Felszólalás adatai

PETTKÓ ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Miniszter Úr! Napjainkban világszerte, de különösen Európában s azon belül is hazánkban egyre égetőbb kérdéssé válik, miként sáfárkodunk a ránk bízott szellemi-kulturális örökséggel. A nemzeti emlékezet ápolása, intézményi elérhetőségének biztosítása alapvető stratégiai, kormányzati feladattá vált, hiszen a tudástársadalom kiépítése szilárd történeti adatbázisok nélkül elképzelhetetlen. Véleményem szerint a digitalizáció újabb lehetőséget ad arra, hogy az előző nemzedékek és kortársaink tudáskincsét, felhalmozott szellemi értékeit megőrizhessük, és - ami ugyanolyan fontos - szolgáltassuk, hozzáférhetővé tegyük.

A Magyar Demokrata Fórum megalakulása óta elkötelezett minden olyan program iránt, amelynek célja óvni a nemzeti és kulturális hagyományokat, emlékeket. Úgy gondoljuk, minden időben, de különösen az informatika korában folyamatosan szükség van értékeink alkotó megújulására és megújításra. Ezt a célkitűzést csak színvonalas, a kor technikai színvonalán álló közintézményekre alapozhatjuk. A levéltárak, múzeumok, könyvtárak fejlesztése éppen ezért elengedhetetlen feladat. Ugyanakkor látnunk kell, hogy új dokumentumtípusok, elektronikus médiatermékek jelennek meg a kultúra fogyasztásában, és ezek archiválására új intézmények életre hívására van szükség.

A nemzeti audiovizuális archívumot ilyen intézménynek tartjuk. Megalakítását, működtetését üdvözöljük, ennek értelmében a kapcsolódó törvényjavaslat napirendrevételét a bizottsági vitában támogattuk. Annál is inkább megszavaztuk a javaslat általános vitára bocsátását, mert maga a kiinduló ötlet és a projektterv felállítása még az előző, a polgári kormány tevékenységéhez kötődik. Az MDF már akkor is hangsúlyozta, hogy a kormány megkerülhetetlen feladata az internet és a hálózati technika térnyerése következtében egy új emlékezetpolitika megfogalmazása, kialakítása. Ennek az új emlékezetpolitikának a felvázolása nem pusztán levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok, dokumentátorok szakmai belügye, hanem össztársadalmi feladat, széles bázisú értelmiségi és politikai feladat, mert az őrzés mellett alapvető mozzanata az értékek elérhetőségének biztosítása, a hálózati hozzáférés kiterjesztése. Ezt a tendenciát jeleníti meg a virtuális múzeum és a falak nélküli könyvtár ideológiája és gyakorlata.

A sikeres próbálkozások - például a Magyar Elektronikus Könyvtár vagy a Neumann-ház projekt - azonban nem helyettesíthetik a nemzeti memóriaintézmények megújítását, esetleg új intézménytípusok megalapítását. Ilyen új organizáció lenne a NAVA, amelynek életre hívását és működtetését a most tárgyalt előterjesztés taglalja. Meg kell mondanom, hogy a törvényjavaslat céljával - mint már utaltam rá az előbbiekben - a Magyar Demokrata Fórum egyetért.

A konkrét megvalósításban azonban sok, nagyon sok problémát látunk. Olyan kérdések merülnek fel, amelyek pontos és adatolt megválaszolása nélkül nem tudjuk a törvényjavaslat elfogadását támogatni. Első és legfontosabb kérdés számunkra: milyen kritériumok alapján történjen a műsorok válogatása? Az egyértelműen kiderül a javaslatból, hogy a teljes műsorfolyamatot rögzítik és archiválják. De ugyanilyen fontos kérdés, hogy mit tesz a majdani intézmény majd digitálisan is elérhetővé. Egyszerűen fogalmazva: mi kerül ki a hálóra? A szerzői jogi szabályozások ugyan még csak zárt láncú elérést tesznek lehetővé, tehát csak könyvtárakban, kutatóintézetekben, egyetemeken érhetjük majd el az archívumok dokumentumait, de mi lesz, ha fokozatosan bővülnek majd a lehetőségek? Nyilván az a cél, hogy a közhálóba is bekerüljenek a dokumentumok, az e-Magyarország pontokra, a Sulinet-adatbázisba, tehát szinte mindenhová, ahol közösségi internet található. Ez a folyamat rövidesen oda vezet, hogy csak az a médiaalkotás kerülhet be a közgondolkodásba, amelyik utólagosan a hálózaton is elérhető, visszaidézhető, elemeit visszakereshetjük.

