Felszólalás adatai

Joggal tették föl itt a vitában a kérdést nemrég, hogy itt miért pusztán a megelőző rendszer bűneivel, a '89 előtti rendszer bűneivel foglalkozunk, hiszen való igaz, hogy a magyar XX. századi traumák egymásra rakódnak, hiszen feldolgozatlan traumák sokasága él a magyar nemzetben, a feldolgozatlan traumák sokasága nyomorít meg a mai napig családokat. Gondolhatunk akár az országcsonkításra, akár a holokausztra, akár a '45 utáni szovjet megszállás, az ávós terror vagy az '56 utáni megtorlás áldozataira, a különböző rémtettekre a kommunista diktatúrák alatt.

Ezek mind egymásra rakódott traumák, mégsem lehet ezeket összemosni, nem lehet egyszerűen azért összemosni ezeket, mert van, amit még a mai jelenvalóság befog. Az, ami '89 előtt történt, ami a '89 előtti rendszerben történt, nem diffúz módon mérgez, hanem az kitapintható a mai magyar jelenvalóságban. Nekünk itt és most elsősorban a múltunknak, a XX. századi történelemnek azzal a részével van dolgunk, amely még megfogható, befogható. Az emberek élnek, a traumák elbeszélhetők.

(21.30)

És a '89 előtti rendszerrel kapcsolatban lett volna elszámolnivalója az új magyar demokráciának, és ez nem vagy csak fogyatékosan történt meg. Éppen ezért én egyrészt vitatkozom azzal, hogy a különböző XX. századi traumák súlya összemérhető lenne, visszautasítom azt, hogy a különböző XX. századi magyar sorstragédiák között akár egyenlőségjelet, akár sorrendet lehetne tenni. Ugyanakkor létezik egy időrendi sorrend, és ez megköveteli tőlünk azt, hogy azzal foglalkozzunk, amivel kapcsolatban felelőssége lett volna az új magyar demokráciának 1989 után, de nem foglalkozott vele.

A 80-as évek uralkodó eszméje, uralkodó narratívája, a késő Kádár-kor technokrata narratívája úgy tételezte, hogy a történelem egy tőlünk független, örök és lineáris fejlődés a Rákosi-korszaktól egészen az uniós csatlakozásig; az a politikus szolgálja a nép boldogulását, aki meghajol a történelem szükségszerűségei előtt, és hozzájuk igazítja cselekedeteit; akik a szükségleteket és szükségszerűségeket felismerve helyes irányt szabnak a fejlődésnek, azok a jó politikusok. Ebben a posztkádári technokrata diskurzusban azért is volt értelmetlen ítéletet mondani a rendszerváltás előtti cselekedetekről, hiszen fennen hirdették, hogy a rendszernek mindenki részese volt. Előszeretettel alkalmazták azokat a nyelvi trükköket érvek híján, hogy a számon kérőket, az elszámoltatást kérőket, a kellemetlen kritikusokat lehúzták magukhoz.

Pontosan vissza tudjuk idézni azokat a helyzeteket az elmúlt 20-25 évből, hogy ha valaki végre mérleget akart vonni a '89 előtti Magyarországról, azok, akiknek nem volt érdekük az, hogy mérleget vonjunk, kitalálták, hogy a beszélő maga is sáros, vagy éppen felmenői maguk is részesei voltak a rendszernek. Éppen ezért itt az ideje annak, hogy egy kényszermentes, egymás szenvedéstörténeteire nyitott diskurzust kezdjünk el a XX. századi magyar történelemről. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez a késő Kádár-kori technokrata diskurzus tette lehetetlenné azt, hogy 1989-90-ben nagyon világos cezúrát vonjunk a diktatúra és a demokrácia között. A késő Kádár-kori technokrata politika nem ismeri el az erkölcsöt a politikában, éppen ezért jóról és rosszról, jó és rossz különbségéről nincs is értelme beszélni. Ezzel a diskurzussal is szakítanunk kell.

Azt látjuk, hogy van egy szomorú mérlege az elszámoltatatlanságnak az 1989 óta eltelt húsz évből, hiszen, beszéljünk világosan, tudjuk azt, hogy miközben az 50-es években ávós pribékek az 1945-öt megelőző vérengzésekhez és terrorcselekedetekhez hasonlóan nyomorítottak meg, kínoztak meg embereket, tettek tönkre életeket, ezek az ávós pribékek boldogulni tudtak az '56 utáni Magyarországon, és boldogulni tudtak az 1990 utáni Magyarországon. Nem a bosszú az, ami hiányzik, hanem az elégtétel azoknak, akik szenvedtek ezektől a terrorcselekményektől.

