Felszólalás adatai

TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Elnök Úr! Köszönöm a szót. Képviselőtársaim! A kétéves költségvetésről - a 2001. és a 2002. év költségvetésének ügyéről - most nem először tárgyalunk, hiszen annak következtében, hogy a kétéves költségvetés benyújthatóvá tétele érdekében az 1999-es költségvetés Áht.-módosításokat javasolt - amelyek értelme csak most fogalmazódik meg -, és nem rövid idővel ezelőtt az adótörvényekről tárgyaltunk, amelyek nyilvánvalóan a költségvetésnek fontos részei, ezért nem könnyű újat mondani a kétéves költségvetés ügyéről.

Tudatosan nem akarom fölvetni azt a kérdést, hogy az alkotmányos szabályokat hol szegi meg a kormány, amikor törvények módosítása nélkül egy új törvény koncepciója szerint nyújtja be a költségvetést. Nem vetem föl azt a kérdést sem, hogy jogos-e azt állítani, hogy ez egy sikeridőszak költségvetése.

Föl szeretném hívni azonban a figyelmet arra, hogy a siker, amiről a kormányoldalon lévő képviselők és a kormány tagjai szeretnek beszélni, nagyon viszonylagos dolog. Nevezetesen arról van szó, hogy egy súlyos gazdasági visszaesés után most közelítettük meg az 1989-es egy főre eső jövedelem vagy GDP-termelés színvonalát - most értük el -, és annak az árán értük el, hogy mind a közszolgáltatások, mind a bérek és egyéb jövedelmek színvonala alacsonyabb, mint amit 1989-ben nem tartottunk elfogadhatónak.

Gondolják meg, hogy ez mit jelent abból a szempontból, amit nagyon fontos ügynek tekintünk: hogy a Lajta vonalán törés van-e, és Magyarország lényegesen alacsonyabb színvonalon termel és fogyaszt, mint ahogy a Lajtán túli országok ezt teszik. Mivel azokban az országokban ezalatt, tehát a kiegyenlítés - tehát a visszaesés és a visszaesést pótló növekedés - időszakában átlagosan körülbelül évi 3 százalékos vagy azt meghaladó növekedés volt, ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az a rés, ami a Lajta vonalán megjelenik, pillanatnyilag még nagyobb, és nem is jelentéktelen mértékben nagyobb. S ha az életszínvonalat nézzük, akkor meg különösen nagyobb, mint amilyen volt tíz évvel ezelőtt. Ehhez még hozzátehetem azt is, hogy mivel Magyarországon ez alatt a tíz év alatt a jövedelmek nagyon nagy mértékben differenciálódtak, az átlag alatt keresők és az alsó egyharmadban élők tömege szempontjából ez a különbség pedig különlegesen nagy.

Mi következik ebből? Az következik, hogy nehéz helyzetben van minden kormányzat, amely ilyen körülmények között költségvetést kell hogy beterjesszen, mert a lehetőségek és az igények nem esnek egybe, a lehetőségek és az igények között nagyon nagy a különbség. Ezért nagyon óvatosan figyelem a kormányoldalnak azt a véleményét, hogy ezt a problémát teljes sikerrel, minden szempontból sikeresen tudta áthidalni. Én úgy látom, hogy a dolog nem egyértelműen bizonyított, és a számok, amelyeket megtudunk a költségvetésből, és az elmondott szövegek, amelyek a növekedésre és a javuló feltételekre vonatkoznak, súlyos ellentmondásban vannak egymással, amelyeket nem tudok magamtól feloldani.

A durva példa ebben a vonatkozásban az infrastrukturális beruházások kérdése, ahol hallatlanul nagy ígéretek fogalmazódnak meg a miniszterelnök szájából, a gazdasági miniszter szájából, ugyanakkor a költségvetésben ilyen típusú növekedést nem tudok kimutatni.

(14.10)

Félek attól, hogy itt tudatos píár-, ha úgy tetszik, félrevezetési elemek is szerepet játszanak, de ha nem azok játszanak szerepet, akkor is egy nagyon súlyos probléma merül föl; nevezetesen az, hogy azért nem kerül be a tervezett és elképzelt infrastrukturális beruházás költségoldala a költségvetés számaiba, mert úgy kívánják ezeket állami garanciákkal és állami pénzekkel, tehát közpénzekkel is finanszírozni, hogy az megkerülje a költségvetés ellenőrizhetőségét, a parlament tárgyalását s a többi.