(0.40)

A törvényjavaslat feltétlen kiegészítését javasolom sorrendek meghatározásával a digitalizálás ütemezésére és a hozzáférhetőség biztosítására vonatkozóan. A következő kérdés szinte önként adódik: a javaslatban megfogalmazott célokat milyen intézmény keretében és mennyi pénzből tervezik az előterjesztők megvalósítani? Új intézményt hoznak létre, vagy integrálják a feladatot egy központi szervezetbe, például Országos Széchényi Könyvtár, Országgyűlési Könyvtár, vagy a már létező nagy archívumokba, például Magyar Televízió, Magyar Rádió? Szakmai konferenciákon és tanulmányokban azt hallottuk és olvastuk, hogy a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központ fogja ezt a feladatot ellátni. Beszélik, hogy egyetemi kutatóközpontok vagy a Millenáris Parkban a Jövő Háza is szeretne részben vagy egészben szerephez jutni. Tehát a kérdés: végül is melyik intézmény lesz a gazdája az archívumnak?

Idekapcsolódik a következő kétely is: a NAVA létrehozása és üzemeltetése az Informatikai és Hírközlési Minisztérium feladatának tekinthető-e? A digitális dokumentumok kezelésére, gondozására jobbára ugyanazok a törvények érvényesek, mint a könyvtárak egyéb gyűjteményeire. A fő munkafolyamatok sémája a beszerzés-feldolgozás-megőrzés-szolgáltatás láncolattal írható le a kulturális objektumok jövendő digitális tárában is, ezek pedig könyvtári folyamatok, évszázados munkakultúrával és elhivatottsággal vannak megtámogatva.

A kötelespéldány-szolgáltatás is a könyvtári munkafolyamatokhoz kapcsolható, az itt szerzett tapasztalatok is azt erősítik, az új archívum egy könyvtári szervezetben találhatná meg az igazi funkcióját. Ebből persze az is következne, hogy az irányítási kompetenciák alapvetően a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához kellene hogy kerüljenek.

Elfogadom, hogy a NAVA elsősorban informatikai projekt, hiszen a megőrzés mellett a hozzáférés társadalmasítása a cél, ez pedig csak hálózati eszközökkel lehetséges. De mégis felmerül: nem lenne biztosabb és szakmailag garantáltabb kezekben a NAVA az NKÖM-nél, csakúgy, mint a többi könyvtár? Fontos lenne az NKÖM idevonatkozó álláspontját és a könyvtáros szervezetek véleményét is megismerni.

További probléma a technikai fejlesztések kérdése. A javaslat nem tér ki a technikai platformokra, nem tisztázza, milyen formátumokban történjen a digitális megőrzés, milyen stratégia kell a gyorsan avuló formátumok rendszeres frissítésére. Enélkül az egész projekt nagyon féloldalas, szinte csak egy-két éves működésre tervezhető, ez pedig egy archívumnál igencsak meglepő stratégia.

Úgy gondolom, teljesen nyilvánvaló, hogy a kulturális emlékek összetett halmaza erősen technikafüggő, elég, ha csak a legutóbbi fejleményekre gondolunk. A film- és hangarchívumok mellett létrejöttek a televíziós archívumok, amelyek immár nem pusztán kémiai hordozókra, azaz filmekre rögzített dokumentumokat őriznek, hanem elektronikusan készített emlékeket is.

A különböző formátumokra készült videofilmek persze sérülékenyebbek, romlékonyabbak, mint a hagyományos filmek. S aztán itt vannak a különféle hangszalagok, kazetták, amelyek egy része már digitálisan is archiválva van, amelyik nem, arra lehet, hogy lassú enyészet vár. Manapság a Magyar Televízióban, a Magyar Rádióban őrzött nemzeti kulturális közvagyon számottevő része folyamatosan pusztul; természetesen nem a dolgozók hanyagsága és nemtörődömsége miatt, hanem a változó hordozókra való konzerválási technikák hiánya vagy aránytalan drágasága miatt.

A törvényjavaslat a digitális megőrzés és sokszorosíthatóság részben összefüggő, részben elkülönülő technikáira nem tesz javaslatot, és ezt nem tartjuk elfogadhatónak. Úgy gondolom, hogy ezt a technokulturális problémakört a NAVA-törvényjavaslatnak rendezni kell.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Szórványos taps az ellenzék soraiban.)