Felszólalás adatai

DR. NÉMETH IMRE (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Tudatában vagyok annak, hogy egy átmeneti időszakra érvényes törvényről van szó, úgy ítélem meg azonban, hogy az európai uniós csatlakozásig hátralévő időszak rendkívül fontos az agrártermelők szempontjából. Így agrárszövetséges képviselőtársaimmal nagy jelentőséget tulajdonítunk a törvénymódosításnak, amely, ha csak kismértékben is, de meggyőződésünk szerint javítási szándékokat tükröz.

Az első kérdés, amit fel kell tennem, hogy jó-e, és jól működik-e a hatályos törvény. Ezt több képviselőtársam elemezte. Véleményem szerint ezt kizárólag annak alapján lehet megítélni, hogy eléri-e a célját. A cél pedig az, hogy a mezőgazdasági termelők képesek-e a befektetett tőkéjük és munkájuk után az arányos jövedelmet megszerezni, biztonságosabbnak tartják-e a belföldi piacot.

A feltett kérdésre azt kell felelnem: nem jó, és nem jól működik. Az elmúlt két évben az agrárolló miatt kétszer 7 százalékos árveszteséget szenvedtek el a termelők. Ez két év alatt több mint 100 milliárdos elmaradt jövedelmet jelentett, illetve nem is csak jövedelemveszteséget, hanem tőkeveszteséget is, hisz sajnos ennek következtében nagyon sok termelőnek a tőkéje is csökkent. Még a közvetlenül szabályozott termékkörben is 200 százalékos áringadozásokat tapasztalhattunk. Gondolok itt a búza árára, a 30 ezer forintos '97-es árra és a 15 ezer forintos tavalyi árra. De itt a képviselőtársaim említették a sertés árát is. Ez a 30 százalék ingadozás is azt kell hogy mondassa, hogy ez a rendszer így, ebben a formájában nem jó. Sajnos, nem képes kompenzálni a termelők veszteségeit, a termelőktől pedig nem várható el, hogy ekkora áringadozásokat korrigálni tudjanak.

Ha kimondtam azt, hogy nem jó a jelenlegi rendtartás, arra is szeretnék választ adni, hogy miért nem tartom jónak. Az analízis során a rendtartás rendszerét három részre bontanám. Ezeket szeretném elemezni és rávilágítani a problémákra, amelyeket ki kellene küszöbölni a törvénymódosítással.

A részrendszerek a következők: a rendtartás intézményrendszere, a szabályozás rendszere és a finanszírozás rendszere. Az utóbbival kezdeném, mert ezt viszonylag hamar el lehet intézni. A rendtartás finanszírozása ennek ellenére természetesen nagyon fontos kérdés. Hiába jó a másik két elem, ha a finanszírozási eszközök elégtelenek. Ez elsősorban költségvetési kérdés, tudom, másodsorban a termelők tehervállalási és tartalékképzési képességén is múlik. A költségvetés elvileg 49,8 milliárd forintot irányzott elő az idei évre a piaci zavarok elhárítására. Egymás közt legalább bevallhatjuk, hogy ez 40 milliárd forint nagyságrendű, amely abból fakadt, hogy a garantáltáras értékesítésből a 11 milliárd forintos árbevételt messze nem lehet produkálni. Ez a 40 milliárd forint pedig kevesebb, mint az elmúlt évben erre a célra elköltött összeg, amely 44 milliárd volt.

Sajnos, ilyen értelemben azt kell megállapítani, hogy az idei évben sem várható komolyabb előrelépés a területen, épp a finanszírozási eszközök hiánya miatt. Meggyőződésem, hogy nem érdemes 40-50 százalékos támogatásnövekedésekről beszélni, mert ez csalódást fog okozni, és ez sokkal rosszabb, mint ha valaki tisztában van a valós helyzettel.

A második kérdés az intézményrendszer lenne. E tekintetben az érdekviszonyok világossá tételét tartom fontosnak, bár örültem kisgazda képviselőtársaim hozzászólásának, akik ezt a kérdést nagyon élénken fejtegették. A termékpálya mentén alapvető érdekellentétek és rendszeres érdekütközések vannak, amelyek középpontjában természetesen a jövedelemelosztás áll - ami összességében is kevés, ezért éleződnek ki ezek az érdekkonfliktusok.

Kik ennek az érdekharcnak a szereplői? A piramis csúcsán kezdeném: a multinacionális kereskedelmi és feldolgozócégek, azok, akik nagyságrendjük ellenére napjainkban beszerzési társaságokat alapítnak; gondoljunk itt csak a METRO és a SPAR házasságára e tekintetben. Annak ellenére értelmét látják ilyen szervezetek létrehozásának, hogy 100 milliárd forintos forgalmat bonyolítanak le, és ezzel uralják a piacot. A feldolgozást uraló cégeket is említhetném akár a növényolajiparban, akár a cukorgyárak tekintetében. Ezek állnak szemben mintegy 7 ezer társas vállalkozóval, 25 ezer egyéni vállalkozóval és egymillió őstermelővel. Szervezettségben égbekiáltó különbség van a két réteg között.

A napokban értesülhettünk arról is, hogy a sütő- és a gabonaipar is abban látja a jelenlegi helyzet megoldását, hogy árkartellt akar létrehozni és hatósági minimálárat bevezetni. Úgy érzem, hogy ezek a szerveződések a termelők szempontjából károsak, ha a termelők nem tudnak ezen a területen előrelépni.

