Felszólalás adatai

ELNÖK: Megköszönöm a képviselő úr hozzászólását. Hozzászólásra következik Dán János képviselő úr, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportjából; őt követi majd Bauer Tamás képviselő úr, a Szabad Demokraták Szövetsége frakciójából. Dán képviselő urat illeti a szó.

DR. DÁN JÁNOS (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Az ítélőtábla és a hozzácsatlakozó hét törvény egy javaslatban történő tárgyalásának általános vitájában jogi szempontból az előző ülésnapon és a jelen ülésnapon előttem szólók is szinte mély szakmai igénnyel kimerítették a mondanivalókat. El kell gondolkozni azon, hogy kell-e ennyi törvényt tárgyalni egy csomagban egyszerre. Egyáltalán azon is érdemes lenne máskor elgondolkodni, hogy kell-e ennyi törvényt hozni egy-egy parlamenti ülésszak alatt vagy egy-egy parlamenti ciklus alatt.

Úgy érzem, hogy a törvény annál jobb, ha kiállja az idő próbáját, minél régebbi. Esetenként egy félretett, eldobott törvényt átdolgozva újra elővesznek. Így van ez az ítélőtáblák esetében is: az 1890. évi XXV. törvénycikkel hozták létre a kizárólagos fellebbezési bíróságként működő királyi ítélőtábla-rendszert mind polgári, mind büntetőperekben. Tizenegy királyi ítélőtáblát hoztak létre, ebből öt a jelenlegi országhatárokon belül volt, a másik hat a jelenlegi országhatárokon kívül, és tudomásom szerint ugyanaz az öt szerepel most egy tervezetben, amely annak idején már megvalósult. Várhatóan 11 ezer ügyben kell eljárni az újonnan felállítandó ítélőtáblának. Hogy mennyi lesz az ügyek száma később, hogy kellenek-e a vidéki ítélőtáblák is, az idő fogja eldönteni.

A javaslat mellékletében gazdasági számítások is találhatók, ugyanakkor felhívom a tisztelt Ház figyelmét, hogy a közlekedési szempontok is szerepet kell hogy játsszanak az ítélőtábla, illetve az ítélőtáblák kialakításakor. Igaz az is, hogy a vidéki nagyvárosok között rossz a közlekedési viszony, de a vidéki nagyvárosok és Budapest közötti közlekedési lehetőségekkel sem lehetünk igazán elégedettek. Tanúk, ügyvédek, szakértők, peres felek utazási költségeivel kell számolnunk, tehát véleményem szerint továbbra is foglalkozni kell a Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Győrött felállítandó ítélőtáblákkal, ezek kialakítási lehetőségével, megvalósításával.

A magyar lakosság véleménye az elmúlt évtizedben az volt, hogy az igazságszolgáltatás épp a lassúsága miatt nem volt kielégítő, a perek elhúzódtak - nagyon vontatottan haladtak, elhúzódtak -, és igaz viszont az a régi mondás is, hogy gyors ítélkezés nem jár biztosan, és az is, hogy ítélj késlekedve, meggondolva. Ezt a régi mondást nagyon-nagyon sokszor megtartották, mert valóban késlekedve, elhúzódva születtek meg az ítéletek.

A bíróságra érkező jogvitás ügyek hatalmas számát egyik pillanatról a másikra valóban nem lehet lecsökkenteni, de mégis fölmerül a kérdés, hogy mi az, amit meg lehet tenni úgy, hogy a jogi pálya szakmaisága ne szenvedjen hátrányt. Úgy érzem, hogy ez a törvényjavaslat néhány nagyon jó gondolatot, a javaslatában nagyon jó tervezetet rögzített: a bíróságok minél előbb indítsák be az ügyeket; ez úgy találkozik a választópolgárok igenlő véleményével, ha a bíróság a keresetlevél beérkezését követő hat hónapon belüli időtartamra kitűzi a tárgyalást, és hiánypótlás esetén sem lehet a keresetlevél beérkezését követő kilenc hónapnál későbbi időpontra kitűzni. Ez egy remény arra, hogy legalább a tárgyalások megindulnak. Ugyanide tartozik, hogy a keresetlevelet legkésőbb 30 napon belül meg kell vizsgálni.

