Felszólalás adatai

DR. HORVÁTH ZSOLT (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök asszony. Miniszter Úr! Tisztelt Ház! A konszenzus jegyében hívtak bennünket a vitára, az volt a kérés, hogy ne a múltat hánytorgassuk. Engedjék meg, hogy most e nagyon rövid időben egyetlen témakörrel foglalkozzam: az egészségügy finanszírozásának az úgynevezett duális voltával, hogy ez mit is jelent.

Annyit jelent egyszerűen lefordítva, hogy a működés költségeit - munkabért, fecskendőt, gyógyszert, áramdíjat, gázszámlát - az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által fizetett összegből kell kigazdálkodni, és az épületnek a fenntartását, a nagy értékű eszközöket, azoknak a felújítását pedig a tulajdonosnak kell vállalnia; ez utóbbi gyakorlatilag az amortizációt jelenti. Tehát amikor valaki ma azt mondja, hogy az egészségügyben nem megoldott az amortizáció kérdése, akkor nem azt mondja, hogy törvényileg nincs rendezve, hogy nem tudnánk, kinek a dolga, nem ezt mondja; azt mondja, hogy tudjuk, kinek a dolga, hiszen az önkormányzati törvény ezt rendezi, csak az, akinek a dolga, ezt nem teszi meg - és ez egy óriási különbség!

Mi történik a valóságban? Az történik, tisztelettel, hogy a kórházaink és az intézményeink nagy részének a tulajdonosai az önkormányzatok, egy kisebb részének az állam a tulajdonosa, és van egy még kisebb szelet, amelynek részben egyházak, illetve bizonyos civil szervezetek a tulajdonosai. Itt az történik, hogy az önkormányzatok vagy meg tudnak felelni ennek a feladatuknak - mert a költségvetésükben erre lehetőség adódik -, vagy nem tudnak megfelelni, és van egy pici része az önkormányzatoknak, amelyeknek lenne lehetősége, hogy megfeleljen, és mégsem felel meg. És itt nagy bajban vagyunk, mert sem az elődeink, sem mi nem tudtuk egyelőre kitalálni, hogy vajon mi az a megoldás, amivel ki lehet kényszeríteni ezekből az önkormányzatokból azt, hogy ne önként vállalt feladatokra költsék el a pénzüket, hanem arra a törvényben meghatározott, kötelező feladatukra költsenek, ami az egészségügyi ellátás fenntartását jelenti.

De ebben a rendszerben van egy igazságtalanság is, mégpedig az, hogy ha megnézünk, mondjuk, egy városi kórházat, amely kórház a város betegeit ellátja, azt a város önkormányzatának a feladata fenntartani; de nem csak azokat a betegeket látja el, ellátja azokat is - egyébként nagyon helyesen -, akik a környező településeken, egy igen széles vonzáskörzetben élnek, de azok a települések egy fillérrel nem járulnak hozzá ennek a kórháznak a fenntartásához, nincs ilyen törvényi kötelezettségük. Aztán vegyünk egy másik példát: van egy megyei kórház, amely egy nagyvárosban van, történetesen, mondjuk, egy megyeszékhelyen, és egy fillért nem fizet a nagyváros a tízmilliárdosnál nagyobb költségvetéséből ennek a kórháznak a fenntartására, miközben ez a kórház akár százezer lakosát is ellátja.

Ez egy teljesen méltatlan, igazságtalan rendszer - nincs hova mutatni, elődeink hozták létre -, meg kellene változtatni. Ezzel mindenki egyetért, legalábbis akivel eddig erről beszéltem, a kormány irányába is megfogalmazódott a Fidesz-frakció részéről, nagyon helyesen, hogy a duális finanszírozást egy egylábú finanszírozássá kellene tennünk, és egy csatornán keresztül kellene eljuttatni - ehhez viszont módosítani kell alapvető törvényeket, úgymint az önkormányzati törvényt. Önök pontosan tudják, hogy ez egy kétharmados törvény, tehát én is csak a konszenzusra hívnám fel a figyelmet. Ez alapvető problémája ma a magyar egészségügy finanszírozásának, ehhez az önök segítsége kell, és ehhez nem az önök retorikai készségére van szükségünk, hanem - kellő vita után - az önök megfelelő ujjára a megfelelő gombon, a megfelelő időben.

Egyszer már tulajdonképpen voltunk ilyen helyzetben, és azóta ezt számon is kérik rajtunk, világos célmodellt kívánnak tőlünk. Az egészségügy átalakítására megfogalmaztunk egy nagyon egyszerű és világos célmodellt: magántulajdonon alapuló, magánkézben lévő alapellátást szeretnénk; magántulajdonon alapuló, magánkézben lévő járóbeteg-szakellátást szeretnénk; és olyan kórházakat szeretnénk, amelyeket a tulajdonosai fenntartanak egy egycsatornás finanszírozási rendszeren belül, amellyel megfelelő invesztíciós költségeket tudnak biztosítani.

A háziorvosi praxisoknak az önálló orvosi tevékenységről szóló törvényjavaslat kapcsán megpróbáltuk a magánkézbe adását. Ennek egyetlenegy igazi korlátja volt, az a bizonyos kétharmados önkormányzati törvény, amelynek a módosítását beterjesztettük a Ház elé - nem szavazták meg. Ismételten kérem önöket: akár térjünk vissza erre is, módosítsuk akár még egyszer ezt a törvényjavaslatot, nyúljunk hozzá azokhoz a kétharmados részekhez, amelyek miatt - mi is tudjuk - biceg a törvény. De azért biceg, mert nem tetszettek hozzájárulni ahhoz, hogy két lábon járhasson erőteljesen. (Dr. Vojnik Mária: Nem is volt ilyen előterjesztés!) Képviselő asszony, tanulmányozza a Magyar Országgyűlés jegyzőkönyvének a megfelelő, idevonatkozó részeit, tanulmányozza azokat a javaslatokat, amelyeket a képviselők módosításként beterjesztettek, és azt is, hogy milyen gombot nyomott ön, amikor a kétharmados részről szavazott! (Dr. Vojnik Mária: Nem volt ilyen előterjesztés!)