De más is történt ebben az országban 1989 után. Miközben létrejött a demokratikus fordulat, azt látta a magyar társadalom, hogy tulajdonképpen a rendszerváltás nyertesei azok lettek, akik egyébként haszonélvezői voltak a megelőző rendszernek. A nómenklatúra-burzsoázia lett az első számú nyertese a rendszerváltásnak. Azt lehetett látni, hogy falvakban azok tudtak virágzó gazdaságokat létrehozni, akik korábban a téeszeket irányították. Azok voltak birtokában a különböző gazdasági információknak, és tudtak a külföldi tőkével egyezséget kötni, sikerrel privatizálni vállalatokat, akik a szocialista nagyvállalatok élén álltak. Azok tudtak boldogulni az új rendszerben, akiknek kellő információjuk és politikai kapcsolatrendszerük volt a megelőző rendszerből. Ez a szomorú - és talán nem is jó a jelző, hogy szomorú -, ez a meglehetősen lesújtó és lehangoló tapasztalat az, ami végigkísérte az elmúlt húsz év Magyarországát, és ennek következménye az is, hogy miért lett az elmúlt húsz év Magyarországa egy következmények nélküli ország.

Éppen ezért itt van az ideje nemcsak a '89 előtti társadalomfejlődéssel való szembenézésnek, hanem annak is, hogy észrevegyük, hogy az emberekben a keserűség tovább nőtt 1990 után, hiszen az igazságtalanságok, pontosan a múlt lezáratlansága miatt nem fejeződtek be 1989-90-ben; igazságtalanságok bőven történtek akkor, 1990 után is, amikor ennek az országnak a javait szabadon el lehetett adni, a különböző közösségeket az alapvető erőforrásaitól szabadon meg lehetett fosztani, és az, aki kritikát merészelt hangoztatni azzal a privatizációs politikával szemben, amelyet a neoliberális közgazdasági dogma hirdetett, rögtön megkapta a populista jelzőt. Ezért terjesztett elő a Lehet Más a Politika pár héttel ezelőtt egy törvényjavaslatot a köztulajdon védelmére, hogy igenis azokat a privatizációs ügyleteket, amelyeket az akkor hatályos és a jelenleg hatályos polgári jog szabályai szerint érvénytelenül kötöttek meg, ezeket az ügyészség megvizsgálhassa. Nemcsak a '89 előtti Magyarország igazságtalanságaival, hanem a '89 utáni Magyarország igazságtalanságaival is elszámolni tartozunk.

Akkor, amikor én azt szeretném, hogy Magyarországon induljon meg egy egymás szenvedéstörténeteire nyitott diskurzus a XX. század traumáiról, azt szeretném, hogy létrejöjjenek olyan beszédhelyzetek itt, ebben a Házban is és szerte az országban, amikor vagdalkozás és egymás becsmérlése nélkül lehet feldolgozni azt a múltat, amit adott esetben nagyszüleink vagy az idősebb korosztály megszenvedett. Csak így képzelhető el az, hogy Magyarországon a politikai közösség ne széthulljon, hanem az ideológiai különbözőségek ellenére egy politikai közösség maradjon, mert egy hazánk van.

Ezt az egymás szenvedéstörténeteire nyitott diskurzust a múlt traumáiról akkor lehet megtenni, hogyha ezt kivonjuk a napi pártpolitikai ütközetekből. Én ezért fájlalom azt, hogy ez a törvényjavaslat úgy érkezett be a Ház elé, hogy mind szerkezetében, mind időzítésében - hogy úgy mondjam - kilóg az aktuálpolitikai lóláb. Nem lehet a múlttal való elszámolást, az igazságtételt arra használni, hogy az aktuális kormányzati politika ezzel kívánja elvonni az emberek figyelmét a gazdaságpolitikai kudarcokról. Nem lehet egyetlen törvényben rendelkezni igazságtételről, és ugyanakkor arról is, hogy az emberek fizessék meg egy hibás gazdaságpolitika árát. Ez lelkiismeretlenség.

