővel, és ezt mi döntő jelentőségűnek gondoljuk. Az a véleményem, hogy természetesen az áldozatok szempontjai jóval erősebbek, mint az egykori tisztek és ügynökök szempontjai; hozzátenném, természetesen mindezek jogállami keretek között, mert a jogállam normáinak mindenkire vonatkoznia kell. De nagyon lényeges a személetmód kérdése, hogy mit tekintünk kiindulópontnak, hogyan próbáljuk védeni, erősíteni az áldozatok pozícióját a saját helyzetük, egykori múltjuk, a szenvedéseik, hányattatásaik és mindazon retorziók megismerésével kapcsolatban, amit esetleg a pártállammal való konfliktus vagy konfrontáció révén elszenvedtek.

A két törvényjavaslat, ami előttünk van, természetesen különböző. Az egyik alapvetően azzal foglalkozik, hogy a kutatók és maguk az áldozatok számára hozzáférhetővé tegye a dokumentumokat, természetesen - ahogy az előbb mondtam - jogállami keretek között. Ez az 541. számú törvényjavaslat.

(14.00)

A másik törvényjavaslat egy másfajta tárgykörre fókuszál. Ez a törvényjavaslat elsősorban azt tűzi ki célul, hogy előmozdítsa a közélet tisztaságát, megakadályozza a személyes és közérdekű adatokkal való visszaélést, és nyilvánosságra hozza a közélet szereplőinek a pártállami rendszer állambiztonsági szolgálataival való együttműködését. Ezek mind-mind méltányolandó célok, azt gondolom, és emiatt az SZDSZ mind a két javaslatot fontosnak tartja és támogatja a parlamentben. Fontosnak tartjuk, hogy erről vitatkozzunk, minden jobbító szándékú, jogállami kereteket betartó és az előbb általam elmondott szempontoknak megfelelő módosító indítványt mi helyeselni tudunk, de a leghatározottabban amellett vagyunk, hogy ezekre a törvényekre szükség van, végre a múlttal való őszinte szembenézésnek eljött az ideje, és ezt el kell rendezni magunkban.

Szeretnék a beszédem végén kitérni néhány vitás kérdésre, amely felmerül azóta, amióta az általam bevezetőben említett botrányok, kataklizmák megrázták a magyar közéletet. Ezek közül az egyik kérdés, amely rendszeresen előjön, hogy az ominózus iratok és adatok nem maradtak fenn teljeskörűen, ezért kérdéses, hogy mennyire ismerhető meg valóban egy bizonyos szelete a múltnak azokból az adatokból, amelyek megvannak. Azt gondolom, hogy ez a kérdésünk szempontjából nem döntő jelentőségű. Hiszen ami megismerhető, azt meg kell ismerni. Ami nem ismerhető meg vagy hiányosan ismerhető meg, azzal kapcsolatban világossá kell tenni, hogy hiányosak az ismereteink. A történészekre és a kutatókra vár majd a feladat, hogy találnak-e még egyéb forrásokat, amelyekkel összevetve reális képet tudnak kialakítani erről a korról vagy akár személyekről, vagy akár más szituációkról, amelyek a történelemhez kapcsolódnak, és bizonyos helyzetekben egyes történelmi szereplők megjelenését, véleményét, mozgását alapvetően meghatározták. Tehát az ilyen típusú hivatkozás az adatok hiányosságára szerintem nem helytálló vagy legalábbis jelen szempontból nem lényeges.