Reménykeltő, hogy az iratoknak a másodfokú bírósághoz való beérkezését követően hat hónapon belül szintén megtartható lesz a tárgyalás. Úgy érzem, ugyanígy egyetért a közvélemény, ha az őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás, lakhelyelhagyási tilalom esetén a terhelt útiokmányát - magyarul az útlevelét - elveszik, így megelőzhető a gyanúsított eltűnése, amire az elmúlt években néhány közfelháborodást keltett ügyben, esetben példa volt.

A házi őrizet a külföldi jogrendszerekben már ismert. A mindennapos gyakorlatban többször tapasztalható a nyomozás lassúsága. Úgy néz ki, hogy a javaslat ebben rugalmas: gyakorlatilag egy évig helyben döntenek a nyomozás határidejéről.

Vitázni lehet, hogy ötmillió legyen-e a határ a jogi pereknél, amelyek a megyei bíróság hatáskörébe tartoznak, ugyanígy a személyhez fűződő jogok megsértése miatt keletkezett polgári jogi igények érvényesítése iránt indított pereknek a megyei bíróság hatáskörébe helyezésével is. Itt érvként, indokként ugyanazt tudnám felhozni, mint az ítélőtáblák létrehozásakor: az utazási távolságot, az említett tanúk, ügyvédek, szakértők, peres felek s a többi utazási költségeit.

Amennyiben a beterjesztett törvényjavaslat az igazságszolgáltatás működését javítja, ez véleményem szerint találkozik a polgárok igenlő véleményével, és akkor meggyőződésem szerint hosszabb távon a többi meghozott törvény megtartatásával együtt rendezett jogi környezetet teremt, és az állampolgárok társadalmi közérzetére - áttételesen, ezt külön kiemelném: a gazdasági élet, az üzleti élet rendezettségére is - pozitív hatást fejt ki, és így segíti az európai uniós csatlakozásunkat is.

Ezen szempontok figyelembevételével és a módosítások után a jelen javaslatot elfogadásra javaslom. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Hozzászólásra következik Bauer Tamás képviselő úr, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjából; majd őt követi Ábrahám János képviselő úr, a Magyar Szocialista Párt frakciójából. Bauer képviselő urat illeti a szó.

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Önök föltehetik a kérdést, hogy hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis miért kér szót egy közgazdász az országos ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szóló, címe szerint igazán a jogászok kizárólagos felségterületét jelentő törvényjavaslat tárgyalásánál.

(21.40)

Nos, ennek az az oka, hogy a polgári perrendtartás, amellyel a törvényjavaslat második része foglalkozik, olyan kérdéskört szabályoz, amely - bármilyen furcsa is - közvetlenül gazdaságpolitikai kérdés is.

Ugyanis egy piacgazdaságban, amelynek a kialakulása, vagy mondhatjuk így is, kialakítása Magyarországon hosszú ideje folyik - gondolhatják, hogy tíz éve, de valójában már hosszabb ideje -, megvannak a maga szabályai, megvannak a maga jogi és megvannak a maga nem jogi szabályai. A piacgazdaság működésének a lényegéhez tartozik, hogy vállalkozások tömege folytatja a maga tevékenységét, és a tevékenységük során egymással lépnek naponta gazdasági tranzakciókba, a partnerek egymással állnak gazdasági viszonyokban, és ezeket a gazdasági tranzakciókat - az ábécét mondom - jogilag szerződések szabályozzák. Szerződések még akkor is, ha ezeket esetleg nem is foglalják írásba, de az esetek nagyon túlnyomó többségében írásba is foglalják.