Ennek egy fontos jele az ebben az évben is tapasztalt jelenség, hogy a kormány attól könnyebb helyzetbe kerül, ha az inflációt alulértékelte, tehát kedvezőbb inflációs folyamatot jósolt és vett figyelembe, mint ami bekövetkezett, és ennek a valószínűsége a következő két évre is erőteljesen fönnáll. Ez tudniillik azt eredményezi, hogy a kiadási oldalon a reálnövekedésnek számított növekedések alulértékeltek abban az értelemben, hogy abból a pénzből annyi reálnövekedést nem lehet végrehajtani, ugyanakkor a bevételek oldalán, éppen a jövedelmek inflációs növekedése következtében nagyobb adóbevételekkel lehet számolni, amelyekről el lehet kerülni a beszámolást.

Az a kérdés, amit a kétéves költségvetésről valójában föl akarok vetni, most tehát nem az, hogy jogszerű-e, nem az, hogy reális-e egy kis országban, a világgazdasági hullámzásoknak ennyire kitett országban élen járni abban, hogy két évre vállal a kormány kötelezettségeket, hanem az, hogy milyen feltételekkel lehet egyáltalán erről a kérdésről beszélni egy parlamentáris demokrácia feltételei mellett. Véleményem szerint tudniillik az a helyzet, hogy egy kétéves költségvetés annak a jogviszonynak a fejlesztését követeli meg, amiben a parlament a kormányt ellenőrizni tudja; hiszen még egy egyéves költségvetésben is 100 milliárdos nagyságrendű volt, a múlt évben is, ebben az évben is az az összeg, amiről a kormány menet közben nem számolt el a parlamentnek, és csak az utólagos elszámolásánál derült fény arra, hogy mire is költötte a bevételeket. Ez a veszély egy kétéves költségvetésnél sokkal nagyobb, ugyanakkor éppen az elmúlt hetekben végrehajtott törvénymódosítással az egyéves költségvetéshez sem megfelelő ellenőrzési törvényi szabályozásokat a kormány a saját javára enyhítette, azaz még kevesebb dologról kell beszámolnia, mielőtt fölhasználja a többletjövedelemből származó bevételeit. Ez teljes mértékben elfogadhatatlan, és teljes mértékben ellentétben van a demokratikus jogállam fölfogásával.

Ezután csak egy kérdést szeretnék említeni, és egy másik kérdésre majd egy másik fölszólalásomban akarok visszatérni. Ez az, hogy adott körülmények között mi az a feladat, amit mindenképpen végre kell hajtani. Ez pedig a beruházások növekedésének az ügye. Nyilvánvaló dolog, hogy a tíz évig tartó hanyatlás és színvonal-visszatérés egyik oka, hogy Magyarországon valamikor jelentős beruházásokat hajtottak végre, és az a tőke, amit itt beruházásokkal végrehajtottak, adott körülmények között, a világpiaci kereslet kialakult viszonyai között, nem igazán működőképes, nem képes alkalmazkodni a keresleti viszonyokhoz. Ebben az átlagszámok nem mutatnak világos képet, mert jelentős tőkeimport volt Magyarországon, és a vállalatoknak egy jelentős része, mondhatnám, hála istennek, a külföldi tőke segítségével alkalmazkodott a keresleti viszonyokhoz, és korszerűen termel, új ágazatok, új fejlesztések jöttek létre, és hallatlanul nagy eredményeket értünk el ezekkel. De ez nem ellentétes azzal, hogy a tőkének egy jelentős része - csak egy csúnya szót tudok használni - rohad az országban, a vállalatok, amelyek ezzel a tőkével rendelkeznek, és nem tudnak külföldi tőkeinjekcióval meggazdagodni, vegetálnak. Ez azt jelenti, hogy fölélik a tőkeértéküket, hogy az amortizációra sem tudnak elegendőt költeni, holott befektetéseket kellene végrehajtani, és a befektetésekhez nagy mennyiségben friss tőkére van szükség.