A másik kérdés, hogy az adatok nyilvánossága jelent-e joghátrányt sokak számára. Nos, én azt gondolom, hogy itt van egy jogi vita. Én azoknak a véleményét osztom, akik hivatkoznak a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény 19. §-ára, amely kimondja, hogy az állami feladatot ellátó szerv hatáskörében eljáró személyek neve és beosztása, ha törvény másként nem rendelkezik, bárki számára hozzáférhető, nyilvános adat. Ezért azt gondolom, hogy ezt a rendelkezését kell az adatvédelmi törvénynek tudomásul venni, ez az alaprendelkezés, és ebből kell kiindulnunk. Igaza van azoknak, akik azzal érvelnek, hogy nem tartható az az álláspont, hogy egy állambiztonsági tiszt és egy ügynök személyes adatai nagyobb védelemben részesülnek jelen pillanatban, mint például egy volt pártállami minisztériumi tisztviselő, egy tanácselnök, egy munkásőr vagy egy párttitkár adatai. Nehezen lehet mellette érvelni, hogy miért van ez így. Azt gondolom, hogy az a korrekt és az a helyes, ha e téren is egyenlő mértékkel mérünk. Természetesen a törvény tehet bizonyos kitételeket, amikor azt mondja, hogy különböző, a jogállam által akceptált szempontok alapján lehet felmentést adni vagy kivételt tenni, de alapszabályként a személyes adatokról szóló törvénynek az általam citált rendelkezését kell alapul venni.

Nos, mindezek alapján a Szabad Demokraták Szövetsége azon az állásponton van, hogy a törvényjavaslatok fontosak a közéletünk szempontjából, a múlt, a jövő és a jelen szempontjából, támogatásra javasoljuk a tisztelt Háznak, és kérünk mindenkit arra, hogy jobbító szándékú, javító, jogállami keretek között maradó módosító indítványokkal segítse elő a törvény megalkotását.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm a képviselő úrnak. Megadom a szót Dávid Ibolya képviselő asszonynak, az MDF vezérszónokának.

DR. DÁVID IBOLYA az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Tisztelt Miniszter Úr! Jól emlékszem arra, hogy néhány hónappal ezelőtt megjelent az igazságügy-miniszter úrnak egy nyilatkozata, amelyben három dolgot ígért: minőségi jogalkotást, pártpolitika-mentességet és szakmai munkát a tárca által előkészített anyagokban. Nos, e két törvényjavaslatot végigolvasva hiszem azt, hogy sem formailag, sem tartalmilag, sem alkotmányosság, jogszabályszerűség, más jogszabályokkal való összeegyeztethetőség tekintetében ez a törvény nem felel meg egyetlenegy olyan állításnak sem, amelyet akkor miniszter úr megfogalmazott, és nem is igen tudom magam elé képzelni azt, hogy hogyan érthette miniszter úr az alábbi két mondatot. A mostani helyzet rendkívül rossz, ennyi törvénysértés, alkotmányellenesség régen fordult elő egy javaslatban. "A korrekció nehéz, szinte lehetetlen, megoldhatatlan feladatö mondta mindezt Sólyom László, a miniszterelnök úr által felkért bizottság elnöke.

Nagy örömmel hallgattam miniszter úr miniszteri expozéját, mint egy előkelő idegen, aki már maga is meg tudja fogalmazni az előterjesztés kritikáját, mi több, módosító indítványát is megfogalmazta ebben az expozéban, de talán mindezt a kormányülés előtt, a jogszabály előkészítése kapcsán kellett volna megtenni. Én nem értek egyet azzal, hogy az Országgyűlés egy olyan grémium ma, amely majd közös bölcsességgel döntse el azt, hogy mit akar. Nem értek egyet, mert ez a kormány jogalkotási, jogpolitikai felelősségének az áthárítása az egész Országgyűlésre.

Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor ezt a két törvényjavaslatot elolvastam, akkor arra kellett gondolnom, hogy vagy nagyon-nagyon sok ember ment el az Igazságügyi Minisztériumból vagy küldték el, olyanok, akik komolyan értenek az alkotmányossághoz, akiknek szívügye volt az, hogy mi az államtitok, mi az adatvédelem és egyebek, vagy pedig ez az előterjesztés egy politikai műhelyben készült. Miután négy éven keresztül együtt dolgoztam munkatársaimmal, nem tudok másra gondolni, mint arra az utóbbira, ami egy politikai műhelyben való előkészítését jelentette ennek a törvénynek. Az az expozé, amelyet miniszter úr megtartott, számomra egy olyan képet vetített elő, hogy egy nem létező kategóriát fogunk most megismerni, a véleménynyilvánító törvényjavaslatot, amelyről majd itt az országgyűlési képviselők véleményt nyilvánítanak. Azonban van egy nagyon jó megoldás a Házszabályban, amely lehetővé teszi azt, hogy koncepciót is megvitassunk, majd pedig a koncepció alapján egy kész törvényjavaslatot. Tehát ha valakinek kételyei vannak, valakinek többmegoldásos javaslata van, arra van lehetőségünk, hogy egy koncepcionális eljárásban egy készítendő javaslat főbb koncepcióit megvitassa a bizottság, megvitassa az Országgyűlés, de ez egy igen köztes megoldás.

Még egyszer szeretném elmondani: a törvényjavaslat nehézségei és hibái számomra nem jelentenek mást ebben a vitában, mint egyfajta politikai felelősség áthárítását a Magyar Országgyűlésre ebben a kérdésben. A különös gondosságra pedig azért lett volna szükség a jogszabály-előkészítés kapcsán, mert itt június 19-én a miniszterelnök úr elmondta, hogy törvényjavaslatot kíván benyújtani. Ezt követően a miniszterelnök úr elkészített egy önálló képviselői indítványt, amely visszavonásának az volt az indoka, hogy egy szakmailag igényesebb, jobb előterjesztést készít a kormány. Pontosan ezért lett volna szükség arra, hogy ezt a törvényt sokkal nagyobb gondossággal, az alkotmányosságra, a célszerűségre és sok minden másra figyelemmel készítsék elő.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az ügy lényegére áttérve, tudom azt, hogy a történelem soha nem díjazza azokat a mondatokat, amelyek így kezdődnek: mi lett volna, ha. Ezért nincs értelme feltenni azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha Medgyessy Péter miniszterelnök úr múltja miatt nem kerül elénk ez a törvényjavaslat. Lehetett-e volna, vagy mi lett volna, ha ’90 és ’94 között más szabályozás születik; és köszönöm szépen Fodor Gábornak, aki elmondta a sok eddigi, újságban megjelent nyilatkozattal szemben, 1990 szeptemberében a Hack-Demszky-javaslat is a III/III-asokról szólt. Azt hiszem, hogy ma ebben a vitában mindenki részéről elvárható egy nagyfokú visszafogottság az ügy érdemi részével kapcsolatban, mert mind a négy kormánynak korábban és mind a négy frakciónak, amely ma az Országgyűlést alkotja, volt arra lehetősége, hogy a rendszerváltozáshoz sokkal közelebbi időpontban e kérdést szabályozza.

(14.10)

Sőt, volt egy olyan időszak, ’94 és ’98 között, amikor ezt az MSZP-SZDSZ koalíciója alkotmányos szinten, minden ehhez kapcsolódó egyéb kiegészítő jogszabállyal, adatvédelemmel és egyébbel kapcsolatban is megtehette volna.

De megígértem, mivel a “mi lett volna, haö nem méltó sem a történelemhez, sem a jogalkotóhoz, ezért nem is kívánok ezzel foglalkozni. Azt azonban szeretném elmondani, hogy tíz-tizenkét évvel a rendszerváltozás után sokkal érettebbek és tájékozottabbak vagyunk egy jogszabály előkészítésénél, hiszen megszületett az Alkotmánybíróságnak több olyan döntése, amely ezt a tárgykört érintette, a személyes adatok védelmétől kezdve a közszereplők adatainak nyilvánosságra hozataláig, megszülettek azok a jogszabályi hátterek, amelyek ma már segítenek nekünk az eligazodásban. Minden kormánynak volt betekintési joga, lehetősége arra, hogy ezt az orwelli világot ezekből az iratokból megismerje.

Megszületett a III/III-as törvény, maga a törvény is és ennek a végrehajtása is bizony nagyon komoly tanulsággal szolgált mindannyiunk számára - meg a többszöri módosítása is.