Ezen túlmenően arra is érdemes emlékeztetni, hogy a gazdasági tranzakcióknak, a vállalkozások közötti gazdasági kapcsolatoknak az a tömege, amely a piacgazdaságra jellemző, gazdasági kockázatokat vet fel. Egy dinamikus gazdaságban a helyzetek, a viszonyok, a körülmények állandóan változnak, tehát a legtisztességesebb, legjóhiszeműbb gazdálkodás során is rendszeresen állnak elő olyan helyzetek, amikor a gazdasági tranzakciókban zavarok keletkeznek, amikor a gazdasági kapcsolatok résztvevői nem úgy teljesítik a vállalásaikat, ahogy azt a szerződések megkötésekor tervezték. Ilyen módon állnak elő a gazdasági konfliktusok és a gazdasági konfliktusokat jogi formában megtestesítő jogviták. Gazdaságpolitikai érdek tehát, hogy a gazdasági konfliktusok okozta kockázatokat, károkat minimálisra csökkentsük.

És ahhoz, hogy ezt minimálisra lehessen csökkenteni, s hogy a gazdasági életben, az üzleti életben jelentkező kockázatokat minél inkább mérsékeljük, van szükség arra, hogy a jogviták rendezésekor az állam segítséget nyújtson a gazdasági élet szereplőinek ahhoz, hogy az előálló konfliktusok, az ezeket tükröző jogviták során minél kisebb károk keletkezzenek. Ehhez nyújt segítséget a polgári ügyekben folyó bíráskodás, a jogviták gyors és elfogulatlan rendezése - ez egyfajta állami szolgáltatás a gazdasági, az üzleti élet résztvevői számára.

Magyarországon, tudjuk valamennyien - és erről beszélt Dán képviselő úr is -, a helyzet nem ilyen, mint ahogy ezt tankönyvszerűen összefoglaltam: Magyarországon a gazdasági perek hosszú-hosszú évekre elhúzódnak. Amikor valaki nem teljesíti azt a szállítási kötelezettséget, amelyet a szerződésben elvállal, akkor a partner sokszor súlyos gazdasági helyzetbe kerül, és az így kialakuló konfliktus, gazdasági nehézség tovagyűrűzik a gazdaságban. Amikor valaki a fizetési kötelezettségét nem teljesíti egy gazdasági szerződéses kapcsolatban, akkor ezzel a partnerét - különösen, ha az egy nála kisebb vállalkozás - sokszor a pénzügyi ellehetetlenülés helyzetébe tudja sodorni. Ez önmagában véve még természetes velejárója lenne az üzleti életnek. Ami nem természetes velejárója, hogy a kialakult helyzetben nem kevés az olyan üzleti partner, aki nem azért hozza ilyen helyzetbe a partnerét, mert a körülmények a várakozástól eltérően alakultak, hanem tudatosan, rosszhiszeműen teremt olyan helyzetet, hogy tönkreteszi a partnert. És ezt azért teheti, mert tudja, hogy a partner, aki pórul járt ebben a kapcsolatban, a maga jogos igényét éveken keresztül nem tudja érvényesíteni.

A magyar bírósági rendszer a polgári ügyekben, a gazdasági ügyekben azt a feladatát, hogy a segítségére siessen annak, aki egy jogvitában a maga jogos igényét akarja érvényesíteni - ami az előttünk fekvő törvényjavaslatban, annak a polgári perrendtartásra vonatkozó részében, amelyben újraírja a törvény bevezető részét, s mint a törvény funkciója szerepel -, nem, illetve nagyon korlátozottan, nagyon nagy késéssel teljesíti.

Ezért állhat elő olyan helyzet, hogy az üzleti életben mindenki nyugodtan mondhatja annak, akit becsap, akivel kitolt, hogy nyugodtan tessék bírósághoz fordulni, mert tudja, hogy a bíróságnál a másik fél a maga jogos igényét csak irreálisan hosszú idő alatt tudja érvényesíteni. Azt gondolom ezért, a polgári perrendtartás módosításának az lenne a feladata, hogy a jogszabályalkotás, a törvényalkotás oldaláról egy nagyon határozott ösztönzést adjon, sőt kikényszerítse a polgári peres eljárások felgyorsítását, hogy a jelenlegi helyzet néhány éven belül mindenképpen megszűnjön.