Engedjék meg, hogy nagyon röviden - mert egy picit gyorsabbnak sikerült lennem, mint akartam - két mondatot szóljak szűkebb szakterületemről, a fogászatról. Megint nem visszafelé szeretnék mutogatni, csak az a lórúgás, amely a magyar lakosság száját és fogait érte '96 környékén, egész egyszerűen fogelvesztéseket eredményezett, fizikailag. A fogászatban egy fog megtartása, a rágóképesség, -funkció helyreállítása nagyon nagy költség. A fájdalomcsillapításnak van egy roppant egyszerű módja: ha a fogat eltávolítják. Ezeket a fogakat a szakma - a legjobb akarata ellenére, a betegek kérésére, akik elmondták, hogy anyagi okok miatt nem vállalják a kezelést - eltávolította. Nagyon, de nagyon rossz érzés ilyen beavatkozást végeznie egy orvosnak, de ezt a fájdalomcsillapítás miatt, mivel a beteg más lehetőséget nem vállalt, mert nem volt hozzá megfelelő anyagi tehetsége, a szakma, síró szemmel, elvégezte. Jelen pillanatban ránk vár az a feladat, hogy azt a foghiányt, azt a fogatlanságot, amit létrehoztak, pótoljuk. Konszenzus ide, konszenzus oda, azok a fogak elvesztek.

Ha megpróbáljuk tételesen végignézni, milyen lehetőségünk van a fogászat területén, akkor azt lehet mondani: a legfontosabb, tűzoltó lépéseket megtettük. A gyermekkorúaknak - akik körét kiterjesztettük olyan módon, hogy amíg iskolás korban vannak, amíg iskolába járnak, és ez nyilván a középiskola végét jelenti - megoldottuk a fogászati ellátását, a fogpótlását is. Valamilyen szinten viselhető a nyugdíjasréteg vonatkozásában a legegyszerűbb és legolcsóbb rágófunkció-helyreállító kezelés, ez valamilyen szinten elviselhető határon van. Ugyanakkor elviselhetetlen a fogpótlási kezelések költsége az aktív vagy felnőttkorban lévő, pontosabban 19 és 60 közöttieknek, különösen akkor, ha magas esztétikai igényt kielégítő, modern anyagokkal szeretnénk pótoltatni - ezen a területen valamifajta továbblépésre lesz szükségünk.

(12.10)

Engedjék meg, hogy még utoljára egy olyan kérdésről beszéljek, amely szintén a fogászathoz kapcsolódik. Nemcsak a fogakat vesztettük el, hanem egy olyan rendszert, egy olyan hálózatot is elvesztettünk, amely a gyerekeink fogainak az épen maradását szolgálta; ez a rendszer gyakorlatilag 1996-ban szinte teljes egészében felbomlott. Ezt a rendszert újrateremtjük, ez folyamatban van, hiszen ez a fogászati betegségek megelőzését szolgálja, ami, innen is elmondhatom, egy roppant egyszerű dolog: megfelelő időben, jó eszközzel, megfelelő gyakorisággal fogat kell mosni - ez a kulcs, ez a trükk. Ezt a gyerekeinknek lehet megtanítani, időben, amikor belső igényükké válhat, úgyhogy ebben az irányban mindent megteszünk. Egyéb területeken olyan nagy a lemaradás, akkora károkat okozott az elmúlt időszak, hogy csak tűzoltásra van lehetőségünk.

Engedjék meg, hogy még három olyan területről beszéljek, amit programszerűen kell végrehajtanunk, és ez a három nagy terület, amelyeket már említett, sőt talán még kérésként is megfogalmazott a Fidesz-frakció a kormányzat irányába, a két legnagyobb halálok: az egyik a szív- és keringési betegségek, a másik a daganatos betegségek megelőzése. És itt arra kell felhívni a figyelmet, hogy önmagában az egészségügy nem vállalkozhat csak egyedül ennek az egésznek a megelőzésére, de egy program generálására, gerjesztésére, egy olyan szemlélet kialakítására az országban, amellyel ez megelőzhető, arra vállalkozhat, és vállalkoznia is kell.

És legvégül hívom fel a figyelmüket egy nagy népesedési problémánkra, tudjuk, hogy milyen a demográfiai helyzetünk. Van egy népbetegség, amelyről nagyon keveset beszélünk, sokan szégyellik, sokan nem is tudják igazán, hogy betegség, ez a meddőség, a gyermektelenség. Ez közel 15 százalékát érinti a magyar lakosságnak a felmérések szerint, ami azt jelenti, és az orvosaink azt mondják, hogy Európában jó helyen állunk, szakmailag jó helyen vagyunk ennek a kezelésében. Ha ezeknek a családoknak csak a felét gyermekáldáshoz tudjuk juttatni, akkor az 6, 7, esetleg 8 százalékot jelent. Ajánlom figyelmükbe, ez egy olyan terület, amelyen programszerűen kell lépnünk, és ez szintén nem csak az egészségügy feladata, ennél egy sokkal összetettebb kérdésről van szó, de talán kiutat jelenthet a demográfiai mélypontról.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)