Megszületett a Történeti Hivatal, az a Történeti Hivatal, amely az előterjesztéssel szemben bizony már most is szaklevéltár és most is kutatható, és ez a Történeti Hivatal igen jól végzi a dolgát, semmi szükség arra, hogy ezt, ennek jogállását, vezetését, működését megváltoztassuk.

Volt egy nagy tapasztalatunk mindannyiunknak, és ez volt a Mécs-bizottság tapasztalata, hiszen a Mécs-bizottság tapasztalata sok kérdést vet fel mindannyiunk számára. Ez az a bizottság, amely négy kormánynak kormányonként egy-két tucat személyét érintő ügyben eljárt, és azért ha kezünket a szívünkre tesszük, be kell látnunk, nem tudott kulturáltan, nem tudott jogszabályszerűen eljárni ebben a kérdésben. Nagyon sok tapasztalatot szerezhettünk ahhoz ebben a kicsi bizottságban működő eljárásból, hogy mi lesz akkor, amikor ebben a törvényjavaslatban a közvetlenül érintettek száma 11-12 ezer fő, és hol vannak a közvetetten érintettek, akik majd az iratbetekintések és az iratok nyilvánosságra kerülése kapcsán fogják ugyanazt átélni, mint nagyon sokan a Mécs-bizottság eljárása kapcsán.

Megszületett 1994 decemberében, amitől valóban sokkal tisztábban látjuk a világot, az Alkotmánybíróságnak egy döntése, amely úgy szólt, hogy a politikai közvéleményt feladatszerűen ellátó személyek, a közhatalmat gyakorlók, a politikai közszereplők és a hivatalban lévő állami vezetők múltjával kapcsolatos adatok meghatározott része nyilvánosságra hozható. Ez rendkívül fontos döntése volt akkor az Alkotmánybíróságnak.

Mindezt összevetve - a tizenkét év tapasztalatából elmondhatjuk, hogy bölcsebbek vagyunk, mint voltunk - szeretném megfogalmazni azt az álláspontomat, hogy nagyon nagy a felelőssége annak, aki tizenkét évvel a rendszerváltozás után e kérdéshez nyúl, de azt tudnia kell, amikor az előterjesztést elkészíti és az Országgyűlés asztalára leteszi, hogy mit akar, és azt mindig az előterjesztőnek kell eldönteni. Az egyik megoldás, ami körvonalazódik az elmúlt évekből és az elmúlt hónapok vitájából, az, hogy a politikai “elitö számoljon el önmagával a választóknak és a nyilvánosságnak, és azt hiszem, hogy ebben mindannyian egyetérthetünk. Számoljon el önmaga múltjáról, adott esetben nyilatkozzanak, és vívják meg a kormánypártok és az ellenzéki pártok e kérdésben a maguk csatáját a maguk eszközeivel! Ebből a szempontból számomra teljesen közömbös, hogy ezt most egy aktuálpolitikai kérdés teszi szükségessé, hogy ezt most egy morális kérdés teszi szükségessé vagy pedig viszonyunk a rendszerváltozáshoz. Tegyék a politikai pártok és a közélet szereplői, akikről az Alkotmánybíróság szól, és járjanak jó példával elöl, soha senki eddig meg nem tiltotta senkinek, hogy ezt megtegye.

Aki ilyen közjogi tisztséget, közfeladatot vállal, attól elvárható az, hogy tegye meg ezt a nyilatkozatot, és számomra az is elvárható, ha később bebizonyosodik, hogy ez a nyilatkozat nem a valóságnak megfelelő, akár úgy, hogy az a bírákból álló testület ezt megerősíti, akkor ennek legyen meg a következménye. Mert a politikusoknak a legnagyobb tőkéje a szavahihetősége, és a rendszerváltozásunknak és a teljes átalakulásunknak egy rendkívül fontos eleme, hogy azokban az emberekben és a szavahihetőségükben, akik itt ülnek, akik meghatározzák a költségvetést, a törvényeinket és a napjainkat, azoknak a szavában bízni lehessen. Ezzel nem szabad játszani, mert egy-egy ember, aki a közéletet képviseli, sokkal többet képvisel, mint csak saját magát, hiszen képvisel egy értékközösséget, legyen az a baloldalon vagy legyen a jobboldalon, képviseli a pártját, képviseli a hazáját, és annak megítélését is bizony nagy fokban befolyásolja. Aki közéleti szerepet vállal, attól elvárhatjuk azt, hogy az életében ne legyen és ne szerepelhessen olyan tényező, amely tevékenységének átláthatóságát akadályozza, ami által kiszolgáltatottá válik.