Azt gondolom, azzal, hogy 6 hónapos határidőket ír be a törvényjavaslat, ezt a feladatát nem teljesíti, sőt ezzel legalizálja azt az állapotot, amikor a felek rosszhiszeműen időhúzásra törekedhetnek, és ezzel a jelenlegi állapotokat, amelyeket igyekeztem jellemezni, hosszú időre konzerválják. Ezért azt gondolom, hogy rövidebb határidőket kellene a törvényjavaslatba beiktatni, s ezeknek a rövidebb határidőknek a korábbi hatályba léptetésére lenne szükség, és további intézkedéseket kellene hozni a polgári perek fegyelmezettebb, gyorsabb, jobban kézben tartott bonyolítására, amikor az időhúzásra nincs mód, vagy az időhúzás nagyon komoly hátrányokkal jár arra nézve, aki időt húz. Egy sor módosító javaslatot nyújtottam be, amelyek ezt a gyorsítást és ezen gyorsítás feltételeinek a megteremtését szolgálják.

Ez a fő mondanivalóm ebben a mai, közgazdászként történő felszólalásomban ebben a jogászvitában. De ha már elkövettem ezt a vakmerő lépést, szeretném ezt még két gondolattal - nem, lesz ez három is, de a végén ezek már rövidebbek lesznek - kiegészíteni.

Az egyik, amiről Gyimesi képviselő úr mint a Fidesz vezérszónoka is beszélt: ez a gondolat abból indul ki, amiről már beszéltem, hogy a polgári perben az állam tulajdonképpen szolgáltatást nyújt a szereplők számára, hiszen rendezi a felek közötti jogvitát. Igaza van Gyimesi képviselő úrnak abban, hogy nagyon fontos, helyes, s általunk is üdvözölt újítása ennek a törvényjavaslatnak, hogy szakít azzal a korábbi elvvel, hogy a bíróságnak az igazságot kell kiderítenie a polgári eljárásban. Még azt is megengedem magamnak, hogy azt mondjam: az igazságszolgáltatás ezen ágában nem feladata a bíróságnak, hogy igazságot szolgáltasson, hanem csak az a feladata, hogy a jogvitát rendezze - ez nem ugyanaz! Ha azt mondjuk, hogy nem kell az igazságot kideríteni - és sok szó esett ma arról, hogy nem ez a cél, hanem az a cél, hogy abban az értelemben igazságot tegyen a felek között -, az más fogalmazás, ahogy a bölcs kádi annak idején a perlekedők között tett igazságot, az a feladata, hogy méltányosan rendezze a jogvitát.

Ez azért van így, mert a polgári perben az államnak konkrétan tulajdonképpen nincs saját célja. Abban a polgári perben, ami, mondjuk, a gazdasági életben két vállalkozás között kialakul, hogy ki teljesített és ki követelhet kártérítést azért, mert a másik nem teljesített, az a kérdés, hogy tulajdonképpen az egyik fél megkapja-e azt a pénzt, ami neki jár, vagy nem, az állam számára, ha úgy tetszik, közömbös.

(21.50)

Ha a felek ugyanis nem indítanának pert, akkor az állam nem tenne semmit, tehát az állam akkor is nyugodt lenne, hogyha semmi sem történne. Ha a felek valamelyike kezdeményezi, akkor az állam, az igazságszolgáltatás, a bíróság megkeresi a jogvita méltányos rendezésének a módját. Tehát az államnak konkrétan saját célja nincs. Az államnak egy általános célja van, hogy a gazdasági életben jogbiztonság, megbízhatóság uralkodjék.

