Felszólalás adatai

DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Amikor az előterjesztésről a vita elkezdődött, akkor - hadd valljam be - fölmentem a karzatra, mert úgy gondoltam, hogy onnan figyelem.

Azért, mert - a kommunizmus áldozatairól lévén szó - attól tartottam, hogy bele fogok szólni. És mivel én is ahhoz a csoporthoz számítható vagyok, és egy más diktatúra áldozata is vagyok, illetve azzal érintett, visszajöttem a helyemre, és szót kérek. Csak pár gondolatot hadd mondjak el röviden.

Először is azt, hogy jó sok tévedés csúszott bele az érvelésbe, tehát valószínűleg nem az itteni plénumnak a feladata mindezeknek a kiigazítása. De egyet mégis csak legyen szabad elmondanom: ha jól hallottam, Bauer Tamás képviselő úr azt mondta, hogy 1945-ben elkezdődött Magyarországon az, ami 1989-ben ért véget. Képviselő úr, ez nagy tévedés! 1945-ben Magyarországon egy demokratikus ország építése kezdődött el, Magyarországon demokratikus választások voltak, Magyarországon a polgári demokráciára 83 százalék szavazat adódott le. A Kommunista Párt, amelyik a diktatúra híve volt - bár akkor nem is mondta még ki -, 16-17 százalékot kapott. Magyarországon polgári demokrácia jött létre, alkotmányt hoztunk létre. Része lehettem akkor az Országgyűlésnek. (A Kisgazdapárt padsorai felé mutatva:) Ott ültem valahol, a második-harmadik sorban. Alkotmány jött létre, egy demokratikus ország.

Az ország kormánya úgy alakult, hogy a miniszterelnök kisgazdapárti volt, a házelnök, Varga Béla kisgazdapárti volt, a köztársaság elnöke kisgazdapárti volt, s itt voltunk kisgazdapárti képviselők 60 százalékban, szociáldemokraták 16 százalékban, Nemzeti Parasztpárt, néhány kereszténydemokrata. Magyarország egy polgári demokrata ország volt, és haladt a stabilizáció felé. Olyan stabilizáció felé, ami talán egyedül áll a világtörténelemben. Ugyanis Magyarországon a legnagyobb inflációt tapasztaltuk, azt a hiperinflációt, amire a gazdaságtörténet nem tud példát soha sehol.

Mégis, ennek nyomán 1946 augusztusában olyan stabilizáció jött létre egy polgári demokrata kormányban, amelyikről azt mondani, hogy ez része volt valamiféle szovjet kísérletnek vagy szovjet elnyomásnak '45-től fogva, nagy tévedés. Nem tesz jót se a történelemnek, se az igazságnak, se a nemzet közérzetének, se hírünknek a világban. Nagyon jó volna, ha azok a történészeink is, akikben valamiféle ilyen érzés van, elvégeznék a házi feladataikat.

A demokrácia bástyájának nevezték akkor Magyarországot. A New York Times vezércikkben azt írta, ha hagyják azt a Magyarországot 1945-46-ban, akkor az példája lehet az egész térségnek Európa ezen régiójában. A szuverenitás felé haladt Magyarország. Komoly esély volt, hogy igen, '47 tavaszán a békeszerződés megkötődik, a szovjet megszálló hadsereg elmegy, s Magyarország szuverén állam lesz. Akkor erről mindenki beszélt.

Én magam sok száz népgyűlésen az országban és ebben a parlamentben többször elmondtam: Magyarország a szuverenitás felé halad. Volt egy puccs, jött Rákosi Mátyás és hívei, aminek aztán a szovjet hadsereg besegített. Azonban ez nem változtat azon a tényen, hogy Magyarország akkor úgy tudta, hogy a szuverenitás felé halad.

Ezt a világ is így tudta, volt - ismétlem - egy coup ďétat, egy kommunista puccs, ami ennek elejét vette. Azonban nagyon fontos a nemzet közérzetének, pontosan mostanában megint, amikor keressük, hogy hova is nyúlunk vissza: 1956, 1848; 1945-46-ban olyan szabad választások voltak Magyarországon, ami bizonyítéka annak, amiről itt már előbb említést tettem.

Befejezésül: örömmel hallottam azt, amit Ughy Attila képviselő úr elmondott a Fidesz-Magyar Polgári Párt álláspontjaként, hogy igen, ez a nemzeti megemlékezés, egy nemzeti megemlékezés kívánatos. Nekem... - hogy is mondjam ki, hogy ne hangozzék másnak, mint aminek szánom - igen, Kovács Béla neve, aki képviselőtársam volt, akinek én képviselőtársa voltam, akivel ugyanabba a perbe kerültünk. Engem a kommunista rendőrség tartóztatott le, mentelmi jog ide vagy oda.

(14.00)

Kovács Bélát nem, Kovács Bélát az oroszok, de hát mi egy család voltunk Kovács Bélával, és ez volt a magyar nemzetnek és a független magyar parlamentnek az a kiállása, ami aztán, tudjuk, hogy végződött, hova vezetett.

Képviselőtársaim! Azt hiszem, hogy erről a témáról érdemes volna továbbgondolkozni, amit én itt elmondtam, inkább adalékok, részletek. Megérdemelne talán valamiféle rendszeres és kimerítő gondolkodást, és akkor nem lesz olyasmi, hogy egymás tányérjára rakunk dolgokat, és egymásról olyanokat mondunk vagy gondolunk, ami valóban nem felel meg a valóságnak.

Köszönöm a meghallgatást. (Taps a kormánypárti padsorokban.)