Az előterjesztőnek tudnia kell, mit akar - kértem a felszólalásom elején. És ha az előterjesztő ezt a két törvényjavaslatot azért tette elénk, mert ő így kívánja szabályozni ezt a kérdést, ez a törvény nagyon sok rosszat sejtet, és nagyon hiszem azt, hogy sejtet, és ennek a sejtetésnek csak az az indoka, hogy rossz volt az előkészítése ennek a javaslatnak.

Túl azon a tizen-valahány ezer emberen, akire közvetlenül vonatkozik, a közvetett vonatkozás számomra sokkal veszélyesebb, amikor az iratok megnyílnak majd a nyilvánosság előtt. A törvényjavaslat alapján úgy hiszem, hogy nagyon elhamarkodottan járunk el, és éppen annak a rendszernek a kegyetlen logikáját és a kíméletlen, az emberi jogokat, az erkölcsöt, a humánumot teljességgel nélkülöző mechanizmusát vesszük át, amelyet el szeretnénk felejteni. És hogy ez ne csak szó legyen, engedjék meg nekem, hogy majd néhány példával is megvilágítsam ezt.

Micsoda tévedés azt hinni, ami itt néhányszor elhangzott már a vezérszónoki beszédekben is és inkább a sajtóban, hogy az igazság megismerésének, a múltunk megismerésének és a múlttal való szembenézésünknek ez a törvény a forrása! Ez lehetetlenség! Egyetértek azzal, amit elmondott Fodor Gábor vagy elmondott Demeter Ervin képviselő úr is, ez egy szeletkéje lehet. Egy olyan szelet, amely állhat személyekből, állhat személyes adatokból; de mikor fog összeállni egy teljes kép, egy olyan kép, ami egy rendszerről meg fogja nekünk a teljesség igényével adni ezt a lehetőséget, hogy szembe tudunk a múltunkkal nézni? Hol vannak a mozgató rugói azoknak az eljárásoknak, amelyről szól ez a törvény, az irányítók, a megrendelők, a kiagyalók, a felhasználók, ahogy ezt Demeter Ervin képviselő úr elmondta? Erről a jogszabály hallgat, és szeretném elmondani, nem is tud beszélni róla, mert a történelmi igazságokkal kapcsolatban a jogalkotás nem tud választ adni, csak egy szeletére. Ha a történelembe belemegyünk: az állampárt, az MDP, az MSZMP, a KB, a PB és az ott ülő emberek, akik ezt kiagyalták és felhasználták, hol vannak és hol az ő felelősségük ebből? Még azt is elmondhatjuk, hogy talán a határon sem állhatunk meg, hiszen hol van a nagy Szovjetunió, hol van annak a nagy pártja, hol a KGB, a Varsói Szerződés és sorolhatnám.

Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy az igazság történelmi távlatokban fog előttünk megnyilvánulni. Közelíteni tudunk és kell is közelítenünk, de ma és itt az a kérdésünk, hogy ezt milyen módon és milyen áron tesszük; és azt, hogy milyen módon és milyen áron tesszük, arra engedjenek még néhány konkrét példa, amelyről mondhatnám azt is, hogy fiktív példa, de tökéletes bizonyítéka annak, hogy mit tartalmaz ez a törvényjavaslat. A megfigyelt személlyel kapcsolatban: “A tervezet alapján megismerheti és nyilvánosságra hozhatja a vele kapcsolatba hozható hálózati személyről és hivatásos alkalmazottról az annak azonosítására szükséges adatokat akkor is, ha azok egyébként továbbra is államtitkot képeznek.ö - szól a törvényjavaslat.

