Felszólalás adatai

BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Köszönöm, elnök asszony. Vártam a vita végét, mert a maradék időt arra szeretném felhasználni, hogy értékelő észrevételeket fogalmazzak meg a vitanaphoz. Végül is azt kell mondanom, hogy úgy sikerült, mint általában a vitanapok a szokásos parlamenti szereposztásban. Én voltam a szokásosnál egy kicsit optimistább, amikor az első ellenzéki felszólaló után, Pokorni képviselő úr után reményeket fűztem ahhoz, hogy a számok mentén, érvek mentén talán az álláspontok közelíthetőek. Én kompromisszumkereső alkat vagyok; valószínűleg ezek az álláspontok nem közelíthetőek, hiszen a különböző pártok markáns véleményformálásának egyik színtere a családtámogatási rendszer, az itt meglévő különbségeket a képviselő urak, hölgyek akkor is inkább élezni szokták, hogyha vannak olyan részletei a kérdésnek, amelyben tulajdonképpen az álláspontok nem esnek távol.

Például ilyen kérdés: azt gondolom, hogy nagyon jó lenne, hogyha a kormányváltások időről időre nem érintenék a nagy ellátórendszerek működését, például a nyugdíjrendszer vagy az egészségügyi rendszer működését, de ilyennek tekintem a családtámogatási rendszert is. Ehhez képest ’90 óta gyakorlatilag minden kormányváltás azt jelentette a magyar emberek életében, hogy a családtámogatási rendszer radikálisan lett átalakítva. Megcsinálta ezt az átalakítást az első szocialista-szabad demokrata kormány, amikor a stabilizációs program részeként jövedelemkorlátossá tette az ellátást. Erre volt válasz a jobboldali kormány részéről, hogy újrarendezte az egészet, új alapokra helyezte, behozta a gyedet, behozta a gyermekek után járó adókedvezményt; hogy aztán ebben a ciklusban megint reformértékű lépésekre kényszerüljön a baloldali kormány, merthogy ennek a kormánynak a felfogása szerint az igazságosság szempontját az a családtámogatási rendszer, amit az előző négy évben alkalmaztak, semmiképpen nem valósítja meg.

Tulajdonképpen Pokorni Zoltánnak akartam átadni ezt a táblázatot (Felmutatja a táblázatot.), most megteszem, Harrach Péter úr számára fogom átadni, abban a reményben, abban az utolsó reményben, hogy azok a számok a családi adókedvezménnyel kapcsolatban, amelyek ma is többször ide lettek citálva, hogy tudniillik a családok 85 százaléka teljes mértékben igénybe tudja venni, és további 13 százalék is legalább részben, szóval összesen két, azaz a családok két százalékának nem jó; tehát ez az a táblázat, amely a tényadatokat tartalmazza, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a családok 25 százaléka egyáltalán nem tudja igénybe venni ezt a lehetőséget, tudta még idén sem, illetve további 11 százalék az, aki csak részben. Ez a Pénzügyminisztérium, illetve az APEH által rendelkezésünkre biztosított adat, amit azzal a kéréssel adok át, hogy ha kiderülne, hogy tévedés volt az az információ, amit oly sokszor emlegetnek, akkor a továbbiakban ne használják, mert hogyha a továbbiakban is újra és újra ezt halljuk, akkor kénytelenek leszünk tudatos megtévesztésnek gondolni.

Jó lenne, ha egyetértenénk abban, hogy például fontos lenne a családi pótlék értékőrzése. Ez például egy olyan kérdés, amit ez a kormány is ígért, én személy szerint is rettentően fájlalom, hogy nem tudtuk megcsinálni. A pénzügyi tárca azt gondolja, hogy a mozgásterét, a jövőre vonatkozó lehetőségeit rendesen beszűkíti, hogyha egy törvényben megígért évenkénti emelésre javaslatot tesz, illetve megfogalmazza ezt az évenkénti emelést, és ezért ebben a ciklusban sem történt meg. Márpedig, hogyha az adatokat megnézzük, 1989-ben a családi pótlék, mint a leghangsúlyosabb gyermektámogatási, ellátási elem még az átlagbér 20 százalékát tette ki, hogy aztán évről évre, itt a kilencvenes évek alatt évről évre minden évben veszítsen a reálértékéből; most pedig ott tartunk már idén, hogy alig 5 százalékát jelenti a családok jövedelmében, a háztartások kasszájában - az átlagjövedelem 5 százalékát - ez a támogatási forma. Most megint egy kicsit emelkedni, javulni fog jövőre ez az arány azáltal, hogy ez a rendszerértékű átalakítás megtörténik, de messze van, továbbra is messze van a 20 százaléktól, 10 százalék alatt marad még így is.

Jó lenne, hogyha egyetérthetnénk abban, amire én a saját beszédemben a hangsúlyt próbáltam helyezni, hogy a gyermekszegénységen legtöbbet nem a családtámogatási elemekkel, eszközökkel lehet segíteni, hanem sokkal többet lehet a foglalkoztatáspolitikán keresztül, hogy sokkal többet lehet olyan, a szegénységi gócokra koncentráló projekteken keresztül, ahol az életkörülmények, az egész család életkörülményei tudnának javulni azáltal, hogy munkahelyek keletkeznek, hogy az életminőség egy kicsit javul.

Tisztelt Képviselőtársaim! Amit egy kormány tehet és szükséges tennie, az esélyek javítása. Egyetlen gyerek se tehet arról, hogy hova születik, és egyetlen gyerek sem tehet arról, hogy milyen körülmények között szocializálódik. Amiben a kormánynak felelőssége van, az az esélyek javítása. Ebben óriási szerepe van az iskolának, azoknak a forrásoknak és azoknak az embereknek, akik az iskolán keresztül találkoznak a gyermekekkel.

Szerettem volna szólni még egyszer, utoljára a gyermekvállalás jelentőségéről, amivel kapcsolatban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy sokkal kevéssé anyagi kérdés, mint inkább pszichológiai kérdés; hogy a gyermekvállalás mérlegelése szempontjából sokkal nagyobb hatása van a fiatalokra annak, hogy milyen is a világ körülöttünk, hogy milyen a klímaváltozás, hogy hogyan tesszük tönkre a környezetünket és a többi, és a többi, sokkal fontosabb szerepe van, mint éppen forintban, fillérben az anyasági támogatásnak.

Ott fejezem be, tisztelt képviselőtársaim, hogy a szabad demokraták számára is fontos a gyermek és fontos a gyermekvállalás, merthogy igent mondani a gyermekre annyit jelent, mint igent mondani az életre.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)