Ebből viszont az következik - ezért is mondja az indoklás is, és ezért is mondták képviselőtársaim is, hogy a polgári per urai a felek -, hogy miután az államnak nincs saját teendője a polgári perben, az ügyésznek sincs funkciója a polgári perben. Az államtitkár úr másképp gondolja, mert hiszen a törvényjavaslat más tartalmú. Én azonban úgy gondolom, hogy a törvényjavaslatból helyes lenne törölni az ügyész feladatára vonatkozó rendelkezést. Azokban az esetekben, amikor a felek nem tudják maguk képviselni az ügyüket, ott erre megvannak más eszközök, polgári perhez illő eszközök, ilyen lehet, amikor gyenge az egyik fél, a pártfogó ügyvédnek a kijelölése; ilyen lehet, amikor sok szereplő áll az egyik oldalon, valamiféle civil szervezet szerepvállalása, populáris akció esetén. De az ügyésznek, ahogy ezt sok más országban nevezik, az államügyésznek szerintem nincs feladata a polgári perben.

Végül, ha már vakmerő módon szót kértem a jogászok belügyében, akkor azért arról a kérdésről is szeretnék beszélni, ami a három héttel ezelőtti vitának a súlyponti kérdése volt: az ítélőtáblák ügyéről. Az a kormány javaslata, hogy egy országos ítélőtábla jöjjön létre. A négyszintű bíráskodás így is megvalósulna, tehát az alkotmány rendelkezésével ez az elképzelés látszólag összhangban van.

Azonban én is elővettem az alkotmányt, mint ahogy sokan a vita résztvevői közül, és azt találtam benne, mindenki ugyanúgy olvasta ezt a rendelkezést, hogy a Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, az ítélőtáblák, a Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és munkaügyi bíróságok gyakorolják. Én persze tudom, hogy egy olyan kormánynak, amelyiknek a hetente háromhetente, annak az ítélőtáblák ítélőtábla. Én értem ezt a logikát, ezt a logikát ismerjük. Minthogy azonban a hetente meg a háromhetente csak a Házszabályban van, az ítélőtáblák szó azonban az alkotmányban van, ezen mégiscsak el kell gondolkodni.

Azért is el kell gondolkodni, mert - és a jog, az alkotmányértelmezés, meg általában a jogszabályok értelmezése során az ilyen típusú kitekintés mindig hasznosnak bizonyul - érdemes arra emlékezni, hogy amikor az alkotmányozó, vagyis az Országgyűlés 1997-ben, amikor az alkotmánymódosítás született, mit akart ezzel, világos, mert ugyanakkor nyújtotta be az ítélőtáblákra vonatkozó törvényt, amely kimondta, hogy átmenetileg három, aztán öt ítélőtábla kell. Ha ezt mondta, akkor világos, hogy az "ítélőtáblák" mit jelent. Ez az alkotmányos rendelkezés nemcsak azt jelenti, hogy jöjjön létre az ítélőtábla mint új intézmény, hanem azt is jelenti, hogy több legyen belőle.

Hogy miért legyen több belőle, ez egy vitatható kérdés. Vannak olyan álláspontok, hogy nem kell több - mondjuk, azért, mert olcsóbb, ha csak egy van -, és van olyan álláspont, aki ezt az alkotmányos rendelkezést javasolta, benyújtotta és megszavazta, abból indult ki, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy legyen egy szint, hanem arról is szó van, hogy ez a szint közelebb legyen, arról is szó van, hogy ez a fellebbviteli bíráskodás közelebb legyen az állampolgárokhoz, mint ha csak egy helyen van Magyarországon. Meg voltak olyan mellékes szempontok is, hogy az ítélőtábla a jogászéletnek egy központja, és helyes, ha a jogászéletnek ilyen központja nemcsak Budapesten van, hanem az országnak öt pontján. És különösen figyelemre méltó az, hogy az a kormány, amelyik nagyon messze megy abban, hogy magát a vidék kormányának tekintse, és a vidék-Budapest szembeállításból sportot űz, egy ilyen rendelkezésnél kiköt amellett, hogy ítélőtábla csak Budapesten legyen.