Az a helyzet, tisztelt képviselőtársaim, tisztelt államtitkár úr, hogy hiába van meg önök között meg egyesekben a tiszta szándék az igazságtételre, ha és amennyiben ez a diskurzus része a napi pártpolitikai küzdelmeknek, pontosan ott vagyunk, ahonnan elindultunk 1989-ben. Akkor, hogyha egy ilyen törvény része az aktuálpolitikai hadakozásoknak, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy a politikai ellenfelek nem az erkölcsi szembenézést választják, hanem bevonódnak ebbe a pártpolitikai küzdelembe.

Tisztelt Képviselőház! Nem gondolom azt, hogy ebben a törvényjavaslatban vagy ennek a törvényjavaslatnak a preambulumában a magyar baloldalt bélyegezte volna meg bárki. Ebben a törvényjavaslatban, és helytelenül, megbélyegzik az egyik parlamenti pártot. Azért nem bélyegzik meg a magyar baloldalt, mert a magyar baloldalt 1948-ban felszámolták, és a világon nem volt olyan baloldal, amelyik egyébként a burzsoázia oldalára állt volna.

(21.40)

Éppen ezért nagy tisztelettel szeretném kérni, hogy a preambulum kapcsán semmilyen összefüggésben a magyar baloldalt ne emlegessük. Szeretném ugyanakkor felhívni a figyelmet arra, hogy ha és amennyiben úgy képzelnek el egy igazságtételi törvényt, egy igazságtételi lépést, egy kibeszélő diskurzust, a múlt traumáinak a feldolgozását, hogy a parlamentbe jutásra hatszor - és ebből háromszor a kormányzásra - az emberektől felhatalmazást kapott pártot megbélyegeznek, akkor gyakorlatilag az első lépésben kudarcra ítélik ezt a folyamatot.

Lehet, hogy a Magyar Szocialista Párt semmilyen módon nem lenne partner egy ilyen folyamatban, ezt nem tudhatjuk, de ha - kicsit profán hasonlattal - a törvény előterjesztői az első lépésnél berúgják a kocsmaajtót, akkor egész biztos, hogy nem is lesz partner. És itt nem az a kérdés, hogy ez a 48 vagy 58 képviselő partner-e egy ilyen törvény megalkotásában, hanem az a kérdés, hogy az az egymillió ember, aki legutóbb is a Magyar Szocialista Pártot választotta, el tudja-e fogadni valamilyen nemzeti minimumként azt az igazságtételi kísérletet, amit itt önök előterjesztettek. Ha és amennyiben ennek a törvénynek a preambuluma az egyik parlamenti pártot megbélyegzi, akkor azzal egyszersmind kimondja azt, hogy a magyar állampolgárok meghatározott hányadának egyetértésére eleve nem számít. Innentől kezdve ez az igazságtételi kísérlet eleve kudarcra ítélt.

Lehet beszélni arról, ami itt elhangzott, hogy egyes személyek esetében végre lehet-e hajtani húsz év után lusztrációt, elő lehet venni a vagyoni jogutódlás kérdését, sok mindent meg lehet tenni, de azt nem lehet megkerülni (Közbeszólás a Jobbik padsoraiból: Nevetséges!), hogy ha egy politikai erőre húsz éven keresztül hat választáson a választópolgárok a voksukat adták, akkor ennek a politikai erőnek a támogatói is szükségesek ahhoz, hogy valamiféle egyetértés a múlt feldolgozásában kialakuljon.

Tisztelt Országgyűlés! Azért vagyok szomorú amiatt, hogy itt a kezdő lépésben meghiúsítják annak a lehetőségét, hogy a múlt feldolgozásában valamilyen minimum konszenzus kialakuljon, mert ezzel újrajátsszák azt a téves paradigmát, amiben húsz éve vergődik Magyarország. A magyar politika az elmúlt húsz évben pontosan arról szólt, hogy a különböző politikai erők azzal tartották egymást sakkban, hogy felmentést kaptak a különböző kudarcaikra, a különböző korrupciós ügyleteikre amiatt, mert lehetett mutogatni az ellenoldalra, hogy az a fasiszta vagy éppen a kommunista.

Az elmúlt húsz évben a politikai identitások nem annak mentén alakultak ki Magyarországon, hogy ki milyen jövőt szán ennek az országnak, hanem annak mentén, hogy ki milyen érzelmi közelségben vagy éppen távolságban van a múlt árnyaitól, a kommunista rendszer utóvédjeitől. Ennek mentén alakult ki baloldal és jobboldal Magyarországon, és ezt kellene meghaladnunk, ez a felelősségünk, ez a felelőssége ennek az Országgyűlésnek. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor törvényt lehet hozni, főleg kétharmados többséggel nagyon sokféle törvényt lehet hozni, de azt tudomásul kell vennünk, hogy ezt a történetet nem tudjuk lezárni, jóllehet, ez mérgezi folyamatosan a magyar politikát.