(14.20)

Szeretnék erre egy példát mondani. Egy határon túl élő, magyar nemzetiségű férfi - így ő egy másik állam polgára, de a magyar hírszerzés hálózati személye - tudomást szerez és jelentést tesz a magyar hírszerzés felé egy bizonyos külföldi hölgyről, aki rendszeresen jelenti hazája hatóságainak, hogy mely magyar nemzetiségű személyek kívánják gyermekeiket magyar iskolába járatni, vagy az adott államot bíráló megjegyzéseket tesznek; sőt, jelent olyan magyar állampolgárokról, akik Magyarországról könyveket, folyóiratokat juttatnak az adott állam területére.

Ez a hölgy ebben a relációban az önök törvényjavaslata szerint megfigyelt személy, mivel róla a magyar hírszerzés részére az említett férfi esetleg több éven keresztül jelentést készített. A hölgy a törvény hatálybalépését követően Magyarországra jöhet, mert külföldinek is és mindenkinek lehetővé tesszük, megismerheti és nyilvánosságra hozhatja a róla jelentő férfi személyére vonatkozó adatokat, sőt, megismerheti és nyilvánosságra hozhatja az ügyben érintett hivatásos állományú magyar hírszerző - nem közszereplő, a hivatásos állományú magyar hírszerző - személyére vonatkozó adatokat. Ugye, nem erre gondoltak?

A harmadik személy is egy nehezen behatárolható kategória a két törvényjavaslatban, aki egyébként nem megfigyelt, nem hivatásos állományú és nem hálózati személy. Ha az iratokban szerepel, megismerheti és nyilvánosságra hozhatja azokat az adatokat, amelyekre nézve az adatot tartalmazó irat keletkezésekor a jogszabály lehetővé tette számára, hogy az adott iratot teljes terjedelmében megismerje - szól a 3. § (3) bekezdése -, magyarán: annak idején legálisan rendelkezett iratbetekintési joggal. Ilyen harmadik személy tipikusan az eljárásban korábban közreműködött bíró, ügyész, szakértő, de bizonyos esetekben az ügyvéd is.

A tervezet értelmezése tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen harmadik személynek kell tekinteni a hálózati személyek köréből az alkalmi kapcsolatot, a társadalmi kapcsolatot és a hivatalos kapcsolatot is. Ők ugyan nem írtak alá beszervezési nyilatkozatot, együttműködtek, néha írásban jelentettek, és nevük informátorként a jelentésekben elég gyakran szerepel. Ők ennek folytán olyan jogokkal fognak rendelkezni, mint a harmadik személyek, ami nyilvánvalóan nem lehetett célja ennek az előterjesztésnek.

Szeretnék egy példát mondani. Egy katolikus papot beszervezési célzattal homoszexualitással vádolnak meg, és ellene az állambiztonsági szervek nyomozást indítanak. Ez az ötvenes években, kérem szépen, teljesen tipikus és bevett gyakorlat volt, hiszen államcél volt az egyházi élet, a hitélet szétzilálása, az internálás, a bebörtönzés. Az ötvenes-hatvanas éveknek ezt a bevett gyakorlatát figyelembe véve megindul az eljárás, az ügyben több tucat személy tanúvallomást tesz. Ezek az eljárásban közreműködő személyek - tehát a bíró, az ügyész és a szakértők sokasága is - a törvény hatálybalépését követően a teljes nyomozati anyagot megismerhetik és nyilvánosságra hozhatják.

Azt is szeretném zárójelben elmondani, hogy az esetek többségében hány állambiztonsági embert használtak szakértőnek az ötvenes-hatvanas években. Megismerhetik, nyilvánosságra hozhatják, beleértve ebbe valamennyi, a pappal szemben koholt módon összeállított és személyét súlyosan sértő, valótlan tényt és valótlan adatot is. Végiggondolták önök, amikor ezt az előterjesztést elkészítették?