A terméktanácsról azt szeretném megállapítani, hogy a jelenleg hatályos törvény mint szervezetet nem is definiálja, és ez óriási hiányosság. Azt mondja róla, hogy lényegében az a terméktanács, amelyet a miniszter annak ismer el, és kivételt tesz a hegyközségek országos szervezetével. Eddig meghatározott reprezentáció felett a miniszternek a közvetlenül szabályozott körben 85 százalék, a közvetetten szabályozott körben pedig 65 százalék fölött kötelező volt egy egyesületet elismerni, ha ezt a reprezentációt fel tudta mutatni.

A törvény a terméktanácsokban a résztvevőknek arányos szavazati jogot biztosít. Ezt a három oldalon külön-külön kell érteni. De kiket is illetnek meg ezek a szavazati jogok? A százezres nagyságrendű termelői kör nem tud részt venni a döntésben, mint ahogy ezt az egyik kisgazda képviselőtársam elmondta. Így az érdekeiket kifejező szervezeteknek lenne jelentős szerepük. Egyértelművé kell tenni azt, hogy a képviseletet milyen módon kell igazolni. Ez sajnos jelenleg nem tisztázott. A terméktanács az ellenérdekű felekből áll össze, így lényegében érdekegyeztető fórumnak tekinthető. Akkor úgy is kellene kezelni a terméktanácsot, mint egy érdekegyeztető fórumot.

Az érdekközvetítést és a végrehajtást azoknak a szervezeteknek kell elvégezni, akik ezt a termelők részéről felvállalják. Területi terméktanácsi szervezetek hiányában csak ők tudnák jól működtetni. Itt lényegében három szervezetre lehet gondolni: a MOSZ-ra, a gazdakörökre és a kamarai osztályokra. Ha a terméktanács definiáltan érdekegyeztető fórumként működne, nem kellene vitatkozni azon, hogy melyik terméktanácsot kell elismerni, mert ez rossz ízű vitákhoz, konfliktusokhoz vezet.

Hogyan tárgyaljon egy terméktanács, ha léte a minisztertől függ? Márpedig a módosítás szerint a miniszter azt a terméktanácsot ismeri el, amelyiket akarja.

(11.30)

Én elsősorban nem a terméktanácsok fúziójában látom a megoldást - bár nyilvánvaló, ez is kívánatos -, a rendszer tisztításában, amit az érdekviszonyok mentén kellene elvégezni.

Az eszközrendszer tekintetében mint harmadik fő elem vonatkozásában, az alapkérdés a módosításban az irányár előtérbe helyezése és hozzá a lebegtetési sáv és az intervenciós ár meghatározása. Ezzel a koncepcióval egyetértek, ezt szeretném elöljáróban leszögezni, de az átállás - véleményem szerint - nem járhat a garanciaszint csökkenésével; tehát azokat a nézeteket nem tudom elfogadni, mint amit az előttem szóló mondott, hogy felejtsük el a garantált árat, mert az irányár ki fogja váltani. Egy idő után minden bizonnyal ki fogja váltani, ha a finanszírozási eszközrendszer is elégséges lesz a lebegtetési sávban való tartás tekintetében, de addig őrizzük meg a garantált ár intézményét. Ezért szerencsétlen dolognak tartom a garantált árat az önköltség 70 százalékában maximálni. A minisztérium kezében ott a kvótameghatározás lehetősége, amellyel élhet, jelenleg búzánál 2,4 tonna, kukoricánál 3,2 tonna hektáronként. Véleményem szerint az alacsony garantált ár és annak negatív lehatárolása rossz üzenet a piacnak.

A következő kérdés, amiről beszélni szeretnék, az önköltség nagysága, ez is egy bizonytalansági tényező a rendszerben. Hogy erről ne kelljen örökké hajba kapni, rögzíteni kellene, hogy kik és milyen módon határozzák meg az önköltséget, hiszen ehhez lesznek meghatározva a garantált árak, és az irányár meghatározása tekintetében is egy nagyon lényeges kérdés.

E vonatkozásban szintén három elemet szeretnék említeni: az Agárgazdasági Kutató Intézet az agrárfejlesztésről szóló törvény értelmében építi a tesztüzemi hálózatát, úgy gondolom, ebben megbízható adatok vannak, az Agrárkamarának is létezik egy önköltségfigyelő rendszere tizenegynéhány termék tekintetében, és a terméktanácsok is gyűjtik az adatokat. Ezekből kellene építkezni - mint objektív adatgyűjtésen alapuló forrásokból.

Ahhoz, hogy az irányár sikeres legyen, úgy gondolom, közgazdasági értelemben is a termelői árat kellene kifejeznie, amely nem más, mint az átlagköltségek és az átlagprofit összessége. Az eszközrendszer bővítésével egyetértek, ezt nem szeretném részletezni.

Befejezésül még egy elvi kérdésről szeretnék szólni, a termelők felelősségéről. Azt hiszem, hogy hozzászólásomból is kiderült, hogy a termelők szerveződése és önszabályozása nélkül sem képzelhető el igazi agrárrendtartás. Itt az önkorlátozásra és természetesen olyan elemekre is gondolok, mint hogy egy adott termékkörben a termelők a saját korlátozásuk érdekében egy összkvótát határoznak meg.

Ahhoz, hogy a termelők lássák ennek értelmét, a törvényben szabályozott rendszernek tiszta érdekviszonyokon kell alapulnia, és az elvégzett számításokat objektív alapon kell elvégezni.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps az MSZP és az SZDSZ soraiból.)