Tisztelt Országgyűlés! Ebben a törvényjavaslatban természetesen vannak bátor kísérletek arra, hogy az 1989-1990-ben rendezni elmulasztott számlákat valamilyen módon kiegyenlítsék. Amikor az előbb azt mondtam, hogy egy gazdag leltár van arról, hogy mi minden maradt rendezetlenül 1989-1990-ben, akkor természetesen szólni kell arról is, hogy az úgynevezett utódszervezetek vagyoni jogutódlása - hogy úgy mondjam - meglehetősen furcsán alakult. Az történt, hogy miközben 1989 előtt a kommunista rendszer gyakorlatilag zárójelbe tette a magánjogot, a rendszerváltás idején a kommunista rendszer haszonélvezői a magánjog keretei mögé bújva próbálták befolyásukat, vagyonukat átmenteni.

Való igaz, nem lehet úgy tenni, hogy az, ami 1989. október 23-áig, 1989-ig egy pártállami szervezet vagyona volt, az onnantól kezdve egy vonással egy magánszervezet magánvagyona lesz. A helyzet viszont az, hogy eltelt húsz év, és a parlament tett két-három közjogi aktust ebben a kérdésben. Tudomásul kell tehát vennünk, hogy túl azon, hogy ezeket a döntéseket az Országgyűlés az elmúlt húsz évben úgy hozta meg, hogy nem is volt részletes leltár sem az MSZMP, sem a KISZ, sem más, transzmissziós szíjként üzemelő szervezetek vagyonáról, ma - húsz vagy huszonkét évvel később - a már meghozott törvények, illetve a jóhiszemű jogszerzések sorozatainak a keretei között lehet csak ezzel a kérdéssel foglalkozni, ugyanakkor ezzel a kérdéssel foglalkozni kell.

Az eredeti esélyegyenlőtlenség Magyarországon pontosan a rendszerváltás ilyen típusú igazságtalan jellege miatt keletkezett. Gondoljunk csak arra, hogyan alakult ki egy civil társadalom Magyarországon 1989-1990-ben! Azok a szervezetek, akik megörököltek vagyont amiatt, hogy ők egyébként a diktatúra részei voltak, eleve egy behozhatatlan politikai versenyelőnnyel indultak a különböző állampolgári önszerveződésekhez képest. E mellett bűn volt elmennie a rendszerváltó parlamenteknek és a rendszerváltó kormányoknak, ugyanakkor húsz év után vannak bizonyos objektív korlátok.

Ugyanilyen bűn volt az is, hogy az elmúlt húsz év parlamentjei nem rendezték az aktanyilvánosságot, nem rendezték az állambiztonsági iratok nyilvánosságát, nem adtak információs kárpótlást azoknak az embereknek, akiket a diktatúra titkosszolgálatai megfigyeltek. Éppen ezért terjesztettünk elő a mai napon egy törvényt az állambiztonsági iratok nyilvánosságáról, az aktanyilvánosságról, hogy tegyünk ki minden iratot az asztalra, és legyen végre világosság Magyarországon, ne lehessen véletlenszerűen előhúzott ilyen-olyan kartonokkal egymást revolverezni. Ez sok mindenkinek fájni fog, de ezen a purgatóriumon túl kell jutnunk. Azt remélem, hogy önök támogatni fogják ezt a törvényjavaslatot.

Tisztelt Országgyűlés! Amikor a múlt rendbetételéről beszélünk, akkor arra is gondolnunk kell, hogy az elmúlt évtizedekben, a '89-et megelőző négy évtizedben nem csak azokat érték hátrányok, akiket egyébként vagyonuktól, életüktől, szabadságuktól megfosztottak; elsősorban éppen az úgynevezett puha diktatúrában volt jellemző hátrány az, hogy a rendszer számára megbízhatatlan vagy éppen ellenségesnek ítélt embereket foglalkozásuktól fosztottak meg, vagy éppen az előrehaladásban korlátoztak. Éppen ezért szeretném javasolni azt, hogy amikor az úgynevezett kiemelt nyugdíjakról vagy az úgynevezett kommunista vezetői nyugdíjakról folyik a szó, akkor gondoljunk arra is, hogy azok felé is van felelőssége az államnak, akik, jóllehet nem járták meg a börtönök poklait, jóllehet, nem jártak kényszermunkatáborokban, de több évtizedre megfosztották őket a tisztes munkavégzéstől.