De mondom, az a kérdés, hogy milyen érvek szólnak amellett, hogy több legyen, meg amellett, hogy egy legyen, ez egy tartalmi kérdés. Erről lehet vitatkozni, erről folyt a vita, és folyni fog a vita. Az azonban, hogy az alkotmányban az van, hogy ítélőtáblák, szerintem nem engedi meg a mindenkori kormánytöbbségnek, hogy egy ítélőtáblát hozzon létre.

Ha alkotmányosan akart volna eljárni a kormány, akkor be kellett volna nyújtania egy olyan alkotmánymódosítást, amely azt a szót, hogy "ítélőtáblák", úgy módosítja, hogy az "ítélőtábla vagy ítélőtáblák". És ha az Országgyűlés kétharmaddal elfogadja ezt az alkotmánymódosítást, akkor lehet egy ítélőtáblát létrehozni. Ha az Országgyűlésben ez az alkotmánymódosítás nem kapja meg a kétharmados többséget, akkor egy jogkövető kormány ilyen javaslatot nem tehet. Nyilvánvaló, hogy ez a javaslat, az egy országos ítélőtáblára vonatkozó javaslat alkotmánysértő.

Gondolom, hogy az államtitkár úr is egyetért velem abban, hogy ez a rendelkezés mindenképpen kétharmados. De nem is kétharmados, alkotmányt kellene hozzá módosítani, mert még kétharmaddal sem szabad alkotmánysértő rendelkezést hozni.

Végül egy ügyrendi, eljárási jellegű észrevételt kell tennem, amit más alkalommal is megteszünk, de kénytelen vagyok most is megtenni. Ebben az esetben is azt a gyakorlatot folytatja a kormány, hogy különböző jellegű törvényeket nyújt be egy törvényként, hogy még kevesebbet lehessen a parlamentben törvényekről vitatkozni. Ebben az esetben is megvan annak az a nagyon fontos hátránya - megvan ez az adótörvény-csomagnál is, ennél is, meg másoknál is -, hogy a szavazásnál a parlamenti pártok csak egyben tudnak róla szavazni.

Ami a polgári perrendtartás módosítását illeti, amiről eddig a felszólalásom nagyobbik részében beszéltem, ott a Szabad Demokraták Szövetsége és én magam is szívesen megszavaznám, ha ez egy külön törvény lenne, akkor is, ha a módosító javaslatainkból egyet sem fogad el a kormány, mert a legfontosabb iránnyal egyet tudunk érteni. Ezzel szemben az ítélőtáblára vonatkozó részt nyilvánvalóan nem tudjuk megszavazni. Azzal azonban, hogy a kormány egybetette, egy törvénnyé tette az egészet, arra kényszerít bennünket, hogy az egészet ne szavazzuk meg.

Ma reggel azt mondta az igazságügyi miniszter asszony, hogy "...egyetérthetünk abban, hogy igen nagy szükség volna egy konszenzusos politikára, ehhez a konszenzusos politikához azonban két fél kell, egy kevés; és az is kevés, ha az egyik fél csak szavakban emlegeti ezt, tettekben azonban minduntalan ellene tesz". Nos, nagyon jó lenne, ha konszenzussal tudnánk megszavazni a polgári perrendtartásra vonatkozó törvényjavaslatot. Nagyon jó lenne, ha sok olyan törvény lenne, amit konszenzussal tudunk megszavazni, miközben biztosan van nagyon sok olyan törvény, amit nem tudunk konszenzussal megszavazni, mert más a felfogása a szabad demokratáknak, más a szocialistáknak és más a jobboldali kormánytöbbségnek. Miért akadályozzák meg azzal, hogy ezeket a nagyon különböző jellegű törvényeket összekapcsolják egy módosító törvényjavaslatba, hogy legalább a törvények egy jelentős kisebbségében 90 százalékkal, és ne 58 százalékkal szülessen meg a törvény? Ez egy alapvető, ha úgy tetszik, parlamentpolitikai kérdés.