A kormányzat úgy tesz, mintha foglalkozna ezzel a kérdéssel, és ezt a kis- és középvállalati program keretében kívánja megvalósítani. Hallatlanul fontosnak tartom és támogatom a kis- és középvállalatok fejlesztését, és tisztában vagyok azzal, hogy az Egyesült Államokban ilyen programokkal a foglalkoztatás terén nagyon nagy eredményeket értek el, de nem ez a magyar problematika lényege. Magyarországon az elmúlt tíz év fejlődése alapján, egy olyan helyzetben, amikor nem voltak kisvállalatok, ma 800 ezer kisvállalat van, és ez a szám meghaladja azt, ami reális lenne a magyar gazdaság feltételei között. Ezek között vannak olyan mikrogazdaságok, amelyeknek nyilvánvalóan nem a gazdasági és a profittermelő tevékenysége a fontos, hanem egyszerűen olcsóbban akarnak bérköltséghez vagy életszínvonal-fönntartó jövedelemhez jutni, és ezért vállalják a kényszervállalkozói státust. Rengeteg olyan vállalkozás van, ahol a növekedés lehetősége egyáltalán nem adott, és amely lényegében nem tud megtakarítani, ennek következtében az a tőke, ami itt fölélésre van kárhoztatva, nem tud megújulni azoknak a programoknak a segítségével, amiket ma adóenyhítések formájában a kis- és középvállalatoknak a kormány meghirdet.

Divat ma a kis- és középvállalatokról beszélni világméretekben, de ez véleményem szerint nem ellentétes azzal, hogy a gazdasági növekedés zöme valamennyi országban, így Magyarországon is az elmúlt időkben nagyvállalatoknál alakult ki, tehát a szétesett állami vállalatok újbóli, magántőke kezében történő koncentrációja egy fontos feladat; ennek a kérdésnek a megoldásával a kormányzat nem foglalkozik, és azokat a javaslatokat, amelyek ezt elősegítenék, nem támogatja. Ez a legfontosabb mondanivalóm; ezenkívül csak két címet akarok már csak megemlíteni, és befejezem a hozzászólásomat.

Az egyik az infrastrukturális beruházások területén való elmaradás, ahol már fölvetettem azt a kérdést, hogy az ígéretek nagyobbak, mint amit a költségvetés számaiból tükröződni látunk. Kérem a kormány képviselőit és a kormánypártok képviselőit, mondják el, hogyan gondolják ezt az ellentmondást föloldani, ha ténylegesen van javaslatuk erre, nem pedig félrevezető az állításuk.

A másik, most ugyancsak röviden fölvetett kérdés a minimálbérek ügye. Nagyon híve vagyok annak, hogy Magyarországnak föl kell zárkóznia - és erről beszéltem a fölszólalásom elején is - a Lajtán túli országok bérszínvonalához, és ez egy fontos feladat, de tudni kell, hogy ezt csak akkor lehet egészségesen megcsinálni, ha a vállalkozók és a munkaadók érdekeit figyelembe vesszük menet közben, és úgy lépünk előre, ahogy ezt a gazdasági növekedés megengedi. Ha nem ez történik, akkor munkanélküliséget teremtünk azáltal, hogy fejlődőképes kisvállalatok tönkremennek, mert nem tudják kifizetni a minimálbért, vagy fejlődőképes, ma még tisztességesen működő kisvállalatok belekényszerülnek, durvábban, mint eddig, a feketegazdaság útjába, és tagadni fogják azt, hogy kivel vannak munkaviszonyban. Ennél nagyobb baj van akkor, amikor a közszolgáltatás területén a minimálbért bevezetjük olyan ágazatokban, ahol a foglalkoztatottak nagyon jelentős rétege a minimálbér alatt keres.

(14.20)

Az eddig számomra nyújtott miniszteriális előterjesztések számadatai nem bizonyították be azt, hogy reálisan számoltak azzal, hogy a kisvállalkozóknak milyen része kerül a minimálbér bevezetése miatt kritikus helyzetbe. Csak átlagszámokat látok, az átlagszámokban pedig a nagyvállalatok lesznek a járulékfizetési megtakarításokban a kedvezményezettek, a minimálbér-növelés pedig nem fogja érinteni a költségszínvonalukat. A másik oldalon pedig nem látok olyan számokat, amelyek a közszolgáltatás területén pótolnák azt a bérszínvonal-növekedésből eredő költségnövekedést, ami a minimálbér emelése következtében elkerülhetetlen, de egész biztos vagyok benne, hogy azt a többletet, ami azáltal fog fellépni, hogy a magasabb képzettségű és nagyobb tapasztalattal rendelkező munkatársakat jobban kell fizetni, és ezt a differenciálást nem lehet megszüntetni, nem finanszírozza az állam. Ennek következtében nem tudjuk támogatni a kétéves költségvetést.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.)