Én magam pár héttel ezelőtt Dombóvárott találkoztam egy olyan házaspárral, akiket az '56-os tevékenységük miatt húsz évig nem engedtek rendszeres, rendes munkához jutni, és ma 20-30 ezer forintos nyugdíjból tengődnek. Ezekkel az emberekkel szemben is van felelősségünk, éppen ezért, amikor ilyen jellegű reparációról, kárpótlásról beszélünk, amit nyilvánvalóan lehetetlenség lezárni az idei évvel vagy a jövő évvel, akkor azokra is gondolnunk kell, akiket - idézőjelben mondom - "csak" egzisztenciájukban nyomorítottak meg a megelőző rendszerben.

Azt is tudnunk kell, hogy azért fontos egy közmegegyezés a múlt rendbetételéről, mert amíg ez nem történik meg, és amíg az igazságtétel az aktuálpolitikai hadakozások martaléka, addig folyamatosan el lehet mosni a cezúrát diktatúra és demokrácia, jó és rossz között. Önök ezt pontosan tudják, hiszen abban a pillanatban, hogy ez a törvényjavaslat megjelent, a másik oldalról megjelentek a különböző blogbejegyzések és posztok arról, hogy Orbán Viktornak, Kövér Lászlónak vagy Navracsics Tibornak - és lehet sorolni a különböző fideszes vezetőket - a szülei mit csináltak. Ez gusztustalan és tűrhetetlen.

(21.50)

Ahhoz, hogy ez a gusztustalan és tűrhetetlen diskurzus megszűnjön, ahhoz viszont arra kell törekedni, hogy a múlt feldolgozásában konszenzus legyen, és legalább tegyen gesztust a parlamenti többség, hogy ebbe a konszenzusba valamennyi parlamenti erőt be kívánja vonni. Soha többé ne lehessen úgy a múlt árnyairól beszélni Magyarországon, hogy közben azok, akiknek vaj van a fülük mögött, megpróbálják besározni az összes többi embert.

Igen, a rendszernek bizonyos értelemben mindenki részese volt, aki '89 előtt Magyarországon élt és boldogult, de nem lehet egyenlőségjelet tenni az egyszerű emberek, az egyszerű, boldogulni kívánó emberek között és azok között, akik ennek a diktatúrának az irányítói voltak. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a beszervezett ügynök és az állambiztonsági főnökök között. És azt is tudnunk kell, hogy addig, amíg nincsen aktanyilvánosság, nemcsak információs kárpótlás nincsen ebben az országban, hanem a jelenünkről sem fogunk tisztán látni. Hiszen a mai napig nem tudjuk azt, hogy a rendszerváltást miként és hogyan befolyásolták az állambiztonság sötét erői, nincs erről biztos tudásunk, és hogyha erről nincsen biztos tudásunk, arról sem lehet biztos tudásunk, hogy a mai politikai életet hogyan hálózzák be vagy behálózzák-e még azok a kapcsolati hálók, amelyek a '89-es állambiztonság homályában szövődtek. Éppen ezért szeretném sürgetni választási programunknak megfelelően, hogy a Ház mielőbb fogadja el az aktanyilvánossági törvényt.

Ha átmeneti törvényről beszélünk, akkor a törvény átmeneti jellegével viszont nem fér össze az, hogy az 1. és 2. cikkely hatályon kívül helyezéséről nem rendelkezik. Ha le kívánjuk egy átmeneti törvénnyel zárni a múltat, akkor azt is világossá kell tenni, hogy a felhatalmazó rendelkezések alapján meghozható törvényeket meddig kell meghozni, és onnantól kezdve viszont valóban lezártnak tekintjük a múltat. Ha átmeneti törvényről van szó, akkor világossá kell tenni, hogy bizonyos esetekben, ha meg kívánja engedni a jogalkotó a visszamenőleges üldözését bizonyos bűncselekményeknek, ezeket meddig lehet megtenni. Ez egy eléggé sajátos átmeneti törvény, hiszen úgy átmeneti, hogy ezeknek a különleges átmeneti rendelkezéseknek a hatályon kívül helyezéséről nem rendelkezik.