Azt kell mondanom, hogy amit az igazságügy-miniszter asszony ma reggel a konszenzusról mondott, az nem volt őszinte. Mert minden lépésükben kimutatják, hogy nem akarnak konszenzust, nem törekednek konszenzusra. Itt a példa, hiszen nem tudjuk megszavazni azt a részét sem, amelyikkel egyetértenénk, mert egybecsomagolják azzal, amivel nem tudunk egyetérteni.

Köszönöm szépen. (Mécs Imre tapsol.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Hozzászólásra megadom a lehetőséget Hende Csaba politikai államtitkár úrnak. Államtitkár úr!

DR. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót, elnök asszony. Nagy érdeklődéssel hallgattam Bauer képviselő úr laikusnak tűnő, ám igen nagy jogi szakértelemről tanúskodó hozzászólását.

(22.00)

Visszafelé haladva: ha jól figyeltem a vita eddigi menetét, akkor Csákabonyi képviselő úr azt kifogásolta, hogy a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvény, tehát egy bizonyos törvény - kétharmados törvény - egyes rendelkezéseit támogatni tudják, míg más rendelkezéseit nem tudják támogatni. Ez a felfogás szöges ellentétben áll Bauer képviselő úr felfogásával, mert ha törvényenként terjesztjük elő, ez a probléma akkor is fennáll az MSZP oldaláról.

Egyébként pedig szeretném felhívni Bauer képviselő úr figyelmét arra, hogy ez a törvénycsomag, amelyet a kezemben tartok (Felmutatja.) és amely az ön asztalán is fekszik, oly szorosan összetartozó részekből áll, hogy ezek az intézkedések mint fogaskerekek kapcsolódnak egymásba az igazságszolgáltatás nagy gépezetében, és ezek harmonikus együttmunkálkodása fogja majd azt eredményezni, hogy remélhetőleg a törvényjavaslat elfogadása után egy hatékonyabb, gyorsabb, korszerűbb igazságszolgáltatási rendszere lesz az országnak, és a perek valóban rövidebb ideig fognak tartani.

Képviselő úr, csak egy olyan rendelkezést mondjon az előttünk fekvő javaslatból, amely lényegi tartalmánál fogva nem kapcsolódik össze az előterjesztés többi részével! Képviselő úr, ilyet nem tud mutatni! Pontosan az ennek az előterjesztésnek a lényege, hogy rámutatunk vele arra, hogy a magyar igazságszolgáltatás helyzetének javítása nem az ítélőtábla, nem ítélőtáblák, tehát nem ékezetek kérdésén múlik, képviselő úr, hanem nagyon-nagyon sok kölcsönhatásban lévő, amúgy igen sok pénzbe kerülő intézkedéstől összességében függ. Ezt mutatjuk be ebben az előterjesztésben, és erre teszünk kísérletet a parlament segítségével.

Ami az ítélőtábla vagy ítélőtáblák kérdését illeti, ez engem egy kicsit emlékeztet Madách Ember tragédiájából a homousion és a homoiusion problematikájára. Képviselő úr, a világért nem szeretném önt alkotmányjogi tájékoztatásban részesíteni, mert erre nem vagyok hivatott, de szeretném azt önnek elmondani, hogy az egyes jogintézményekkel kapcsolatban az Alkotmánybíróság mindig a tartalmi kérdéseket tekinti döntőnek; itt az a tartalmi kérdés, hogy négyszintű vagy háromszintű bíráskodás legyen-e Magyarországon.

Az egy országos ítélőtábla mellett is megvalósul a négyszintű bíráskodás, ezért a tartalmi alkotmányossági követelmény igenis megvalósul.

