Felszólalás adatai

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen. Alelnök Úr! Tisztelt Képviselőház! Hölgyeim és Uraim! Magyarnak lenni jó. Magyarnak lenni embert próbáló. Embert próbáló magánemberként, egy család örömében osztozó, gondjában segíteni akaró emberként. Magyarnak lenni nehéz - a magyarok természetes történelmi közösségeiben és új közösségeiben egyaránt. Nehéz, és nehéz lenne ez akkor is, ha az elmúlt nagyon sok évszázadban nem kellett volna megküzdenünk magyarságunk, közös teljesítményeink megtartásáért és fejlesztéséért, de különösen nehéz azóta, több mint 80 éve, mióta a nemzet, a haza, az ország, a magyarság fogalmai sok-sok más nyelvtől eltérően a mi nyelvünkben, a mi lelkünkben, a mi gondolatainkban nem ugyanazt jelentik.

Magyarnak lenni nehéz, mert magyart és magyart, családot és családot, községet és községet nagyon sok minden választja el egymástól. Beszélünk mi erről egymás között nem keveset - önökkel együtt.

Nem könnyű magyarnak lenni, amikor látja az ember, hogy a munkaképes korú lakosság alig több mint 50 százalékának van munkája, 100-ból 57-nek. Mit kell csinálni a maradék 43-mal, hogy neki is legyen? Hogyan kell megerősíteni, egyesíteni azt a nemzetet, ahol 100-ból 57-nek van munkája, 43-nak nincs? Magyarnak lenni nehéz, mert 960 ezer felnőtt állampolgárnak nincs még 8 általános iskolai végzettsége sem, és akinek nincs 8 általános iskolai végzettsége, annak hogyan lesz olyan munkája, amelyért tisztességes bért kap? Együtt van a műveltség, és együtt van a nagyon hiányos tudás ma Magyarországon. A műveltséget és a tudás hiányát mély árkok választják el egymástól.

Magyarnak lenni nehéz, mert egyszerre látjuk azokat a gyermekeket, akik nem kellő ruházatban várják a buszt, hogy bejussanak az iskolába, közben sokszor sáros utakon gyalogolnak, és látjuk azokat is, akiket édesapjuk, édesanyjuk ott tesz ki az iskola bejáratánál, egy jó minőségű autóból kiszállva, egy jó minőségű iskola kapuján belépve. Hogyan kell hát e két gyermek, e két család érdekét összeegyeztetni?

Mit kell csinálni azokkal a kisnyugdíjasokkal, akiknek 40 ezer forint a havi nyugdíja, amelyből a távfűtés, a gázszámla, a gyógyszer el tudja vinni a felét, vagy talán még többet is? Vannak ők is Magyarországon, és vannak azok is, akiknek nemcsak hogy a mindennapi megélhetés nem okoz gondot, de tudnak takarékoskodni, tudnak felhalmozni. Iszonyatos szakadék tátong a nélkülözők és az anyagi, szellemi, tudásbeli tehetségben élők között.

De vannak más szakadékok is. Szakadék az országhatáron belül élők és az azokon kívül élők között. Akiknek magyarságuk épp olyan természetes itt, a határon belül, mint ahogy természetes, hogy levegőt vesznek, mint ahogy természetes, hogy férfiak vagy asszonyok, mint ahogy belenőnek a szép korba emberek, és vannak olyanok, akiknek magyarságuk megóvása, megtartása különleges, és különös erőfeszítést kíván. Hát persze, hogy szakadék tátong, nehezen áthidalható távolság a magyarok azon csoportjai között, akik határon belül és azon kívül élnek.

Mi lehet a dolga egy kormánynak? Mi lehet a dolga egy nemzeti közösségnek? Egyszerre kettő: haladjunk gyorsabban, de maradjunk együtt, ne engedjük, hogy az ilyen-olyan szakadékok által határolt magyar nemzetben legyenek olyanok, akik számára elérhetetlen távolságba kerül a közös nemzeti, anyagi, kulturális jólét megteremtése és az abból való egyenlő részesedés.

Sok-sok különbség tagol hát bennünket. Ezeket a különbségeket látva a legfontosabb, hogy megértsük: a nemzetpolitika nem azonos a nemzetiségi politikával. A nemzetpolitika közös gyarapodásunk, közös jólétünk megteremtése, az összetartozás megerősítése.

(13.40)

Ez az összetartozás a magyarságunkban való összetartozás, a szociális létezésünkben való összetartozás, a kulturális javainkból való közös részesedés megteremtése, a tudásjavakból való részesedés, az egészségjavakból való részesedés, és nyilván folytathatnám a sort. Aki nemzetet akar egyesíteni - és a magyar kormány, gyanítom, hogy a mindenkori magyar kormányok nemzetet akartak egyesíteni -, azok akkor járnak helyes úton, ha a nemzetegyesítés programját nem csak és kizárólag a magyar nemzet határon belül és határon kívül élő része közötti egyesítés programjaként fogják fel, hanem szegény és tehetős, munkával rendelkező és annak hiányában szenvedő, a tudásjavakhoz hozzáférők és attól elváltak közötti új hidak építésére törekszünk együtt.