Esett már szó az elévüléssel kapcsolatos, illetve bizonyos bűnök elévülhetetlenségével kapcsolatos különböző alkotmánybírósági ügyekről. Szeretném azt elmondani, hogy egyrészt az LMP továbbra is tartja magát ahhoz a tételhez, amit a Gaudi-Nagy képviselőtársam által már idézett alkotmánybírósági határozatban a Sólyom László vezette tanács kimondott: jogállamot nem lehet a jogállam ellenében építeni. Ha egy demokrácia erkölcsi minőségében különb akar lenni egy diktatúránál, akkor különbül is kell működnie. Viszont nem lehet szem elől téveszteni azt, hogy annak idején az Alkotmánybíróság azért hozott olyan határozatot, amilyen határozatot itt Gaudi-Nagy képviselőtársam is idézett, mert ilyenek voltak az alkotmányos keretek. És ha húsz év után ez a parlamenti többség kívánja megnyitni az elévülés kérdését, akkor bizony azzal is szembe kell nézni, hogy annak idején, 1991-92-ben - jegyzem meg, az én akkori álláspontommal tökéletesen megegyezően - a legádázabb ellenfelei a Zétényi-Takács törvénynek a Fidesz frakciójában ültek, és a legkonzekvensebb álláspontot az akkori elévülési törvénnyel szemben Szájer József és Orbán Viktor képviselték.

Innentől fakad viszont az a problémája ennek a javaslatnak, hogy bár a kérdést fel lehet vetni, hiszen ebben Strasbourg sem foglalt egyértelműen állást, hogy nyugodott-e az elévülés a kommunista diktatúra évei alatt, de hogyan számolunk el az elmúlt 22 évvel, hiszen az elmúlt 22 évben többek között a Fidesz politikája miatt sem lehetett ebben a kérdésben rendet tenni. Éppen ezért mi egy olyan módosító javaslattal élünk, hogy az elévülés kezdő időpontja 1990. május 2-a lehet, hiszen az elmúlt 22 évet zárójelbe tenni nem lehet.

Végezetül szeretnék arra is utalni, meglehetősen furcsa, hogy miközben a múlt lezárásához éppen egy emelkedettebb törvényszöveg, egy emelkedettebb politikai vita, egymás szenvedéstörténeteire nyitott diskurzus szükséges, ez a törvény, amelyik az igazságtételre tett kísérletet is tartalmazza, álláspontom szerint eleve hibás kiindulóponttal, ez az átmeneti törvény rendelkezik arról, hogy a kormányzati kudarcokat miként kívánja megfizettetni az emberekkel.

Tisztelt Országgyűlés! A megfelelő jogalkotási kezdeményezés nézetem szerint az lett volna, hogy az Országgyűlés megalkotja az átmeneti rendelkezéseit az új alaptörvénynek, egyébként pedig hagy időt arra, hogy ne csak az Országgyűlés, hanem a magyar emberek végre feldolgozhassák azt, ami feldolgozatlanul tapad ránk húsz éve. Én is tudom azt, hogy amennyiben ez az Országgyűlés ezt a kérdést nem rendezi, könnyen lehet, hogy soha senki nem fogja rendezni ezt a kérdést Magyarországon. Nem ezzel van vitám. Azzal van vitám, hogy ez nem január 1-jei időponthoz kötődik.

Van szabadsága abban ennek az Országgyűlésnek, hogy az igazságtétel kérdésére még néhány hónapot hagyjon, és jövő év tavaszán zárja le az igazságtétel kérdését. Ha és amennyiben ezt a kérdést egy eléggé sajátos szendvicsben, mondjuk, a felsőoktatási és a választójogi törvény közé beékelve tálalja fel a kormányzati többség, akkor pontosan a dolognak a lényege vész el. Mégpedig az, hogy az emberek, figyelve a parlamenti vitákat, úgy, hogy részt vesznek adott esetben különböző állampolgári fórumokon, maguk mondják el a sérelmeiket, maguk mondják el a traumáikat, beszéljék ki, mondják meg, hogy a megnyugváshoz mi szükséges. Egy ilyen parlamenti erőltetett menetben, ahol a kétharmados többség éppen az egész országot át kívánja szabni, nekiesni a múlt feldolgozásának, álláspontom szerint lelkiismeretlenség.

Ezért és ennyiben nem tudjuk támogatni ezt a törvényjavaslatot. Köszönöm szépen. (Taps az LMP soraiban.)