Amennyiben kételye van e tekintetben, és nyilván nem ön az egyetlen, ez már a vitában több oldalról elhangzott, úgy módja van bárkinek az Alkotmánybírósághoz fordulni, nekünk e tekintetben nincs tartanivalónk, szakmailag jó lelkiismerettel mondhatom ezt.

Ami azonban az ügy lényegét illeti, ezt most még egyszer el kell mondani: ezelőtt egy esztendővel a kormány azt mondta, hogy az Országgyűléstől egy kis időt kér, hogy megvizsgálja, felmérje, hogy vajon biztos, hogy azok a vágányok, azok a sínek, amelyeket önök, az előző, 72 százalékos többségű koalíció, kétharmados törvények és az alkotmány módosítása keretei között az igazságszolgáltatási reform megvalósítására lefektetett, jó irányba visznek.

Vizsgáljuk meg, egy pillanatra állítsuk meg ezt robogó vonatot, adjunk magunknak fél évet, és végezzük el a vizsgálatokat! Emlékezzünk vissza, sokan, nagyon sokan, ön is, képviselő úr, számtalanszor azzal vádolta a kormányt, hogy lábbal tapodja az alkotmányt, amiért nem állítja fel 1999. január 1-jével az ítélőtáblákat. Az meg sem fogalmazódott, és nagyon szomorú vagyok, hogy ellenzéki oldalról nem hallom a korrektségnek és az igazságnak járó köteles tisztelet hangját ebben a kérdésben, mert az idő és az azóta lefolytatott vizsgálat igenis a kormány akkori álláspontját napnál világosabban és fényesen igazolta.

A képviselő úr ugyan nem jogász, de azért hadd mondjam el önnek, ha felálltak volna azok a bíróságok, amelyeket ön oly hevesen és gyakran számon kért a kormányon, még akkor is, ha azok a hatásköri intézkedések, amelyeket itt előírunk ebben a törvényben, hatályba léptek volna, akkor is az az eredmény következett volna be, tisztelt képviselő úr, hogy a győri, a pécsi és szegedi ítélőtáblán, ebben a sorrendben évente összesen 527, 529, illetve 494 büntetőügy, valamint 620, 685 és 573 polgári ügy kerülhetett volna elbírálásra.

Ön nem jogász képviselő úr, de szeretném azt elmondani, hogy 527 vagy éppen 494 büntetőügy egy-két hónapra való munka egy büntető fellebbviteli tanácsnak. Képviselő úr és mindenki, aki ebben a vitában a kormányt támadta a tavalyi esztendőben, most jó lelkiismerettel, nyíltan álljon ki, és mondja meg, hogy ő amellett tört lándzsát, hogy súlyos milliárdokért, teljes bírói fizetéssel, teljes bírói állásokba olyan bíróságokat állítsunk fel, amelyeknek a bírái az év nagyobbik részében tétlenül malmoztak volna. Mert mi munkájuk lett volna? Semmi!

Nem hallottam egyetlen szót sem az ellenzéki képviselőktől ebben a vitában, amelyben az egy évvel ezelőtti téves, nyilvánvalóan téves álláspontjukért megkövették volna a kormányzatot, és azt mondták volna, hogy elnézést, rájöttünk, hogy talán mégsem kellene sok-sok milliárd forintért, beruházási költségért felállítani, majd pedig évente sok milliárd forintért az üresen őrlő garatokkal járó igazságszolgáltatási malmokat működtetni. Ez ennek a vitának a lényeg, tisztelt Országgyűlés!

Innentől kezdve, hogy ítélőtábla vagy ítélőtáblák szerepel valamelyik jogszabályban, engedje meg, képviselő úr, nem tartalmi kérdés és egy formai kérdés, és higgye el, erre garanciát vállalok, ha kell, ékezetek és tévesen használt többes számok miatt a kormány a jövőben sem fogja az adófizetők pénzét az ablakon kidobálni.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Szórványos a kormánypártok és a MIÉP soraiból.)