Ezt gondolom az új nemzetpolitikának: azt a közös felelősséget, amely egyéni és társadalmi, közösségi létezésünk valamennyi elemét együtt tartja, amely nem egyoldalú, amely nem úgy old meg problémákat egyik területen, hogy figyelmen kívül hagyja a többit, esetleg kárt okoz a többi területen.

Ha ezt tesszük, akkor erős lesz Magyarország, akkor erős lesz a magyar nemzet.

A magyar kormány az elmúlt években arra törekedett, hogy csökkentse ezeket a különbségeket. Hétfőn elmondott hozzászólásomban hosszú elemzését és sorát adtam annak, hogy az elmúlt tíz-egynéhány év kormányai hogyan tettek mindig többet és többet, hogy növekedjék a közös felelősségvállalás a szülőföldön való megmaradásért, a határon túl élő magyarok kultúrájának, nyelvének megtartásáért, a boldogulás segítéséért. Ez a helyes, és ez rendben lévő.

Az elmúlt időszakban ehhez hasonlóan valamennyi kormány nagyon sokat tett azért - még akkor is, ha vita van ebben -, ki ilyen, ki olyan módon, hogy csökkenjenek az egyéb különbségek is. 2002 után úgy láttuk - azt gondolom, helyesen láttuk úgy -, hogy erőfeszítéseink egy jelentős részét arra kell fordítani, hogy csökkenjenek a szociális különbségek, hogy csökkenjen az a szakadék, ami elválasztja egymástól a szükségben szenvedőt a tehetőstől. Ezért növeltük a nyugdíjakat, ezért növeltük a béreket, ezért növeltük a családtámogatást, ezért tettünk egy sor olyan lépést, amelynek következtében ma - nem úgy, mint 2001-ben - végre magasabb az egy főre jutó nyugdíj, mint 1989-ben volt. Ezért tettük azt, hogy növeltük a jövedelmeket és a kereseteket a közszolgálatban, hogy ebben a négyéves ciklusban végre 25-30 százalékkal több legyen a jövedelmük a közalkalmazottaknak, a köztisztviselőknek, és folytatni kell ezeket a törekvéseket.

Most napirenden egy másik kérdés szerepel, egy olyan kérdés, amellyel Magyarország azért találkozott szembe ilyen erővel, mert az Európai Unió tagjaként olyan új közösségi szabályok is vonatkoznak ránk, amelyek egyike-másika megnehezíti a kapcsolattartást a határon túl élő magyarokkal.

Igen, új dolgunk van ezzel is, és azt gondolom, hogy helyesen gondolja a magyar nemzet, hogyha ennek érdekében erőfeszítéseket tesz. Látom, amiben egyetértés van Magyarországon a parlament különböző pártjai között. Abban van egyetértés például, hogy biztosítani kell a határon túl élő magyarok mozgásszabadságát, biztosítani kell, hogy olyan útlevelük legyen, amellyel ezek a határok könnyen, szabadon és korlátozásmentesen átléphetőek legyenek. Azt gondolom, hogy eddig tart az egyetértés, innentől kezdődnek a viták.

Van olyan javaslat, ami az útlevél megadását össze kívánja kötni azzal az állampolgársággal, ami az útlevélen kívül még jogok és kötelességek garmadáját tartalmazza: szociális, kulturális jogok, egészségjavakhoz való hozzáférés, nyugdíjhoz való hozzáférés lehetősége, a munkahelyhez való hozzáférés lehetősége. Bár nyilvánvalóan a vita hatására ebben történt változás, hiszen tegnap mintha a legnagyobb ellenzéki párt azt mondta volna, hogy ezek a jogok mégse járjanak automatikusan, hanem ezen jogok attól legyenek függőek, hogy valaki Magyarországon fizet-e adót vagy járulékot; de azt gondolom, hogy ez egy rossz irányú menekülés a nagyobbik jobboldali párt részéről abból a csapdából, amely csapdát egyébként nem ő állította fel, de hajlandó ennek a csapdának a létét elfogadni, és hajlandó ennek a csapdának a szorítását megpróbálni nem jó eszközökkel csökkenteni.

Ha azt mondja valaki - és most úgy látom, azt mondja a legnagyobb ellenzéki párt -, hogy nem jár többet automatikusan egészségügyi ellátás és nyugdíj azoknak, akik Magyarországon nem fizetnek adót és járulékot, akkor nyilvánvalóan tudatában van a legnagyobb ellenzéki párt annak, hogy Magyarországon több mint négymillió ember, azaz a felnőttkorúak többsége nem fizet adót, akiknek egyébként jár egészségügyi ellátás és jogosultak lesznek nyugdíjra.