Még egy esetet szeretnék elmondani. Ennek a harmadik esetnek a szereplője pedig egy férfi - és már most elnézést kérek, elnök úr, hogy végigérjek a példámon.

ELNÖK: Tíz százalékkal túllépheti.

DR. DÁVID IBOLYA, az MDF képviselőcsoportja részéről: Egy harminc éves férfi, aki egy külföldi állam kormányzatának vagy egy nemzetközi szervezetnek a munkatársa egyben a magyar hírszerzés hálózati személye is volt, és rendszeresen jelentett a magyar hírszerzés számára, mondjuk, katonai vagy pénzügyi, gazdasági adatokat. Tartótisztje jelentéseiből vagy a róla írt véleményeiből megállapítható, hogy a férfi mikor és hol született, a munkahelyének a címe, volt két házassága, a második házasságából pedig született egy lánya, akit rendszeresen pszichiátriai kezelésre kellett hordani, korábban itt meg itt dolgozott a leány.

A törvény hatálybalépését követően az adott állam titkosszolgálatának a tagja megismerheti és nyilvánosságra hozhatja a férfi azonosító adatait. Az adatok alapján a személy nagy valószínűséggel még ma is beazonosítható, sőt, tekintettel arra, hogy ő ma egy ötven-hatvan év közötti életkorú férfi, elképzelhető, hogy esetleg vezető beosztású hivatalnok az Unióban, a NATO-ban vagy akár az Európai Parlamentnek valamelyik bizottságában. Ennek a nemzetközi következményeit, azt hiszem, senkinek nem kell ecsetelni. Ugye, ez nem lehet ennek a törvénynek a célja?

Végezetül pedig én arra kérem azokat a képviselőtársaimat, akik egyebekben kormányt támogató képviselők és frakciók, de egyéni véleményük hasonlít az enyémhez, hogy legyen erejük álláspontjukat nyilvánosságra hozni. Én tudom, hogy nem mindig pozitív dolog a kíváncsiság, nem is tartozom ehhez a csoporthoz, de ez a munka egy férfiatlan munka lett. Én úgy tartom, hogy ez, így, ahogy van, javíthatatlan.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)

ELNÖK: Köszönjük szépen.

Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem a díszpáholyban helyet foglaló Valer Dorneanu urat, a Román Képviselőház elnökét és az általa vezetett delegáció tagjait. (Taps. - Valer Dorneanu és kísérete a díszpáholyban felállva köszöni meg a tapsot.)

Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Urak! Bár, ha körülnézek, úgy veszem észre, hogy néhányan hiányoznak közülünk, de azért az egész parlamentnek az üdvözletét küldjük önnek, és magyarországi megbeszéléseikhez sok sikert kívánunk.

Tisztelt Országgyűlés! Mielőtt a vitát elnapolnám, egy bejelentést szeretnék tenni. A tegnapi ülésnap végén az elnök az 1956. évi forradalom és szabadságharc eseményeivel, valamint a Nagy Imre miniszterelnök mártírhalálával összefüggő történelmi ünnepnapok méltó megünnepléséről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitáját úgy zárta le, hogy a benyújtott módosító javaslatokra figyelemmel szükség van a részletes vitára. Időközben megvizsgáltuk és megállapítottuk, hogy az előterjesztéshez módosító javaslatot senki nem nyújtott be, így részletes vitát nem kell tartanunk. A következő ülésünkön már a határozathozatalra kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! A két előterjesztés együttes általános vitáját elnapolom, folytatására a következő ülésünkön kerül sor.

Az Országgyűlés következő ülését 2002. szeptember 17-én 9 óra 30 percre összehívom.

Munkájukat megköszönöm. Jó munkát, illetve aki a hétvégét pihenéssel tölti, annak jó pihenést kívánok! Az ülést berekesztem.