Jól értem, hogy önök korlátozni akarják ezeknek az embereknek az eddig meglévő jogát a nyugdíjra és az egészségügyre? Ez túl magas ár lenne azért, amit önök akarnak. Azt javasolnám, hogy gondolják végig, ez a tegnapi harmadik pontjuk. Muszáj megerősítenem: Magyarországon több mint minden második ember, a 8 millióból 4 millió 800 ezer nem fizet Magyarországon társadalombiztosítási hozzájárulást, és mégis megkapja az egészségügyi szolgáltatást és megkapja a nyugdíjat.

Önök azt mondják, hogy ezek az emberek mostantól ezt automatikusan ne kapják meg. Túl magas ár lenne ez azért, mert önök is tudják, hogy Magyarországon az vitát vált ki, ha a kettős állampolgárság megadása többet jelent, mint útlevelet. Ebből a vitából úgy kimenekülni, hogy azok jogait is korlátozzuk, akik tehát milliónyian vannak, akik eddig megkapták, azt gondolom, ez egy rossz út. Talán nem is olvasták el pontosan a saját javaslatukat, mert én magam is kételkedem abban, hogy ezt komolyan gondolhatják. Ugye, nem gondolják komolyan?

Keresni kell olyan megoldást, amely megoldásban a mozgás, az utazás szabadsága biztosítható, hiszen ebben van Magyarországon egység, és kell nyugodt és értelmes vitát folytatni arról, hogy miközben ezer más ponton kell megtalálnunk a közöttünk lévő sokfajta különbség csökkentésének módját, eszközét, lehetséges tempóját, ebben a vitasorban mit tudunk mondani a határokon túl élőknek, hogy milyen sebességgel fogjuk tudni csökkenteni azt a különbséget, amely magyart és magyart amiatt választ el, hogy bizony a határok átléptek a magyar nemzet feje fölött közel egy évszázaddal ezelőtt.

(13.50)

Higgadt, nyugodt konzultációk kellenek. Ezek a konzultációk arra kell hogy vonatkozzanak, hogy a szülőföldön jobb életet lehessen élni, és a jobb élet reményében eszébe ne jusson senkinek, hogy elhagyja a szülőföldjét. Ehhez programok kellenek, közösségi programok elsősorban.

A nagy különbség egyébként, úgy látom, hogy a parlament két fele között elsősorban abban van, hogy a parlamenti patkó baloldalán elhelyezkedők közösségi programokban gondolkodnak. Azt mondják, hogy az ott élő nemzeti közösséget erősítsük meg abban, hogy ott legyen munkahely; legyen értelme vállalkozni; legyen értelme tanulni; legyen támogatás a tanuláshoz, a kultúra elsajátításához; legyenek gazdaságélénkítő és munkahelyteremtő programok, amelyek a közösséget erősítik. A patkó jobboldala, a konzervatív oldal, úgy látom, hogy inkább az egyének jogkiterjesztését támogatja. Az egyének jogkiterjesztése viszont nyilvánvalóan azzal a veszéllyel jár, hogy húzza, közelíti őket ahhoz a Magyarországhoz, ahol a jogok jelentős részének igénybevétele megtörténhet.

A magyar kormány nemzetpolitikája tehát arról szól, hogy bontsuk le azokat a határokat, amely magyart magyartól elválaszt. Ezek a határok nemcsak az országhatárok, ezek szociális, jövedelmi, tudásbeli, egészségbeli határok; s ezeket mind, így, egymás után és együtt - nem hiszek a nagy ugrásokban. Akik nagy ugrást akarnak, és nem hisznek a mértékletesség - egyébként időnként nagy bátorságot igénylő - politikájában, azok azt hiszik, hogy megoldanak egy problémát az egyik oldalon, miközben majdnem ugyanannyi sebet ejtenek máshol.

Igen, azt gondoljuk, hogy van felelősségünk. Mindig van felelőssége az erősebbnek a gyengébbért; a gazdagabbnak a kevésbé gazdagért; a Magyarországon élőknek a nem Magyarországon élő magyarokért; a tehetősebbnek a nincstelenekért. Ezt közösen kell gyakorolni. De óvnám magunkat attól, hogy bármilyen jó szándéktól vezetve, a nemzetpolitika, miközben egyesíteni kíván, máshol szétválaszt; miközben céljai szerint magasztos, közös programokat kellene hogy alkosson, indulatot gerjeszt, haragot gerjeszt, lássuk be: helyenként irigységet. Ez nem jó. Mert mi egy közös, erős nemzetet akarunk, amelybe beleférünk mindnyájan, és amelyben jó magyarnak lenni, és egyre kevésbé lesz embert próbáló magyarnak lenni.

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormányzó pártok padsoraiban.)